Hazai András
Gátseb
Az megvan, amikor a szülészorvos rákacsint apukára, és egy extra öltést is berak a gátseb összevarrásakor?
Az öreg Komócsin prof évtizedek óta kacsintott és öltött. Úgy volt vele, hogy vannak dolgok, amiknek nem kell megváltoznia, nála egy szülés ugyanolyan volt ma is, mint negyven évvel ezelőtt. Persze ő is hitt abban, hogy a páciens az első, és tényleg meggyőzően, együttérzően tudott hallgatni. A kismama elmondta, hogy gátvédelmet szeretne, ő bátorítóan mosolygott, és egyetértően bólogatott. Aztán szüléskor metszett, mert ez a módja. Tisztelte a nőket, és már rég nem háborította fel, hogy bele akarnak beszélni a munkájába. Annak idején még bosszantotta, de soha nem látszott rajta. Mostanra elfogadta, hogy olyanok, amilyenek: szépek, gyengédek, gondoskodók, de az okosabbja döntésképtelen, a butábbak meg rossz döntéseket hoznak. Pedig milyen egyszerű volna megkérdezni egy férfit.
Az extra öltést a mesterétől, Babarczi doktortól tanulta még a karrierje elején. Magasabb hálapénz járt érte. És annak ellenére, hogy már nem voltak kezébe csúsztatott borítékok, ragaszkodott ahhoz, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy azoknak menni kell. Kacsintás és öltés. Akkor is, amikor apuka zavartan áll egyik lábáról a másikra nem értvén, mi is történik pontosan.
Apropos boríték. Mélyen elítélte azt a kollégáját, egy jónevű sebészt, aki miután megműtötte annak a kisöregnek a feleségét, akinek eltört a csípője, belepillantott a borítékba, majd visszaadta azzal, hogy „kösz, már kávéztam”. Szilárdan hitte, hogy el kell fogadni azt, amit adni tudnak, és udvariasan meg kell köszönni. Tiszteljük már meg egymást! Azt ő sem szerette, amikor az asszony adja a hálapénzt, de ennyi változást azért elfogadott a világtól. A sebésznek persze sosem szólt, az orvosok tartsanak össze, épp elég nehéz boldogulni az egészségügyben.
Ma már nyilván mesterek sincsenek. A fiatal kollégák mindenféle új technológiákat használnak, nincs meg az a tisztelet, amit ő mutatott Babarczi doktor felé. Még csak nem is haragudott, egyszerűen azért osztotta be őket alantas feladatokra, mert rend a lelke mindennek.
Ugyanez volt az oka, hogy bár már hetven is elmúlt, és egyre kevesebb volt benne a vágy, ha új nővér érkezett az osztályra, bekapott egy viagrát, és lefeküdt vele. Ezen az osztályon ez mindig is így volt, és így is kell lennie. Fontos a tisztelet. Persze egyre többen voltak, akik nemet mondtak, a feminizmus, aztán a metoo eléggé bekavart a rendes ügymenetnek, de ennek csak annyi következménye volt, hogy a személyzeti igazgató néha beleírta a kórház vezetése számára leadott jelentéseibe, hogy a szülészeten nagyobb a fluktuáció, mint a többi részlegen.
Komócsin prof az elvek embere volt. Négy gyerekét és kilenc unokáját egyetlen egyszer sem tette tisztába, és soha nem készített még egy rántottát sem. Ez az asszonyok dolga.
Nem volt ő rossz ember amúgy, csak soha nem tanulta meg, hogy kell jónak lenni, és nem volt fölötte kontroll. A büfések imádták a kórházban, udvarias volt, és bőkezű a borravalóval. Képességei szerint mindent megtett az anyukákért (csak a punci legyen szűk) és babájukért, soha még magában sem átkozódott, amikor hajnalban kellett berohanni egy vajúdó nőhöz a kórházba.
Mélyen meg volt győződve arról, hogy ő jó. Egyszerűen nem értette, hogy amit tesz, az helytelen, mert formatív éveiben senki nem szólt neki. Több mint ötven éve a felesége, aki pontosan tudta, hogy kihasználja, megcsalja, és nem becsüli meg, nem szólt egy szót sem. És több mint ötven éve a kórházban senki nem vette elő azért, amiket csinált.
Hol ment ez ennyire félre?
Bármi más
Úgy érzem, történhetne végre valami. Történjen végre valami! Állandóan, de állandóan elégedetlen vagyok, pedig pont ezt képzeltem el magamnak. Felső középosztálybeli pénz (már ha van ilyen ebben az országban): kertes ház, német prémium autó, évi két nagy nyaralás, egyik tengerentúlra. Ezen kívül az alkalmi hosszú hétvége Londonban vagy Párizsban, és minden egyéb, ami ezzel jár. Tök jó, hurrá! Két gyerek, egy feleség. Utóbbi kapcsán amikor még az számított: irigykedtek a haverjaim, mert nagyon szép volt. Azóta meghízott persze, de gondoskodik a gyerekekről, gondoskodik rólam is. Még dugunk is hetente egyszer-kétszer. Vannak barátaim, összejárunk, sörözünk, röhögünk. Ezt akartam, nem? Mégis unatkozom. Vagy nem is, nem ez a jó szó. Éhes vagyok, hiányzik valami. Történhetne végre bármi, csak ne tökugyanolyan legyen minden nap. Uncsi, és az is uncsi, hogy ilyen gondolataim vannak, mint ahogy minden ismerősömnek. Tudom akkor is, ha nem beszélünk róla. Uncsi leírni is.
Én is meghíztam, így hát elkezdtem gyúrni. Hetente kétszer lejárok a terembe, de gyűlölöm az egészet, túl lusta vagyok. Nem is igaz a heti kettő, rengeteget kihagyok, keresem a kifogásokat. Két baráti társaságom van. Az egyikben, a régi egyetemi csapatban kábé mindenki edzettebb nálam, arra vágyom, bár kevesebbet mozognának, hogy ne legyek ennyire lemaradva. A másik később alakult, munkából ismerjük egymást. Ők jellemzően elhízottak vagy pálcikák, nem sportolnak semmit. Köztük meg éppen azt szeretném, bár kezdenének magukkal valamit, ne én legyek az egyedüli lúzer, aki hetente kétszer szenvedni jár.
Unatkozom, unom magamat. Nem megy előre az életem, nem megy semerre sem. Semmi motivációm semmire. Néha fantáziálok arról, hogy valami történik.
Például, amikor sétálunk a családdal Londonban, a Millennium Bridge-en keresztül, és elkezdődik valami késes terrortámadás. A terroristák odarohannak a járókelőkhöz, és összeszurkálják őket. Két dolog között kell villámgyorsan döntenem. Egyik, hogy olyan célpontnak tűnjek, amivel túl sokáig tart elbánni, keressenek egy gyorsabban lehentelhető, kényelmesebb áldozatot. Szerzek valami fegyvert, egy deszkát, akármit, és magam mögé parancsolom a családot. A másik, hogy megfogom a nagyot, a feleségem a kicsit, és beugrunk a Temzébe. Tudom, hogy ki tudnék úszni.
Izgalmas elképzelni, de valójában persze nem akarom, hogy megtörténjen. Valószínűleg amúgy is lefagynék, és képtelen lennék bármire, csak egy lennék a sok névtelen áldozat közül. Egy olyan, aki a gyerekeit se tudta megvédeni.
Egy másik fantáziám úgy jött fel, hogy valami zombis sorozatot néztünk a kanapén, a gyerekek már aludtak. A feleségem kicsit betegnek érezte magát, semmi komoly baja nem volt, csak rossz közérzet. Elfeküdt, a lába az ölemben volt. Elképzeltem, hogy mi van akkor, ha ő a „patient zero” a zombijárványban, egyszer csak felül, és meg akar harapni. Ellököm, kiszaladok a konyhakésért, elbánok vele. Tudom, hogy jön az apokalipszis, fogom a gyerekeket, bevágom őket az autóba, és megindulunk anyámhoz. Társasházban lakik magasan, biztonsági ajtaja van, jól védhető hely. Hívom közben, hogy a kádat és minden létező edényt töltsön meg vízzel, hiszen meg fog szűnni a szolgáltatás.
Itt tartottam gondolatban, amikor a nejem megfordult, a fejét tette az ölembe, és megkért, hogy simogassam. Miközben gépiesen babráltam a haját, próbáltam feldolgozni az új helyzetet, hiszen így, ebben a pozícióban ahogy kitör rajta a zombiság, rögtön meg fog harapni. Lesz időm, mielőtt én is zombivá válok, tehát őt ugyanúgy megölöm, aztán kívülről bezárom a házat, a kulcsot bedobom a csatornába, és felhívom anyámat. Ugyanúgy engedje meg a vizet a kádban, de utána rögtön induljon el hozzánk a gyerekekért, akik a be vannak zárva, és vigyázzon, mert valószínűleg a kertben leszek már zombiként, legyen nála fegyver, amivel ártalmatlaníthat.
Ilyeneket, és még nagyobb hülyeségeket találok ki, hogy ne unatkozzam. Baromság az egész.
Még most is, itt is becsapom magam. Dehogy gondoskodik rólunk a feleségem! Minden nap arra megyek haza, hogy üvölt a gyerekekkel, néha meg is üti őket. Nem beszélgetünk már semmiről, vagy veszekszünk, vagy kussolunk egymás mellett. Igen, dugunk néha, az jó, de más pozitívum nem jut eszembe. A bajaimmal teljesen egyedül vagyok, egyedül hagy. A kurva életbe, dehogy fogná meg a kicsit, beugrana egyedül a folyóba, hogy magát mentse, én meg ott maradnék mindkettővel. Rohadtul el kéne válnom, de ehhez is gyáva vagyok. És lusta.
Hazai András 1980-ban született Budapesten. Jelenleg is itt él.
