Fodor György
De nehéz az iskolatáska
Lackfi János-est
A választott, címbeli indítómondat több célt szolgál. Egyrészt utal arra, hogy Darvasi Ferenc nehéz feladatra vállalkozott, amikor Lackfi János bemutatására szerződött. Másrészt - saját bevallása szerint - igen nehéz táskával érkezett, amikor ízelítőt próbált meg összegyűjteni kortárs kiválóságunk műveiből (csak verseskötete 14 van, emellett 4 dráma, 5 regény, 19 műfordítás, 2 film, 2 blog - egyik a BárkaOnline-on stb.). Harmadrészt „asszociáció a világ": alkotónk ugyanis gyermekirodalomban is jeleskedik. Darvasi felvezetése amolyan Wikipédia-szerű. A méltatás külön kötetet érdemelne, de amit valóban érdemes megemlíteni, hogy Lackfi termékenysége egyedülálló, és 35 díja is arról tanúskodik, hogy valakinek 5 gyermek mellett, 40 éves korára is felhalmozódhatnak az „irodalmi hormonjai, génjei". Olyannyira, hogy szülei nyomdokába lépve (Mezey Katalin és Oláh János mindketten József Attila-díjas költők) maga is „robbanjon nagyot, mint egy terrorista, aki valaha tenoristának készült (noha benősült egy zenészcsaládba). Hagyja, hogy a költészet Alienként kitörjön belőle" (LJ).
Lackfi (eredetileg tehát Oláh) szeret játszani a szavakkal, egyetemi tanárként színesen és lelkesen képes másfél órára magára vonni a figyelmünket. A nyelvi játékai gyermeki énjéből és természetesen gyermekeinek nyiladozó értelméből táplálkoznak. Velük együtt úgy tekint a világra, ahogy Rilke fogalmazott: „miként Ádám: elfogulatlanul". Írónk szerencsére azon példaértékű apák közzé tartozik, akik túllépik a média által előirányzott napi 10 perc „gyereklátogatási, beszélgetési időt", és esténként a klasszikus, Arany-féle családi kör bűvöletében társalognak a gyermekeikkel. Így születnek a nyelvi banánhéjak (akár Ágnes lánya szájából), a nyelvnyújtogató sütemények (Johanna lányának ajkain), vagy a melegedő Tanganyika-tó helyett a tanganyitogató mesék. Az elmúlt esztendőben megélt kb. 80 gyermekirodalmi találkozó - amelyeket olykor az idősek otthonában rendeztek meg - alkalmával is jelentős mértékben bővült a „szakszókincs", amelynek parafrazálása, intertextualizálása vagy hommage-változatainak megírása csupán kreativitás kérdése.
A kreativitás pedig - bármily furcsán hangzik - tanulható és tanítható. Lackfi János ugyanis a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 2004 óta működő Kreatív Írás Program Vörös István költő-tanárral egyetemben. Hasonló program elsőként Prágában indult útjára. A cél az volt, hogy a költői mesterséget egyetemi szinten oktassák. Akár a 18. században, Csokonaihoz méltó, műértő versificatorokat kívántak képezni. Mindezt tulajdonképpen egy komplex, 15 tárgyból álló, tantervvel ellátott, kortárs, műolvasó, kötetszerkesztő, publikáló, vers- és prózaalkotó szemináriumként kell elképzelni. Elsődleges funkció a tehetségápolás, ahol a hallgatók irodalmi trükköket, technikákat sajátítanak el. Hogy mennyire volt sikeres a kezdeményezés, azt talán egy rövid végzős-lista megnyugtatóan bizonyítja: pl. Babiczky Tibor, Finy Alexandra, Horváth László Imre, Ijjas Tamás, Pion István, Simon Márton, Toroczkay András. Ez tehát nem egy „emelt színtű vőfélyképző" (LJ), hanem egy művészi „szófaragó szakkör" (amely Kozármislenyben már működött), egy „költői ugróiskola", amelyben a meglévő potenciál komoly akadályok elé állíttatik. Ám költő továbbra is abból lesz, aki megfelel a Kazinczy-féle „fentebb stíl" elvárásainak, és képes az irodalomról irodalmian gondolkodni. Ha megtanulja elválasztani a kancsót a víztől, ugyanakkor megérti, hogy a versforma és a tartalom nem efféle kapcsolat, hanem olyan, mint a bőr és a test összeforrása. Mindenképpen kontextust kell tenni a versek mögé, mivel a mai fiatalok irodalmi műveltsége nem annyira interdiszciplináris. Erről már a 2009-es érettségiben megjelenő Spiró György interjúrészlet mentén alkothattunk fogalmat. Kortárs íróinkban ugyanis felmerült a gyanú, hogy a klasszikus magyar szerzők - pl. Jókai Mór - művei ma már nehezebben érthetőek egykori, archaikus nyelvezetük miatt, ezért célszerű lenne átírni azokat egyszerűbbre, a mai diáknyelv használatához közelebb állóra, hogy visszanyerjék népszerűségüket a fiatalabb generáció körében.
Az irodalmi parafrázisok azonban nem maradhatnak a „továbbdudorászott költészet" szintjén. Nem engedhetjük, hogy a kallódó átiratok passzívan gazdagítsák az érettségi felé törekvő ifjoncok polcait. Az irodalmat újra élővé, aktívvá, működővé kell tenni, ismét meg kell szerettetni. Gyermekantológiák (pl. Aranysityak, Nini néni), pályázatok (akár iskolai), irodalmi estek, modern pedagógia révén, amelynek része a hagyományos kliséelemek finomítása, megváltoztatása. Egyszerű példán bemutatva: már Lázár Ervin is rávilágított arra, hogy nem biztos, hogy az oroszlán a legveszedelmesebb állat, hogy Tartuffe egy farizeus, hogy a sárkány vagy a boszorkány dermesztőek, ugyanakkor a tündér meg jószívű. Ezek a mese-sztereotípiák kezdenek felbomlani. A gyermekek ráébrednek, hogy a világ nem fekete és fehér, hanem színes. Példának okáért egy kövér ember köré is lehet mítoszt építeni, szívet melengető helyzetekbe hozni, elfogadtatni a másságát (lásd a 8-os magyar felvételiben éppen Lackfi Kövér Lajos bírja cérnával c. egyperces története volt a szövegértési feladat). Ez is bizonyítja, hogy az iskola médiumként használhatja ezeket a szövegeket. A hagyományos toposzokat görgetni felesleges, a gyermekirodalmat megteremteni, a klasszikusokat (pl. Pilinszky, Kosztolányi, Weöres, Babits, József Attila, Ady) újrateremteni egy „jam session" (LJ). Minél több tananyagnak szánt alkotó átiratát visszük az óráinkra, annál több diákunk erősödik az „Ady-building" (LJ) szellemében.
Emeljük hát meg mi is virtuális súlyzóinkat, és fogjunk neki dúdolni a Lavina-dalt...
