Olvasóliget Szigligeten is (Garaczi László, Nagy Gabriella, Csaplár Vilmos;
Orcsik Roland eredeti képaláírása: Nagy Gabi pompásan sörözik)
A 21. JAK-táborról
Orcsik Roland
Norvég pulóver
- A 21. JAK irodalmi táborról, harsány diszkrécióval -
Nemrég, pontosabban tegnap érkeztem vissza a JAK idei táborából. A buli nem tegnap ért véget, ezért én csak az első három napról, ottlétem figyelméről és figyelmem filmszakadásairól tudok beszámolni.
A mostani JAK-elnök, Balogh Endre máris jubileumi tábornak kiáltotta ki az idei találkozást. Ugyanis a literán is olvasható tábornaplójában épp azt bizonygatja, hogy a JAK az idén ünnepli a független irodalmi egyesületté válásának huszadik évfordulóját . Balogh többek között ezt mondta el a tábor megnyitóján, ahol a vajdasági Új Symposion egykori vizuális szerkesztője, Szombathy Bálint állította ki az utóbbi húsz évben megjelent JAK kiadványok borítóiból készített két kollázs-képét. A kiállítást eredetileg a szintén vajdasági származású, de immár Budapesten élő „éhezőművész", a legendás underground MERZ-ház motorja, Triceps nyitotta volna meg, ám ő nem tudott eljönni az eseményre, így váltotta őt fel a JAK-bicepsz Balogh. Én viszont az Esterházy-kastély ebédlőjében tartott megnyitóról egy az egyben lekéstem. Miután nem tájékozódtam kellőképpen, nem szálltam le a vonatról a badacsonytödermic-szigligeti állomáson. Megkérdeztem egy másik utastól, hogy ez lenne Szigliget? Szerintem nem, válaszolta határozott bizonytalansággal. Így tovább zakatoltam a pokoli hőségben, várva a 100 %-os Szigliget-állomástáblát. Ám miután ez csak nem bukkant elő, az óra szerint viszont már tíz perce meg kellett volna érkeznem, felhívtam a két lábon járó térképet, a szintén Szegedről utazó Lázár Bence Andrást, világosítson fel, hogy hol vagyok, úgyhogy Tapolcán vissza kellett fordulnom a következő vonattal. Hát ezért nem tudok most részletesen regélni a 20 (+8+12) elnevezésű kiállítás-és tábormegnyitóról. Ellenben a hófehérbe öltözött Balogh-bicepsz autós elsősegélyének köszönhetően ott lehettem a vacsorás nyam-nyammon, illetve az utána következő kerekasztal-beszélgetésen.
Pöttyös bögréktől a Szorongás orfeumig - ezzel a csalogató címmel vonzotta a táborlakókat a kastély könyvtárszobájába a „gyerekirodalom és gyerekszínház" szerző-csapata. A beszélgetést Tamás Zsuzsa pörgette le Gimesi Dórával, Háy Jánossal, Peer Krisztiánnal, Szabó Borbálával és Tengely Gáborral. Peer hevesen ugyan, ám éleslátóan reagált az elhangzottakra. Többek között tiltakozott az ellen, hogy a színház nézőterén ülő gyerekeket nevelni kéne a csendes ülésre, elvitatva tőlük az őszinte, olykor bántó, káromkodó véleményezést. Nem tudom már pontosan visszaadni a szavait, de talán nem tévedek, ha azt mondom, Peer szerint a színház eleve természetellenes állapotra kényszerít: mozdulatlanul hallgatva végigülni másfél órát. Ez ráadásul a gyerekeknek még macerásabb, hiperaktivitásukat egyedül a jó darab tudja korlátok közé szorítani. A vitát a Varró Dániellel is együtt dolgozó író, dramaturg Szabó Borbála megjegyzése indította el, aki számára nemcsak a rakoncátlan gyerekek, hanem a vidéki színházak nehezen változó struktúrája is bajos. Háy János a magyar színház problémáját azonban nemcsak Pest-vidék reláción érzékelte, ő az egész magyar színház intézményét problémásnak látja. Mellesleg Háy arról is beszélt, hogy könnyebben tud őszinte lenni a gyerekszínházakban, mint a „felnőtt" intézményekben, ahol nem lehet mindig együttműködni az öntelt „sztárokkal". Nekem a beszélgetés alatt éppen ezek a részek voltak izgalmasak, mert nemcsak a sikertörténetről, hanem a sikert aláaknázó problémákról is szó esett, nem nyelte el őket a diplomácia nyálkás gödre.
Lázár Bence András és Nemes Z. Márió a botsáska-pornó esélyeit latolgatják
Rövid szünet után, 21 órakor kezdődött a Hajtűkanyar nevű irodalmi csapat bemutatkozása Kocsis Noémival, Kupa Júliával, Palágyi Ildikó Brigittával, Somogyi Arankával, Tallér Edinával és Zilahi Annával. A beszélgetést a poéta ludens, Nemes Z. Márió vezette le. Annak ellenére, hogy a beszélgetést a Debreceni VSC - Levszki Szófia meccs lármája ellenpontozta, szép számmal gyűltünk össze a könyvtárszobában. Márió az időnként beszűrődő focis csatakiáltásokra fittyet hányva igen szigorúan kérdezett, s ha néha talán a szükségesnél többször is visszatért egy-egy problémához, felkészülten, tisztelettel, fölényeskedés nélkül viszonyult a pályakezdő szerzőkhöz, s nem engedte meg a maszatolást.
Az egyelőre csupa nőből álló Hajtűkanyar eredetileg female.hu néven indult, függetlenül attól, hogy még kanyarban sincs honlapja a csoportnak. Természetesen tervezik a virtuális fészküket, így nemsokára a világhálón is felbukkannak majd. Arra a kérdésre, hogy mi okozta a névváltozást, több válasz érkezett: a femina.hu túlságosan a nőre koncentrál, ők pedig nem szeretnének a feminista üggyel ilyen szorosan összefüggni, fiúkat is várnák a csapatba. A másik ok gyakorlatias: a femina.hu könnyen összekeverhető a femina.com-mal, az utóbbi „bevallásuk" szerint pornót tár a kíváncsi szem elé a neten. A hajtűben persze ott a női jelleg, de utána jön a kanyar, az ettől való eltérés, s máris kész az ideológiai szaltó. További érdekesség, hogy a szerzők mind Kukorelly Endre Kreatív írás szemináriumának hallgatói voltak a Magyar Író Akadémián. A felolvasás során az a benyomásom támadt, hogy olykor egy kicsit túl kukorellys a prózájuk, többüknél találkozni szlenggel, laza, ironikus sztorizással, nyers szexszel, ám mindegyik szerző szövegében érezhető volt a lehetőség, az egyéni nyelvi erő, mely később kiteljesedhet. Ezt jelzi, hogy Tallér Edinának nemsokára a Kalligramnál fog megjelenni az első regénye.
A Hajtűkanyar után a könyvtári szoba átalakult könyvtári diszkóvá, beindult a zene, Kozák Tibor DJ-laptopjára öt idegen pendrive kapcsolódott, a pécsi Dante-kocsma pedig ontotta magából a hosszúlépéseket, söröket, s a további folyékony örömöket - filmszakadásig. A Dante-kocsmának köszönhetően nem tudtam másnap elvonszolni magam a tíz órakor kezdődő író-szemináriumok valamelyikére. Idén Marnó János tartott költői, Darvasi László prózaírói, Egressy Zoltán pedig drámaírói szemináriumot. Velük párhuzamosan zajlott a JAK harmadik nemzetközi író-költő műhelysorozata, ezúttal Románia volt a meghívott partnerország (résztvevők: Csobánka Zsuzsa, Diana Geacǎr, Gerevich András, Mestyán Ádám, Dan Sociu, Rǎzvan Tupa és a nyersfordító László Noémi). Én legjobban Marnó János műhelymunkájához vonzódtam, ám annak ellenére, hogy a biológiai órám kidobott az ágyból fél kilenckor, a finom reggeli után inkább a kastély parkjában való sétát választottam, elhalasztván másnapra a szemináriumi látogatást. A séta előtt azonban tudományos vitát folytattunk „betű bácsival", vagyis Bajtai Andrással, Márióval és Lázár Bencével a botsáska-és elefánt pornóról, melyet az Animal Planet és a National Geographic sugároz korhatárra való tekintet nélkül (persze, kérdés, hogy a kis botsáskák és elefántbocsok hány éves kortól nézhetik e műsorokat). Egészen addig, míg nem csatlakozott hozzánk Hercsel Adél, Karafiáth Orsolya és Tamás Zsuzsa, akiknek Bence kifejtette, miért kamuznak a nők, amikor „szeretkezést" akarnak „kefélés" helyett. Márió feloldotta a végtelennek tűnő vitát, amikor „röfikézésnek" nevezte a világ egyik legjobb dolgát.
Annak ellenére, hogy Marczinka Csaba azt állította a táborban: „Magyarországon a hús drága és ritka!", az ebéd bőséges volt: krumplipüré és rántott pulykamell, uborkasalátával. Csam-csam! Itt kell megjegyeznem, hogy a reggeli kosztnak volt egy visszatérő, wagneri motívuma: az óvodás menzán megismert citrom-és cukorpótlós egyentea. Marnó János kórházi teának nevezte e nosztalgikus nektárt... Mellesleg, másokkal együtt Marnó Jánossal ebédeltem egy asztalnál, közben Nádas Péter Párhuzamos történetekjén, illetve a Saját halálon morfondíroztunk. Megmaradt bennem Marnó pontosnak ható észrevétele a nádasi elbeszélőről, mely szerinte nemcsak a látványt, hanem a saját elbeszélői tudatát is „élveboncolja". Utána a „konfabulálás nélküli" halál-leírás lehetőségein agyaltunk, majd Marnó és Szegő János elmondott egy-egy szorongásos halál-tapasztalatot (remélem, forogsz a sírodban kedves Kierkegaard, jelezvén, hogy forgás van, vég nincs). A halál kapcsán azonban valószínűleg mi sem tudtunk többet mondani a pincérnőnél, aki mosolyogva takarította el az ételmaradványokat az asztalunkról.
Ebéd után a könyvtárszobában Márton László tartott előadást a műfordításról. Kíváncsian hallgattam az igen szellemes, több pontban összefoglalt eszmefuttatást. Mártont kinevezhetnénk korunk Cicerójának, mert retorikai képességével seperc alatt lebilincselte a hallgatóságot. Az előadás a saját műfordítói tapasztalatáról, az olykor kínos honoráriumokról, a kontroll-szerkesztőkkel való harcról és együttműködésről (számomra tanulságos következtetésekkel), a különböző korú szövegek fordítási lehetőségéről, a próza és a versfordítás közti különbségről, a szerzővel való kapcsolattartásról és még sok minden másról szólt. Érdemes megfontolni Márton néhány tanácsát: a kezdő fordító sohasem kész regényfordítással pályázzon a kiadóknál, húsz oldalnál ne küldjön többet sehova, mert megeshet, hogy fölöslegesen dolgozott (például egy szerző több ezer oldalt fordított le kiadói szerződés nélkül, mégis munkája élete végéig nem jelent meg); a fordítás művészetének gyakorlását ne regénnyel, hanem versek fordításával kezdjük, ehhez azonban mindenképpen tanuljuk meg a versformákat; ha nem ismerjük az eredeti nyelvet, akkor inkább nyersfordításból dolgozzunk, a közvetítő nyelv félreértésekhez vezethet. Márton előadása egyszerre szólt elméleti és gyakorlati kérdésekről, s oly gazdagon tárta elénk a műfordítás problémáját, hogy a szervezők kénytelenek voltak beavatkozni, mondván, küszöbön már Nádasdy Ádám, a következő műsorszám egyik résztvevője.
Nyelvképek volt annak a beszélgetésnek a címe, melyet Pál Dániel Levente bonyolított le Balázs Gézával és Nádasdy Ádámmal. A beszélgetés igen izgalmasra sikeredett, még sohasem hallgattam ilyen jó, humoros nyelvészeti előadást. Emlékezetes volt Nádasdy Ádám példája a szellentésről, amiből leszűrtem, hogy lehet diplomatikusan is fingani. Balázs Géza hasonló humorral remekelt. Annak ellenére, hogy a két szakember nem mindenben értett egyet, közös pontnak tűnt, hogy a nyelvi változás nem minden esetben helytelen, sőt Nádasdy azt is megkérdőjelezte, hogy romlásnak kell-e tekinteni minden ilyen átalakulást. Ugyanakkor Balázs Géza szerint vannak romló tünetek, amelyek a kultúránk vizuális túlburjánzásával jelentkeztek. A beszélgetés végeztével érdekes kérdést tettek fel a közönség soraiból: hisznek-e az ősi, mágikus nyelv létezésében? Nádasdy röviden válaszolt: ez csak költészet és mese. Balázs Géza vele szemben Czuczor-Fogarasira és Fónagy Ivánra hivatkozva azt állította, hogy a hangutánzó szavaink alapján feltételezhető a „hang-metafizika", ez lesz a jövő nyelvészet problémaköre. A kérdés engem is megmozgatott, ugyanis sokat foglalkozom mostanában a zenével, a zene és a hallgató viszonyával, a belső, emlékezet alapján hallható és a külső zenével, aminek éppen a hang az alapja.
A Nyelvképek után a határon túli magyar irodalomról volt szó, lehetőségek és irányok címmel. A beszélgetést Balogh Endre vezette, mellette Lövétei Lázár László és Balázs Imre József Erdélyből, Vida Gergely Felvidékről, s jómagam ültem, a vajdasági szekciót képviselve. Balogh-bicepsz kérdései gyakorlatias problémákra (adózás, honorárium, könyvterjesztés), jelenlegi műhelyekre, illetve új irányzatokra vonatkoztak. A különböző problémák ellenére abban mindannyian egyetértettünk, hogy a dilettantizmussal, akárcsak Magyarországon, továbbra sem szűnik a harc. Vida Gergely kifejtette, hogy Felvidéken új lap indult, az Opus, H. Nagy Péter szerkesztésével, BIJ és Lövétei pedig büszkén düllesztették a mellüket, mondván, náluk csak 16%-os az adó. Én pedig a vajdasági szellemi központokról, többek között az újvidéki Hídról, a zentai zEtnáról, a szabadkai (?) Symposionról, a DNS-ről, a Jelfolyamról, Ilia Mihályról beszéltem. Kicsit sajnáltam, hogy kevesebben hallgatták a beszélgetésünket, mint a korábbi rendezvényeket. Talán azért, mert a határon túli magyar irodalom problémái (melyek összefüggnek a magyarországiakkal) nem túl szórakoztatóak?
Mindenképpen üdvözlendő a JAK szervezőinek azon döntése, hogy a már befutott szerzők mellett a még kötettel nem rendelkező fiatalok is helyet kaphatnak a pódiumon, így került a keddi Hajtűkanyar után az internetes Körhinta a figyelem központjába a szerdai nap záróműsorában: Fehér Renátó, Gucsa Magdolna, Kemény Lilli, a „nőkben vájkáló" Lázár Bence András és Kis Orsolya részvételével. A moderátor Sopotnik Zoltán lazán pörgette a „hintát" jobbra-balra. A Körhintások választott városa Sárvár, az ottani gimnáziumban indult el a történet. Sajnos, nem tudják még, hogy lesz-e folytatása a blogos kezdeményezésüknek. S ha jelenleg úgy is tűnik, nem lesz Telepes kisugárzása a csoportnak, egyenként még eljuthatnak kötetekig. Én mindenesetre szurkolok nekik. Felolvasásuk után valahonnan felbukkant Hartay Csaba, aki azon nyomban meghívott a szállására pálinkázni: Bajtai „csempévé itta magát", Gaborják Ádám össze-vissza nyomkodta a telefonját, valahogy átírta a pin-kódját, s másnap használhatatlan lett a mobilja. Hartay nem emlékezett arra, hogy jutott vissza a kastély bejárati kapujától (állítólag már nem jutott be velünk) a szállására, magamról pedig ezúttal jobb, ha nem beszélek, mert az párlatos fikció lenne csupán.
Az utolsó napomon megmakacsoltam magam, s az ízletes reggeli után odasettenkedtem Marnó János költői szemináriumára, melyet a kastély teraszán tartott. Marnó szigorúan elemzi a fiatalok beérkezett írásait, kommentárjai a tartalomból indulnak ki, így mutat rá a formai problémákra is, miután a kettő elválaszthatatlan. Kérdez, nem állít. Ám a saját véleményét nem abszolutizálja, folyamatosan kérdezi a többieket, unszolja őket, hogy mondjanak ellent neki, ha nem értenek vele egyet. Van számomra egy szokatlan ellentmondás Marnó személyében: költeményei olykor nehezen megközelíthetőek, hermetikus dobozkák, melyeket finom tolvajtürelemmel lehet csak megnyitni, ám maga a személy rendkívül nyitott. Akármikor beszélgettem vele, mindig az volt az érzésem, a másik iránti kíváncsiság az ő esetében magától értetődő.
Ebéd után Márton László a kortárs magyar drámáról mesélt. Az előadás felépítése hasonló volt a műfordítóshoz: saját tapasztalatból kiindulva esett szó a drámaírás fortélyairól, a dramaturgokkal, a színészekkel, az igazgatókkal való „háborúról". Az előadás a magyar színház kezdeteitől egészen máig bontotta ki a drámaírás lehetőségeit. Egyik alapészrevétele az volt, hogy a magyar színházi intézmény többek között azért sem működik jól, mert képtelen befogadó-központtá válni, ennek okai a pozícióféltésben és az értékveszteségtől való félelemben érhetők tetten. A megoldás pedig egyre halasztódik, ami kihat a drámaírásra. Többek között ezért is hagyta abba Márton már tizenpár éve a drámaírást. És most sem írna új darabot. Feltételezem, ha milliókról lenne szó, akkor konfliktus ide vagy oda, ő sem mondana nemet. Addig viszont az egészen csak nevet...
Nemsokára az Ön városában is ott lesz a Körhinta!
Márton után irány a szigligeti strand, ahol a litera Olvasóligetes programja keretében a bikinis és fürdőgatyás vendégeknek Garaczi László és Csáplár Vilmos olvasott fel, Nagy Gabriella vezetésével. Garaczi a készülő regényéből szemezgetett, amely a korábbi kettő (Mintha élnél, Pompásan buszozunk) visszatekintésének folytatása: fiktív (ön)életírás. Történeteiben felbukkant a punci-motívum is. Csáplár Vilmos történelmi panoptikumában csak áttételesen bukkant fel a punci, ugyanis a regény címe: Hitler lánya. Erről azonban Szegő János írt bővebben a Literán, én most nem aratnám le a babérjait. A felolvasás után Balázs Imrével és a Debreceni Disputa folyóirat egyik szerkesztőjével, Lapis Józseffel sétáltunk vissza a kastélyhoz. Zölden pompázó dombok, fehérre meszelt, nádtetős házak, délutáni, kellemes napfény - örültem, hogy a sétát választottam a kocsi helyett. Közben válaszútra értem: Lapis meggyőzött, hogy van halál, a szigligeti táj viszont cáfolta ezt. Melyiküknek higgyek?
A szilvával megkoronázott vacsora után a JAK Világirodalmi Sorozat új és tervezett köteteiről beszéltek az új sorozatszerkesztők: Krusovszky Dénes és Urfi Péter. Mellettük Lapis József, Szegő János és Ambrus Orsolya is részt vett a bemutatón. Az új sorozatszerkesztők egy éves munkáját nem dicséri a két új könyv, illetve csak részben, mert a két kötet az előző szerkesztők (Lóránd Zsófia, Váradi Péter) programjának darabjait képezik. Az 1972-ben született norvég Tore Renberg: Szeretem másképp is című regényét a fordító Ambrus Orsolya mutatta be, Dunajcsik Mátyás írt hozzá utószót. A norvég szerző műve generációs regény, van benne norvég sátánista metál és melankólia. Szegő Jánosnak annyira tetszett a mű, hogy mindenkinél többet „referátumozott" róla (Szegő sátánista lenne?). Felejthetetlen a megjegyzése, hogy a regény olyan, mint a norvég pulóverhorgolás: a szerző aprólékos munkával horgolta össze a történeteket. Ezzel a paradigmával Szegő a narratológia csúcsára jutott, legyőzte Arisztotelészt és Mihail Bahtyint. A másik könyv a '79-es születésű német Franciska Gerstenberg: Ajándékok című novelláskötete, az utószót az előző sorozatszerkesztő, Váradi Péter jegyzi. A fordító Győri Hanna nem lehetett jelen, így a könyvet Lapis József mutatta be, aki a novellákat az ifjúsági-és fejlődésregény jellemzőivel hozta összefüggésbe. A Világirodalmi Sorozat következő könyve ősszel jelenik meg, ez lesz Miljenko Jergović: Ruta Tannenbaum című regénye, melyet Kollár Árpád fordított le magyarra.
A költői szeminárium madártávlatból
A csütörtöki nap záróeseménye igazi csemege volt: a pécsi Jelenkor Kiadó felfedezettjével, Horváth Viktorral Vári György beszélgetett. A pécsi szerző az ottani egyetemen tanít középkori irodalmat. Eddig két könyve jelent meg, most a Török tükör című, Jelenkoros regényét mutatták be. Várinak jó, provokatív kérdései voltak, felkészültsége totális. Horváth Viktor válaszai sem mimózalelkűek, ilyen volt az, amikor a modernség regényeit (Joyce, Proust, Virginia Wolf stb.) nem tekintette regényeknek, mert számára a regény elsősorban történet. Ugyanakkor állítása szerint ez nem értékítélet a részéről, inkább a műfaj besorolhatatlanságára való rávilágítás. Hm... A Török tükör a XVI. századi török-magyar viszonyokat veszi elő, bőséges humorral. Vári kérdésére, hogy befolyásolták-e az iszlám kultúrával kapcsolatos sztereotípiák, Horváth igennel válaszolt, az egész műben érezhető az Ezeregyéjszaka meséinek világa, a hatást csak tovább fokozza a török szavak játékos használata. A felolvasást a szintén pécsi P. Horváth Tamás „inszcenírozta": a háttérben felfüggesztett gyerekrajzos illusztrációkon partvissal azonosította be a történetek szereplőit.
Az esti buliban visszatért egy ember és vele egy motívum: Hartay felbukkant valahonnan és azon nyomban pálinkázni hívott. Márióval és Sopotnik Zoltánnal gyürkőztünk neki a feladatnak. Hozzánk csatlakozott Sárközi Vendel úr is, a különböző irodalmi táborok rendszeres látogatója. Felolvasta nekünk a verseit: Remény, A fény, Őszi rózsa, Fénylő ifjúság. Pollágh Péter egyik vörösrókás verse tetszett neki, lehet, hogy rajongója lesz, Weöres Sándor Majomországától indulatos lett, Rilke neve hallatán gyanakodva nézett rám. Nélküle nem lenne teljes a „kortárs" magyar irodalom, akárcsak az idei JAK-tábor sem.
Másnap Balázs Imrével utaztam vissza Pestre. Közben tervezgettük a szegedi felolvasóestjét, ugyanis nemrég megjelent a Fogak nyoma című verseskötete, elemezgettük a JAK-tábort, próbáltuk kisilabizálni, miből lett több bennünk: irodalom vagy a dionüsszoszi nedű? Táskáink az irodalomra voksoltak, hiszen tele lettek új JAK-kiadványokkal. Az agysejtjeink persze tiltakoztak. Mindketten tudtuk: az agysejt versus táska vitát egyedül a paradigmaváltó norvég pulóver tudja feloldani. Úgyhogy: irány Norvégia!
Sárközi Vendel bácsi és Hartay, a barátságos barbár
Lázár Bence András
Péntek, minden költő majom
Péntekre a szigligeti alkotóház megfáradt, még a levegő páratartalma is elérte a legkevésbé elfogadhatót, én tizenegyre szedem össze magam, a többiek is csak szállingóznak, ha úgy vesszük a pénteki nap a harmadik, és ugye tudjuk a harmadik napon a legnehezebb, bár erről talán Borsik Miklós tudna nyilatkozni, akit én csak Juhász Ferenc halott fekete rigójával láttam, félek tőle, ezzel a könyvvel még ölni is lehet.
Délelőtt nagyban zajlanak a szemináriumok, Darvasiék a ping-pong szoba hidegében, Marnóék a teraszon, a verőfényben, a drámásokat nem találom. Pár percig messziről figyelem és hallgatom a költői szemináriumot, nem bírom a napot, Marnón látszik, hogy kimondottan élvezi a verőfényt, és a betűember, Bajtai többször elhangzott mondata: a Marno bazmeg fénnyel táplálkozik, kezd világossá válni.
Ebédidőben megnyugszom, mindenki megvan. Az első programot Márton László jegyzi, a kortárs prózáról beszélt. Tíz fő téma köré csoportosítja az előadást. Szolidabbra veszi a hangnemet, ugyanis néhányan megrótták, hogy túlságosan elviccelte a csütörtökit. Ettől megijedek, de aztán mégsem tudja visszafogni magát, néhol odadob egy-két poént is. Megtudom, hogy kortárs irodalom nincs, ez még nem irodalom, csak az lesz egyszer, idővel, ennek az egész katyvasznak a halotti maszkját nevezhetjük majd annak. A magyar prózát Jókaitól vagy éppen Kemény Zsigmondtól számoljuk. Jól van ez így. Hallunk az egy művel rendelkező és az írói lét(élet)formát választó szerzőkről, aztán arról is, hogy vannak magányos és vannak extrovertált írók is. Aztán szó esik kimondottan prózai kívánalmakról is, mint a tér-idő viszony, Márton szerint a tér nagyobb hangsúlyt kap, megköti az író kezét, tollát is. Megtudom, hogy mindig kell egy kis alkotói energia feleslegben is, talán többet kéne aludni?
Ezután legtöbben a szobák hűs magányát választják, vagy éppen extrovertálják magukat a Balaton partra. A komolyabbak elmennek közgyűlni, én is ezzel a csoporttal tartok. Az elnök úr fehérben pompázik, ez tiszteletet követel, azt hiszem. Figyelek, mint egy szirti sas. Meghallgatjuk a beszámolókat, van, aki egy mondatban foglalja össze az adott területen történteket, van, aki beszél két bekezdésnyit, ez betudható annak, hogy a legtöbb program folyamatban van, pl.: Re:verse, illetve a tavaszi közgyűlésen már elhangoztak a legfontosabb dolgok. Karafiáth megunja a felénél és kimegy kávézni, aztán szavazunk. Elsősorban az elnökségi tagokról, az egyik legfontosabb téma a sorozatszerkesztők személye, Benedek Anna és Pollágh Péter lesz az új páros, két évig ők cipelik vállukon a JAK-füzetek sorsát, a világirodalmi sorozat szerkesztőinek még tart a mandátumuk, ők Krusovszky Dénes és Urfi Péter. Végül az új tagok felvételére kerül sor, ebben az évben kimagaslóan sokan jelentkeznek JAK-tagnak, tizenöten. Van, akit megszavazunk, van, akit nem. A végére viszont mindenkinek kopog a szeme.
A két József (Lapis és Balázs Imre) a szigligeti tájban
Vacsora után a könyvtár feltöltődik emberekkel, Kemény István Kedves Ismeretlen című regényéről beszélget: Menyhért Anna, k.kabai lóránt, Péczely Dóra és Seregi Tamás, Urfi Peti moderál. A társaság megosztott, a beszélgetést Radics Viktória kritikája indítja, abban mindenki egyetért, hogy ez a kritika szakmaiatlan. Urfi nem bír a társasággal. Péczely és k.kabai állítólag elfogult, Menyért Anna meg nem érti kinek szól ez a regény, Seregi okosan érvel. A beszélgetés vége fele Tamás Zsuzsa kibukik, szót kér a közönség soraiból és kifejti álláspontját, nekem úgy tűnik szereti a regényt. A végére kiderül, hogy a Kedves Ismeretlen az emberi kisszerűségről szól, és hogy bárkinek, ettől megnyugszom.
Nekem a nap csúcs aktusa a kilenckor kezdődő program: Beszélgetés Pollágh Péter Vörösróka című kötetéről. Karafiáth Orsi moderál, Benedek Anna, Schein Gábor, Vörös István és Szabó Marcell a négy beszélgető partner. A beszélgetés elején kiderül Péter választotta a személyeket, közben elbizonytalanodom, hogy Orsi jó választás volt e. Egy döglött róka lóg a testén, ez még a legkevesebb, szerda reggel ugyanis elmagyarázta, hogy a héten mindenféle állat bőrébe bebújik egy kicsit, kedden volt párduc, szerdán zebra, péntekre a róka maradt, annak ellenére, hogy nagy állatvédő. Erre az önellentmondásra Vörös is rákérdez, talán ő az egyetlen aki felveszi a harcot Orsival a beszélgetés elején, Orsi élcelődik, provokál, ezen sokan röhögnek, talán én is, meglepődni senki sem lepődik meg, megszoktuk. Vörös többet beszél, Schein és Benedek Anna kevesebbet és visszafogottabban, Marci néha. Kiderül, hogy Pollágh mániákus költő, és hogy második kötetének hermetikus zártságát a Vörösrókával feloldja, erre Szabó Marcell hívja fel a figyelmet, illetve az ő és Péter viszonyára vonatkozó kérdés kapcsán, kitér a Telep csoport jelenlegi állapotára is, ugyanis kevesen tudják, hogy a Telep a Scolarnál megjelent antológiával befejezte három évig tartó pályafutását. Ez szomorú. Vörös István sokat beszél a szerző kötetben gondolkodásáról, és hogy talán nem volt a legjobb megoldás az, hogy maga a szerző szerkesztette a könyvét. Szó esik Pollág motívumrendszeréről, a kockacukron Marci és Orsi hajba kap, és az is napvilágot lát, hogy Péter nem szeretné, ha szeretnék. Az Amatőr áron című versen összevesznek. Én később megveszem a könyvet, tetszik.
A nap zárásaként négy új JAK-kötetes mutatkozik be, pontosabban mutatják be egymást. Két elméleti kötet, Milián Orsolya és L.Varga Péter könyvei, és két verses kötet Bajtai András és Keresztesi József művei jelentek meg a sorozatban. A két kritikus mutatja be a két verses kötetet. L.Varga Bajtai Betűemberét, Milián Keresztesi A Karácsondi út című dalszövegeket tartalmazó könyvét. Majd felolvasnak a könyvekből.
Később a teraszon Marcival és Borsik Miklóssal beszélgetek, arról, hogy kinek mennyire fordítható a költészete, a Pollághé igen, Bajtai versei nem, ahogy az én verseim se, meg a Marci versei se. Ettől szomorú leszek. Borsik feldobja a hangulatom, Juhászról értekezik, közben újra megállapítom, hogy a harmadik napon a legnehezebb, Miklós egyetért. Éjfélre teljesen leül a hangulat, zene is alig szól, néhányan a ponyvairodalomról tartunk szemináriumot az ebédlőben.
Kicsit később a szobám felé veszem az irányt, közben összefutok k.kabaival és elolvasom a pólóján a feliratot: Minden költő majom. Emiatt cigizek még egyet, találkozom Sopotnik Zolival az ő pólóján meg ez áll: Minden második költő majom. Ezután már csak aludni akarok, de végig az jár a fejemben, hogy nem fogok többé verset írni, vagy mégis?
Szombat, a JAK Zack Efronja
Szombaton arra ébredek, hogy antik szoborrá fagytam. Hajnalban az eső is esett, a hőmérséklet meg vagy 10 fokot zuhant, és a nap sem sütött már igazán, kissé lehangoltak ezek a tények, amúgy is utolsó nap. Reggel alig látok valakit, állítólag sokan hazautaztak, beülök a könyvtárba, hallgatom a verőfénnyel táplálkozó Marno Jánost, rádöbbenek, hogy jó lett volna jelentkezni a szemináriumra, később beszélek vele, hogy küldök neki verseket véleményezésre, beleegyezik.
Az ebédnél kiderül, hogy alig maradtunk, és hogy elvitték a jó időt is, ugyanakkor, aki maradt, az felfrissült és üde lett, később én is megkapom Balogh Endrétől: Ennyire kipihented magad? Sokkal jobban nézel ki, mint tegnap. Aztán a hidegfront élettani hatásairól beszélgetünk.
A délután első programja az úgynevezett Re:Verse román-magyar irodalmi workshop résztvevőinek felolvasása. Az idei táborban három fiatal román szerző Diana Geacar, Dan Sociu és Razvan Tupa volt itt a szomszédos országból. A Re:Verse (Re: verssor/vers", „újraverselés", valamint „regarding verse": „ami a verssort illeti") lényege, hogy a JAK régiónk egyik országából meghív 3-4 fiatal szerzőt és ugyanennyi JAK-os szerzővel fordítják egymás verseit nyersfordítások alapján anyanyelvükre. Idén a három hazai szerző: Csobánka Zsuzsa, Gerevich András és Mestyán Ádám. A nyersfordító: Lóránd Zsófia. A felolvasás előtt Lóránd Zsófi feltesz pár kérdést a román szerzőknek a romániai irodalom helyzetéről, a magyar irodalomról kialakított képükről. Itt olyan dolgokat tudok meg, amelyeken jókat derülök, például, hogy Romániában egy írószervezet létezik, és hogy ez a szervezet sem foglalkozik annyira sokat a tagjaival, maximum annyit, hogy kifizeti a koporsót, ők legalább gondolnak a jövőre. Egyébként meg Romániában is nagy a megosztottság. A szerzők kerülni próbálják a rímelést, félnek a rímtől, és hogy van egy csomó olyan dolog a magyar kortárs irodalomban, amit ha egy román szerző leírna a legjobb esetben is kiröhögnék, ez érdekes. A szövegeket meghallgatom, néhány tetszik, néhány nem annyira. Jól van ez így.
Ezután a tábor utolsó szakmai programja következik. Ami talán az egyik legérdekesebbnek is bizonyul, legalábbis számomra. Sikersztori vagy szomorújáték? Beszélgetés a kortárs magyar drámáról, címmel. A beszélgetést Deres Kornélia és Herczog Noémi vezette. A beszélgető partnerek: Enyedi Éva, Garaczi László és Tompa Andrea. Nyilvánvalóvá válik, hogy a dráma alapvetően alkalmazott irodalom, sokkal tanulhatóbb, mint a líra, vagy az epika, főleg a színpad körülhatároltsága miatt, a színpad szabályai miatt. A probléma, amit boncolgatnak, az az, hogy jellemző e hazánk színházi életére a kortásiasság avagy nem. Mindhárman arra az álláspontra jutnak, nagy örömömre, hogy nem jellemző a kortársiasság és hogy ez nagyon rosszul van így, és hogy csak úgy lehetne ezen változtatni hogy a nagy kőszínházak folyamatosan a műsorukra tűznének kortárs drámákat, de ezt sajnos nem teszik. Garaczi a fiatal szerzőket félti a legjobban, ahogy pár nappal ezelőtt Márton is. Tompa Andrea viszont felhívta a figyelmet arra, hogy a színház ezen magatartása nem volt meg mindig, ez egy viszonylag új keletű dolog, a 19.századra vezethető vissza, ekkor lett a színházból múzeum.
Később vacsora, utána Szigliget záró programja, a program, amit mindenki vár már az első naptól kezdve, a titkos naplók felolvasása. Szavazni is lehet. Fehér Renátóval, állandó szobatársammal még délután egyezkedünk, Tamás Zsuzsa biztos, a másik szerző neve kérdéses, Nemes Z. Márió gyanús, de ugyanannyira Urfi Péter is. Renátó a megkérdezésem nélkül leadja Zsuzsa és Márió nevével, ezután én is Zsuzsa és Peti nevével, megegyeztünk, hogy ha valaki eltalálja, a nyereményen osztozkodunk. Negyednyolckor megérkezik a Szent Gaál pincészet ajándéka: 60 palack bor, ennek mindenki örül. Aztán kiderül, hogy Zsuzsa és Peti írja a naplót. Én mosolygom. Zsuzsa naplója könnyed és aprólékos, minden kis részletre odafigyelő, ugyanakkor vicces is, Péter naplója szókimondó, kemény és rekeszizom tornáztató. Kiegészítik egymást. Aztán Balogh Endre bejelenti, hogy eltaláltam és hogy kifizeti a fellépő lévén így is ingyenes szállást. Jól jön. Renátóval megegyezünk, megveszem neki Tore Renberg könyvét, a maradék az enyém.
Az éjszaka a továbiakban: zene, tánc, sör, bor. A sorrend mindegy. Én még interjút adok, pontosabban a Körhinta kör, az Irodalmi Jelennek, úgy ahogy. Szegő János kigombolja az ingét és megmondja nekem a tutit: Bence te vagy a JAK Zack Efronja. Ez fáj.
Renátót nem találom, az éjszaka vége fele nyugovóra térek életem nője mellett, ugyanis délután megérkezett, emiatt örökös szobatársam szomorú. Másnap reggel indulunk, hét órakor, kisüt a nap. Székesfehérváron kapok egy esemest: a Norvég könyvet nem hagytad itt. Meg se vettem. Szokásos Szigliget utáni melankóliában utazom Pestig, a Déliben eszembe jut Orcsik Roland és a naplója, eszembe jut, hogy milyen jó lenne most repülőre szállni és felutazni északra, Norvégiába, aztán az InterCityn elkezdek fázni és felveszek egy pulóvert.
Balogh-bicepsz, mikrofonkorbács, s akik várják a kérdéseket: Lövétei Lázár László, Balázs Imre József és Vida Gergely
