Zentai Adél
Unikornisdaráló
(regényrészlet)
VIII.
Háromszor, ismétlem h-á á á-r-o-m-sz-o-o-ó-ó-ó-r hibáztál az elmúlt évben - méregeti vasvillaszemekkel az irodavezető a nyárfalevélként remegő ügyvédjelöltet sasorrának hegyes csúcsára tolt szemüvege mögül. A hétfői ügyvédgyűlés többi résztvevője némán várja, hogy kitörjön a vihar, sőt, még örülnek is, hiszen egy jóféle dühroham általában elveszi az időt a szakmai újdonságok ismertetésétől, amibe garantáltan nyitott szemmel belealudnának. ,
- A névelő kifelejtése a parkolási bírság megfellebbezése iránti beadványból még csak-csak megbocsátható lenne – folytatja. - Az már kevésbé, hogy a többmilliárdos üzletrész adásvételi szerződést nem az aláírásra jogosult kínaival írattad alá. Értem én, hogy ikertestvérek voltak, meg ezek a ferdeszeműek egyébként is ugyanolyanok, de ez nem mentesít a felelősség alól. Az sem, hogy észrevetted, és a többi példányt már a jó kínaival írattad alá. A harmadikkal pedig újabb diplomáciai botrányba kevertél minket! - hadonászik átéléssel, feltehetően arra az incidensre célozva, amikor a szerencsétlen ügyvédjelölt egy laza szombat hajnali munkamaraton során az iroda egy celeb ügyfelének születési időpontját tévedésből negyven évvel korábbra datálta a társasági iratokban, amely végül így került be a cégjegyzékbe. Míg egy átlagos ügyfélnek ez fel sem tűnt volna, a szóban forgó hölgy, kiindulva az arcába és egyéb testrészeibe pumpált töltőanyag mennyiségéből, meglehetősen érzékeny lehetett a korára.
- Egy elírás nem elírás. Két elírás kínos - folytatja pátoszosan az irodavezető. - Három elírás...
- Emberi? - kérdezem.
- Pontosan - válaszolja a legnagyobb meglepetésemre. - És ez a baj. Az ügyvéd legyen ember munkaidő előtt és után. Persze ebben az esetben is csak akkor, ha éppen nincsen tennivaló – teszi hozzá gyorsan. - De ne térjünk el a tárgytól. Aki ilyen rövid idő alatt ennyi hibát vét, az előbb utóbb valamilyen óriási baklövést fog elkövetni, ezt pedig az irodánk nem engedheti meg magának! - lovallja bele magát egyre jobban, és feje túlfújt luftballonra kezd emlékeztetni. - Ezért az iroda partnereinek tanácsa úgy döntött, hogy a továbbiakban ilyen kollégával nem kívánunk együtt dolgozni.
- Olyan kollégával, aki öt év jogi egyetem elvégzése, számtalan külföldi tanulmányúton való részvétel és öt felsőfokú nyelvvizsga letétele után hajlandó napi húsz órában heti hét napon ebben az irodában rostokolni és egy év alatt mindössze három hibát véteni? Szerintem azonnal le kellene lőni! Egyébként véleményem szerint a junior kollégák munkájának minőségéért a szenior kollégák legalább annyira felelősek, mint a juniorok maguk. Kezeskedem a szóban forgó kolléga úr teljesítményéért az elkövetkezendő fél évben - jelentem ki.
- Rendben. De akkor a te fizetésedből vonjuk le, ha hibázik - válaszolja az irodavezető, és a hirtelen jött kedvező anyagi lehetőség okán érzett örömében lufifejéből nyomban kiszökik a fölös levegő.
- Nem fog hibázni - vonok vállat. - Képzeljünk el négy párost, akiknek kockacukorból kell felépítenie egy várat. A párosok egyik tagjának be van kötve a szeme, a másik pedig mögötte áll és dirigál. Az első csapat irányítója, azt az instrukciót kapja, hogy dicsérje és segítse a társát. A másodiknak szidni és segíteni kell a másikat. A harmadiknak dicsérni kell a társát segítség nélkül. A negyediknek pedig anélkül, hogy segítene, szidni. Az nyilvánvaló, hogy az első csapat építi fel a leggyorsabban a legszebb várat. Na, de kié lesz a dobogó második helye?
- Fogalmam sincs, mi ez a baromság, és hogy kerül egy olyan tiszteletreméltó fórumra, mint a hétfői összügyvédi gyűlés! - hápogja az irodavezető.
- Rögtön gondoltam, hogy nem fogod tudni. Többek között ezért hibáznak itt az ügyvédjelöltek.
- Kiváló! Akkor jöhet a következő napirendi pont – tesz úgy, mintha nem hallaná, amit mondok. - Mint tudjátok, Klausz egy ideje gyengélkedik - köszörüli a torkát. Persze mindenki tudja, hogy Klauszt a pszichiátrián kezelik, mert a korábbi szégyenteljes eset óta pánikrohamok gyötrik, és ágyba vizel.
- Mivel azonban az élet egy ügyvédi irodában, főként egy olyan nevesben, mint ez, nem állhat meg, ki kell jelölnünk egy önként jelentkezőt arra, hogy ideiglenesen eljárjon Klausz helyett a bírósági eljárásokban. És ez az önként jelentkező… - böngészi elmélyülten az iroda ügyvédeinek névjegyzékét, miközben a jelenlévők inkább halottnak tettetik magukat - … mégpediiiig....
- Én leszek – mondom.
- Már megint te? Mi az ördög ütött beléd? Két éve a hangodat sem hallani, most meg be nem áll a szád - méltatlankodik. - Ha tudni akarod, az ügyvédi iroda olyan, mint egy kórus. Vannak szólisták és vannak olyanok, akik jobb, ha a háttérben énekelnek. Mindenkit arra kell használni, amire való. És te a legnagyobb jóindulattal is csak kórista vagy.
- Érdekes - válaszolom - az ügyvédi kamara, amikor a tagjai közé választott, arra hatalmazott fel, hogy az ország bármely bírósága előtt, bármely ügyben, bármely ügyfelet képviseljek. Egyébként pedig nem egy olyan történetet hallottam már, amikor a színházi világosító végül főszerepet kapott egy darabban - nézek rá jelentőségteljesen. A folyosói pletykák szerint az öregfiú még valamikor a múlt évszázadban személyi titkárként kezdett az irodában.
- Meggondolom – horkantja bosszúsan. - De csak ha senki más nem jelentkezik.
Tizenöt perc múlva megjelenik a szobám ajtajában Gizike egy talicskával, hogy behordja Klausz peres aktáit.
- Délben tárgyalásod van – nyomja a kezembe kelletlenül az idézést.
- Cincáld szét azokat a szájbabaszott gecikeeeeet, ne kímélj senkit! - üvölti a szobatársam jókorát rúgva a csodával határos módon még üres papírkosarába. - Amúgy melyik ügyről is van szó? - kérdezi hamuszínűre visszavált arccal, majd a választ meg sem várva berakja a fülébe a fülhallgatókat, amelyekből olyan erővel üvölt a heavy metál zene, hogy nyugodtan az asztalra is tehetné őket.
Gyorsan átfutom az ügy eddigi iratait, majd Gizike segítségével egy jókora gurulós bőröndbe pakolom mind a tizennégy aktát. Ezúttal nem kell üres irattartót a hónom alá csapnom, amikor elfoglalt ügyvéd testtartásban átsétálok a konyhába, hogy Pietróval sietősen elkölthessünk egy előrehozott ebédet.
- Áááá...szóval a Holex perben lesz a tárgyalás! Hát az az egyik legimádnivalóbban elbaszott faszság, amihez valaha volt szerencsém - kacarászik. Kiderül, hogy Pietro több ízben is segített Klausznak grafológiai véleményeket beszerezni, ugyanis a felperesnek az eljárás folyamán passziójává vált többmilliós tételben hamis számlákat becsatolni bizonyítékként. - De ami a legelképesztőbb ebben az egészben, az a SZŐRMÓK! - hahotázik. Nem akarom lelőni a poént előre, úgyhogy többet nem mondok.
Beszéd közben fél tucat ételhordó edényt pakol ki akkurátusan a konyhapultra, amelyeket ázsiai felesége készített számára össze még hajnalban, a nemzetközi divathetekre történő elutazása előtt. De ezek nem ám egyszerű tárólók, hanem átlátszó, gyémánt fazettákat imitáló, környezetkímélő műanyagból készült konyhai remekek. Az első dobozban zöldséges, húsos, halas és gyümölcsös tavaszi tekercsek sorakoznak. A másodikban kövér, panírozott királyrákok. A következőből szezámmagos alga és szójás-mogyoróvajas babsaláta kerül elő. És van ott még mézes-chilis lazac, bambuszos csirkemell, desszertként pedig mákos-mentás puding. Én eközben megsemmisülve forrázom le a filléres zacskósleves tésztáját, amelyből Izabella íróasztalfiókjában egész túlélőkészletet találtam felhalmozva.
- Óvakodj a szőrmóktól! - kacsint rám búcsúzóul Pietro, miután a villámebéd végeztével elsietek az irodai gardrób irányába. A gardrób szó enyhe túlzás, ugyanis az ezzel az elnevezéssel illetett helyiség egy sötét, ablaktalan luk, amelyben néhány penészes, természetesen a partnerek képével ellátott esernyőn és a kincstári talárokon kívül más nem található. Izabella még ügyvédjelölt korában sokszor álmodozott arról, hogy rátalálva egy piaci résre vállalkozóként gazdagszik meg, hogy végre ne az idejét és idegrendszerének teljesítőképességét árulja aprópénzért, hanem a bevételt egy termék keresse meg helyette, amíg ő egy luxushajó fedélzetén királyrákokat eszeget, már amikor ébren van. A talárbiznisz éppen megfelelőnek mutatkozott erre a célra. Ugyanis furcsa módon talárból csak egyetlen méret (extra nagy) és egyetlen fazon (fekete alapon lila zsabós) volt forgalomban, amelynek folytán a tárgyalóteremben minden férfi homokosnak és minden nő hormonzavaros hittantanárnőnek nézett ki. Az sem segített a dolgon, hogy a talárok olyan anyagból készültek, amelyek télen a hideget pompásan áteresztették, míg nyáron a delikvensek saját izzadtságukban fürdőzhettek (az irodai partnerek legnagyobb örömére, ugyanis így volt mire hivatkozva elutasítani az érintett kollégák szabadságolás iránti kérelmeit).
A vigasztalan köpenyek mögött szép rendben ott sorakoznak Izabella és Pietro dugisörei (számuk érezhetően megfogyatkozott, mióta Izabella szobatársa kiszagolta a rejtekhelyet), amelyeket a hosszúra nyúlt munkanapok éjszakáin szoktak kincstári pezsgőspoharakból elfogyasztani az iroda teraszán. Veled még ezt a fostalicskát is élvezet tolni, sóhajtja ilyenkor Pietro lemondóan meredve a tíz emelt mélységben terpeszkedő utcaszinten randalírozó hipszterekre. Vagy elmormolja az idevágó versrészletét kedvenc költőjétől,
„Mintha mindig is itt lettem volna, oly
távolinak tűnnek a lenti fények,
már nem hiszek azoknak, akik fodros
vízről s gyümölcsfás kertekről mesélnek.
Jó-e mindenek felett, de semmiben
sem lenni? Kristálycsilláros penthouse
lakás, közepén roppant lábaskádban,
heverek, az élet tényleg csak ennyi?”
aki történetesen ugyancsak az irodában dolgozott hajdanán, mígnem egy dolgos, hullócsillagos éjszakán fejest nem ugrott a teraszról az iroda épületének földszintjén üzemelő transzvesztita bár kiülős helyiségének üvegasztalába. Az iroda vezetése az esetet természetesen balszerencsés véletlennek titulálta (mi oka lehetne bárkinek is ilyen végzetes lépésre elszánni magát, aki épp aznap nyerte meg a minden idők legtöbb ügyfélórát kiszámlázó kollégájának járó díjat, és fél centiméterrel megemeltette a teraszkorlátot).
Leakasztom az egyik talárt, és belebújok. Az egy dolog, hogy tonnás, ernyedt ejtőernyőt cipelek magamon, a nagyobb gond mégiscsak az, hogy a köpeny penetráns szagot áraszt. Már tudom, hogy szó szerint kell érteni az iroda azon szlogenjét, hogy „nálunk a bőrén érezheti minden egyes percünk tapasztalatát”. Nem tudom, hányszor kell majd lefürödnöm ahhoz, hogy az elmúlt ötven év minden tárgyalásának, jobban mondva tárgyalójának a jogászi szakma oltárán feláldozott véréből és verítékéből összefonódó, orrfacsaró bűztől megszabaduljak.
Zentai Adél 1985-ben született Budapesten, jelenleg is a fővárosban él.