Darvasi Ferenc
A dél-baranyai cigányiskolák felfedezése
Lehet, sokan nem is tudnak róla, de a Magyarország felfedezése könyvsorozat, mely még 1970-ben indult (sőt, „eredetileg" 1937-ben, aztán több mint két évtizeddel a 2. világháború után Darvas Józsefék élesztették újra), és amely kiváló, figyelemfelkeltő és nem egyszer felkavaró szociográfiai munkáknak, például Závada Pál Kulákprésének, Iványi Gábor Hajléktalanokjának vagy Szilágyi Gyula Tiszántúli Emanuelle-jének biztosított megjelenési lehetőséget, továbbra is létezik. Nem lehet véletlen, hogy a társadalmi problémákra fókuszáló széria utolsó két darabja más-más szempontból bár, de a „cigánykérdéssel" foglalkozik. Rácz Romano Sándor Cigány sor, majd Takács Géza Kiútkeresők. Cigányok iskolai reményei című könyve egy év eltéréssel jelent meg. A jelenkori Magyarország számtalan konfliktusforrása közül is az egyik legjelentősebb a „romaprobléma". Nem hinném, hogy különösebben részleteznem kellene ezt az állítást, aki nyitva tartja a szemét, pontosan látja, milyen indulatok, előítéletek dolgoznak az emberekben a romákkal szemben; és itt korántsem csak egy bizonyos párt tevékenységére és holmi masírozó félkatonai alakulatok garázdálkodásaira gondolok... (Akit ezek az előítéletek érdekelnek, annak csak ajánlani tudom Dupcsik Csaba A magyarországi cigányság története című, történelmi és szociológiai szempontokat vegyítő munkáját, mely a magyarországi cigányság és cigánykutatás történetének tankönyvszerű összefoglalása. Dupcsik körültekintően bontja le az olyan berögzült prekoncepciókat, mint hogy például a cigányok nem szeretnek dolgozni, nem akarnak letelepedni, beléjük van kódolva a bűnöző hajlam.)
És ha a romakérdés (a roma és cigány kifejezést párhuzamosan, egymás szinonimájaként használom, minthogy a mai diskurzusban nem eldöntött, melyik az úgymond érvényes kategória a kettő közül - például Dupcsik említett könyve sem hoz döntést ez ügyben) mellett van égetően nagy problémánk, úgy az az oktatásügyé. A kettőt párosítja Takács Géza Kiútkeresőkje, a Magyarország felfedezése 58. darabja, melyről most, 2010. február 16-án az Írószövetségben zajlott beszélgetés, széleskörű érdeklődés mellett. Az est háziasszonya Pécsi Györgyi volt, ő vezette fel és ismertette nagyvonalakban a könyvet, mely a cigány gyermekek iskoláztatásában segíteni igyekvő baranyai intézményekről (a magyarmecskeiről, a mánfairól, a pécsiről és az alsószentmártoniról) szól. Az alapvonalak felvázolása után pedig ő kérdezte az est további részében a két meghívottat, Hoffmann Rózsát, a PPTE egyetemi docensét, a KDNP országgyűlési képviselőjét, valamint Elek Tibor irodalomtörténészt, lapunk főszerkesztőjét.
Hoffmann Rózsa bevallja, hogy először el akarta hárítani a felkérést a disputára, de aztán az az egyenesség, amit a szerzőtől tapasztalt a könyvben, végül mégis a szereplés elvállalására bírta. Bevezetőjében rögtön leszögezi: nem cigányproblémáról, hanem a szegénység okozta gondokról kell beszélni. A konfliktus szerinte ugyanis alapvetően nem a cigányok és nem-cigányok, hanem a nyomorból kikeveredni képtelenek és a többségi társadalom közt van. A halmozottan hátrányos helyzetűek közt, állítja, egyébként is több a nem cigány - még ha a Takács vizsgálta településeken ez nem is így van. Hoffmann megosztja velünk negatív tapasztalatait is: azt mondja, hiába beszélnek a romákról, hiába tartottak például egy konferenciát is a Parlamentben (Őszintén a hátrányok leküzdéséért címmel 2008-ban), a sajtót csak a szenzációk, a botrányok érdeklik, és nem az értelmes párbeszéd - így szinte semmi publicitást nem kapott a rendezvényük.
Elek Tibor, Pécsi Györgyi, Hoffmann Rózsa, Takács Géza
Elek Tibor előbb a szociográfia műfaját pozícionálja, valahol a tudományosság és a szépirodalom keresztmetszetében. Takács munkáját egyszerre tartja empirikusnak és irodalmiasnak. Véleménye szerint a Kiútkeresők az esszé műfajához közelít leginkább, keveredik benne a személyes hevület a tudós szándékkal, az azonosulás a kritikai attitűddel. Külön érdekesség, hogy akár regényként is olvashatjuk Takács könyvét. Olyan regényként, fejti ki Elek, mely a kortárs próza sajátosságait viseli magán: adott egy nagy történet, mely több apró történetből áll össze és több nézőpontból is be van mutatva (a szerzőéből, a főszereplőkéből és kívülállókéból), kicsit az időrend is felborul, vissza-visszatérnek a „hősök", s az előre-hátrautalások rendjében csak a végére áll össze az önmagán túlmutató történet, de úgy, hogy több szál is nyitva marad a végén.
Hoffmann a könyvet oktatási és politikai szempontból is fontosnak tartja, sőt, ha rajta állna, kötelező olvasmánnyá tenné a leendő pedagógusoknak. Azt gondolja, eleve nehéz a romákról és az oktatásukról beszélni egy olyan közegben, melyre a problémák asztal alá söprése a jellemző. Őszintén, komplexen, a különböző területeket (szociál- és családpolitika, munkahelyteremtés, stb.) összefogva kellene orvosolni a leszakadtak problémáit, hiszen az iskola erre egyedül nem képes. Ebben a meghívottak és a jelenlévő szerző egyet is értenek. Elek Tibor még annak a fontosságára hívja fel a figyelmet, hogy az iskolának szervesülnie kell a helyi társadalomba, különben magára marad.
Az est további részében szót kap Takács Géza, aki előbb csalódását, majd reménykedését fejezi ki a jelenlévőknek. Előbbi annak szól, hogy kevesen reagáltak azok közül, akiknek szétküldte a könyv szövegét; valamint, hogy éppen azok nincsenek jelen a beszélgetés során, akikről és akiknek szól a Kiútkeresők. Arról is elmélkedik, hogy valamikor azt tartotta természetesnek a többség, ha izgalmas, nehéz feladatot vállalt, ma azonban mintha majdnem mindenki menekülne az ilyen emberpróbáló munkák elől. Eztán viszont már azt hangsúlyozza, hogy számára a reménykeltés milyen fontos volt az írás során. Igaz, hogy az iskolai programok kapcsán kudarcokról is be kellett számolnia, de - ahogy mondja - „ettől még, amit Baranyában láttam, az szép", mert „ott igaz embereket találtam", „az ő kedvükért megéri ezt csinálni". És muszáj is, mert a megfelelő színvonalú nevelés és oktatás az alapja az ország boldogulásának, teszi hozzá. Abban pedig mindhárman egyetértenek, hogy döntéseket hozni a cigányokról csak az érintettek együttműködésével, megkérdezésével szabad. És hogy ne a fejük felett szülessenek meg ezek a döntések, fontos a cigány értelmiség bátorítása, bevonása.
Ezt követően a közönség is szót kapott. Nem kérdések hangzottak el, hanem inkább ki-ki a saját cigányokkal kapcsolatos tapasztalatairól, munkájáról beszélt. Hallhattunk pedagógiai, pszichológiai, irodalmi szempontú felvetéseket; volt, aki Spiró cigány-magyar háborút vizionáló Feleségversenyéről tett említést. Más amiatt szólalt fel, hogy a beszélők ne tegyenek különbséget cigány és magyar közt, hiszen a cigány is magyar (maga Takács is említi könyve 12-13. oldalán, mennyire problematikus ez a cigány-magyar fogalompár, mégis arra a következtetésre jut, hogy ha nem is gond nélküli az ilyesfajta kategorizálás, elfogadható azért.) Ezerfelé elágazott tehát a diskurzus, jelezve azt is, mennyire fontos, mindenkit érintő, összetett kérdés ez.
Takács Géza
