Mészáros Csilla
Tárcán kínált virágzabálás
(Irodalmi est Darvasi Lászlóval)
Október 1-jén este Békéscsabán a Békés Megyei Jókai Színház Stúdiójában gyülekezünk, úgy huszonöten-harmincan várjuk Darvasi Lászlót. A sarokban egy félreeső asztalon Darvasi-könyvek hada fekszik, áll, kínálja magát az olvasónak - Az olvasónak.
Az est főszereplője, önhibáján kívül, (a MÁV megbízhatatlan pontosságából kifolyólag) késik, de tíz perc még igazán belefér.
Amint megérkezik, az előadás kezdetét veszi. Igen, inkább mondható előadásnak, mint szokványos irodalmi beszélgetésnek: a nézőtér sötétbe burkolózik, Darvasira és beszélgetőpartnerére, Szabó Tiborra bántóan éles fény vetül. Mivel a Stúdiószínház termében ülünk, még akár bele is fér a színpadias kép. Bár maga Darvasi – látszólag – a másfél óra alatt sem barátkozik meg az arcába erőszakoskodó vallatólámpa-hatással: kínosan hunyorog, s közben a kontaktusteremtés szakadatlan szándékával keresi a nézők tekintetét. (Hol az olvasó?)
Szabó Tibor rövid bevezetőjében, azon túl, hogy megemlít egy-két nem elhanyagolható információt az íróról, személyes élményeit is megosztja a közönséggel. Elsőként kiemelve Szív Ernővel való találkozását (mikor még nem tudta, hogy Darvasi ezen az álnéven írja tárcanovelláit). Ezzel a gesztussal egyből Darvasiról Szív Ernőre, az író kvázi alteregójára tolódik a hangsúly (aki egyébként nem kevesebb mint húsz éve része mindennapjainak, már csak hivatalból is, hiszen tárcát írni kell, - megélhetés, miegyéb). Egymást kiegészítő ellentétpár, Szív Ernő versus Darvasi László: utóbbiról „véres tekintetű előkép" (D.L.) alakul(hatot)t ki az olvasóban, mígnem előbbi inkább hétköznapibb figura, „kedvesebb, játékosabb, fanyarabb" (D.L.), amolyan jó értelemben vett linkalak. (S hogy aki még eddig nem, az is kapjon némi képet Szív Ernőről, Darvasi felolvas egy Szív-novellát.)
Átvezetve a beszélgetés menetét a regényre, jelesül a Virágzabálókra, adódik a kérdés, milyen elvárásoknak kell megfeleljen egy tárca írója, s milyeneknek egy regényíró, valamint ezeket mennyiben lehet, illetve kell-e összeegyeztetni. A legalapvetőbb különbség, hogy „egy tárcánál van olvasó, ezzel szemben egy novellánál, regénynél nincs olvasó" (D.L.). Meglehet, hogy az írás aktusának pillanatában nincs, ugyanakkor a szöveg megszületését - pontosabban a nyomtatott, könyvformává szőtt szövegtest boltokba kerülését - követően fontosabbá válik, mint egy napilap tárcaolvasója. Paradoxon. Ráadásul Darvasinak érezhetően igenis nagyon fontosak az olvasói. Ilyen, és ehhez hasonló irodalmi esteken szívesen olvas fel, nemigen kell nógatni. Közönségközeli attitűdjét igazolja az a tény is, hogy a beszélgetés alatt nem nagyon szakmáznak, nem merülnek el a recepcióesztétika bugyraiban, nem bocsátkoznak filozófiatörténeti, irodalomelméleti fejtegetésbe, mely üdvözítően hat(hat) a szakavatatlan közönségre.
Szabó Tibor persze lefutja a kötelező köröket: faggatja Darvasit – többek között – a Virágzabálók nyelvéről, az idősíkokról, a regény szerkezeti felépítéséről, valós és fiktív elemek egybemoshatóságnak problematikájáról.
Kortárs szövegről lévén szó, elkerülhetetlen (?) az egy-két (több) szexuális aktus le-/megírása. Darvasi elmondja, külön kihívásnak érezte, hogy hogyan lehet irodalmilag megformálni, szépen beburkolni azt, ami mégis csak, és tisztán AZ. S mindez pedig oly módon jelenjen meg a szövegben, hogy egyszerre legyen erotikus töltetű, s némi humorral, iróniával átszőtt. A szexuális aktus metaforikus, allegorikus kibontását szövegszerűen szemlélteti az író egy részlet felolvasásával - mely a közönségből tagadhatatlan tetszést vált ki. De ezen túl is elmondható, igazán jó hangulatú, izgalmas beszélgetésnek lehetünk szem- és fültanúi.
Még az est legelején teszi fel Szabó Tibor a következő kérdést a Virágzabálók megírásának mikéntjére vonatkozóan: hogy tud egy vidéki író, ki Pesten él, erőteljes szegedi kötődéssel, nagyrészt Amerikában megírni egy Szeged-/Alföld-/Tisza- (ahogy tetszik) regényt? Erre Darvasi nemes egyszerűséggel azt válaszolja, neki csupán egy íróasztalra van szüksége.
A többi néma csend. Lenne, ha nem épp egy író-olvasó találkozón ülnénk, amely az előadás, taps befejeztével végre életre kel: a nézőtéren felgyúlnak a lámpák, az olvasó testet ölt. Eztán lehet beszélgetni, dedikáltatni a magunkkal hozott, vagy épp helyben vásárolt Darvasi-könyveket (melyek így, szintén bevonódnak a játékba, az est tétjébe: a szövegzabálásba).
