A hét Bárka-kérdése

E heti kérdésünk:

Van-e olyan kitüntetett vers az életében, amelyet időről időre újra elolvas? Ha igen, mi az oka a kötődésnek?

Hűvösvölgyi Ildikó,

színművész

Csendes csodák – ez Reményik Sándor-estem címe, amellyel már 10 éve járom az országot. Az „erdélyi költőfejedelem” 32 versét mondom templomban, iskolában, művelődési házban és családi otthonban: ahol csak szükség van rám. Reményikkel beszélek a vadvizek zúgásáról és a hegyekről, Istenről és a hazáról, életről és a halálról, a jóról és a bennünk lakó gonoszról. De van közöttük egy vers, amit nem csak mondok, de időről időre magamnak elolvasok. Az a címe, hogy NE ÍTÉLJ.  Ez a vers arra figyelmeztet: soha nem az embereké az ítélkezés: büntetni vagy kegyelmezni egyedül az Istennek van joga. Mi, gyarló emberek sokszor kegyetlenek vagyunk /elsősorban másokkal... /, hirtelen felindulásunkban rosszul ítélünk, és nem vesszük a fáradságot még arra sem, hogy a másik oldalról is megvizsgáljuk a dolgokat. Sajnos képtelenek vagyunk a jót is meglátni a másik emberben, elsőre mindig a „gerenda” tűnik a szemünkbe. Sem időnk, sem kedvünk, sem energiánk  nincs védő beszédet fogalmazni: miért ilyen a másik, miért él úgy, miért teszi ezt vagy azt? Ne ítélj! – figyelmeztet Reményik Sándor. Ne bírálj! Ne légy durva és hangoskodó! Csak annyit beszélj és főleg azt, amivel a másikon segíteni tudsz. Szavad biztatás és megerősítés legyen, „szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van minden azonfelül.” Szeretem ezt a verset, mert a mai rohanó, kegyetlen, egymásra nem figyelő világban reményt nyújt.

Lonovics László,

képzőművész, egyetemi oktató

Nem mondhatom azt, hogy csak egy kedvenc versem lenne. Van, amikor alkalomszerűen eszembe jutnak verssorok úgy, mint most ősz táján Adytól a Párizsban járt az ősz vagy Verlaine-től az Őszi chanson.

A Bárka folyóirat rendszeres olvasójaként a kortárs költők verseit is olvasom, és a folyóirat irodalmi rendezvényein a szerzők tolmácsolásában is élvezettel hallgatom azokat. Talán a líra az a műnem, amit újraolvasva – az ember pillanatnyi hangulatától, állapotától függően – leginkább többféleképpen értelmezhetünk. A sorok rímei, a szavak ritmusa, a mondatok tartalma újabb asszociációkat keltenek, amelyek új élményhez juttatnak. Ezért szoktam időnként például levenni a polcról Nagy Mihály Tibor verseskötetét. Szonettjei nagyon tetszenek, tavaly egy irodalmi témájú képzőművészeti kiállításra az ő versei alapján készítettem grafikákat. A kötött forma ellenére versei expresszíven és drámai erővel fejeznek ki mély érzelmeket. Hasonlóan szoktam olvasgatni a többi helyi szerző verseit, mint például Banner Zoltánét, Hartay Csabáét és Kiss Ottóét.

Különösen tetszik Banner Zoltán Alkonyatművész című verse, amely a Bárka 2012/4. számában jelent meg. A vers egy bölcs, sokat megélt alkotó gondolatainak tömör esszenciája, ami tanulságul és intelmül szolgálhat nemcsak az irodalom művelői, hanem a többi művészeti ágban alkotó ember számára is:

„nem a csúcs volt az álmod,

                        hanem az egyre magasabb;

s nem az alföld, hanem a csillagok porából

                                                köpönyeg;

a vándor addig él, ameddig táncra kéri

                                         az Ismeretlen”

A kortárs magyar szerzők közül szívesen olvasom Iancu Laura, Térey János és Zalán Tibor verseit is.

Markó Béla,

költő, író, politikus

Visszakérdezek én is: újraolvasni? Hiszen újat olvasni sem tudok annyit, amennyit szeretnék. Meg aztán számomra a versolvasás, mi tagadás, helytől és időtől függően egyedi pillanat, volt úgy, hogy nagyon szerettem Petőfi Sándort, és volt úgy, hogy kénytelen-kelletlen elismertem a nagyságát, de így olvasom Ady Endrét, Kosztolányi Dezsőt, Pilinszky Jánost vagy akár Weöres Sándort is. Persze hogy kezembe veszem időnként őket is, másokat is, ám őszintén szólva nem tőlük függ, hanem tőlem, hogy másik vers lesz-e ugyanabból a versből egy másik pillanatban. Valamivel teltebb, fényesebb, vagy éppen ellenkezőleg, üresebb és fakóbb.

            Van viszont egy kivétel nálam is. Mit tehetnék, tudom, nem a leglángolóbb, nem is a legtranszcendensebb poétánk ő, de nekem mégis a legteljesebb, ne tessék nagyon meglepődni, közhelyet mondok: Arany János. Újból meg újból kézbe veszem, nem a Toldit, megint csak nem kell megijedni, de az életművön belül szintén a közhelyeket, a balladákat. Nem A walesi bárdok politikai üzenetéért, nem is az V. László történelmi elégtételt kínáló katarzisáért, hanem a hihetetlenül biztos kézzel – ésszel, ha költőnél szabad ezt mondani – szétszedett és ismét összerakott mondatokért. Mondjuk: a Tengeri-hántás. Hát igen, Arany-költemény bármikor, nyelvtanlecke, verstanlecke, saját-kicsinység-lecke, mégsem-irigyelt-nagyság-lecke: repetitio est mater studiorum. A magyar nyelv külön fogaskerekekre széjjelszerelt, ismét egyberakott és közép-európai idő szerint beállított órája. Svájci órákkal egyenértékű. És az egész mögött természetesen a fájdalom, a hév, és az, hogy magyarul a vers tulajdonképpen költemény. Van ezek szerint mégis újraolvasott költőm, hogyha nem is egyetlenegy versem.

            Aztán vannak korszakok, időszakok, napszakok. Most például a magyar közéletben ez a furcsa napsütés, hogy éppen abban sincs egyetértés, kel-e vagy nyugszik Isten napja, mert sehol egy iránytű. Elő-előveszem Csokonai Vitéz Mihályt. A Konstancinápolyt is, A tihanyi Ekhóhoz címzett sóhajt is, de megint ne tessék meglepődni, elsősorban a Békaegérharcot, ezt a csúfolódó vígeposzt, ezt az egyébként nyelvileg is zseniális paródiát, amelyet fiatalon – amilyen fiatalon, tizenkilenc évesen a költő is írta hajdan – semmire sem tartottam. Most pedig sok egyszerű, elszürkített szavunk után, hogy nemzet, nép, haza, milyen üdítő is azt olvasni újból és újból: Batrachomyomachia. Minő élvezet princ Fizignátus és király Pszikharpaksz történetében elmerülni (nem úgy, mint ahogy a békahercegben megbízó egérkirály a tóban végleg elmerült), és milyen szomorú végiggondolni, hogy akkor még ugyanaz a költő képes volt maró, savas, de ugyanakkor fűszeres, itt-ott jólesően vulgáris versben átvilágítani kora magyar társadalmát, kegyelem és megbocsátás nélkül, és közben akkori divat szerint hőséneket tervezni Árpádról, amiből aztán – hálistennek? sajnos? nem olyan könnyű eldönteni – végül semmi sem lett.

            Ilyesmiket is olvasok mostanában, mert felszabadítanak ezek a szövegek. Azt sugallják, hogy valamikor még együtt voltunk. Együtt voltak a költőelődök. Tán még Kölcsey és Berzsenyi is, minden látszat ellenére. És egyébként: Arany János tanár úrra kell figyelni. Orrvérzésig. Tetszik, nem tetszik, a költő nyelvből van.

Szentes Zágon,

fotó- és képzőművész, könyvgrafikus

Nincs olyan vers, inkább a prózát szeretem, de a próza esetében is ritka, hogy valamit újraolvasok. Pedig lenne amit, és még több, amit még nem olvastam egyáltalán, de szeretnék. Amióta van internet, és dolgozom, azóta olvasok keveset. Szerencsére a munkámból kifolyólag találkozom irodalmi művekkel, így azoknak az írásait olvasom, akiknek könyvborítót terveztem az elmúlt 10–12 évben – elsősorban az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában megjelent, többnyire fiatal szerzők műveit. Az irodalomolvasás hiányát irodalmi esteken, írótáborokban, könyvbemutatókon pótolom, ebben az a bónusz, hogy a szerző olvassa fel saját kiemelt műveit, és ez jó esetben hozzátesz még egy cseppet. A metróverseket szerettem, nem tudom még léteznek-e, de mind elolvastam, ahánnyal találkoztam, így hasznosra lehetett fordítani az unalmas utazás pillanatait. Jó lenne valami hasonlót kitalálni Kolozsváron is, így belebotlana az is, aki nem olvas verset, meg az is, akinek nincs ideje.

A borítók tervezésekor a szókimondó, frappáns, akár mai + szleng nyelven megfogalmazott versek ihletnek meg inkább, például Orbán János Dénes vagy Szálinger Balázs (igaz, utóbbi finomkább), de az egészen fiatalok is: Márkus András, Vass Ákos, Varga László Edgár. Szeretem a fiatal nyerseséget, ami ezekből sugárzik, – és László Noémi szövegeit is, hogy egy hölgyet is említsek.

Eddigi kérdéseink

Főoldal