Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

M__sz__ly___gnes___j__1_.jpg

 

Mészöly Ágnes

Egy Ígéret Földje, már megint

 

Talán a kor teszi, de mostanában, ha kezembe kerül egy jónak tűnő magyar fantasy-trilógia első kötete, próbálok csak óvatosan lelkesedni. Főként a be nem váltott ígéretek miatt, nálunk minden megvalósult trilógára jut néhány befejezetlen sorozat, félig-harmadig, vagy még addig sem elvarrott cselekményszálakkal, jól kitalált cliffhangerekkel, izgalmasan megalkotott világokkal, hogy aztán az olvasó egy ideig várja a folytatást, aztán szép lassan elengedje a dolgot.

Persze, vannak megbízható szerzők, olyanok, akik tudják, mivel tartoznak egyrészt az olvasóknak, másrészt az általuk megalkotott világoknak és saját hőseiknek. Szakács Eszter mesterien elvezetett minket a Szelek tornyától a Babilonon át a Nulladik zsebuniverzumig, Kleinheinz Csilla Ólomerdő-trilógiája sem maradt befejezetlenül, Bánki Éva Fordított idő regényei is kerek egészet alkotnak.

Végtelenül hálás vagyok nekik.

De azért nem felejtem el, milyen sokan mennyi mindennel tartoznak még.

Lakatos István az Óraverzum második és harmadik kötetével, Wayne Chapman a Keleti szél befejező opuszával, melyben lezárult volna Tier Nan Gorduin – a kalandozó, akinek a karakteréből akár egy Ríviai Geralthoz mérhető világsztár születhetett volna (egy miénknél boldogabb univerzumban Tom Hiddleston játssza őt az HBO-sorozatban) – utolsó küldetése, Dóka Péter a Fekete eső első kötete után felejtette el, hogy a trilógiáknak illik három részből állni, Zágoni Balázs a Gömb sikere ellenére sem vitte végig a cselekményt szépen a következő két köteten, hanem egy sokkal kevésbé jól összerakott Odaáttal próbálta letudni a befejezést, pedig egy klassz fantasy-világ nem véletlenül nem egy karcsú kis könyvecske… most tényleg, csoda, hogy bizalmatlan vagyok?!

Csoda, hogy csak csendesen és óvatosan kezdek lelkesedni Schmal Róza Nagy folyók haragja trilógiájának első kötete után?!

Pedig volna rá bőven okom. Az eredetileg illusztrátorként megismert szerző komótosan, aprólékosan fog bele a Ladann folyó völgye világának megismertetésébe. Nem csak az egyes epizódok és fejezetek elejét díszítő térképek vagy városképrajzok mutatják, hogy az író részletesen felépítette magában a könyv világát; a könnyed természetességgel használt különleges eszközök, a váratlan motívumként itt is, ott is felbukkanó jellegzetes flóra és fauna állandó jelenléte tényleg az olvasó köré varázsolja a Nagy Folyók Völgyét. Nincsenek megakasztó logikátlanságok vagy elkent következetlenségek (talán csak az egyes helyszínek egymástól való távolsága nem mindig konzekvens, és az innen-oda út néha indokolatlanul hosszabb vagy rövidebb, mint az onnan-ide): ez az épített világ igenis remekül működik secondary worldként, jobbára betartja a saját szabályait, elég aprólékos ahhoz, hogy életre keljen, de nincs túlbonyolítva, eléggé más ahhoz, hogy érdekes legyen, de nem követhetetlenül idegen. Nincsenek benne mágusok, mana és csodák, de elég titokzatos ahhoz, hogy valamiféle varázslat lengje be az egészet, nem megígérve, de nem is kizárva, hogy a következő kötetekben (!!!) az eddiginél kifejezettebben is megjelenik majd valamiféle misztikum.

A regény cselekménye rengeteg szálon fut párhuzamosan, tucatnyi karaktert ismerhetünk meg, kisgyereket, ereje teljében lévő királyt, felelős anyát, cserfes fiatalt, matrónát, harcos ifjút, bölcs aggastyánt, de annak ellenére, hogy legtöbbjük mélységgel bíró, összetett karakter, egyik sem válik igazi főszereplővé a több mint ötszáz oldal során. Ez akkor is megnehezíti az élményszerű, önfeledt olvasást, és szinte lehetetlenné teszi, hogy bármelyik hőssel azonosuljon az olvasó, ha már sokat próbált, meglett korú fantasy-fogyasztó, háta mögött szövevényes, többkötetes regényfolyamok tucatjaival. A Nagy folyók haragját viszont egy gyerekkönyvkiadó (Kolibri) adta ki, feltételezhetjük tehát, hogy gyerek- vagy ifjúsági könyvet tartunk a kezünkben – de ez egyáltalán nem igaz. Sem a hősök, sem a tematika, sem a nyelvezet okán nem kerülhet ez a kötet a gyerekeknek ajánlható művek közé – és ez egy cseppet sem von le az érdemeiből, csak éppen nem árt tudni, főleg, ha egy kiskamasznak szánnánk, mondjuk, ajándékba, hogy ebben a könyvben nem találhat az olvasó olyan karaktert, akivel könnyedén azonosulva végigkalandozza a Ladann völgyét, ellenben szembesülhet LOTR-kaliberű geográfiai összetettséggel és GOT-kaliberű ármánnyal (valamint szerelemmel, bár ennek naturális megjelenítése helyett inkább az érzelmi vonulat a jellemző, ennyiben tehát legalább „hozza” a gyerekkönyvvel támasztott elvárásokat a szöveg). A regényben megjelenő társadalmi problémák, a kirekesztés‒befogadás, a hatalom gyakorlása és az egyéni szabadság kérdései, ha nem is olyan rétegzettek, mint Sapkowski Witcher-regényeiben, jócskán adnak gondolkodnivalót az olvasónak.

A könyv egyébként kilenc részre, hetvenkét fejezetre tagolódik. Az önmagukban nem túl hosszú fejezetek során folyamatosan változnak, fel nem ismerhető mintázatot követve vissza-visszatérnek a főbb helyszínek és a szereplők, így egyszerre több szálon követhetjük az eseményeket. A mindentudó narrátor és így az olvasó is belelát az összes szereplő szándékaiba, ez egy kicsit lehatárolja ugyan a meglepetésfaktort, de kellő megalapozottságot ad a karakterek viselkedésének és a cselekmény alakulásának. A szereplők egyébként esendően emberiek és nagyon szerethetők, még az úgynevezett antagonisták indítékait is megérthetjük, viszonyrendszerük változásai nem kiszámíthatók, de érthetők, és szinte minden szereplőnél megfigyelhető valamilyen finom, didaxist teljesen nélkülöző jellemfejlődés. Problémáik viszont jellemzően tipikus felnőttproblémák, túl konkrétak és túl egyediek ahhoz, hogy a mesékre jellemző jelképességgel megszólítsák a gyerekolvasót, bár egy komoly kamasz már biztosan tud kapcsolódni hozzájuk.

A regény könnyedén olvasható, klasszikusan fantasy-jellegű szöveg, valahol a szépirodalom és a legjobb értelemben vett minőségi ponyva határán, különleges, de a mondatokba tökéletesen belesimuló nevekkel és kifejezésekkel. Képszerű, nem túl hosszú, de könnyen magunk elé képzelhető leírások váltakoznak inkább méltóságteljes és néha kicsit mesterkélt, mint pörgős vagy fineszes párbeszédekkel, a fontos információkat néha lomha visszaemlékezésekből, néha fennkölt monológokból szerezhetik meg a hősök és az olvasók. Mindennek ellenére, főleg, ha fel tudjuk venni a ritmusát, hogyha bele tudunk ereszkedni kimért hömpölygésébe, a könyv nem lesz unalmas még az ötszázadik oldalra érve sem.

Schmal Róza, az álmodozó képzelete különleges világot teremtett, ráadásul Schmal Róza, a mesélő elég szorgalmas és alázatos volt, és leírta nekünk ezt a világot, hogy mi is megláthassuk a benne rejlő apró és hatalmas csodákat. A Nagy folyók haragja trilógia első kötetével kinyitott az olvasó előtt egy ajtót, és beinvitált minket ebbe a világba… és én önfeledten élveztem minden pillanatot, amit a Ladann völgyében tölthettem.

Nagyon remélem, hogy a szerző és a kiadó tisztában van a „trilógia” kifejezés pontos jelentésével, valamint jól ismeri a közmondást, miszerint az ígéret szép szó…


 

Főoldal

2021. július 20.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA