A Magyarkanizsai Írótáborról

Helyszíni tudósítások

irotabor1

Sándor Zoltán
Táj és lélek összhangja

Szeptember másodika és ötödike között rendezték meg az 57. Magyarkanizsai Írótábor. A Kárpát-medence legnagyobb hagyományokkal rendelkező írótalálkozójára érkezett mintegy negyven irodalmár a négynapos együttlét során felemelte hangját a szlovák nyelvtörvény ellen, tárlatmegnyitón és irodalmi emlékesten vett részt, rendkívüli irodalomórákat tartott, szemtől szemben találkozott az olvasókkal, valamint tanácskozott nosztalgiáról és vallomásról a kortárs irodalomban.

„ERKÖLCSI ARANYKOR"

- Ismét a Tisza-parti Magyarkanizsán találkoztunk mi, folyton menekülő patríciusai a Kárpát-medencének - mondta Mák Ferenc író a Magyarkanizsai Írótábor alapítóinak a Népkertben emelt emlékműve előtt, szeptember másodikán elhangzott alkalmi beszédében.

A Magyarkanizsai Írótábor hagyományos nyitórendezvényének folytatásában az Aracs folyóirat főszerkesztője hangsúlyozta, hogy ,,ha sokat próbált közösségünk jövőt szeretne magának álmodni, s ebben a szellemi felszabadultság vágya emeli őt a magasba, nem töltheti el más a lelkét, mint az erkölcsi aranykor utáni nosztalgikus vágyódás. Az erkölcsi aranykor nem történelmi korszak, nem politikai rendszer, nem alkotmányos birodalom, és nem geopolitikai élettér. Az erkölcsi aranykor az minőség, a szabadságnak egy olyan foka, amely csak a lélekben létezik, s mint ilyen, egyedül méltó értelmet adni gyarló és esendő emberi életünknek".

Az alkalmi beszédeket követően többek között Tari István, az írótábor programbizottságának elnöke és Kanyó Zoltán, a szervezőbizottság elnöke, valamint a Magyar Írószövetség nevében Vasy Géza elnök és Szakolczay Lajos helyezte el a kegyelet virágait a Bogdánfi Sándor, Sulhóf József, Majtényi Mihály, Gál László és Laták István emlékére emelt emlékmű előtt.

Az említettek 1952-ben azzal a céllal látogattak a csönd városának is becézett Magyarkanizsára, hogy szabadon beszélgessenek az irodalomról. A későbbi évek során az írótábor tömegesedett, ugyanakkor különféle minőségi változásokon esett át. Volt időszak, amikor a Vajdaságban élő nemzetek többsége egy-egy íróval képviseltette magát a táborban, amikor a szervezők politikai utasításra kénytelenek voltak a néhai Jugoszlávia valamennyi tagköztársaságából meghívni egy-egy írót, továbbá külföldi (orosz, lengyel, egy alkalommal még kínai) irodalmárok is megfordultak a táborban. Mindez megfelelt az internacionalizmus és a jugoszláv testvériség-egység szellemiségének megnyilvánulásához, de annál kevésbé tudta megragadni a közönséget, hisz a főként magyarok által lakott Magyarkanizsa lakosságát nem igazán vonzotta román, szlovák, szlovén vagy macedón írók felolvasása, mivel nem értette azt. Az írótábor néhány évtizede többnyire magyar jellegű, a jelenlévő írók zömében a Délvidékről és Magyarországról érkeznek, rajtuk kívül rendszerint még néhány vajdasági szerb és horvát tollforgató vesz részt a munkában.

A Népkertben lezajlott koszorúzást követően a jelenlevők Koncz István költő és Dobó Tihamér festő úgynevezett kettős szobrát koszorúzták meg a Városháza előtt.

JÓZAN ÉSZ ÉS BÁTORSÁG

Az írótábor hivatalos megnyitója a nagy felháborodást kiváltott szlovák nyelvtörvény jegyében zajlott. A magyarkanizsai Városháza dísztermében szeptember másodikán este megtartott díszülésen Tari István civilizációs szégyennek és botránynak nevezte a szóban forgó jogszabályt, hangsúlyozva, hogy ha valaki el akarja tőlünk venni azt, ami a miénk, az ellen tiltakozni kell.

Tari gondolatfolyamatának mintegy folytatásaként javasolta dr. Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke, hogy a Magyarkanizsai Írótábor tiltakozása jeléül fogalmazzon meg egy nyilatkozatot az általa gyalázatosnak minősített szlovák nyelvtörvény ellen, amire már másnap sor került. Felszólalásában Pomogáts kiemelte, hogy a hétköznapi emberektől nehezen lehet elvárni a síkra szállást a nagy nemzeti célokért, ugyanakkor az értelmiségiektől szükségszerű ezt megkövetelni.

- Két tulajdonságra van szüksége a mai értelmiségnek és irodalomnak: józan észre és bátorságra. Ebből eredően két feladat hárul ránk: józanul számot vetni a tényekkel és bátran reagálni a tényekre - mondta Pomogáts.

Az Anyanyelvi Konferencia elnöke írótársaihoz szólva hangsúlyozta, hogy annál is inkább ki kell állniuk, mert a magyar politikum az elmúlt két évtizedben aligha oldott meg valamit. Az elhangzottak nyomatékosítására Pomogáts alkalmi beszédét a következő szavakkal zárta: „A mi erkölcsünk a szembefordulás".

A Pomogáts Béla által másnap - a száz éve született Herceg János és Radnóti Miklós tiszteletére megrendezett irodalmi emlékest előtt - felolvasott nyilatkozatot a tábor valamennyi résztvevője aláírta. A dokumentumot a szervezők eljuttatták Szlovákia belgrádi nagykövetségére, az Európai Unió belgrádi irodájába, valamint a média képviselőinek.

AZ OTTHON VONZÁSKÖRÉBEN

Ha párhuzamokat szeretnénk keresni Herceg János író és Radnóti Miklós költő életében és életművében, talán az otthonnal kellene kezdeni: az otthonnal, mint az örökös vágyódás tárgyával Radnóti esetében, és a szélesebb értelemben vett otthon (Bácska) mindennapjainak és jellegzetességeinek irodalmi feldolgozásában Herceg esetében.

Radnóti Miklósról szólva, Pomogáts Béla a szeptember harmadikán megrendezett emlékesten kiemelte, hogy Radnóti költészetét és világszemléletét az otthonvesztés és az otthonkeresés tragédiája kíséri végig, amit tovább súlyosbít az a tény, hogy a költő Golgota-járására a magyar történelem egyik legtragikusabb éveiben került sor.

- Radnóti költészetének transzcendentális távlata, hogy egyszerre szólítja meg az ószövetségi és az újszövetségi tapasztalatokat; vallomást tesz arról, mit jelentett zsidónak és magyarnak lenni - hangsúlyozta Pomogáts Béla.

Herceg János életművét, és nem kevésbé emberi tartását méltatva, Mák Ferenc többek között kiemelte, hogy a bácskai (tágabb értelemben délvidéki) magyarság mindennapjaival foglalkozva, az író teljes mértékben megérezte a táj és a lélek összhangját és misztériumát.

Herceg Jánosnál maradva, a centenárium kapcsán megrendezett kettős irodalmi emlékest előtt nyílt meg a Dobó Tihamér Képtárban a Bucka-Gányó Művésztelep kiállítása, amelyet Herceg János emlékének szenteltek. A jelenlévő írókat és közönséget Pósa Károly, a képtár vezetője köszöntötte, majd őt követően Dudás Károly, a Hét Nap hetilap főszerkesztője méltatta az 1991-ben létrejött magán művésztelep eddigi munkásságát, míg Mák Ferenc a művésztelep idei munkájáról szólt, hangoztatva, hogy valamennyi művész a saját világába helyezte Herceg János emlékezetét. A különböző alkotók legkülönfélébb technikában készült munkáinak megnyitóján Gál József, a Bucka-Gányó Művésztelep házigazdája is jelen volt, aki alkalmi beszédében azon meggyőződésének adott hangot, hogy a délvidéki magyarság mindig kész összefogni, csak fel kell rá kérni.

A szeptember harmadikai nap első délutáni műsorszáma a Magyarkanizsai Írótábor sajátos, és egyik legattraktívabb rendezvénye volt, a Szemtől szemben elnevezésű irodalmi közönségtalálkozó, amelyet minden évben másik utcában szerveznek meg. Ezúttal a Táncsity Mihály utca lelkes lakói adtak otthont az író-olvasó találkozónak, amelyen az írók és költők szépirodalmi alkotásaikból olvastak fel a szép számban összegyűlt közönségnek.

Szeptember harmadikán és negyedikén délelőtt a József Attila Könyvtárban a meghívott irodalmárok rendhagyó irodalomórákat tartottak a községbeli általános iskolás és középiskolás tanulóknak. Negyedikén délután ugyanott mutatták be Mák Ferenc, Papp György és Pomogáts Béla legújabb köteteit, majd ezt követően került sor az íróvendégek felolvasóestjére.

NOSZTALGIA ÉS VALLOMÁS

A Magyarkanizsai Írótábor tanácskozása idén a Nosztalgia és vallomás a kortárs irodalomban címet viselte. A tábor zárónapján megtartott tanácskozásban ki-ki a maga módján közelítette meg az adott témát: egyesek munkájában a személyes hangvételű nosztalgia elevenedett fel megindító őszinteséggel vagy fanyar iróniával, ugyanakkor olyan dolgozatok is elhangoztak, amelyek az úgynevezett „intézményesített nosztalgia" létét, a divatosan retro-kultúrának becézett jelenséget boncolgatták, legyen szó akár Jugó-, akár Kádár-nosztalgiáról.

A közértelmezés szerint a nosztalgia visszarévedezést jelent térben és időben: vágyakozás az elveszített hely, vagy az elmúlt idő után, áhítozás és ácsingózás adott táj, bizonyos kor vagy konkrét személy iránt; sajátos esetben pedig egy sohasem létezett boldogság - nevezhetjük akár aranykornak is - utáni folytonos sóvárgásnak számít. Eszmei értelemben ez utóbbi jelenti az igazi nosztalgiát, azt az állapotot, amikor az egyén kizárólag csak a lelkekben létez(het)ő tökély iránt vágyódik el. Ilyen megközelítésben nevezte Apró István Sírunk, amit visszasírunk című művében az írót hivatásos nosztalgiázónak, aki egy egész nosztalgia-rendszert épít fel a sohasem létezett, mégis elveszített aranykor lejegyzésére. Szövegében Apró rámutatott arra, hogy a nosztalgia kettős csapda: egyrészt az idő múlásával lehetetlen visszakapni azt, ami után a megállíthatatlanul öregedő ember sóvárog, másrészt pedig a nosztalgia egy térbeli paradoxont is szül, a hérakleitoszi bölcselet parafrazeálásával élve, az ember hiába megy vissza az áhított helyre, az már sohasem lehet az, amiről a távolban ábrándozott, hiszen: „Kétszer nem léphetsz ugyanabba a kocsmába."

Azt is mondhatnám: kétszer nem léphetünk ugyanabba az írótáborba, de remélhetőleg jövőre lesz egy másik: régi és új szereplőkkel, ugyanazon a Tisza-parton, ugyanabban a csöndes kisvárosban, ahol eddig már 57 alkalommal.

irotabor2