Kiss László

 

Klasszikusokat csak

A Békés Megyei Jókai Színház 2010/2011-es évadáról

 

 

A Békés Megyei Jókai Színház ebben a színházi évben a klasszikusok segítségével folytatta beavató, színházat népszerűsítő munkáját. A 2010/2011-es évadban a közönség láthatta Plautus legnevesebb komédiáját és Ibsen Nóráját, pezsgőzhetett Kálmán Imre rendíthetetlenül népszerű operettjére, izgulhatott Schiller tragédiáján, és nevethette Shakespeare lóvá tett lovagjait, ha már kikacagta magát a svéd Bengt Ahlfors Színházkomédiáján - hogy ezt követően a La Mancha lovagjával koronázza meg azt a tartalmas műsort kínáló évet, amelyben a gyerekek is remekül szórakozhattak Süsü bájos bumfordiságán vagy Lúdas Matyi igazságos történetén.

Plautus A hetvenkedő katonáját Réczei Tamás állította színpadra. A sokmozgásos, nagy (kulturális) teret bejátszó „átiratórium" alapvető jellemzője a szó legszorosabb értelmében vett bohóckodás volt: a chaplini manírok, a festett arc, a szélsőségig karikírozott mozdulatok, ruhák, hajviseletek, de a némafilmek világa is megidéződött a színház első idei bemutatóján. A békéscsabai Plautus-átirat egyfelől a római vígjátékíró alaptörténetét hozta el Békés megyébe, másfelől a két világháború közötti nem éppen boldog békeidők burleszkjeinek bő humorú, egyben groteszk hangulatát teremtette meg úgy, hogy mindeközben ízig-vérig modern, „kortárs" szlogenekre tett utalásokban gazdag, posztmodern kultúrkavalkádként is működő előadást láthatott a közönség. Hetveni főszerepét Nemcsák Károlyra osztotta a rendező, Kanmanust pedig az ugyancsak vendégművész Márton András keltette életre. A darab egyenletes színvonaláért azonban leginkább Tege Antal minden lében kanál Puruttyáját terhelte a felelősség, akinek csetlései és botlásai látszólagosak voltak, hiszen szinte minden rajtra múlott, különösen a cselekmény vezetése és megértetése a hallgatósággal - szolgából úr lett.

A Nóra bemutatója az Ibsen Stúdiószínház megnyitásával kapcsolódott össze. Merő Béla zárt teret talált ki a babaszoba lakójának, olyat, amelyből a darab végén komoly lelki tusáktól gyötörten lépett ki a címszereplő, a tenger felé téve az első lépéseket. Mira János a stúdiószínházi feltételek miatt is szűk térre koncentrálta a díszleteket, minimalista elemeket alkalmazva, sematikus szürke bútorokkal, melyek közt a színek (a halványpiros játék-baba, a rózsaszín babakocsi, Nóra tarka ruhája) hangsúlyos jelentésképző erővel bírtak. A zongoraszó Stille Nacht-os finomsága, a zárt tér és az intim környezet fülledtsége könnyen zavarba ejtette a nézőt, aki úgy érezhette, egy olyan családi dráma beavatottja, amelyhez az égvilágon semmi köze. Tarsoly Krisztina Nórája legalább annyira ellentmondásos volt, mint mikrokörnyezete: gyengéd és játékos, egyben feszült, dacos, robbanásra kész. Bartus Gyula Helmerként gondterhelt karrieristát játszott, homlokát összeráncolva, olykor mutatóujját felemelve, (nem eléggé) szeretett Nóráját atyuskásan figyelmeztetve, kissé leereszkedőn hozta az újdonsült bankvezér alakját.

A Csárdáskirálynő mindenhol biztos siker, Békéscsabán is megtalálta a helyét - Seregi Zoltán rendezése az egyik legjobb volt az évadban. A gyanútlan érkező még föl sem ocsúdott, máris egy orfeumban találta magát. A színpadon és a nézőtéren zajló előjáték egy világháború előtti elegáns szórakozóhely minden rekvizitumát fölmutatta. Ügyes megoldás volt, hogy a fényes nézőtéren pezsgőző publikum a Kerekes Ferkót alakító Kulcsár Lajos színpadra perdülésével valósággal észrevétlenül került „bele" a tényleges színdarabba. A szinte folyamatosan színen lévő tánckar, az egyes helyszínek elevensége és a gazdag játéktér, a jól bevált, lassan a teátrum védjegyévé váló élő zene (Károly Katalin és Orfeum Zenekara) lüktető dinamizmust kölcsönzött a nagyoperettnek. Kulcsár Lajos rutinos Ferkóján kívül emlékezetes marad a bonviván, Presits Tamás Edvin hercege, a táncos-komikus Göth Péter Bóni grófja és a Szilviát alakító primadonna, Iván-Gál Judit játéka. Straub Dezső leigazolása - az agyafúrt szeparépincér, Miska szerepére - kiváló húzásnak bizonyult. A Csárdáskirálynő a nézők tetszésnyilvánítása szerint is igazán komoly celeb-választása mégis a Békéscsabára haza- és visszatérő Fodor Zsóka volt, aki Leopold herceg feleségének, Cecíliának az alakját formálta meg.

A Stuart Mária nem mindennapi vállalkozás, egy eredetileg öt felvonásból álló művel, valóságos óriásdrámával kellett megbirkóznia az ezúttal Szalma Dorotty vezette társulatnak. A címszereplőt játszó Dobó Kata látszólagos törékenysége remekül ellenpontozta unokanővére, a férfikörnyezetétől gyötört I. Erzsébet látszólagos keménységét - látszólagos, mert a filigrán Mária erős kitörései, meglepő indulata ugyanúgy ellensúlyozta a kőkemény Erzsébet vonásai mögött megbújó bizonytalanságot, határozatlanságot, ami a darab végi lelkiismeret-furdalásban, összeomlásban tetőzött. Ez a kettőség szépen megmutatkozott a színpadra vitel módjában is: a kosztümök, barokkos kellékek és a modern „ipari" díszlet feszültségében. Az ennek legfontosabb elemét képező üvegbörtön, a sejtelmes fények, a megvadított barokk opera mindenestül hidegséget sugárzott. A rendezés egyik különlegességét a megkettőzött személyiség jelentette: Erzsébetnek és Máriának is megvolt a maga lelke (lelkiismerete, belső hangja). Kovács Edit angol királynőjét Komáromi Anett, Dobó Kata Máriáját Tarsoly Krisztina játéka alakította tovább. Ez a karakter meghasonlottságát is tükröző eljárás differenciáltabbá, egyben érthetőbbé és izgalmasabbá tette személyiségüket, s kifejezetten jót tett a néhány indulatosabb jelenetet, csörtét leszámítva statikus, inkább a dikcióra építő, fegyelmezett vagy épp ijedt vigyázzállásokban gazdag előadásnak.

Ahlfors Bengt Színházkomédiája színház a színházban, pontosabban darabra készülés és darab a darabban. Egy vidéki társulat premier előtti munkáját, a próbafolyamatok feszültségeit, kapkodását mutatta be jó humorral, az ötletelés, egymás kínzása, a számtalan csetepaté közben pedig szépen kirajzolódtak mindennapi viszonyaink, remek emberi kapcsolataink, amelyek a Színházkomédiát figyelve inkább tűntek kis-, mint nagyszerűnek. Az előadás lendületesen kezdődött, s bár egy idő után leült, vagy inkább kissé visszavett a tempóból, a második felvonásra Tarsoly Krisztina a körülmények folytán látványosan idegbeteg és stresszes rendezőjének, Bartus Gyula nagyképű sztárszínészének, Katkó Ferenc züllött írójának (neve: Bengt), Kovács Edit méltóságának és főleg Komáromi Anett rajongó dilettánsának köszönhetőn amolyan tiszta őrületté vált, ide-oda rohangálásokkal, szemet bántó fényekkel, eksztatikus, a párbeszédeket elnyomó zenével. A Színházkomédia olyan darab, amely a Jókai Színház vállalását viszi tovább: nyílt nap, rendhagyó irodalom- és színháztörténet óra, kulisszajárás, tárlatevezetés, ezúttal a művészet eszközeivel.

A dölyfös Döbrögit három ízben is elnáspángoló libapásztor fiú története jó kezekbe került Békéscsabán, például Zalán Tibor dramaturg és szövegíró, a több stílusból merítő zenét jegyző ifj. Kucsera Géza és a Szalma Dorottyhoz hasonlóan visszatérő rendező, Hernyák György kezébe. A Lúdas Matyit családi zenés-táncos színpadi játékként harangozta be a Jókai Színház - nem meglepő, hogy pontosan ez is lett, az elejétől a végéig szórakoztató, jó ritmusú előadás, jópofa szereplőkkel, akik a publikum olykori zajos véleménynyilvánítását is ki tudták vívni maguknak. A békéscsabai Lúdas Matyi talán leghangsúlyosabb eleme a koreográfiája (Kerekes Judit fantáziáját dicséri) - a gördülő elemekből álló vásáros bódék, a tánccal-zenével kísért deresre húzás, a színitanházasok alakította libáknak az épp futó jelenetet értelmező tánca tette igazán emlékezetessé a darabot. Fontos rendezői elképzelés, hogy a verés a későbbiek folyamán, Matyi bosszújakor is stilizált formában került a színpadra, mindannyiszor a libákra szabott koreográfia előtérbe helyezésével. Az előadás különlegessége, amolyan csattanó nélküli csattanója volt, hogy Lúdas Matyi (Szabó Lajos) az ígéret szép szava ellenére megkönyörült, és harmadjára még csak stilizáltan sem páholta el a méltóságosnak mondott, valójában minden méltóságot nélkülöző ostoba földesurat (Hodu József). A gesztus - máshonnan nézve: annak hiánya - a szép és elegáns igazságtétel morális tanulságát mutatta fel.

A La Mancha lovagját a 2010/2011-es évad legnagyobb szabású produkciója volt, a Csárdáskirálynőben látott társulat-együttes itt a csúcsra ért, igazi Gesamtkunstwerk került ki a kezük alól. A musical alapvető jellemzőinek megfelelően zene és próza váltotta egymást, a rendezői koncepció ehhez cirkuszt álmodott, zsonglőrökkel, artistákkal, kötéltáncossal, gólyalábas mutatványosokkal. A látványos előadás az első perctől az utolsóig mozgásban volt, a Porondszínház adottságait messzemenőkig kihasználva: a szorosan vett játéktér körül mindenütt színészek helyezkedtek el, kis túlzással nem maradt kihasználatlan felület, a sátrat tartó állványokon is a szereplők foglaltak helyet. A rengeteg színt felvillantó munka sokadik komoly erénye volt, hogy Gulyás Levente és csapata az élő zene mellett tette le a voksát. Cervantes alaptörténete és a Wassermann-Darion-Leigh trió értelmezése a békéscsabai előadásban kelet-közép-európai specialitásokkal gazdagodott. Fekete Péter direktor-rendező az ötvenes évek első felének ÁVH sújtotta világába helyezte a történetet, a gyűjtőtáborba hurcolt szerencsétlenek ruházata, a hírhedt nagy fekete autó, a Pobeda begördülései, a nézőtér és a színészek közé húzott szögesdrótok a lehetőséghez mérten hitelesen adták vissza a kor hangulatát. Ebben a környezetben mesélte, játszotta és játszatta el tulajdon történetét rabtársaival Cervantes, azaz teremtett hőse, Don Quijote, akit Cserna Antal formált meg. Közvetlen társát, Sanchót Csomós Lajos vitte színre, játékosan, szerethetőn, ahogy Lapis Erika is hitelesen hozta a vadóc Aldonzát. A La Mancha lovagja sokrétegű előadás lett, nem egy kiemelkedő jelenettel - Szomor György Don Quijotét leleplező nagymonológja a tükörlovagokkal, vagy a nemes halála előtt kellékekből fölépített ló és a közben járt zaklatott haláltánc a legerősebbek közé tartozik.

A Lóvátett lovagok afféle kísérleti munkának, helyzetjelentésnek tűnt. Az évad utolsó heteiben bemutatott darabot ugyanis többnyire másodéves színitanházas hallgatók játszották, ennek megfelelően hol figyelemre méltó, hol haloványabb karakterekkel. Tege Antal rendezése elsősorban a fiatalabb korosztályt célozta meg. Hogy ez sikerrel történt, a színészek odaadó munkáján kívül a látványos díszleteknek és a rendezői ötleteknek is köszönhető, mint amilyen például a szerelem „fátyolbörtöne" volt, amely az elkerülhetetlen egymásra találásnak szolgált helyszínéül, de hangsúlyos volt a mediális sokszínűség, a videotechnika vagy a különféle korból származó zenék egy kontextusban alkalmazása is. Gazdóf Dániel, Szabó Lajos, Szőke Norbert és Vadász Gábor kemény fizikai munkával, erős hanggal vitte színre a navarrai király és három megkergült lovagjának mulatságos kudarcát. A rövid időre a rendezői teendőket is magára vállaló Czitor Attilán kívül, aki a papagájszínes hóbortos spanyolt, Don Adriano de Armandót formálta meg, Ács Tibor és Hodu József tapasztalata is hasznára vált a fiatal színészjelölteknek.

A Békés Megyei Jókai Színház malmai látványosan tovább őrölnek az évad után is, olyannyira, hogy fölmerülhet a kérdés: leálltak-e voltaképpen, befejeződött-e egyáltalán az év. Mindjárt egy újabb komoly terv valósult meg a nyár kezdetével: júniusban megnyitotta kapuit a Szarvasi Vízi Színház - a Csárdáskirálynő mellett a Kapj el című, a következő évadra tervezett előadás a soros a szórakoztatásban. Ezenfelül egy-két nap kivételével minden (!) este Vers a víz fölött címmel fut egy felolvasószínház, amelyen a színház művészei kedvenc szerzőjük műveiből válogatnak, gyakran zenei kísérettel, Petőfitől Csáth Gézán át Sziveri Jánosig. Jöhet A titkok évada.