Fodor György
A Ripolus-élmény
„Micsoda indulás volt, micsoda kezdet..."
Szentmártoni János-est
Ripolust másképp képzeltem. Nem egy jól megvilágított stúdióban, kellemes akusztikájú légkörben, színpadias felvezetéssel kísérve. A színpadias „felvezetés" kettős, hiszen maga Szentmártoni hívja fel a figyelmet a felvezető lépcsősor fordulójában elhelyezett meghívókra, amelyekről honlap-portréja köszön vissza, valamint az impozánsan terített asztalra. Ezek csak sztároknak, - divatos szóhasználattal élve és engedelmeskedve a vendég fiatalságának - celebeknek járnak. De költőnk nem sztárvendég, hanem „csak" a Magyar Írószövetség frissen megválasztott elnöke (2010. 11. 27.), aki szerény, koncentrált, humorral fűtött, éleslátással megáldott, mindig konkrét válaszokkal előálló, kortárs szellemiségű gondolkodó. Ez a viselkedési norma ritka, mint a fehér holló, és ez korántsem irónia (SZJ saját véleménye, aki dióhéjban elemzi a sztáríróvá válás kritériumait). Egy hétkötetes (1995-), elismert írónak, egy gyakorlott szerkesztőnek (Magyar Napló folyóirat, versrovat; Magyar Napló Könyvkiadó, felelős szerkesztő), egy József Attila-díjas (2007) szerzőnek mindez természetesen megteremthető. Talán, amiért ezen felül is megérdemli a tiszteletet, hogy megnyilatkozásai őszinték, kellően cizelláltak, válogatottak, anekdotikusak, egzaktak. Mondataiban kohéziós erő van, és „a szemtelenül fiatal kor" ellenére moralitás.
A Békés Megyei Jókai Színház Stúdiójában jól komponált estnek nézünk elébe, amelyet Elek Tibor szavai nyitnak. A Bárka főszerkesztője nyomban rávilágít a rendezvény apropójára. A legutóbb a Polgári Magyarországért Alapítvány ösztöndíjában részesült alkotónak (2010) a Bárka legfrissebb számában jelent meg egy kéziratos (Téli dúdoló) és egy nyomtatott (Patkánykeringő) költeménye. Ezek mellett ugyanott Halmai Tamás írt alapos recenziót legújabb kötetéről, amely Ballada hétköznapi díszletekkel (válogatott versek, Stádium, 2010) címen jelent meg, és valamelyest az eddigi életmű összegzését tartalmazza, hiszen a könyvben 1992-től olvashatunk verseket (amelyekből örömünkre öt el is hangzott élőben).
Kockázatos vállalkozás tematikailag újragondolni egy életművet az „emberélet útjának felén". A kötet azonban nemcsak retrospektív, hanem analitikus és konzekvens is, hiszen minden ciklus (összesen 4) tartalmaz válogatott, régebbi és még soha meg nem jelent alkotásokat (de nem sztárverseket), amelyek azt a célt szolgálták, hogy a lírai én megmártózhasson az alanyi költészet konfesszionális jellegében - amelyre már korábbi kötetekben is volt példa (Itt, a papíron, 2001; Ulysses helikoptere, 2008). Nem véletlenül hangzik el többször József Attila neve (felrémlik bennem a Medvetánc), vagy Rákos Sándoré, Szabó Lőrincé, Nagy Lászlóé, Illyés Gyuláé, Vas Istváné, Kálnoky Lászlóé. Mind nagy elődei voltak, de mentora csak egy van: Kárpáti Kamil (1929-). A vele való találkozás körülménye egy Karinthy-anekdotagyűjtményben is helyet kaphatott volna. Amikor a 17 éves Szentmártoni belépett a Kárpáti Kamil irodájának ajtaján éppen valakivel ordítozott a telefonban, majd határozott nyugalommal ösztönözte leendő tanítványát, hogy ha költőnek készül, akkor bizonyára fennakadás nélkül képes mesélni az előtte felsejlő asztali lámpáról. A még félszeg, szárnypróbálgató kamasz hallgatott, mire a mester fél órán keresztül ecsetelte a „nem mindennapi" fényforrás irodalmi szépségeit. A tanítás elérte célját: az ifjú előtt megnyíltak a szürreális, dimenzionális kapuk.
Megtanulta, hogyan lehet szociofotókat készíteni (gyerekként, kamaszként, apaként, férjként, szerelmesként, gyászolóként). Elsajátította, hogyan érhet el lelki békét az alkotó és a szerkesztő harmóniában élésével, vagy a költészet-terápia gyakorlásával. Megértette, hogy a költőnek abba a személyiségbe kell belekapaszkodnia, amelyet magának gyúrt, és azokat a maszkokat kell magára rántania, amelyeket saját, aktuális olvasmányélményeiből kreált. Esetünkben ilyen álarcok pl. a homéroszi Ulysses vagy a Buzzati-féle Drogo főhadnagy is. A múltban és a térben (Dominika, Karib-tenger, Budapest, Dunavarsány, Párizs, stb.) bolyongás, a számvetések, a szintézisek, a (kísérleti) ars poeticák, az emlékmozaikok evidensen bukkannak fel a krisztusi kor környékén. Ezek után nem marad más a kamasz lendületből, mint a vátesz-csökevényesség, egy olyan Ripolus-élmény, amelyben az ember már alkalmazza a miópiás-trükköt, hogy egy fénysugár lehetőleg elérje megfáradt szembogarának még látó idegeit. Érezze, hogy hazaért. Ithaka nem egy földrajzi terület többé, hanem egy életérzés-metafora: a megérkezés lélekemelő pillanata. Ez a pillanat mégis elnyújtott, hiszen nem a tempó a lényeg, hanem a szemlélet, szemlélődés. Szentmártoni tanítása minket is megérint.
A kultúra nem halt meg, de „a vers ma hallgat, mint akit összevertek" (Verseim elé). A Magyar Írószövetség elnöke szerint összetett a feladat. Nem szabad megengedni, hogy a szociális tűzoltás (kibontakozó magyar média-háború) mellett a minőségi oktatás és a tradicionális kultúra elsikkadjanak. Nyitni kell széles befogadói rétegek felé, megtartva a szellemi szabadságot és a kvalitásba vetett hitet. Nem engedhető meg, hogy az irodalomművelés és -értés csak a szigorú szakmai körökként működő, több értelmező szótárral rendelkező, szeparálódott közösségek privilégiuma legyen. Igény van a letisztult formákra, érthetőségre, szellemi váteszekre, irodalmi alkotókörökre. A vészharangokat folyamatosan kondítják, pedig szép számmal gyűlnek a kortársak a sivatag kupolája alatt. Itt már nem elég a vers, itt már regény kell, Ripolus ébredése egy iszkázi vasárnap reggel.
Szentmártoni János versei a 2011/1-es Bárkából
Halmai Tamás kritikája Szentmártoni János könyvéről
