Szepesi Dóra
Mesék farsangja
Úgy vagyok vele – gondolom, más is –, hogy az olvasmányaimra csak akkor tudok ráhangolódni, ha találok néhány közös pontot velük, legalább egy apró jelet, ami olyasmire utal, ami engem éppen foglalkoztat.
A Tili és Tiló esetében már a borító megfogott: egy óriás medve hátán ül két kisgyerek, egy fiú és egy lány, nem eldönthető, hová valók, van bennük valami keleties, északias és valami a medvekultuszból. Így voltam egy előző Acsai Roland-könyv választásakor is: tizenkét évvel ezelőtt a Két ég satujában című verseskötetét kíváncsiságból, Finnország-imádatom miatt vettem meg. Nem csalódtam, tetszett verseinek különleges, finom világa – hozzá Acsai Varga Vera festményei. A szerző munkásságát azóta kísérem figyelemmel.
A Tili és Tiló elolvasása után kedvem támadt újra kézbe venni a verseskötetet, és jólesően nyugtáztam, hogy van a kettőben valami hasonló. A verseskötet címadó verse arról a finn tájélményről szól, amikor az ég a tóban tükröződik, és az ember közte áll, így igen sokféle érzelmi tájkép alakulhat, amelyek rezonálnak a befogadóban. Azt hiszem, ez lehet a legfontosabb és legfinomabb hatás, amit olvasmányaink adnak. A régi verseskönyv és a legújabb mesekönyv között összefüggést találtam: a tükröződést. Ám a Tili és Tiló esetében nem ennyire sima a dolog: mintha tört tükörszilánkok összerázásából és újrarendezéséből állna össze a történet, kreatív kollázsként, úgy, hogy meglévő mesemotívumokat, alakokat, alakdarabokat rak össze újjá a szerző, ahogy kedve, tehetsége és humorérzéke diktálja.
Sodró, fordulatos történetek centrumában találja magát az olvasó, közben ismert mesefigurák és helyzetek karikírozott változatai rendeződnek a címszereplők vonzáskörébe, és mi csak hagyjuk magunkat sodortatni az eseményekkel – képzeletünk kísérői Moldován Mária varázsos illusztrációi. Felnőttként, bizonyos meseismerettel, könnyű felismerni például a Csipkerózsika, A kis hableány, az Alice Csodaországban motívummorzsáit – nem véletlenül jut eszembe az is, hogy alakjai úgy vonulnak föl, akár egy farsangi bálon a jelmezekbe, álarcok mögé bújt szereplők. Elgondolkodtató azonban, hogy vajon mit fogad be mindebből egy gyerek. „Belső gyermekemre” hagyatkozva megállapítottam, hogy neki azok a részek tetszenek, mint például amikor a medve mézet tankol a benzintöltő állomáson, vagy amikor Tiló, a bűvésztanonc gavallér luftballonok segítségével szabadítja ki Tilit (az Otíliát becézik így) ketrecfogságából, aztán például az az idilli jelenet, amikor Tili kabátzsebében meleg fészekre és végre újra egymásra talál a gonosz erők által egymástól elszakított egérpár. A történet végére kiderül az is, kié a hómezőn talált hatalmas tojás, amit Tili zsebében hord magával a vándorúton. A konfliktusok sorra megoldódnak, és ott találjuk magunkat a végkifejletnél, ami nem más, mint az, hogy elindulnak együtt haza.
Acsai Roland elsősorban költő, a könyv végén verseket, dalokat is találunk: Tili és Tiló dala, A kis habfiú dala, Szimor dala, Szaharin dala…
Még mindig nem hagy nyugodni, amit a tört tükörcserepekről gondoltam. Ilyen lenne a modern mese? Ilyen recycling-fajta? Nincs mese, ilyen világot élünk. Vajon lehet-e ma „sima” mesét írni, mint amilyenek az „igazi” mesék, vagy tényleg az van, hogy a talált darabokat illesztjük össze új képpé, mint ahogy a képzőművészet szuprematista, konstruktivista komponálói teszik? Másképpen fogalmazva: tegyük a színes üvegcserepeket egy kaleidoszkópba, és forgassuk, amíg egy-egy minta kirajzolódik? Az az érzésem, manapság a mesék farsangját éljük. Farsang után azonban új szakasz kezdődik, akár az évkörben, ismétlődés, de megújulás is. Acsai Roland munkássága gazdag, sokoldalú: versek, fantáziaregények, színpadi művek és műfordítások, operák újramesélése – mindezekkel foglalkozott már. Nekem mégis legjobban a költészete tetszik: az, amikor a tó csak úgy simán tükrözi az eget.
(Acsai Roland: Tili és Tiló, ill. Moldován Mária, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2019., 77 oldal, 2575 Ft)
