Nagy-Laczkó Balázs
Szent Antal tüze
1089-ben egy különös, a bőrön vörös foltokkal járó betegség pusztított Franciahonban. A járvány súlyos, akár végzetes rohamokat, kényszeres „táncot” (valójában rángógörcsöket) idézett elő a betegeknél. Híre terjedt, hogy az Arles városában található Remete Szent Antal (251–356) szobra előtt imádkozók csodálatos módon felgyógyultak a kórból, innen eredhet e betegség elnevezése: Szent Antal tüze. Később a nép száján Európa-szerte gyakran valamennyi bőrpírral, kiütéssel járó betegséget e névvel illették (különböző himlőket, az ekcémát stb.).
Mai tudásunk szerint az 1089-es „járvány” hátterében az anyarozsmérgezés állt: az anyarozs (vagy más, népies elnevezéssel: varjúköröm) egy gomba, mely megtámadja a kenyérgabonákat, és melynek ergotamin nevű hatóanyagából szintetizálta Albert Hofmann (1906–2008) svájci vegyész 1938-ban a lizergsav-dietilamidot, vagyis az LSD-t. Az anyarozs – pontosabban az általa hordozott ergotamin – a lisztbe kerülve vált veszélyessé, kiváltva az imént ismertetett tünetekkel járó, ergotizmus néven is ismert betegséget (ergotamin ð ergotizmus – magától értetődik, nem?).
Mivel a mérgezések a későközépkorra mind ritkábbá váltak, a Szent Antal tüze is kénytelen volt új értelmet ölteni magára a túlélés érdekében: az 1800-as évek Magyarországán egyre gyakrabban használják a borozással járó arcpír (borvirág) megjelenésére. Erre utal a manapság már csak elvétve emlegetett a „kiveri a Szent Antal tüze” kifejezésünk is – no, nem azért, mintha a borvirágból is egyre kevesebb teremne…
Érdemes megjegyezni, hogy II. Orbán pápa (1042–1099) volt az, aki 1095-ben megerősítette az éppen a franciaországi „tüzes járványok” leküzdésére létrehozott Szent Antal betegápolói rendet. Úgy vélem, ez vezethetett ahhoz a furcsa összemosódáshoz, hogy a Kárpát-medence magyarsága még az 1900-as években is gyakran Szent Antal tüzének nevezi az orbáncot, mely betegség nevében sokkal inkább az Orbán nevet érhetjük tetten, mintsem egy Tónit. Ki tudja.
Felmerülhet a kérdés, hogy maga a nép – legyen francia vagy éppen magyar – ismerte vajon a gabona és a betegség közötti összefüggést? Válasz gyanánt nézzük meg, mit mondott erről Bálint Sándor, a rovat olvasói előtt már nem ismeretlen szegedi néprajztudós:
„Szegeden Páduai Szent Antal (1195–1231) napján (június 13.) nem nyúlnak lisztbe, hogy elkerüljék Szent Antal tüzét.”
Remete Szent Antal, Páduai Szent Antal… úgy tűnik, mire elért a Tisza és a Maros szögébe a vész a messzi nyugatról, addigra már az év is a télből egészen nyárba fordult, minek következtében a Szent Antal tüzéhez kapcsolódó szokások sem az előbbi, korakeresztény szent ünnepéhez (január 17.), hanem a mindenféle értelemben későbbi ferences szerzetes nyári ünnepéhez kapcsolódnak – persze az is meglehet, hogy ez sokkal inkább annak a meghatározó szerepnek köszönhető, amit a ferences szerzetesek játszottak Szeged és környéke népének életében, túl a paprikán és más egyeben (de ezekről majd máskor). Például Röszkén ma is Páduai az a bizonyos plébániatemplom.
Az Antal-napi szokások nyaraltatásában nem kis szerepet vihet az sem, hogy a nyári Antal nap meglehetősen közel esik a nyári napfordulóhoz és egy másik, a skandináv krimikben és a színházak világában otthonosan mozgók előtt nem ismeretlen időponthoz, a Nyárközéphez (Midsomer, Mittsommer, Midsommar), azaz Szent Iván éjjelének varázsos pillanatához. Ahogyan a fehér éjszakákon az égi tűz se szándékszik tőlünk északabbra kihunyni ezekben a napokban – félig őrületbe taszítva eme botrányos tevékenységével a tévéképernyőkön és a mozivásznon Dr. Joel Fleischman-t (Miért éppen Alaszka?), Al Pacino-t (Álmatlanság) és a mélybe Ari Aster időseit (Midsommar) –, úgy gyúltak és gyúlnak ilyenkor mindenfelé és mindenféle tüzek a földön is. Íme, így tesz szert egy újabb jelentésre a mániákus jelentésgyűjtögetőnek bizonyuló Szent Antal tüze kifejezés.
A megannyi jelentés aztán hol így, hol úgy kuszálódik össze, addig-addig, hogy néha az egyik mögül elősejlik a másik is. Mi mással is lenne magyarázható, hogy a nyári Szent Antal napon egyes vidékeinken – például Göcsejben – éppen tilalmas, de legalábbis kerülendő volt a tűz gyújtása még az 1900-as évek néprajzi gyűjtéseinek tanúsága szerint is, mintsem köteles ünnepi elfoglaltság? Mi adott okot a tilalomra inkább, a Szent Antal tüze betegségtől való félelem, mely a szögedi lisztkerülésben is tetten érhető, vagy az egyszerű tapasztalás, hogy nyáron könnyen tűzvészt okozhat egy kisebb szalonnasütögetés is? És akkor még Szent Antal kenyeréről nem is beszéltünk, ha már sütögetés és lisztszennyezés…
Talán nem véletlen, hogy éppen térségünkben, ahol annyi templom és egyházi intézmény viseli Szent Antal nevét, lehetünk tanúi a Szent Antal-napi hagyományok egy látványos tovább élésének: a szegedi ferencesektől nem is olyan messze, Makó-Bogárzón június 11. és 13. között Ég Zendület néven „Szent Antal napokra” kerül sor, melynek keretében elsősorban a koraközépkor és a nagy folyószabályozások előtti puszta világát ismerhetjük és élhetjük meg a korabeli kézműves technikák, harcmodorok, közösségi élethelyzetek gyakorlásán és megszemlélésén keresztül. Szent Antal örökösen változó tüze ezúttal „gödörégetés”, „Szent Antal-napi kovaköves tűzgyújtás”, „középkori konyha”, „tűzugrás” nevek mögött lapul meg –, de bárhogy is igyekezzen, ami ég, az csaknem bújhat el!
