Darvasi Ferenc
csütörtök
Számomra az utolsó nap. És az első, amikor meg merjük kóstolni a kocsma hűtőjében rejtegetett körtét. Csocsózunk, és körülöttünk gyűlik a nép, főként a debreceni színház tagjai, az örökmozgó, bohóc Mészáros Tibi, a halk szavú Kristán Attila, a remek Novarina-darab, a Képzeletbeli operett fordítója, Rideg Zsófi, plusz két gyerkőce. Kényelmesek vagyunk, és fáradtak. Ha elkap a fesztiválhangulat, bírom 4-5 óra alvással. Így volt ez most is, egészen az utolsó két napig, ekkor már takarékos üzemmódban nyomtam.
Reggel úgy döntök, eljött a szandál ideje. Ha már elhoztam, csak azért is felveszem. És még véletlenül sem hosszúnadrággal, estére sem. De szuper az idő, ekkor még, úgyhogy nincs is szükség rá. Jócskán benne vagyunk már a délutánban, amikor átstoppolunk Kapolcsra. Ezek a stoppolások mindent megérnek, érdekesebbnél érdekesebb emberekkel találkozunk. Főerdész, fotósnő, és most egy birkózó, aki a bundeszliga cvájban volt nagy király, és hihetetlenül kalandos, filmbe illő életút áll mögötte, egyszer még az isteni Repka Attilát is megpörgette.
Belenézünk Bognár Szilvi és a párja koncertjébe, majd, mivel ez nekünk túlságosan nyugodt most, rábízzuk magunkat a forgatagra. Megint beleütközünk a pereces srácba (valóban csókért dolgozik, saját szememmel láttam most), a Malomszigetnél járkálunk, antikvár könyveket nézünk, lazulunk. Ma a színházé a főszerep, két előadásra is beülünk. A Csík Zenekarról nehéz szívvel lemondunk - és még annál is nehezebb szívvel hallgatjuk másnap a barátoktól, hogy a műsoruk most még a szokásosnál is jobb volt, pedig igazán nincs már hová fejlődniük, annyira jók.
A Gástya árokban a beregszásziaknak azt a Karnyónéját látjuk, amiről tegnap lemaradtunk. Ami a színpadon megy, az igazi népszínház, nagyközönségnek szóló szórakoztatás. Valahogy számunkra idegen, maga a darab is, és az előadás sem mozgat meg minket. Annyi Vidnyánszky-rendezés van, amit szeretek, ez nem nyerte el a tetszésemet, inkább nem is elemezgetem. Furcsa, nem értem, hogyan vannak ezek kódolva az emberben, a beregszásziak Tóték előadása is tele volt hasonló hatásmechanizmusokkal (a díszletként szolgáló dobozok egyébként valószínűleg mind a két előadásban ugyanazok), azt szerettem, ezt meg nem. Én változtam volna? Meg kéne nézni újra a Tótékat.
Csak néhány lépés a Szárító, itt az Én egy szemüveges kisfiú vagyok című előadás megy, ezt már sokkal inkább élvezzük. Már a felvezetés is kiváló. Az itt is szerepet kapó Vass György A szentivánéjiben játszik Pulán, emiatt kicsit csúszik a kezdés. Hogy ne kelljen kukán ülnünk addig sem, Bánki Gergő és Elek Ferenc a TÁP Színházból már ismert jeleneteket, például utóbbi a lélekfakírt és Gergővel, Sipos Verával kiegészülve a filmstatiszták momentumait adják elő. Aztán beesik Vass György, és kezdődik az előadás. A Pelsőczy Réka rendezte produkció egymással lazán vagy egyáltalán nem érintkező jeleneteken keresztül mutatja meg a gyermekek vágyait, és a vágyakon túli „valóságot". Nevethetünk, szomorkodhatunk, sokszínű és személyes hangvételű a produkció. Számos pillanatát kiemelhetnénk, talán a legszebb, amikor a zárlatban hátul megnyílik a nagykapu, és egy idősebb ember jön be rajta, mögötte - mint egy filmben, pedig csak véletlenül - szakad az eső.
Mert ekkorra már megint ömlött az eső, egészen másnap reggelig. Szétázunk, mire átérünk egy kocsmába, ahol ismét remek arcokat látunk: az egyik srác például elcsent egy napernyőt valahonnan, azzal biztosít védelmet párjának romantice az égi veszedelem ellen. Bemegyünk még a Csipszer Kertbe egy kicsit, majd irány „haza", Pulára. Nemigen reménykedhetünk a stoppolásban, hajnal kettő van. Egyszer csak, megint, mintha egy filmben lennénk, teljesen váratlanul és valószerűtlenül, két egyetemista srác kanyarodik ki elénk az egyik mellékutcából, gitároznak, énekelnek, hogy azt mondja „Márta Pista elbaszta a völgyet", aztán ugyanezt angolul. (Elnézést, ezt muszáj volt leírnom, mert én egy szemüveges tudósító vagyok, kötelességem mindenről beszámolni.) Szégyenszemre taxit fogunk, az utolsó éjszaka adódik az első alkalom, hogy nem sikerül stoppal hazaérni.
Azért az megnyugtató, gondolkodom már Pesten, nem: Zuglóban, a konyhában ülve, hogy egész jól bírtam a strapát, nem nyavalyogtam, talán még odébb a leöregedés. Persze van egy jófajta beszédülős fáradtság, de az ember feszkó után nem bír rögtön leállni, viszi tovább a lendület, engem például a Gödörbe, ahol míg mások swingelnek, de valami eszméletlen(nek tűnő) tempóban, addig nekem lebukik fejem - nem zokogok, csak az álmosság. Bár egy kis szomorúság azért van, mert valami megmagyarázhatatlan okból minden évben úgy érzem, hogy amikor Kapolcsnak vége, akkor egy kicsit a nyárnak is vége van.
Nagyon nem kéne így zárni a beszámolót, hiszen szuper volt ez az öt nap. Inkább elmesélek három történetet, mindet a fesztivál idején hallottam, ugyanattól a személytől, idézem.
Első és igaz történet arról, hogyan kell stoppolni: fogom magam, beszaladok pirosnál a Rákóczi út közepére, beugrok egy lassító kocsi elé, kénytelen megállni, kirántom az ajtót, bocs, hogy késtem, mondom az elképedt sofőrnek, és csak úgy elejtek egy címet, mondjuk Kerepesi 128., és visznek, mert komám, ezek annyira meglepődnek, hogy egy darabig biztosan nem dobnak ki.
Második és igaz történet a fokozott alkoholfogyasztás veszedelmeiről: megyek bulizni, zsebemben 50 ezer, második kocsma, és már nem emlékszem semmire, másnap 4 ezer forintom maradt, na, szép, eltelik néhány nap, jön a papír, anya nézi meg, azt mondja: a detoxikálóból kaptad, azt írják, hogy XY, 35 éves, budapesti Z utca V házszámú lakos „adatfelvétel közben eltávozott".
Harmadik és nem biztos, hogy igaz történet a pénzről: koncert vége egy pesti szabadtéri helyszínen, jön a tulaj, adná oda a fellépti pénzt a zenekar egyik rendesen elázott tagjának, hatszámjegyű összegről van szó, a teljes együttes pénzéről, de a frontember nagyvonalú, annyira jól sikerült a buli, igazából mi ezért csináljuk, ne is add ide a pénzt. Nem is adta. Másnap pedig már hiába kérték...
Utóirat: a Bűnös Budapestből ötven oldalt sikerült elolvasni az öt nap alatt.
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, MTK-meccs, szezonnyitó előtt három órával.
kedd, szerda
Napról napra kicsit jobb idő van. Napról napra kicsit jobb a kedvünk. Lehet végre kabát nélkül mászkálni. Sőt, a bátrabbak - mert mindig akadnak, akik az egyikből a másik végletbe esnek - rövidnadrágban, pólóban nyomják, hogy aztán este majd szentségeljenek a hidegtől.
A fesztiválokon, ha sok napig vagy, érdemes beiktatni egy kis üresjáratot. Csak úgy ellenni, lézengeni, nem céltudatosan programozni. Ilyen volt nekem a kedd. Nem találtam olyasmit, amit mindenáron meg szerettem volna nézni, így szabadprogramot adtam magamnak. Délelőtt még megsétáltattam a Bűnös Budapestet, megsétáltattam, azért mondom így, mert olvasni megint nem sikerült belőle. Tisztára úgy festhetek vele, ahogy viszem a boltba, onnan a kocsmába, és vissza a sátorhoz, mint egy sznob arc, aki mutogatja, hogy mije van, másra nem is kell neki a magával hurcolt tárgy.
Délután Dörögd. Nyíregyházi barátokkal és a barátok barátaival találkozom. A Szent György-hegyi pince kertjében borozgatunk. Kinek a tramini, kinek a chardonnay, kinek a rizling fekszik. És van olyan, Bence, akinek mind a három. A Szexlájtkór zenekarral fogyasztunk, figyeljük, hogyan áll be az együttes. A srácok és az énekesnő becsületes alapozással lépnek színpadra, mindez meg is látszik a teljesítményen. Önfeledt muzsika, közönségbe zuhanó gitárossal és énekessel, hol mókás, hol érzelmes szövegekkel. A „biciklishimnuszuk" refrénje például ez: „Vigyázat, autókijárat! Kurva anyádat!" Látható, a képzeletre van bízva, mi minden történhetett a két mondat között. Koncert után bemondom az unalmast, otthagyom a következő programot, az Anselmo Crew zenekart, és irány Pula. Vagy negyed óra gyaloglás után egy vadász fesz fel és visz át a „lakhelyemhez".
Szerda az első nap, amikor tényleg jó az idő. Ha huzamosabb ideig napon vagyunk, hiányzik az árnyék - de jó is ez. Hagyományosan a boltban kezdem, zsemle, párizsi kombinációval. Aztán amikor megyek a kocsmába, a pultus már csak annyit kérdez, a szokásosat?, és teszi elém a kávét szódával; ez még jobb. Egy egykori buszsofőr és a kocsmáros hölgy a társaságom, de nem részletezném, miről beszélgetünk, mert az olyan lenne, mint amikor egy nagyvárosi bunyesz rácsodálkozik, hogy falun is vannak érdekes, értékes emberek. Egyébként tényleg vannak, például ez a kettő. A nap egyik fő témája - a kocsmában és később is - az, hogy az ember meg tudja-e valósítani az álmait, azt csináljuk-e, amit szeretünk. Előkerül ez a téma Palya Bea és Szalóki Ági beszélgetésén is a kapolcsi Palya-udvarban, ahol előbbi a kérdező, utóbbi a vendég. Szalóki Ági elmondja, hogy vagy gyerekekkel foglalkozna szívesen, vagy idősekkel, szóval szocmunkásféle lenne, ha nem énekelne - na, mondjuk mi nehezen tudjuk elképzelni másnak, mint ami. Nincs jobb, mint amikor valaki önazonos, rátalál a saját igazi, talán egyetlen lehetséges útjára. Bea és Ági beszélgetése, minthogy barátnőkről van szó, bensőséges. Végigmennek a karrieren, érdekes módon, tulajdonképp visszafelé haladva - a ma felől értelmezve a múltat. Személyes történetekre is jut idő, nem csak a szakmázásra. Szerepekről, hivatásról beszélgetnek, és közben néha spontán éneklésbe váltanak át. Sebestyén Márta meghatározó szerepét mindketten kiemelik, mint akit a követendő példának tekintettek, és akinek Ági például a mai napig elolvassa az interjúit.
A beszélgetés előtt és után a faluban (Kapolcson) bóklászunk, először a héten. Itt a legnagyobb a nyüzsgés, csupa érdekes, szórakoztató arccal. Előbb egy „vigyázat, részeg vagyok!" feliratú pólós fiatalember jön szembe a boltban, majd egy meseperecet áruló sráccal találkozunk, aki csókért árulja portékáját. Van benne ráció, megy a biznisz. Közben egy valószínűtlenül szép lányról mesél, akivel itt találkozott, s aki olyan, amilyen csak a számítógépes animációkban létezik, szerinte. Mondjuk ebben nem egyezik a tapasztalatunk, de a pereces srác megérdemelné, hogy az éjszakai forgatagban elvesztett lány visszataláljon hozzá. Van itt egyébként „13 perces interaktív szerelmi varázslás/fő" című program is. (Vajon miért éppen 13 perc?) De vannak itt punkok, lejmolók is. Hiába, olcsó a fesztivál, sőt, ahhoz, hogy valaki a falvakban - a színházi- és koncertprogramokat kihagyva - mászkáljon, nem is kell belépőt venni.
Estére beterveztük a beregszásziak Karnyónéját, de végül kimarad, talán majd másnap - ha nem a kőfejtőbe megyünk, a Csík koncertjére. A bejáratnál azért annyit látunk, hogy egy felbőszült néző a rendezőt követeli, jöjjön, és adja elő számára az előadás szüzséjét. Aztán meg a szervezőket szólítja fel, hogy hangosítsák ki „vokitokin" az előadást a nézőtéren túlra, mert ő nem hajlandó belépőt váltani. A szervezők sem bírják nevetés nélkül a jelenetet.
hétfő
A reggel már-már megszokottnak nevezhető ritmusa: bolt, kocsma. Azok az iszonyatosan változatos reggelik! Hogy például egyik nap zsemle kefirrel, másnap zsemle párizsival. Aztán zsemle kefirrel, majd a változatosság kedvéért zsemle párizsival. Jó ez az állandóság - ha az ember autisztikus tüneteket hord magában. Nem az autizmuson viccelek, magamon... Bolt után irány a kocsma. Annál is egyszerűbb ez, mert a bolti pénztárt - nem számoltam meg pontosan, de körülbelül - tizenöt lépés választja el az italpulttól, minthogy szomszédos épületekről van szó. Itt meg elfogy az első három deci szóda, s a kávé. Nem egy kávé, hanem a kávé, egy nap egyet iszom, azt is csak az ízéért. (Már-már leszoktam volna a kávéról, de Békéscsabán három helyen, egy ábécében, a színészbüfében és a Holsten nevű futballvendéglőben is olyan finom, hogy kénytelen voltam visszatérni rá.) Nemcsak a megszokás a jó az ilyesmiben, hogy újra meg újra ugyanazt csinálod. Valahogy így kellene mindig és nem csak a fesztiválok idején élni, hogy mikor felkelsz, nem rögtön a munkába rohansz, hanem kicsit elücsörögsz a reggeli meg a tej, a kakaó, a kávé, a tea mellett. Egy órácskát mélázni így, s csak utána indulni a dolgodra - ettől emberebbnek érezné magát az ember.
Akkor Puláról. A Völgykapuban - mert így hívják - a békéscsabai színház várja az érdeklődőket. Eltéveszthetetlen a helyszín: a hatalmas cirkuszsátor, mely köré a helyszín épült, távolról is szembetűnő. Itt, a 450 fős nézőterű Porondszínpadon játsszák a Jókai Színház több darabját is: a Zalán Tibor átírta Csínom Palkót (melyet etno-operettként hirdetnek), valamint a Vidnyánszky Attila rendezte Circus Hungaricust, Hobo jutalomjátékát (Oleg Zsukovszkij mozgásművész is szerepel a produkcióban). De ugyanitt lesz látható szerdán és csütörtökön A szentivánéji álom, Szergej Maszlobojscsikov rendezésében, az Új Színház és a Gyulai Várszínház közös előadásában. A vendégek részt vehetnek színházi tánc, színpadtechnikus, design és színész workshopon is. Barátaim a bábkészítésbe vetették bele magukat nagy lelkesedéssel, Rumi László segítségével. Egy részeges tengerészt formáltak meg több óra munkával, nagyon élvezték. Érdemes ide elhozni a gyerekeket is, remekül el lehet tölteni itt akár egy teljes napot. Délután a Dézsi Szilárd rendező vezette színész workshopba tekintettem bele. Szilárd pillanatok alatt közelebb hozta a látogatók számára a színház világát. Előbb arról beszélgettünk, kinek melyik a legkedvesebb Shakespeare-darabja, és miért, majd mozgásos gyakorlatokkal folytatódott a program. A workshop csúcsa az volt, amikor egy jelenetet játszottak el a jelenlévők, mégpedig Shakespeare nyomvonalán haladva. A kiindulási alap: egy zsörtölődő pár elutazik egy szigetre, ahol nem várt kalandokba keverednek, szellemekkel, angyalokkal és egy Caliban-szerű pokolfajzattal találkoznak. Le a kalappal Dézsi Szilárd előtt, mert az önként jelentkezők hamar belefeledkeztek a játékba, a workshop remekül sikerült.
Arról a kínos témáról, miként tud egy fesztivál önmagának negatív reklámot csinálni. Két srác meséli, kicsit borozgattak, majd biciklire ültek, hogy az egyik faluból a másikra átjussanak egy programra. Útközben lekapcsolták őket a rendőrök, szondáztattak, s 5, illetve 10 ezer forintos pénzbírságot szabtak ki rájuk. A poroszos szabálykövetők erre biztosan azt mondják, teljesen jogos a büntetés. De talán egy fesztiválon lehetne elnézőbbnek lenni, nem? Nem kellene elűzni a vendégeket. Jó, talán nincs igazam, nem tudom - ez csupán egy kérdésfelvetés, maradjunk annyiban.
Este Öcs, Balogh Kálmán és Szalóki Ági koncertje. A falu hétkor még totál tetszhalott állapotban. A kocsmában lassan gyülekeznek a vendégek, alig nagyobb a forgalom, mint a rendes, átlagos hétköznapokon, mondja egy helyi lakos. A Balogh Kálmán koncerten is jó, ha ötvenen, hatvanan vagyunk - a koncert minőségén természetesen ez semmit sem változtat. Balogh Kálmán több zenekara közül a Gipsy Cimbalom Bandet láttam most, melyben a cimbalmon (Balogh Kálmán) kívül szaxofon (Bede Péter), gitár (György Mihály), trombita (Kovács Ferenc), hegedű (Frankie Látó) és nagybőgő (Novák Csaba), valamint néha énekkíséret is volt. A koncert előtt még a zenekarvezető elmesélt egy-két Chuck Norris-viccet (igen, létezik egy ilyen műfaj, hogy Chuck Norris-poén). Megtudhattuk, hogy „Chuck Norris elszámolt egyesével a végtelenig, kétszer", és hogy mikor a vízbe esett, Chuck Norris nem lett vizes, hanem a víz lett csak norriszos. Aztán jött a szuper, önfeledt, balkánias muzsika másfél órában.
A Kőfejtő egyébként a dörögdi Klastrom mellett a legizgalmasabb, -vadregényesebb helyszín, remek atmoszférával. Mókás a mostani militáns jellege is: eleve körbe van kerítve dróttal, de most fent (mint a katonai őrség) völgymunkások sasolnak, hogy senki ne lógjon be.
Az est második koncertje Szalóki Ági és Borlai Gergely Kishúg projektje volt. Szalóki Ágit láthattuk már világzenei, népzenei prudukcióban, gyerekalbuma, Karádi Katalin-lemeze is van - valahogy mindegyik jól áll neki. Nagyon kedvelem a törékenységét, a finomságát, nemevilágiságát. A Kishúg megint valami más, új a pályáján: jó értelemben karcos, fésületlen projekt ez. Elektroakusztikus zenekar (Borlai Gergő dobol, Csókás Zsolt gitározik, Kovács Zoltán nagybőgőzik), több kortárs költemény, például Szabó T. Anna versfeldolgozás is szerepel a repertoárjában. (Verseket persze nem először énekel Ági.) Ezen a koncerten azért már vagy száz fős közönség gyűlik össze. Egyedül mentem, de ismerősökre akadtam a Dézsi Szilárd workshopján délután részt vevő hat lány személyében, velük mulatjuk át a Kishúgot. Még tinci-tánci is van, ami nálam, gyakorló szociofóbiásnál, elég nagy szó. Aztán stoppal haza - idén szuperek a tapasztalatok, mindig hamar felveszik az autósok a lábbuszos kollégákat. A Bűnös Budapestből „természetesen" egy sort sem olvastam a mai nap folyamán...
szombat, vasárnap
Szombat este még kinézek az aktuális MTK-meccsre, a szezon se nem jól, se nem rosszul sikerült főpróbájára (MTK-Hapoel Haifa 1:1). Okos, tapasztalt futballszurkolók persze tudják, edzőmeccsekből szinte semmiféle következtetést nem lehet levonni az eljövendő tétmérkőzésekre nézve. Úgy nézem, idén is lesz egy-két srác a csapatban, akiért megéri majd kijárni. Hogy beépül-e majd fokozatosan Ladányi (a közönségnek csak: Liba) a középpályára, mindennél fontosabb kérdésnek tűnik most. Hogy Pál András és Kanta József (Andris és Józsika) megússza-e sérülés nélkül, és lehúz-e végre egy komplett, jó szezont - mielőtt elviszik őket tőlünk. Hogy Szekeres Adrián (Szeki) a védelem tengelyében vezéregyéniség tud-e lenni. Szatmári a kapuban, ő nem kérdés, máris remek formában van, maga az állandóság, szeretjük.
Előtte még, beszéljünk erről is, ennek több köze van a témához, a Kerepesiben sétálok, gyönyörű hely (cikk lesz belőle hamarosan). Gyönyörű hely, és ilyet mondani cseppet sem blaszfémia, hiszen ez a temető direktre a kollektív emlékezetnek van állítva. Mándy sírját látogatom most csak meg, és József Attiláét. Most vagyok itt először, de majd még jövök. Túl nagy temető, túl sok nekem, nem tudnám úgysem egyszerre befogadni, fokozatosan teszem tehát. Mándy sírja, Varga Géza munkáján mintha a túlvilágra látnánk át, mintha, aki meghalt, kézzelfogható távolságra és elérhető lenne. Ez a Mándy, kuncogok magamban, annyira lokálpatrióta volt, hogy még a halálában is a Józsefvárosban maradt. Talán ez sem kegyeletsértés, szerintem Mándy is csak kuncogna ezen. A Mester (vagy ahogy mókásabban és talán találóbban is hívták: a kismester) ki nem tette volna a lábát innen, a kerületből. Sőt, az egyik lakása itt volt, a Fiumei úton, a Fiumei és a Teleki tér sarkán, nos, most a sírból ráláthat az egykori lakhelyére. (Ebből, Mándyból is cikk lesz, emlékezés halálának 15. évfordulójára.) A József-család síremléke már jóval monumentálisabb, és hát nem is lehetett volna természetesebben jobb választás, mint az Íme, hát megleltem hazámat című verset emelni mementóként föléje. Még ha elég rossz állapotban is van az oszlop, amin a költemény áll.
Vasárnap reggel kinézek az ablakon, katasztrófa. Ömlik az eső, nehéz most elképzelni bármit is, ami miatt az ember elhagyja a lakást. Úgy látszik, idén megint esőkabátban, hosszúnadrágban nyomjuk majd. Kapolcsnak megvan ez a sajátossága, nem egyszer történt már meg, hogy éppen ekkorra romlott el az idő. Hogy tehát előtte hetekig őrjítő meleg, ilyenkorra meg borongós idő. Nem baj, és különben is, az időjárás-jelentés szerint hétfőtől már jobbak a kilátások. Bepakoláskor természetesen a legnagyobb problémát az okozza, milyen könyvet vigyek az útra és a Völgybe. Nagy a választék, most olvasom újra korábbi nagy kedvenceimet, ezt terveztem idén nyárra pihentetőnek. A Pál utcai fiúkon, a Fabulya feleségein és a Szöveteken már túl vagyok, ezekről hamarosan olvasónapló is lesz fent a barkaonline-on. „Maradt" A mi utcánk, a Moszkva-Petuski, a Xanadu és Az ellenállás melankóliája. Nem, nem ezek közül választok végül. Nemrég olvastam a Budapest Noirt, Kondor Vilmos 1936-ban játszódó, kiváló „közéleti" krimijét, s ennek a folytatását, a Bűnös Budapestet viszem magammal. Ha csend lesz a buszon (nem lesz), már ott elkezdem. Nem bírok ugyanis zajban olvasni, régi betegségem. Persze fesztiválra könyvet vinni, az nálam mindig vicc: úgysem fogom letudni a könyvet, talán egyszer sem volt még olyan alkalom, hogy végigolvastam volna valamit, akárhány napos rendezvényre is mentem. De mit csináljak, ha meg könyv nélkül nem tudok elindulni sehová? No, de induljunk már, mindjárt megy a busz a Népligetből. Rutinosnak képzelvén magam Ajka felől közelítek, hogy ne legyen akkora a tömeg. Bár meglehet, ha mások is ugyanilyen rutinosnak képzelik magukat, tele lesz a bányászvárosba tartó busz. Igaz, rutin ide vagy oda: ki az az őrült, aki ebben az időben nekivág egy fesztiválnak?
Tényleg nem volt tömeg a buszon, nagyon nem. Lehetett olvasni, aludni, mindent, ami jó. A Bűnös Budapest is ígéretesen indul. Valahol egész másmilyen lesz, mint a Budapest Noir. Több szálon fut a cselekmény, és Budapesten túlra vezet a sztori. De nem okoskodom most erről, csak ajánlanám elolvasásra ezt a Kondor-könyvet is. Nemcsak, hogy a buszon nincs senki, de a falvak is kihaltak. Öcsön át jön a busz, olyan a falu, mintha nem is lenne itt semmiféle fesztivál. Pula sem nyújt sokkal jobb képet. Monostorapátiban más azért a helyzet, Kapolcson meg most is tömeg van. Nem mondanám, hogy az időjárás kedvezne nekünk, de legalább már nem ömlik az eső. Pulóver, kabát az öltözet. Azért bepakoltam a hátizsákba a szandált, ám valószínűleg nem lesz rá szükség. Az esőkabátom egy külön történet: most vettem fel először, és bármerre nyújtózom benne, szakad. Kiszakadt már a zsebe, kiszakadt a hónaljánál...
Leverjük a sátrat, aztán a pulai kocsmában kezdünk, a velkamdrink ezúttal egy szimpla sör. Illetve társaim fröccsöt isznak, de azt nem ajánlják. Megy a csocsó, enélkül egyszerűen nem lehet elkezdeni egy fesztivált. Ráadásul szuper az asztal, 11 golyót ad ki, és készültek a feszkóra: a pálya meg van olajozva, kiválóan surran a labda. Játszunk vagy nyolcat, aztán irány a programokra.
Az első, amit látunk, az Amadinda a monostorapáti katolikus templomban. Itt sincs tömeg, de azért nagyjából megtelik a templom. A koncert szuper, Bartókot, Ravelt, Debussyt hallhatunk, mindhármuktól távol-keleti dallamokat; sorrendben a Bali-szigeteket, Kínát és Japán idéző szerzeményeket. Öt dalt hallgatunk most csak meg, mert kezdődik a színház, rohanunk át. Útközben még megállapítjuk, hogy mekkora kultúrnacionalisták vagyunk már, "természetes", hogy mindannyiunknak a Mikrokozmosz-részlet tetszett a legjobban. Otthon sosem hallgatok komolyzenét, ilyenkor, ha nagy véletlenül találkozom vele, mindig megállapítom, hogy kellene. És főleg Bartókot, az ő világa annyira közeli, ismerős, teccik.
A művházban a KoMa ősbemutatóját nézzük. A fiatal társulat már a fesztivál előtt megérkezett a Völgybe, konkrétabban Apátiba, hogy a helyiekkel beszélgessen, interjúzzon, s a tapasztalataik alapján aztán egy előadást készítsen. A Szuper Irma című produkciót Keszég László rendezte. Az egymástól független jelenetekből felépülő előadás a vidékiség és a nagyvárosiság kliséit karikírozza. Megmutatja, milyennek látja a falusi a városit, az otthoni az idegent, és mindezt fordítva is. Szórakoztató, de nem tét nélküli előadás. Külön érdekes, hogy helyiek is ülnek a nézőtéren. Nem tagadom, néha elkalandozott a figyelmem, és nem a játékot, hanem az ő reakciójukat figyeltem: mit szólnak a látottakhoz? Hiszen az ő életüket látjuk itt viszont, természetesen nem egy az egyben tükröztetve, hanem sarkítottan. Érdekes, izgalmas szituációk adódnak: például egy olyan verssel kezdődik a produkció, amely a hazaszeretetről (Apáti szeretetéről) szól, gyöngécske csasztuskákban. Tehát maga a költemény röhejes, ám az abban megszólaltatott őszinte érzelmek mégis elbizonytalanítják a nézőt, nevessen-e a hallottakon vagy sem. Hogy az előadás célja nem a megidézett világ kinevettetése, az végig nyilvánvaló, de aki számára mégsem lenne az, azt is helyre igazítja a fináléként bejátszott videointerjú, melyben egy idős helyi néni három mondatban (mérhetetlenül egyszerűen, de pontosan) az élet értelmét fogalmazza meg. Jónak kell lenni, szeretni kell a másik embert, ilyesmiket mond. Ezek ugyan olvasva közhelyek, de ott és akkor, a nénit látva és az Apáti környezetben nem voltak azok.
Eztán megint be kellett menni kicsit a kocsmába, és ha már, akkor le kellett csúsznia egy-két unikumnak, sörnek. Így van ez, ha Békés megyeiek összetalálkoznak... A Kistehén koncertről ennek köszönhetően lemaradunk, de a Brainsről már nem. Aztán már csak az marad, hogy csigabuszozunk, és lefekvés. Elfoglalok egy üres sátrat (nem a sajátomat), van ilyenből jó néhány a színháziaknál. Azon dühöngök magamban, nem igaz, hogy nem lehet elférni benne, pedig egyedül vagyok. Összehúzom magam, másként nem megy. Aztán csak reggel veszem észre, mikor kelek, hogy azért nem fértem el, mert keresztbe feküdtem...
A hétfő szupernek ígérkezik, Balogh Kálmán és Szalóki Ági koncert lesz a kőfejtőben - de ezekről majd egy következő bejegyzésben.
rövidke beharangozó
Kapolcs az Kapolcs. Jó, van a hivatalos elnevezés, hogy Művészetek Völgye, de azt senki nem használja. Jöttök a Művészetek Völgyébe? - milyen hülyén hangzik ez. Jöttök Kapolcsra? - ez már ezerszer jobban. Lehet, hogy az ember Pulán száll meg, az öcsi kőfejtő koncertjeit látogatja, vagy a dörögdi klastromnál bambul a teliholdra, de akkor is: Kapolcson van.
Ami engem illet, „laktam" már Kapolcson, Dörögdön, Apátiban. Voltam már itt nagy baráti társasággal, kis baráti társasággal, és kettesben, (ex-)barátnővel is. Jöttem ide civilként, és jöttem ide dolgozni, a Völgyfutárba. Egy alkalomtól eltekintve mindig sátorral. Viszont éppen az az egy alkalom volt a legemlékezetesebb, na, nem azért, mert királyi kényelemben, egy házban lettünk elszállásolva - igaz, az sem esett rosszul. Hanem, hogy kiknél. Egy idős házaspárhoz kerültünk, nyugdíjasakhoz. Nagyon aranyosak voltak. Képzeljenek el egy 70 éves nénit és egy ugyanilyen korú bácsit, 50 éve házasok, viccelődnek egymással, megvan az a bizonyos szeretet köztük, ami a legnagyobb kincs, és ami nélkül - hadd legyek máris egy kissé patetikus - nem élet az élet.
A bácsi beszélget az állataival, a nyulakkal, a malacokkal. Nem iszik vizet, csak egész nap bort. Azt lehetne gondolni, alkoholista, de nem, mert nem vedel, nem arról van szó, hanem egyszerűen a borral oltja szomját, a saját, nem is olyan rossz házi rizlingjével. Ezzel biztosítja azt a bizonyos napi szükséges 2 liter folyadékbevitelt. Kedélyesek, ő és a felesége is. Megtermelnek mindent, nincs szükségük különösképp a világra. Csupán vasárnap indulnak útnak, veszik fel az ünneplőt, és irány a templom. A végén már némi irigységgel szemléltük, milyen szépen élnek. Persze, ha valaki azt mondaná, hogy ez a nagyvárosi ember tipikus nosztalgiája a falusi élet után, hogy tehát irigykedik is, különben viszont el nem tudná viselni az életet egy kistelepülésen, nos, abban lenne némi - fájó - igazság. Na, ez így szerencsétlenül hangzik. Szóval, nem a falusi élettel van baja. De hogyan tudna élni film, színház, muzsika, emtéká, tehát Budapest nélkül?
Idén Pulán leszek (itt is aludtam már egy éjszakát, a dörögdi sátorozáskor beázott a sátrunk, s behúzódtunk ide, a Faluházba), a változatosság kedvéért olyan baráttal, akinek a létét a fesztiválnak köszönhetem, itt találkoztam vele először. Vele és a barátnőjével hárman. Meg a csabai színházasokkal leszek, illetve a hét másik felében meg már itt lesz egy hazai kollektíva is. A haza most Gyomát jelenti - csak azért magyarázom ezt, mert más értelemben Zugló a haza. Persze Kapolcs is a hazát jelenti (haza, a magasban) valamilyen értelemben. Mert az már eléggé otthonos és abszolútli komfortábli, ha úgy császkálhatsz az utcákon, hogy biztosan nem tévedsz el; hogy ismered a jó kocsmákat; hogy tudod, hol lehet csocsózni; hol érdemes kávézni, ilyesmik.
Miben különbözik ez a fesztivál a többitől? Sok okosságot lehetne erre mondani. Most csak egyet említenék: ez a rendezvény ugyebár nem elszeparált a külvilágtól, éppen, hogy bent zajlik az emberek hétköznapi életterében. Tehát nem az van, hogy elmegyünk dühöngeni egy rezervátumba, ki a világból. Az már más kérdés, hogy végül is ez sem természetes környezet, egy fesztivál sosem az.
Ezerszám sorolhatnám a nagy kapolcsi élményeket. Láttunk egy srácot, aki Cseh Tamás dalokat játszott, és többre emlékezett, mint maga a szerző. Szalóki Ági Karádi-koncertje. Magánprogramok: a pulai csocsózások, éjszakai biciklizések a vaksötét dombokon, új barátok. De ahogy végiggondolom, nem tudnék egy élményt kiemelni, mint legjelentősebbet. Filmet, színházi előadást, irodalmi beszélgetést, koncertet sem. A társaság, a hangulat, szóval az egész az, ami megmaradt. Közhely, de attól még így van.
Az egyik évben találkoztam egy párral, akik sörözgetés közben elmesélték, ők bizony minden egyes Kapolcson ott voltak eddig. Pár év múlva összefutottam megint velük, a háttérben, úgy rémlik, Kaláka koncert, már hármasban, gyerkőccel voltak. A fiút Kapolcsnak nevezték el, mondták, mintha ennél mi sem lenne természetesebb, mert a fesztivál egyik éjszakáján, vagy a Kampec Dolores és a Korai Öröm koncert közt, vagy egy hajnalban, a domboldalon, mikor jött fel a nap, fogant.
Idén úgy megyek, hogy bele sem néztem a programfüzetbe. Régen készültem. Emlékszem egy évre, amikor pontosan beosztottam előre, mikor mit nézek meg. Most inkább a véletlenre bízom. A biciklimet nem tudom elvinni, ez a legnagyobb szívfájdalom. Bár annyit azért tájékozódtam, hogy egész olcsón lehet kölcsönözni helyben is. És ha már itt tartunk: még mindig elképesztően olcsó a jegyár.
Kíváncsi vagyok, hogy bírom majd. Mit is? Ciki, de mintha öregednék. Idén vettem észre, egy Kiscsillag koncerttel kezdődött a Corvintetőn. Namármost a Kiscsillagot szeretem, és olyan régen nem fordulhatott volna elő, mint most, hogy öt-hat szám után azt vártam, mikor lesz vége. Merthogy meleg van, dől rólam a víz, meg különben is, ne lökdössenek már, és tépőzárasak az izzadtságtól az emberek. Szóval, hogy meglesz-e még a régi lelkesedés, vagy átveszi a helyét a szánalmas nyavalygás: de idegesítő ez a sátorozás, de drága a kaja, mennyi ember van itt, ilyesmik.
Vasárnap utazom. Hétfőtől szombatig jelentkezem tudósításokkal Kapolcsról, ő, izé, a Művészetek Völgyéből.
