Lovász Andrea
Felnőtt lett Dani?
Itt vagyunk tehát, mi vagyunk „a kiváncsi utókor”, s a miénk a „kosz-ficerézte fül”! Ahogy a Túl a Maszat-hegyenben meg volt írva anno. Ez a mű (merthogy ez az, olvassuk a könyv impresszumában, miszerint a szerző „a mű megírásának idején…”) az előzőhöz képest húsz évvel később íródott, ám Muhi Andris, a hős (majdnem főhős, legalábbis ő az egyik) mindössze egy évet öregedett. Alapkérdés, hogy vajon az is érti eléggé ezt a művet, aki nem olvasta, nem ismeri ez előzőt? Spoiler: bár sokszor utal vissza a szerző, többnyire magától értetődőnek tekinti, hogy minden részletre kiterjedően emlékszik az olvasó az előzményekre. Ez nem igazán esik jól olvasás közben, annak azért annyira nem örülünk, hogy ennyire felejtünk…
De hát a szituáció nem változott: a szerző maga, azaz Varró Dániel (vagy Dani – kiderül majd úgyis) most is szereplője a műnek: visszaemlékező krónikásként (a „hogyan írjunk verset” rangú vázlatfüzet leleplezése, rendben, ez egy autoreflexív szépséges paródia, az autoreflexivitásé is, külön kis jutalombonbon az olvasónak) vagy botcsinálta tanácsadóként, apukaszerepben. A zsugás léha ifjúból (sic!) felelősségteljes „kukát helyettesítő apuka” lett: elrágja az otthagyott pizzaszélt, rá se ránt, ha a gyerekei éppen „lakberendezik” a lakást, és kora reggel rántottát igyekszik összehozni, merthogy vershez a múzsa csókja kellene (aki álmából felébresztve csókot egy heti mosogatásért cserébe lehel azért mégis a költő homlokára). Spoiler ismét: utóbb kiderül, hogy az így megszületett Zsiráfmadár-tojás kiköltő költemény egészen egyszerűen „rossz volt”. Azért a mű legnagyobb erénye megmutatkozik már itt is.
A cselekmény ugyanis annyira szerteágazó, és annyi minden történik benne, annyi mindenkivel, hogy az edzett felnőtt olvasó is kapkodja csak, vagy éppen fogja, vagy éppen veri a falba a (saját) fejét: imádja ezt a folytonos zsongást, mozgást, jövés-menést, tobzódást és burjánzást – vagy éppen fárasztja ez az egész. (Én többnyire imádtam.) Az elmúlt két évtized alatt, mit szépítsük, a köszvénnyel küzdő, kedves Szösz nénéről (itt emlékképként, Iluska-klón Szösz Böskeként is színre lép) kiderül, hogy mocskos szájú némber, szöszvarázsló, aki csak szívatja szegény Jankát. Makula bácsi sem kedélyes öregúr, hanem egy rossz rosszvicc-parafrázis miatt félresiklott életű balek. A Babaarcú Démon helyett Mord Méler Démon garázdálkodik. Pali kalóz mégsem javult meg, Turgenyevet, a burgonyát meg akarják enni az övéi („Mert krumpli vagy” mondták. „Azér’.”). A kalandok mind komorodtak, keményedtek (vö. „maszatingerküszöb”): jön a Fehérlófia griffjétől eltanult zsiráfmadáron utazás végtaglevágós huzavonája, „fogcsattogtató büdöskék”, „csámcsogó szagosmügék”, „hörgő zombihangú” pálcika kezű figurák („S mint élőhalottaknál divat, / Kinyújtották a karjukat”), támadó „takonygombócok”, kraken, kitörő vulkán, kannibálok ‒ „Szerintetek melyik halál jobb/ A kettő közül, gyerekek?”
Szóval mindezen (s közben a motiválatlan motívumokon meg semmiből felbukkanó szereplőkön) lépjünk túl, ússzuk ezt meg (mint a háborgó Tintatengert), és ne adjuk fel. Vagyis adjuk fel: merüljünk el ebben a zajban, csacsogásban. A szerző amúgy már figyelmeztetett jó előre („Én szeretek fecsegni hosszan”), gyönyörködjünk tehát költői képekben (üdvözöljük ujjongva az angol nonszensz iránti szerelmét!), formai bravúrokban s csavarokban („más hangra váltok itt,/ Mi balladásabb s drámaibb!”), szógazdagságban (az aktuális szleng, káromkodások és roncsolt hétköznapi nyelv rezzenéstelen használatától a „kapsz egy pofont” beszédaktusáig, szójátékokig, szó szerinti s átvitt értelmű betintázásig), „ó, te szűz Maris!”.
De fentebb a mű legnagyobb erényét említettem. Lenyűgöző, ahogyan a költő maga ebben a túlburjánzott dzsungelben (igen, így) fel-felbukkan, oda-odabök néhány kis kacér utalást erre-arra mindenféle költőtársaktól a kuflikig vagy a legszubtilisebb popkulturális utalásokig, miközben önleleplezést játszik. Amolyan coelhósan, ahogy a Zsiráfmadár-tojás kiköltő költeményben is például: „az élet sem hibátlan,/ de megzápulni rosszabb.” A voyeur-lélekrészünk ujjong: keressük meg tehát a választ így a címben feltett (spoiler megint: költői, persze csak) kérdésünkre. Az „ordított világ” az alcímben már sejteti, hogy lesz itt egy jó erős társadalom- vagy legalább kultúrkritika („meg van buggyanva totál a világ”), hegyezzük tehát a törlőguminkat (képzavar, legyen), hogy megkeressük, miféle kis filozófiákat találunk. Az egyik például direktbe kimondja, hogy „Tanulság kell minden mesébe”, de szól álmokról, az elmaradt suliról, szemérmes szótlanságról, „zajmaszatról” (quod erat demonstrandum) s ehhez kapcsolódva lelki egyensúlyról, mesekekszről, rendetlenségről – szóval rengeteg mindenről, hétköznapi csip-csup ügyekről akár. Azzal, hogy mindezt akkurátusan lejegyzi, felsorolja nekünk, önmaga paródiájává is válik, szerencsénkre: mind csak fricska/fityisz: „Igazság kell? Oszt mi a szösz még?”.
És jutalomjátéknak ott a kötet (majdnem) végén egy egész fejezetnyi képregény, merthogy abban gyorsan megoldódik minden. A rejtélyes piros hering meg végig az egész könyvben fel-felbukkan (hommage á 100 éves Kormos vagy Charles Cros füstölt heringje?) – „Mégis mi a fene történik?”
Már csak a címben feltett (költői) kérdésre adott válasszal maradtam adós: nem.
Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen 2, Varró Zsuzsa rajzaival, Jelenkor, 2023, 306 oldal (elképesztően hosszú lett!), 4990 Ft.
