Kevés szóval magyarul

Székelyudvarhelyi íródelegáció estje a békéscsabai könyvhéten

Az íródelegáció szónak avítt íze van. A tudósító például gyerekkorában találkozott vele utoljára, a párt megyei lapjában olvasott néha arról, hogy magyar íródelegáció utazott Szevasztopolba, vagy ahová épp, elvártarsainkhoz. Nem értette, hogy az mire jó, hogy akkor mi van, de a híradások azt sugallták, hogy ez valami fontos dolog. Újabban meg az írók nem alkotnak delegációt. Amikor mégis, biztos másképp hívják, vagy fene tudja. Mindenesetre ritka, szokatlan jelenség, úgyhogy kíváncsian vártuk, mit is csinál egy íródelegáció, már azon túl, hogy puszta ittlétével beteljesíti a küldést (delegálást) mint olyat.

És kiderült. A delegációval sörözni kell a korzón, életet mesélni közben, hallgatni a másikét, közös ismerősöket találni, jópofa történeteket megosztani, a személyes a lényeg, keine kunst - az íróság csak ürügy. Ahogy jól is van ez így.

Székelyudvarhely literátor küldöttségének kétnapos békéscsabai látogatása ilyen értelemben sikeres volt, funkciót talált. Csupán két szakmai program zavarta meg a laza ismerkedést, péntek délben Lőrincz György problémaérzékeny ünnepi beszéddel megnyitotta a könyvheti rendezvénysorozatot a Márvány cukrászda előtti téren, késő délután pedig a teljes delegáció (Farkas Wellmann Éva költő, Lőrincz György író, Szakács István Péter író, Zsidó Ferenc író) pódiumra lépett a Békéscsaba testvérvárosának irodalmát bemutató író-olvasó találkozón a Cathy\'s kávéházban.

A közelmúltban nyitott kávéház hangsúlyosan kultúrabarát intézmény, nem először adott helyet művészeti programoknak, ráadásul mini könyvtárat tart fenn vendégei számára, ami szinte megható gesztus. Az est moderátora Elek Tibor volt, az irodalmi beszélgetést a Kec Mec Trió fantáziadús jazzmuzsikája tette még kellemesebbé.

Elek Tibor rövid felvezetőjében Székelyudvarhely gazdag irodalomtörténeti hagyományairól beszélt, Tamási Áront, Orbán Balázst emlegette, majd az élénk kortárs irodalmi életet méltatta, és ehhez kapcsolódott az első (kör)kérdés is: mi van, mi lehet Székelyudvarhelyen a föld alatt vagy a levegőben, a környező hegyekben, hogy ez a viszonylag kicsi, a magyar nyelvterület perifériáján fekvő városka ennyi alkotót adott és ad a magyar irodalomnak. A válaszok rövidek, velősek, Farkas Wellmann Éva a hivatástudatos magyartanárokat hozta fel magyarázatként, Lőrincz György elmondta, hogy harminchárom íróemberről tud a városban, Zsidó Ferenc pedig azzal árnyalta ezt a meseszerű képet, hogy Székelyudvarhely valójában nem akkora azért, mint amennyien lakják, a település Udvarhelyszék központjaként működik, komoly vonzáskörzetet mozgat, és a székelyudvarhelyi alkotók jelentős része is inkább a környező falvakban, kisvárosokban él, dolgozik, illetve máshonnan települt oda. Titkos földáramlatokra, misztikus, talentumfakasztó szertartásokra tehát nem derült fény (noha a kérdés valami ilyesmit sugallt), a vendégek racionális magyarázatokat kerestek az irodalmi sikerekre.

Az elsőként bemutatott Szakács István Péterről megtudhattuk, hogy diplomamunkáját a nyolcvanas évekbeli, rideg Ceausescu-diktatúrában Rejtő Jenőről írta, ami már önmagában renitens dolognak számított, de sikerült azért keresztülvinni, csak annyit kértek tőle az egyetemen, hogy Piszkos Fred életfilozófiájának kibontásakor az egyébként minden szakdolgozatban kötelező elemként szerepeltetett Ceausescu-idézeteket lehetőleg mellőzze, hacsak nem kívánja magát kitenni az állambiztonsági szerv kevéssé differenciált filológiai érdeklődésének. Szakács István Péter később doktori értekezését a kanadai magyar emigráns irodalomról készítette, ami (a témaválasztás, és Rejtővel párba állítva) erős elvágyódás-motívumként, szabadsághiány-metaforaként értelmezhető. Szó esik még Szakács irodalomtörténeti kutatásairól (Wass Albert hisztérikus megítélését próbálja helyére tenni szakszerűséggel, higgadtsággal), illetve, természetes módon, prózaírói munkásságáról. Talán utóbbiról kicsit kevesebb derül ki, a beszélgetés végén felolvasott hangulatos novella viszont jól eligazítja a publikumot: hagyományos, részletező nyelven megszólaltatott próza az övé, groteszkbe hajló történet, fanyar humor.

Zsidó Ferenc önmagával és környezetével szemben is kíméletlen radikalizmusával hívta fel magára a figyelmet. Elsősorban közösségi érdekeltségű problémák érdeklik, előítéletekről, nemzetkarakterekről, különböző nációk együttélésének lehetőségeiről, gátjairól beszélt, és időnként meglepő kijelentéseket tett (rögzítette például, hogy kisebbségi léthelyzetben az ember kizárólag jobboldali beállítottságú lehet). Minden kérdésben nagyon határozottan foglalt állást, és ő volt az, aki az est folyamán direkt módon is tematizálta a székely szűkszavúságot, kiemelve, hogy ez is látványos megkülönbözteti őket a körülöttük élő románoktól és romáktól. Székelyföld nem magyar ajkú közösségei gazdagon körbebeszélik az életet, folyik belőlük a szó, a székely ember viszont csak akkor szólal meg, ha tényleg van is valami mondanivalója (azt pedig már a tudósító teszi hozzá, hogy talán ez a sajátság is oka-eredője a viszonylag lassan kibomló életműveknek). Néhány tárcát olvasott fel Zsidó, szellemes, hangulatteremtő erejű írásokat, az egyik történetben az egyszeri székely autós pénzért vásárolja vissza román kofáktól az országút mellett elhagyott keréktárcsáját, és közben úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy meglopták - jobb a békesség alapon. Sajátos.

Farkas Wellmann Éva szereplésének módja értelmet adott annak a sztereotípiának, hogy a székely csak a foga között szűri a szót. Elek Tibor perspektivikus, sokfelé nyíló kérdéseire a legtöbbször egy mondatban, maximum kettőben reagált a vendég. Kedvesen, okosan, szimpatikusan, de nagyon szűkszavúan mutatkozott be Farkas Wellmann Éva. Arra kérdésre, hogy a kivételes sikerű (második kiadást is megélt) debütáló kötete után miért nem jött/jön immár nyolc éve a második verseskönyv, először körülbelül annyi volt a válasz, hogy keveset írok. A szonettformához való vonzódását is hasonló tömörséggel indokolta: nekem általában annyi mondanivalóm van, ami egy szonetthez kell, nem több, nem kevesebb. Farkas Wellmann Éva szóra bírása komoly moderátori teljesítményt kíván, és Elek Tibor végül feltörte a kódot, a vendég is oldódott talán, gördülékenyebbnek, közlékenyebben mutatkozott a beszélgetés második felében, mesélt a formálódó új kötetről, törekvéseiről, arról, hogy kicsit nehezebben ír már, mint tíz éve, valahogy mások lettek az elvárásai önmagával szemben, ezért lassabban kapják meg a versek végső formájukat, több gondosság, kevesebb lendület jellemzi alkotótevékenységét. A zárásként felolvasott művek nagyon meggyőzőek, a korábbi, zárt formájú munkái is, meg az újabb, kötetlenebb versek is szabadon áradnak, sodróak, légiesek. Finom elégikusság, és életigenlés mégis, jó érzékkel beállított egyensúlyban - ez volt az est legerősebb felolvasása.

Lőrincz György már az idősebb generációhoz tatozik, írói érdeklődését ma is meghatározzák a diktatúrában szerzett élmények, a falurombolás, az erdélyi magyarság felszámolását célzó államszocialista törekvések. Prózáiban is ezeket a témákat mozgatja, előző, Pusztulás című kötetében a nemzeti ellehetetlenülést, a kivándorlást mind jelenséget, a székely közösség felszámolódásának veszélyét írta meg egy családregény keretében. A közelmúltban megjelent, Besúgó voltál, szívem című nagypróza pedig a román állambiztonsági hivatal embertelenségét tematizálja, módszereit mutatja be, az orwelli valóságot adja olvasói kezébe. Lőrincz nem indulatos, nem radikális, ahogy látni lehet, inkább érteni próbálja, hogyan és milyen célokkal kényszerítettek a legsötétebb román diktatúrában tömegeket arra, hogy meglessék, kihallgassák, feljelentgessék egymást, akár családon belül is. A regényből felolvasott részlet kicsit lassú, didaktikus ahhoz, hogy füllel is könnyen befogadható legyen, szerencsésebb az ilyen típusú prózát hagyni benne a könyvben, bízni az olvasóra a szöveget.

Zárszavában Elek Tibor jelezte, úgy igyekezett megszerkeszteni az est programját, hogy a vendégek írói munkássága mellett a mai Erdély társadalmi és szellemi viszonyaiba is bepillantást nyerhessünk. Nyertünk. Meg (szerencsére) a székelyudvarhelyi íródelegáció is visszaalakult az rendezvény után baráti társasággá - barátainkká. A Kec Mec Trió pedig játszva búcsúztatta őket.

- szt -

szekelyek2