Gerzsenyi Gabriella
Fehér magány
Egész éjjel fagyott. A fiú elindul az állomás irányába. Várja az apja a vasútvonal végállomásán. A fiú egyedül megy. Jobbnak látta egyedül menni. Ropog a hó a bakancsa alatt. Sálját körbetekeri a fején, eltakarja vele a száját. Meleg leheletét belefújja a sálba, az arca nem fázik. Bepárásodik a szemüvege, bepárásodott szemüveggel lehetetlen tovább mennie. Leereszti a sálat az álla alá. Újra fázni kezd az arca. Sajnálja, hogy nem növesztett szakállat. Nem hallgatott a kislányára, hogy nevezzen be az óvodai Mikulás-versenyre.
A halott hideg. Felöltöztették pedig tisztességesen, fehér ingbe, fekete öltönybe, ahogy illik. Fekete nyakkendőt is kötöttek a nyakába, ahogy illik. Megborotválták, ahogy illik. Azt mondják, a halottaknak egy ideig tovább nő a szőrzete. A férfiak borostásak szoktak lenni a koporsóban.
Metsző hideget lehel az aszfalt. A cipőbe, csizmába, bakancsba bújtatott lábak toporognak. Ütemesen elemelkednek a talajtól, majd visszaérkeznek, cserélnek a másik lábbal. Tömeges táncot járnak a lábak. Fölöttük ringanak a testek. Gyapjúkabátokban, bundákban, tollal bélelt meleg dzsekikben. A törzsek jobbra és balra aprókat dőlve engedelmeskednek a lábak diktálta ritmusnak és tempónak.
A szállóvendégek nagy része még a svédasztalról reggelizik. Szedegetik a sonkát, sajtot, paprikát, kenyeret. Mézet csöppentenek a teájukba, kavargatják. Csilingelnek az evőeszközök. Zene szól a bárpult felől. A presszógépből gőz csap ki. A fal melletti akváriumban lustán úszkálnak az aranyhalak. A kisteremben már terítik a hosszú asztalt tizennyolc főre.
A fiúnak nincs kesztyűje, két kezét egymáshoz dörzsölgeti. Bal kezén egy helyen fáj a dörzsölés, az előző napi hólapátolás miatt. A lapát nyele kikezdte a tenyerét, kipirosodott a bőr. Sapkáját ráhúzza a fülére, magában dúdolni kezd egy dalt, franciául, arról, hogy esik a hó. Az apja énekelte mindig, az apja szerette a francia nyelvet. A fiú is szereti a francia nyelvet, szerette az apja hangját is. Szeret dúdolni is, és különösen szereti ezt a dalt, arról, hogy esik a hó, és nem jön el, akire várnak.
Díszes koporsóban fekszik a halott, díszes fehér bélése van a koporsónak. Takarót nem tettek rá, se kabátot, se sapkát, se sálat nem adtak. Fázik a halott, kihűlt a teste, egészen kék a szája. Kicsit ki is nyílt a szája, csodálkozik, miért nem adtak rá több ruhát, miért nem takarták be melegen. Hiszen napok óta fagypont alatt marad a hőmérséklet még délután is, bemondta a rádió. Sajnálja a jó kis irha kabátját, amit karácsonyra kapott a feleségétől sok évvel ezelőtt. Meleg prém van az ujjában is, két nagy zseb a két oldalán, és magasra felhajtható gallér a nyakán. Ahhoz sálat sem kellett viselnie, ha begombolta a prémes gallért, védve volt a torka.
A lábak elindulnak. A cipők, csizmák, bakancsok utat találnak a többiekhez. A gyapjúkabátok, bundák, tollal bélelt meleg dzsekik találkoznak, egymáshoz dörgölőznek, összeölelkeznek. Köszöntik egymást a megjelentek, ismerősök és ismeretlenek, bólintások és biccentések kerekednek a sapkák, kalapok alatt. Milyen sokan eljöttek, messziről is, szerették a halottat.
A szállóvendégek vidáman csevegnek, aznapi programjukat tervezgetik, fürdőbe menjenek-e, esetleg múzeumba. Mobiltelefonon ellenőrzik a nyitvatartási időt, és hogy várható-e havazás. Háromfogásos ebéd lesz a kisteremben, levesből mindenki ugyanazt kapja, a sültekből lehet válogatni, többszemélyes tálakat készítenek, a desszert egyféle lesz. Ezenkívül kávé, üdítő és ásványvíz van a megrendelt csomagban, az alkoholos italokat külön felszámítják.
Az állomásépületben is hideg van, a kövezett padló síkos a latyaktól. Mindenki behordja a havat a lábbelije talpán, odabent aztán leolvad, széjjelfolyik, nyálkás, sáros mocsok keletkezik a fehér hóból. A fiú arra gondol, égbekiáltó igazságtalanság, hogy ilyen gyorsan lesz rúttá, ami az imént még szemet gyönyörködtetett. Öt perc maradt a vonat indulásáig, nem jelez késést a kijelző. Ezen az állomáson egy percre szokott csak megállni, a kettes vágányon. Tizenöt perc a menetidő, újságot sem érdemes venni, nézelődik majd az ablakon át, szép a mezőkön a fehér hótakaró, az szép csak igazán, nem rondítja se cipőnyom, se latyak.
A halott végignéz az egybegyűlteken, már nem fárasztja, ha soká nyitva tartja a szemét, azelőtt nehezen ment, legyengült, azt mondta az orvos, a látó- és a beszédközpontot támadja legdurvábban a betegség, na és a hallóközpontot, de az nem tűnt fel, nagyothallott már jó ideje. Látja, hogy hullni kezd a hó, és dúdolja, hogy nem jön el, akire vár.
Halk suttogás, beszélgetés kezdődik, bátortalan félmondatok kelnek szárnyra, mozognak a szájak, mustrálnak a szemek. Megismersz-e még, hány éve is, hogy nem találkoztunk, jaj, bizony, szegényke már mióta nincs közöttünk, hát igen, drágám, ez az élet rendje, örüljünk, hogy még megtart a térdünk, és a kicsi lányból kész hölgy lett azóta, nahát, hogy repül az idő.
A szállóvendégek elhagyják a reggelizőtermet, szép napot kívánnak a pincéreknek, köszönjük a finom kávét, a vacsoránál találkozunk. Reménykednek, valóban szép napjuk lesz, még nem látják, hogy hull a hó, és nem hallják a szavakat, amelyek a kisterem függönye mögött rejtőznek. A hosszú asztalra felkerülnek a szalvéták, az evőeszközök, minden harmadik teríték elé egy szál virág apró vázában.
A fiú kisétál a peronra a kettes vágányhoz, három perc maradt a vonat indulásáig, arra gondol, talán mégis jó lett volna a kislányát magával hozni, megmutathatná neki a mezőkön a hófehér takarót, nem látszik még a szerelvény a kanyarban, a sínek hidegen futnak, hidegen és párhuzamosan.
A halott fázik, és látja, hogy mozognak a szájak, a koporsót lezárták, hozzák a koszorúkat és a virágokat, soha ennyi fehér rózsát nem látott még együtt, soha nem látott egyetlen szál fehér rózsát sem, a kertben vörös rózsa nőtt, rózsaszín rózsa, sárga rózsa, de fehér nem, egyre nagyobb pelyhekben hull a hó, be fogja temetni a fehér rózsákat.
A cipőkön, csizmákon, bakancsokon megülnek a hópelyhek, a gyapjúkabátok, bundák, tollal bélelt meleg dzsekik, a sapkák, kalapok az első pelyheket magukba olvasztják, de jön ezer másik, egyre többen, finom fehér réteget alkotnak, bepárásodnak a szemüvegek, nedvesen csillognak a szempillák, bajuszok, szakállak.
Az aranyhalak felélénkülnek, odasereglenek az etető köré, rózsaszínű golyócskák szóródnak a vízbe, a pincérek lesöprik az utolsó morzsákat a fehér abroszról a reggeliző vendégek után, meleg pulóverbe bújnak, és kimennek cigarettázni a hátsó udvarra, a parkoló autók tetején összegyűlt hóba mintákat rajzolnak az ujjukkal, nem tudják, hogy minden fehér a kétségbeeséstől, nem hallják a kisteremben bujkáló szavakat.
A fiú maga elé tartja a tenyerét, számolja a belehulló hópihéket, a kislányára gondol, akinek nem fogja megmutatni a fehér hótakarót a mezőkön, a feleségére gondol, aki ma hóembert fog építeni a gyerekkel az udvaron, fáj a szíve, hogy nem lehet velük, fáj a szíve, egyre erősebb a szorítás, odakap mindkét kezével, az összegyűlt hópihék vízzé válva foltot hagynak a barna szöveten, a vonat begördül a kettes vágányra.
A pap fehér kesztyűt visel, a papír is fehér, amit a kezében tart, a szalagok is fehérek a koszorúkon, béke poraira, szeretettel búcsúzunk, nyugodjon békében, emléke szívünkben örökké él, nem jön, akire vár, és hull a hó, és szomorú bizonyosság a hideg és a hiány.
Könnybe lábadnak a szemek, motyogják a szájak az imádságot, toporognak a lábak, átölelik egymást a karok, összekulcsolódnak az ujjak, és hull a hó, már fehér szőnyeg az út, a begördülő autó keréknyoma két fekete csík a fehér szőnyegben, két párhuzamosan futó latyakos csík.
A leves megfőtt, minden elő van készítve az ebédhez, az abrosz fehér, az apró vázák is fehérek, az apró vázákban a virágok is fehérek, a függöny is fehér, a szavak is fehérek, a szakács is cigarettaszünetet tart, és hull a hó.
A peron aszfaltja hideg, a vér meleg, sötét emberalak fekszik a fehér hóban, kis tócsába gyűlik feje körül a vér, elolvad alatta a fehér hó, az állomásfőnök nem tudja, hogy a fiú ma meg fog halni, a mozdonyvezető se tudja, azok se, akik körülállják, azok se, akik mentőt hívnak, azok se, akik orvosért kiáltanak, csak a fiú tudja,
és a halott tudja, és kétségbeesésében ordít, hogy várjanak, ne vigyék még, de nem hallják, beteszik az autóba, mellérakják a koszorúkat, a virágokat, fehér az autó, fehér az út a sírig, és
hull a hó, csúsznak a lábak a menetben, összekapaszkodnak a testek, aggódnak, hol marad a fiú, miért késik, és egy telefon megrezdül egy zsebben,
az étteremben terjeng a sülő hús illata, a rádióban a híreket mondják, háborúról, gazdasági válságról beszélnek, és hogy napokig tartó havazás várható, és fehér lett az ország.
Fehér a mentőautó belseje, fehér a lepedő, fehér a kötés a fején, hull a hó, minden hideg, a fiú arra gondol, ez a fehér magány, és hiába várják, nem érkezik meg, pedig az apja várja, aki szerette franciául énekelni, hogy hull a hó, hát
most apró és sűrű szeműre vált a havazás, a halott látja, hogy leeresztik a sírba a koporsót, hallja, hogy sírnak, akik a sírt körülveszik, és látja, hogy közeledik a fiú, lassan és tétován lépked, mégis eljön, pedig
a telefonban azt mondták, kórházba kellett vinni a fiút, kikerekednek a szemek, fátyolosak a tekintetek, kérdések és találgatások szakadnak ki a fejekből és a szívekből, keringenek a levegőben a zuhogva érkező szúrós hópihék között,
a pincér futva hozza az üdítőket a hátsó épületből, a konyhában megsült a piskóta, elkészült a desszert is, a rádió bemondja, hogy kamion fordult keresztbe a főúton, és csak az induljon útnak, akinek feltétlenül szükséges.
A fiú puhán lépked, fehér a hótakaró, nem hagy benne sötét nyomokat a cipője, elmúlt a szorítás a szíve táján, elmúlt a sajgás a fejéből,
a halott elmosolyodik, nincs fehér magány, hull a hó és mégis eljött, akire várt, kezet szorítanak, férfiasan, aztán átölelik egymást,
az egybegyűltek helyet foglalnak a hosszú asztal körül, újra megrezdül egy telefon, jön a hír, hogy meghalt, a függöny mögött rejtőző szavak előmerészkednek, ide-oda libbennek, állomás, infarktus, meghalt, koponyasérülés, meghalt, eszméletlenül, kórházban, meghalt, meghalt, és
a pincér elviszi a felesleges terítéket, kikapcsolják a rádiót, megilletődve állnak, pillanatnyi szünet,
gyorsan esznek, csendben, szipogva, két gyerek felkiált, menjünk hóembert építeni az udvarra, kezükben rántott hússal kiszaladnak,
szedelőzködnek, sóhajtoznak, istenem-istenem,
a pincérek némán szedik le az asztalt,
a fiú és az apa az ablakhoz húznak két széket, nézik a fehér hóembert az udvaron, nézik egymás fehér arcát, minden fehér, de nincs magány.
(Gerzsenyi Gabriella Beregszászon született 1977-ben, most Szigetmonostoron él.)
