Csepregi János
Sínbuszflash
pillanatképek a második Szeged-Szabadka Sínbusz Fesztiválról,
avagy emlékrendezés a madzagember fejében
Most akkor 5 vagy 6? Senki se tudja. Közönség lesz? Nem úgy néz ki, pedig a várakozás elfojtott feszültsége üli meg az esti Grand Cafét. OK, ez nem igaz, de mégsem mondhatom, hogy Szeged közönyös a FISZ-JAK est iránt, nem? Aztán hirtelen beáll a változás, az üres székek száma hirtelen zuhanni kezd, már 25 fő nézi a színpadon ülőket, kitapogatható, élő emberek, szóval nemcsak hallucinálok. Indul az est, félek. Várom, hogy felcsendüljön a Gladiátorok bevonulása, ami végül elmarad, én meg majdnem pofára esek. Turi Timi azonban mégis rám ijeszt, indításként elmondja, igazán örül, hogy nem külön-külön jobb és bal oldalra ültek a szervezetek képviselői, mert... A mondat lógva marad, de ez így remek, no politika. Némi szövegelés közösségről, irodalomról, külső és belső kontrollról, a csoport és az egyén emberi, művészeti és mindenféle egyéb kapcsolatáról, hiszen, de összességében jobb a dolog annál, amire számítottam, elmarad a fiatalok kesergő jajszava. Hogy miért érdemes tagnak lenni... én még egy fiktív donorlista szóba hozásával is igyekszem növelni az érvek számát, de vélhetően túlbecsültem a humorérzékemet, kevesen értik a viccet (?). Aztán felolvasás, mindenki óvatos a mennyiséggel, visszafogottra sikerül az esemény. Nemes Z. Márió Roncs című alkotása után egyre sötétebbnek tűnik az élet, zárásként Timi meg is kérdezi tőle:
- Márió, szerinted jó dolog ez a donorlista?
- Szerintem igen.
- De mégis, kinek?
Ez övön aluli, azt hiszem, moderátorunk kiütéssel győzött. A halott mégis én vagyok.
Vacsora a város kínai éttermében, ez már igazi multikulti. Annyit ehet az ember, amennyi belefér, én még beteg vagyok, így csak a nagy magyar fájdalom tombol bennem, kevés a gyomrom, túlzottan sok a lehetőség. Az asztal mellett már felszabadultabb a hangulat, kár, hogy ebből korábbra nem jutott. Még a legókról is tudok beszélgetni, mint fő agybajomról, de aztán Timi elárulja titkaimat a Literának, hát már senkiben sem bízhat az ember?
Vége az úri dumának, indul az éjszaka. Én kollégiumba térek aludni, előtte még benézek a Tescóba, nekem a vásárlás a mindenem. A Garabonciásban állítólag remek a DJ, de az elfogyasztott pálinka vattával tömíti a közönség vájt fülét. Feltűnik a „nemzet vállfaárusa", Koltai Róbert is a környéken, ő nem a program része, a helyi vajákosok jó óment látnak a dologban, ki is érdemel egy-egy baráti mosolyt szőrös szívű barátaimtól, Kollár Árpitól és Mészáros Marcitól, miután a színész pazarló költekezését bizonyító, asztalon hagyott sajtos és túrós „buré"-k után a szájukat törölgetik. Ezek a srácok rosszabbak a sáskáknál, remélem, éhségükre Koltainak nem ment rá a félkeze. Éjfélre tetőfokára hág a hangulat, Nemes Z. őrült dervisként töri a flasztert, Orcsik Roland, Lanczkor Gábor és Lengyel Zoltán némi pogóval próbálnak egyensúlyt teremteni a táncparkett ördöge címért folytatott vad küzdelemben, aki látta a harcot, mind sápadtan meséli másnap. Árpi fényképekről is beszél, üveges tekintettel, aztán mégsem mutat semmit. Oldalra fordulok, szemem sarkából még látom: remegő kézzel keresztet vet. Protestáns lelkem háborog.
Délelőtt a vasútállomáson teljes a felfordulás. Én Donnie Darko óta hiszek az időutazásban, de van, akinek ehhez még Amerika se kell, telefon egy szerb szerzőtől: - 12:44-kor érkezem. A baj csak az, hogy félkor indul a sínbusz. Már tudom, Szegeden nincsenek lehetetlenek. Boldogságos násznép kóborol, lehetséges, hogy a bakter átvette a hatalmat? Bendegúz hiánya belém mar, de aztán megtudom, hogy ők a performaták (istenem, micsoda hülye kifejezés?), aztán végre ráérzek arra, hogy mi is a lényeg. Nem az irodalom, nem is a performansz vagy a zene. Az érzés, a kavarodás, az élet, koktaízű ez a Balkán. Árpi mosolyog, tekintetéből olvasok, nem hiszi, hogy már vágom, eléggé. Indul a felolvasás. Végel Lászlónál a kezdeményezés, a gazdag életrajz még átjön, a szövegből viszont már csak keveset hallani, ami igazán sajnálatos. Aztán hirtelen váltás, képembe a megafon, ordítva olvasok, sípol. Félek a hallhatatlanságtól. Én se hallok magamból semmit, de legalább lenyúlom mások idejét is, rekedtre kiabálom magam, míg Orcsik ifjú vasutasként oda nem rohan, a lánglelkű forgalmista oszlatni kezd, egyelőre csak engem, de ki tudja, hol áll majd meg?! Ha egyszer újra leforgatják a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, nem létezik, hogy neki ne jusson a vásznon hely. Némi kavarodás, aztán beszállás. Garaczi Lászlónál nincs útlevél, de legalább eljött, mondják az optimisták. Egy kommandós ruganyosságával az utolsó pillanatban felkapaszkodik a vonatra. Gondolkodásmódjukért cserébe a bizakodók Röszkéig a halálról hallgatnak. A megafon kitakarja a szöveget. Bárhogy fordul is írónk, a szöveg kitakaródik. Gerjed a hangosítást szolgáló eszköz. Sípol és recseg. A motorvonat felbőg. Dudál. Édes díszharmónia. Magyar író, főleg ha Garaczi, nem retten meg a papír és a megafon kombinációjától. Megoldja. Folyik a felolvasás. Halál! Üvölti a megvadult közönség, mikor leszállnak cigarettázni a röszkei vasútállomáson. Láthatólag átment a próza lényege.
A rettegett schengeni határ, durva belegondolni, nem is olyan régen még itt kezdődött a nyugat, kölyökként mennyit álmodoztunk a szabadkai piac gazdag áruválasztékáról. Vámvizsgálat. Idén nincsenek drogkereső kutyák, kommandósok. Sokan panaszkodnak az elmaradt program miatt. Váratlan fordulat a sínbuszon. Neszlár Sándor megkaparintja a megafont. Meg fogtok halni, üvölti a cigarettázóknak. Pedig olyan kedves srácnak tűnt a Grandban, most meg végítélettel fenyeget. Radikális FISZ-es elem, érdemes lesz tartani tőle ezután. Az apokalipszis végül elmarad, a sínbusz érezhetően jól szigetel az efféle transzcendentális beavatkozások ellen. Remek konstrukció, nem véletlenül estek ámulatba e szerkezettől egykoron irodalmunk nagyjai.
Túl jól mennek a földlakók dolgai, az özönvíz már senkit sem hoz zavarba, a káosz fokozódik. Káosz és káosz. A barátság a legfontosabb, a röpködő ingyen sörökért végül senki nem megy ölre senkivel. Az élelmesebbje hármat is megkaparint, de van, aki már az orgazdától zsákmányol, úgy látszik: már semmi se szent. Balázs Attiláról azt beszélik az egyik félreeső sarokban, hogy egy igazi Oryctolagus cuniculus, vagyis üregi nyúl. Valóban süt róla, hogy jól érzi magát a pusztában hússzal vágtató, száguldó ezüst nyílon. Elemében van. Felolvasása csúcspontjaként a sínbusz belép a szerb-magyar határ erőterébe, tiszta Csillagok háborúja. Hősünk láthatóan feltalálja magát az extrém helyzetben. Bukowsky-fordító is. Nem hiába - gondolja elégedetten Kollár Árpi, furcsa és nyugtalanító a fejében lenni.
Horgos, hivatalos belépés Szerbiába. A döcögés döcögős. Lassul a járgány? Igor Marojević olvas fel. Bűvös szavainak engedelmeskedve előkerül egy pálinkásüveg. Igor állat. Elhagyni egy lakást. Olvassa. Vagyis: elhagyni egy országot! Ződi Erna fordításban ugyanezt. A sírva vigadásból ez a dolgok sírósabb része.
A sínbusz józan polgári hedonizmussal (bocs, Marci!) zabálja fel a váltakozó almásokat, legelőket és ligeteket, a felriasztott nyulak (cuniculus) és őzek simán legyorsulják a vonatot. Ez az autópálya menti evolució. A kalauz viszont türelmes, a vonatvezető még bírja cérnával. Tudják, ha másként tennének, az se változtatna semmin. Beindul a kollektív sörkeresés, de eredménytelen. Elfogyott minden. Valahol a végtelen világegyetemben van egy állomás, na, majd ott, remélik. Már rég nem tudni, ki olvas, nem tudni azt sem, hogy mit. Ez már a totális széthullás állapota, valami térugrásféle. Irány a hyper űr! Palics, rikkantja valaki.
Az egész olyan, mint egy álom, Csehy Zoltán időmértékes döcögése gyönyörűen követi a sínbusz döcögését! Érzi a ritmust. Ő a sínbusz. Ezt már soha többé nem titkolhatja el a világ elől. Tamás Áron klarinétozik. Megy a gőzös, megy a gőzös Кanizsára. Hozzá valaki megafonban ugyanezt rapelve, énekelve, recsegve. Pákó látogatása szerencsére elmarad. Áron dél-alföldit fúl, egyre jobban belelendülve. Úgy ugrik be a Nyenyere zenekar helyett, mert az szőrén-szálán eltűnt, döbbenetesen sok a fesztivált kísérő természetfölötti jelenség. Áron állja a sarat, prófétai elkötelezettséggel fújja a klarinétot, a Balkán sófára - ez, na, jó, ez marhaság. A muzsika megérinti a szesztől felpuhult szíveket, szórványos sörnótázás tölti ki a felolvasások közti szabad perceket.
Szabadka. Leszállás, tévé, rádió. Valóságos médiaostrom ez. Pénzváltás, a bevitt folyadék mennyiségétől függően kissé ingerült vagy komótos anyagcsere. A várost átszelve irány a kollégium. Húszfős csapat tör célja felé. Áron végig fújja a bácskai népdalokat, amik nótákká deformálódtak: három plusz kettő, rég beszüntette adását a szabadkai Rádió Lakodalom. Meg-megállítják a menetet a helybéli magyarok. Mi ez, mi lesz, s pláne hol?
Este Bash Ház! Baš Kuća. Nemulass koncert. Népzene és punk! Mindenki dörzsöli a tenyerét. De el nem kezdődik soha. Mert! Mert! Anikó laptopját Sanya megkaparintja. Magyar-olasz meccs. A második félidőtől. Neten. Üvöltünk. Szurkolás. A pincérek is körénk gyűlnek, meg a helyi magyar srácok is. Szöllőssy örök optimista. Mészáros szerint: védekezz!!! Osztom a véleményét. Kiegyenlítenek. Mocsok olaszok! Hosszabbítás. Gól! Üvöltés. Ugrabugra. Fél perc múlva Mohács (Neszlár). Gólt kapunk. Aztán Koman (a Serie A-ban a Bari játékosa) zseniális passza, Németh bevágja. Üvöltés. Férficsókok. Ki mondta azt, hogy nem lehet? Igazi közösségi élmény, kár, hogy a programtervbe nem került be. Később Lanczkor hozza a szabadkai formáját. Szónokol! Szónokol! Szónokol! Sibrik Attila a vacsoránál kiosztja az új Symposiont. Képregény-szám. Csehy, Győrffy, Nemes Z. ámuldoznak. Kollár Árpi szerint joggal, igazán fasza.
Másnap. Állomás. Mindenki harmadnapos. Oszló hullák. Lebegés közben beszennyeznék Palicson a tavat, ha tehetnék, kész mázli, hogy nem bírja már a lábuk odáig. Hideg ez a krematórium. A kihalt állomáson tepsivagonok. Gyönyörű őszi szórt vény. Szitál. Metanoia performance. Fekete-fehér alakok. Halott menyasszony. Vaskályha. Keménykalap. Klarinét. A dolog működik. Finoman szürreális. A takarítónő odabenn rikácsol. Szerbül. Ez meg mi? Mi ez a zene? Nem érti. Neszlár felolvas az állomáson, vonatokat mozgat meg a prózája. Többet is. Vigyázni kell, hogy mit adunk ki legközelebb, úgy látszik, tényleg hatnak a kimondott szavak. Begördülnek. Kigördülnek. Peron. Srđan Srdić. Nem kapott vízumot Magyarországra. Itt olvas fel. Nem jöhet velünk tovább. Nem mindent lehet még, hiába is reméli az ember. Lassan apró darabjaira hull a mindenség, úgy látszik, a sínbuszon senki se halhatatlan.
A vonaton a szerencse fiai a hátsó kocsiba szállnak, övék lehet az egész. Mosolytalan öröm, kontemplatív széthullás. Lassan beindul. A sör most is gyorsan elfogy, erőtlen kísérlet a fizikai végkimerülés közeledésének tagadására. Kutyaharapás, érezhetően szeretik a közmondásokat. Palicson Tolnai Ottó következik. Helyi erő, plusz Kossuth díj, jó párosítás. Taps. Ez az ő terepe. Akárha nagyapó mesél a kandallónál. Sztereotip szitu, de. Tényleg. Köréje gyűlnek a fiatalok. Mesél, mesél, mesél. Hogy ezen a vonalon utazott. Kanizsa, Kanizsa. Ez a legfontosabb vasúti vonala. És a Vasfüggönyről. Mesél, magyarul, szerbül. Hallgatás áhítattal. Aztán a vasfüggönyön ő is fennakad. Nem hozott útlevelet. Karácsonykor itt tutira sorra hullnak az égből a passportmentes angyalok.
A felolvasások után krumplipucolás. Legyen mit főzni a Tisza-parton. Tolnai Ottó elszántan pucol. Bencsik Orsival. Szerb lányok olvasnak, aztán meg Szöllőssy Balázs olvas és olvas. Két nyelven! Szerbül is. Megnyerte a szerb lányok szívét, ezek az olcsó trükkök még mindig működnek. A pofám leszakad, de előtte még vámvizsgálat. Rutin. Mirnics Gyula. Riporter és felolvasó. Kameráz. Felolvas. Ilyet még nem láttunk több ezerből sem. Lapozásnál összefoglalja az addigiakat. Hatalmas sikert arat ezzel az innovációval. A főhősei: Mirnics és a szipu. Összefoglal, olvas, lapoz. Megérkezünk.
Este koncert. Másnap este koncert. Másodlagos világegyetem. Az egykori koncentráltság rég a múlté, a gondolatok közti kapcsolatok végleg meglazulnak, hol van már az ifjúi hév? Harminc határán megöregedni tök ciki. Fogynak a jelzők, törnek a mondatok. Nyers rövidülés.
Sínbusz Fesztivál? A legjobbfajta élőszereplős South Park Szeged és Szabadka között, igazi balkáni kultúrcsempészet. Oda-vissza. Szokatlan formákhoz értékes tartalom, na, csak semmi érzelgősség. Azt hiszem, ha eljön majd az ideje, átbillentheti még a mérleget Isten előtt, ha Kollár Árpi, Orcsik Roland, a Síntér és a FISZ szervezőinek tettei közt ez a néhány nap is szóba kerül. Bezárhatatlan ez a szárnyvonal.
