Esszék, tanulmányok

 

Szocs_Geza.jpg 

 

Ki (a) költő?[1]

Szőcs Géza pályájáról

 

Három prózaíró (Szabó Magda, Bodor Pál, Beke György) után talán helyénvaló is már, hogy egy költő kapja az irodalmi Simonyi-díjat, amit a költő Simonyi Imréről neveztek el. Még ha kérdés is lehet az, hogy ki „egy költő” és ki „a költő”. Költő-e például 2007-ben az, akinek 1992-ben jelent meg az „utolsó verseskönyve”, ahogyan Szőcs Géza gyűjteményes kötetének, A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadbannak a borítóján olvasható? Akit épp e kötet megjelenése utáni években már nem csak a romániai, de általában a magyar közéletből és a magyar irodalomból is igyekeztek kiiktatni jóakarói.

Azok után, hogy már huszonhat éves korára három verseskönyvvel rendelkezett, nem is akármilyenekkel; a Te mentél át a vízen? (1976), A kilátótorony és környéke (1977), a Párbaj avagy a huszonharmadik hóhullás (1979) című köteteivel Erdélyben a hetvenes években induló ún. harmadik Forrás-nemzedék jellegadó és meghatározó alkotójává vált. A korabeli neoavantgárd kísérletekkel rokon költészete irodalmi és közéleti konvenciókat rombolt, a klasszikus formakultúra bravúros kezeléséről is tanúskodott, de új költői eszközöket, versbeszédet is teremtett. Ez a rendkívül összetett (különböző hangnemeket, stílusokat, nyelvi rétegeket, látványt és látomást, jelen és elmúlt vagy sosem volt korok idősíkjait ötvöző), többszólamú és nyitott versformákat alkalmazó, előbb mítoszkutató majd demitizáló, depoetizáló, illetve egyéni mitológiát teremtő, kezdettől a szabadság nyelvtanát kereső, a személyiség autonómiáját és szabadságvágyát kifejező költészet méltán keltett figyelmet az egész magyar nyelvterületen. Egy idő után azonban már nemcsak az irodalomkedvelők körében, hanem – a szerző radikális költői és közéleti magatartása következtében – az „elmebűnt” elkövetőket szemmel tartó titkosrendőrség körében is. Igaz, a nyolcvanas évek elejétől már az Ellenpontok című szamizdat kiadvány egyik szerkesztőjeként, a romániai magyar ellenzék szervezőjeként és a kisebbségi, illetve az általános emberi jogok védelmezőjeként Szőcs nemzetközi fórumokhoz fordulva a nyílt politikai ellenállás útjára lépett. Nem is maradt el a tettleges és súlyos atrocitásokkal járó rendőri fellépés vele szemben, melynek következtében svájci emigrációba kényszerült. A nyolcvanas években Romániában már könyvei sem jelenhettek meg, összegyűjtött és új verseinek kötetét, A szélnek eresztett bábut (1986), majd A sirálybőr cipőt (1989) Budapesten, Az uniformis látogatását (1986) pedig Amerikában adták ki. Az ezekben az években született versei miközben megőrzik a korábban kimunkált univerzális jellegű versbeszéd és versformálás vívmányait, a költői nyelv páratlanul gazdag asszociációs gazdagságát, játékosságát, a korábbiaknál közvetlenebbül adnak helyet az egyéni megpróbáltatások keserű tapasztalatainak és a közösségi sorsélményeknek, sőt konkrét politikai tartalmaknak is. A „szabadság nyelvtana” immár egyidejűleg ad lehetőséget az individuális és a nemzeti kérdések megfogalmazására, az anyanyelv és a haza szabadságának hirdetésére. 1990-ben térhetett csak haza a költő Erdélybe, hogy rövid időre az RMDSZ főtitkáraként, majd alelnökeként, szenátoraként, a magyar nyelvű könyvkiadás és sajtónyilvánosság fellendítőjeként járuljon hozzá a demokratikus jogviszonyok megteremtéséhez.

Szőcs Géza sokoldalú költői univerzuma szinte kezdettől magában hordozott olyan szemléleti elemeket, alakváltoztató, szerepkereső magatartásokat és konkrét narrációs eljárásokat, prózaverseket, dialogikus szövegformálásokat, amelyek a prózai és drámai műnem felé való nyitottságáról árulkodtak. A pálya alakulástörténetében el is következett előbb a drámaírói hajlam kiteljesedése, a kilencvenes években, majd az elmúlt években már a prózaírói is bizonyította kvalitásait. A „drámás történeteket” összefoglaló a Magyar ember és a zombi (2003) című vaskos gyűjtemény, a Liberté 1956 (2006) című, a Liberté című drámát és hozzákapcsolódó prózai szövegeket tartalmazó könyv és a Limpopó (2007) című regény, miközben szükségszerűen új formai sajátosságokkal gazdagítja az életművet, nemcsak a költői világban már benne rejlő ironikus, komikus, tragikomikus, parodisztikus, groteszk, abszurd és nonszensz esztétikai minőségek fölerősödésére ad lehetőséget, hanem  számos korábbi szemléleti, formai és gondolati elem további kibontakoztatására is. Olyanokra gondolok, mint például a magyar és egyetemes kultúrkincs, benne irodalmi hagyományvilág felszabadult és már-már mértéktelen, asszociatív kiaknázása, a vendégszövegek iránti páratlan nyitottság, a nyelvi játékosság, a poétikai összetettség, eklektikusság, sokszólamúság, a filozofikus gazdagság, az egyéni és közösségi identitás kérdéseinek, a nemzeti lét alapkérdéseinek hangsúlyos jelenléte, az emlékezetvesztéssel szemben az emlékeztetés, az értékvesztéssel szemben az értékállítás – a morál, a szeretet és a szabadság, általában az emberi létezés alapkérdéseivel összefüggésben. De nem folytatom, mert nem egy ilyen laudáció feladata az életmű minden részletre kiterjedő jellemzése. Még akkor sem, ha Szőcs Géza kortárs drámairodalmunkban rendhagyó munkássága – benne például a diktatúra utolsó éveire visszatekintő Kisbereki böszörményekkel, a nyelv- és önazonosságvesztés, a kollektív önmegsemmisítés harsány bohózatával, vagy a tíz évvel ezelőtt született, de ma talán még aktuálisabb, Ki cserélte le a népet? ezeréves magyar történelmünkön átívelő tragikomikus jelenetsorával – sem színpadjainktól, sem irodalomtörténészeinktől nem kapta meg eddig a méltó figyelmet. Nem mintha az 1956-os forradalom valóságos történelmi eseményeit, az ötvenhatos és a több évszázadból való olvasmányélményeket Szőcs saját fantáziájával megtermékenyítő, és posztmodern módon hatásos egésszé gyúró Liberté, vagy 2007 véleményem szerinti meglepetéskönyve, a Limpopó, egy strucckisasszonynak és társainak az elmúlt évtizedek térségünkbeli változásait sajátos módon feldolgozó – a szerző már ismert mondandóinak, nyelvi és szellemi kreativitásának, játékosságának újszerű epikus mozgósításával előadott – parabolisztikus története megkapta volna már, de ezeknek, főként az utóbbinak még jó esélye van rá.

A jelen összefüggésben inkább azt hangsúlyozom, hogy Szőcs mind drámás történetei, mind a Liberté és a Limpopó írása közben megmaradt költőnek (is), függetlenül attól, hogy a költői szó és tett méltóságának újabb keletű devalválódása láttán, mintha tudatosan igyekezett volna szakítani a költőszereppel (lásd, „utolsó verseskönyve”!). Nem elsősorban azért maradt meg költőnek, mert telis-tele tűzdelte műveit versekkel, versszerű szövegekkel, vagy mert a drámai és a prózai művektől függetlenül, azokkal egyidejűleg is születtek remek versei tucatjával, melyek egy részét Orbán János Dénes gyűjtötte össze és jelentette meg Az al-legóriás ember címmel 2003-ban. A költőt nem a költemény teszi, olvashatjuk Szőcs egyik mesterénél, Hamvas Bélánál is, s nem is a verseskötet („mintha nem láttuk volna százszor, hogy mint válnak szerzők kötetről kötetre ismeretlenebbé” – mondja egy interjúban maga a költő). Leginkább azért maradt meg költőnek, mert ahogy többnyire a drámás történetek, úgy a Liberté és a Limpopó is Szőcs teremtő költői fantáziájának és költői látásmódjának a termékei. Nagy ívű, végtelenül összetett, sokféle hagyományból táplálkozó és sokféle irányba távlatot nyitó, egyetemes emberi, nemzeti és individuális léttapasztalatokat sűrítő és léttartalmakat eredeti módon kifejező, egyszerre kiábrándító és felemelő, illúziótlan költői látomások.

Szőcs Gézáról szólva – szerteágazó alkotói és közéleti tevékenysége miatt –, gyakorta megfogalmazódik a kérdés: Ki Szőcs Géza? Az én válaszom erre az: költő; a prózaíró, a drámaíró Szőcs Géza (a politikussal és a közíróval ezúttal nincs dolgom) is költő. „Szópjuter, csöndpjuter, saspjuter” – struccpjuter. A szavak eredeti, ősi jelentését kereső, azokra képekben rákérdező, repülni vágyó ember. És az is marad, még akkor is, amikor már nem ír sem verseket, sem mást („[…] a szó CSAK FENNMARAD így is amúgy is / AZUTÁN is”). Kívánom mindannyiunknak, hogy ez az idő (is) minél később következzék el, hogy sokáig, a továbbélő „országrontók” és „akkor megint az országépítők” mai és elkövetkező évtizedeiben is lehessünk még hallgatói és tanúi versben, prózában, drámában „a költő / ének- / ének”.

 



[1] Elhangzott Gyulán a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban 2007. október 19-én a Simonyi Imre Versmondó Verseny országos döntője előestéjén rendezett irodalmi esten, a Simonyi-díj átadása alkalmából.

 


Főoldal

2020. november 05.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Lajtos Nóra: kórtermekGaraczi László: Cioran-dalokAczél Géza: (szino)líraFalcsik Mari versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Maruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkája
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA