Fodor György
Belbecsynk
2010. június 3., 17.30 - Mogyoróssy János Városi Könyvtár, Gyula, Olvasóterem
Becsy András Franciakrémes című kötetének bemutatója
Mottó: „Első kötete: régóta várt meglepetés."
Elek Tibor 81. könyvhetet megnyitó beszédének traumájából felocsúdva ülünk be a meghitt könyvtárterembe, mint egykor Vörösmarty, hogy gondolatainkat koncentráltan Becsy András írásaira hangoljuk. Az író-olvasótalálkozó mindig izgalmas, de sokkal nagyobb horderejű, ha elsőkötetes alkotóval van lehetőség személyesen megismerkedni, beszélgetni.
Ez alkalommal ismerős a szerző, ismerős a moderátor és ismerős a közönség is (lévén gyulai szerző szülővárosában bemutatva). A felolvasás családias - a jelenlévő rokonok, barátok, csöndes kritikusok miatt halmozottan - hangvételű, sőt, élvezettel hallgatom végig a rendhagyó irodalomórát.
13 éves pralinét (Praliné) ásott elő a költő, hiszen egykor a Szemfülesben (a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium diákújságja), majd 1997-től a Bárkában, a Magyar Naplóban jelentek meg költeményei. Maga is ezeket a lapokat tartja pályafutása alapjának. Ezek mellett később a kecskeméti Forrásban, az Irodalmi Jelenben, az Esőben, az Új Forrásban, a Spanyolnáthában stb. fordultak elő alkotásai. Ahogy Elek Tibor is jellemezte a kötet hátlapján, valóban „hazatalálás" ez a beszélgetés, hiszen Andris mind közelebb kerül emlékeihez, és a közös életszakaszok miatt a hallgatósághoz is.
A 21. században az információáradat következménye, hogy mindenki reflektál mindenkire, de elengedhetetlen, hogy elővegyük a múlt nagyjait (ahogy Kölcsey is figyelmeztetett a Parainesisben). A kötet első ciklusának (összesen 3 ciklus van: R-küldemények, Zsena-történetek, Hátrahagyott versek - mindez utal a franciakrémes 3 rétegére) mindegyik darabja egy-egy klasszikus szerzőhöz szól Shakespeare-től Simonyiig, illetve a családi kötődés miatt egy vers megmaradt Szabó Magdának is (Ami marad). A furfangos lírai én nem átallott pszichológiai csínytevést kieszelni az irodalomtudósoknak, bölcsészleányoknak és tarisznyás bölcsészfiúknak. Az utolsó cikluscím ugyanis arra utal, hogy biztosan egy holt klasszikussal van dolgunk. Amennyiben nem ismerős a név, a könyvbuzgó bölcsész leemeli a polcról, és tetszetős formája miatt megszerzi magának a Franciakrémest. Mi lett volna, ha tényleg az marad a címe, hogy „A kötetben még meg nem jelent versek"?
Tudatosságának hiánya ellenére Andris már klasszikusnak mondható. Formakezelése etalon, írjon akár hexameterben (állítása szerint nem lesz több elhajlása ezen antik sorfaj felé), akár szonettet (rákapott a szonett ízére, mint mondja: „A szonett nekem mankó"; ha szonettet ír, a forma irányít, csak a tartalomra kell figyelni), akár jambusokat („hajtincsből lassan kilépő"). Hogy miért teszi ezt? Erre csak egy Shakespeare válaszolhat: „Ahogy tetszik". Neki így tetszik.
Tudatosságának hiánya ellenére megteremtette a magyar irodalom Zsenáját, s ezt oly ügyesen tette, hogy előhívja oroszos (жена = feleség, asszony) és adys (Csacsinszka-Csacsinszki) asszociációinkat. Valójában kiderül, hogy Zsena a Zseni női párja, csakhogy a magyarban nincs nőnem, ezért drámaian jó hapax legomenon ez az ideálteremtés. Mielőtt az utókorban az maradna meg, hogy Zsena az író felesége, csalódniunk kell: nem csak egy Zsena létezik, mindegyikük más-más karakter, tulajdonképpen a női sztereotípiák kiütközései. Zsena lehet bohókás, buta, szelíd, szeszélyes, hűvös és szenvedélyes, tartózkodó és eredeti. Mindenképpen fiktív (mint a Rock Café, amely bárhol lehetne), hordozva azt a burkolt társadalomkritikát, amelyet a 21. század írói ars poeticának tekintenek.
Ezek az írók felismerik, hogy a groteszk és az irónia a mindennapokban rejlik. Becsy sem tagadja, hitvallása hétköznapi történeteiben ölt testet. Spontán megfigyelései már-már a távol-keleti haikuk felé sodorják (Zöldövezet, Reggeli).
Haikut állítólag a bölcsek írnak, a bölcsességhez idő kell, mégis erős, hatásos, bölcsnek ható első kötettel számolhatunk. Úgy vélem, Andris költeményei majdan a formájukat tekintve eltérnek a klasszikus vonaltól, miközben tartalmukat tekintve éppen szentenciózussá válnak. Szabadversekre vágyik, egyelőre mégis a forma rabja. Vajon hogyan oldja meg ezt a feszültéséget forma és tartalom között. Ahogy Elek Tibor fogalmazott: „Az első kötetnél csak egyvalami fontosabb: a második." Várjuk a megoldást, hisz annál nagyobb lesz belbecsünk!
