Takács Adél

Retro

Várunk a kietlen holdbéli tájon. Meresztem a szemem, ismerős dolgokat kutatok. Semmi. Esernyő híján hajamról szemembe csöpög a víz, állandó homályba taszítva a valós képet. Torkomban gyorsuló ütemet ver a szívem. Rossz megállóban állok? Mindent ugyanúgy tettem, mint egy átlagos reggel, így természetesen semmire nem emlékszem. Fogy az oxigén, a pára fullasztó ködén úgy rémlik, valamit elfelejtettem. Biztos nem jó megállóban állok…. Lehet, hogy teljesen más irányba indultam… Vagy nem is. A kávéfőző! Nem zártam el a gázt alatta. Vissza kell mennem! De hol vagyok? Látom a menetrendet, plexijén az ismert firka. Mégis jó helyen vagyok.

 Várunk. Lassan eltörpülnek a különbségek közöttünk. Alacsonyabb, magasabb, csinos, trampli, nem mindegy? Közös ázásunk lebontja a kulturális, etnikai, szociális különbséget közöttünk. Egy hatalmas ázott masszává válunk, mely megkezdi lassú, de annál tartósabb bomlását e szerves világban.

Az egyenletes kopogó hangot megtöri a rettenetes hörgés, egy veszett hatalmas állat. A busz. Csikorgó fékezését megelőzi a dobhártyát repesztő hang, mely valahonnan a mélyéről száll fel, és ami leginkább az éhhalál szélén álló szörnyeteg gyomorkorgására emlékeztet. A víztömeget az úttestről praktikusan felkeni az elől állók sorfalára, majd, mint a művész, ki elégedett eddigi munkájával, hatalmasat fújtat. Az ajtók olyan erővel csapódnak ki, hogy bárki megbizonyosodhat arról, ez a szerkezet ugyanaz, mely végigkísérte gyermekkorunkat. Pedig hol van az már…

Félórai álldogálás a szakadó esőben nyomós érv a mindenáron felszállás mellett. Még a hering-állapot sem tántorít el. A magas lépcsők tetejéről egykedvűen nézem az esőcseppeket az ablak-palettán. Tiszta design a hatvanas évekből. Újabb fülsiketítő légdurranás, és az ajtók úgy vágódnak be, mint guillotine az áldozat nyakára.

Elindulunk. Ütemes segélykérő nyikorgás a csukló felől. Segítség sehol. A levegő páratartalma megközelíti az Amazonas melléki őserdőkét, oxigéntartalomban a Himalája 6-os táborát. Az ablakok tökéletes tejüveggé válnak a lecsapódó párától. Egy patak lassan elindul lefelé éles csíkot húzva a kinti homályra.

Nem merek pislogni. Az a kényszerképzetem, hogy ha becsukom a szemem, visszatérek az ifjúságomba. Elvesztek évtizedeket! Várhatok ismét heteket, hónapokat a vízumra, bármelyik sarkon igazoltathat egy rendőr… Mint az a kis vörös az Örs vezér téren, aki nem bírta felfogni, hogy a szerződés is munkaviszonynak számít, és bár egy házban laktunk, még arra is képtelen volt, hogy megismerjen. Mintha a sapka a fején agyelszívó lenne.

Robotmúltú emberek a zombi járaton. Tekintet és érzelem nélküli arcok, azonos színű ruhákba csomagolva. Szürkévé válnának, ha nem lenne eleve szürke minden. Mint egykor.

Kis szigetek képződnek a heringtengerben, ahol a tetőszigetelés megadta magát a bezúduló esőnek. Lassan gőzölögni kezd a padló, amint a motor, forró részeire beszivárog a repedéseken a víz. Képzeletbeli indián füst-szótáramban az S.O.S. jelenik meg. Legszívesebben üvöltenék, de a szándék kimúlik az érdektelen tekintetek láttán. Felveszem az idomult merev pózt, és teljes megadással zombulok. Egy pillanatra megszűnik a mindent elnyomó motorzaj, helyét átadja a süvítő rakétát idéző hangnak, majd hosszan elnyújtott mély basszussal hörögnek a fékek. A heringtenger a tehetetlenségi erő irányába lendül. A kiszakadni igyekvő karok hajlásszöge pontos képet ad a fék erejéről. Elesni nincs esély, csak a szigetek bolydulnak fel átmeneti időre. Nem érzem, de tudom, hogy zsibbadok. A megállónyi pihenő alatt megválok a kapaszkodótól, megpróbálom leengedni a karom. Sikertelenül. Képtelenség visszaszerezni a kapaszkodót. A helyemet lenyúlták, így magányos csápként mered kezem a levegőbe. Mint egy segélykiáltás, amire senki nem figyel. Vagy mégis? Az ajtónál álló int, hogy jelzett nekem.  Leszállok? Mért is ne! Legalább olyan esélytelennek látom a leszállást, mint a további helyzetemet, ha fennmaradok.

Újabb hörgés, együttes lendületes dőlés, kitartott pillanat, majd ismét visszalendülés. Fülsiketítő csapódás, friss pára be, gyűrűző féregmozgással előrecsusszanás, ajtó-korlát, lépcső, lelépés, Valami beakad. A kezem, ami még mindig fent lebeg. A másikkal felnyúlok, leveszem. Kijutottam.

Az eső elállt, kezem elhalt. Próbálom életre kelteni. Komoly fájdalmaim vannak, ahogy megindul a keringés az ereimben, mégis nevethetnékem támad. Az a furcsa gondolat suhan át agyamban, hogy régen, amikor ilyen szörnyeteggel közlekedtünk, mindig ekkor jelent meg az ellenőr, aki felpréselte magát, hogy mindenáron találjon egy fogságba esett baleket.

A busz áll, türelmesen várja, hogy nyitott száján beljebb csusszanjanak az embernyi falatok. A lépcső alsó fokán a testes férfi a zsebéből széles, kék ellenőri szalagot húz elő. Guillotine.

Van abban valami pikáns, ha az ember retro-állapotba kerül. Csak ne lenne ennyire fárasztó!

Arcomra fagy a vidámság.

Lehet, hogy ez nem is csak egy érzet? Lehet, hogy minden mást álmodtam, és ez a valóság? Torkomban gyorsuló ütemet ver a szívem. Azonnal meg kell néznem, milyen évet írunk. Lehet, hogy nem is itt dolgozom, csak álmodtam az egészet.

Te jó isten! Van egyáltalán munkahelyem? Az eső előtt még volt.

Tudtam, hogy nem szabad pislognom.