Az ördögszáj
DESZKA 2. nap
Szépirodalom-e a dráma? (beszélgetés), Az ördögszáj, Nehéz, Cigányok, Roló
A második nap délelőttjén oldott hangulatú szakmai beszélgetésen hallhattuk a fesztivál két díszvendégét, Szörényi Lászlót és Spiró Györgyöt. A disputát Szakonyi Károly vezette. A vendégek annak apropóján ültek a szép számban összegyűlt közönség elé, hogy megvitassák, szépirodalom-e a dráma. Ellentétes álláspontok és vita helyett anekdoták és napjainkra vonatkozó helyzetelemzés fültanúi lehettünk a színpadra írott darabok és a kanonizálódott irodalom kapcsolatáról. S főként egy olyan többször visszatérő állításnak, ami némi cizellálást azért megérdemelt volna, hogy az irodalomtörténészek nem foglalkoznak a drámával. Szörényi László és Spiró György is szolgáltatott ugyan ehhez Arisztotelésztől a nemzeti romantikán át napjainkig esztétika- és irodalomtörténeti adalékokat. Spiró szerint ma drámát, novellát és lírát is leginkább olyan szerzőtől olvasnak csak, aki már regényével ismertté vált. Spiró megemlíti, hogy a színházakban szerencsére már nincs olyan elvárás a szerző felé, hogy mielőtt drámát ír számukra, már befutott prózaíró legyen, mint korábban. Spiró egyébként nagyon bizakodóan nyilatkozik a dráma pozíciójáról és jövőjéről és. A kanonizációból szinte teljesen kiszoruló komédiát kimondottan szabad műfajnak tekinti, mivel ezeket a műveket „a magyar irodalomtörténet el sem tudja olvasni", így aztán nem telepednek rájuk az esztétikai követelmények. A tragédiák kapcsán felrója, hogy nincsenek olyan hazai szövegeink, melyek valójában színpadra termettek és nem könyvdrámák lennének. A romantikában felmerült nemzeti tragédia igényét nem sikerült kellőképp kielégíteni, megalapozni. Véleménye szerint nagy szerencsétlenség, hogy nem színészek tanítják a felsőoktatásban a fiatal színészjelölteket, illetve nem a színészek írják a szövegeket. Bízik azonban abban, hogy visszatérünk majd ahhoz a gyakorlathoz, hogy a dráma szerzői színészek is lesznek egyben, mint Shakespeare vagy Moliére esetében. Máris vannak példák közös színészi munka által született drámaszövegekre. Visszakanyarodva a dráma és a kanonikus irodalom általános problémájához, az is oka lehet a kívül rekedésnek, hogy a kollektív befogadásra szánt drámában azonnali hatáskeltő eszközöket is találunk, melyek írott szövegben viszont giccsesnek tűnnek. Szörényi László épp a Csirkefejet hozza fel példaként, annak kapcsán, hogy bár ő előadásban nem látta a drámát, az olvasás folyamán mégis úgy elevenedett meg előtte, mintha színpadon nézné. Hogyan kell tehát megítélni a drámát? Belefér-e az irodalom elemzési kereteibe vagy sem? Nem született válasz a délelőtti beszélgetésen. Kaptunk ellenben továbbgondolásra érdemes újabb kérdéseket, valamint Szörényi Lászlótól könyvajánlókat és szórakoztató anekdotákat is. (KK)
Szörényi László, Szakonyi Károly és Spiró György
Vörös István két darabjával is szerepel az idei fesztiválon. Először a nemrég megjelent drámakötete címadó művét, az Az ördögszájat láthattuk a Kovátsműhely előadásában s szükségszerűen eltérő formában, mint az eredeti helyszínén. Ott a közönség vándorolt a Nyitott Műhely termeiben egyik helyszínről a másikra, követve a színészeket, itt, a Horváth Árpád Stúdiószínházban a közönség ülve marad, csupán forgolódnia kell, mert a színészek azért itt is mozgásban vannak, 7-8 helyszínt játszva be. Ott a házigazda, Fintlaci kalauzolta a helyszínekre a nézőket, itt a szerző, Vörös István pattan föl rendre a közönség soraiból, és vezeti be a 21 jelenetet. A szaggatott előadás-vezetés, a székekkel való kínlódás a szűk térben csak kezdetben zavarhatja a nézőket, hamar a játék részévé válik szinte, mivel a színészek is gyakran élnek olyan elidegenítő, ironikus, komikus eszközökkel (például hol tükörként visszajátsszák a szembenálló mozdulatait, hol próbabábuként, faszoborként tűrik az élők inzultusait, hol madárként füttyögnek), amelyek kizökkentenek abból az áhítatból, amit az 1930-as évek egyik kicsiny magyar falujában játszódó, inkább tragikus, mint komikus, már-már balladisztikus történet elvileg létrehozhatna bennünk. Van itt minden pedig, ahhoz, hogy akár meg is rendüljünk: ördögi ármány és tiszta szerelem, falusi pletykálkodás és Messiásvárás, a zsidóüldözések előérzete, nyílt színi coitus (ruhában, természetesen, és inkább illene ide egy drasztikusabb kifejezés), a gonosz győzelme, de a jó megtestesülése is. S leginkább: igazi, parádés színházi produkció, remek színészi teljesítményekkel (rendező-főszereplő: Kováts Kriszta) - a fesztiváli műsorfüzetben alcímként a „majdnem színház" szóösszetétel szerepel, de ennél teljesebb, egészebb színházi élmény ilyen szerény körülmények, díszletek, jelmezek s egyéb eszközök mellett talán el sem képzelhető. (ET-FWÉ)
Nehéz
Háy János Nehéz című darabját - Bérczes László rendezésében, Mucsi Zoltán főszereplésével - még eredeti játszási helyén, a Bárka Színházban láttuk. (Itt párhuzamosan ment a Tersánszky-Grecsó-féle Cigányokkal, amivel először itt találkoztunk, ezért csak a budapesti Nehéz-élményünkről tudunk beszámolni.) Az ezúttal is próza (novella s részben A gyerek című regény) előzményű dráma problémafelvetése a rendező-értelmező Bérczes szerint: „... hogy hogyan is kéne élni. Élnünk. Ezt kérdezi Háy. Kérdezi. Nem mondja. Mert nem tudja. Mi sem tudjuk, mi is csak kérdezzük. Hogy hol basszuk el. Ha egyáltalán. Mert hiszen csak élünk. És abba ugye bele szoktunk halni." Az idő és tér sajátos mozgatásával (az előzmények utólagos bemutatásával), a szöveganyag fegyelmezetten csiszolt egyszerűségével sikeresen éri el mind a szerző, mind a rendező, hogy egy látszólag közhelyes, többször irodalmasított témát érvényesen láttasson. Merthogy maga a felvetett kérdés (az élet nehézsége, valamint az erre keresendő feloldások) ingatag talajra vezetik azt, aki válaszokat igyekszik adni rá. Nehéz. Mucsi Zoltán, a vidékről a fővárosba kerülő, majd fokozatosan leépülő, első generációs értelmiségi karakterét megformáló színész, hihetetlen emberi-színészi teljesítményt nyújt egy felvonásnyi monológjában. A mindvégig egyenletes, árnyalt, erős jellemábrázolást még inkább kiemeli Lázár Kati statikusságában is figyelemre méltó „produkciója". (ET-FWÉ)
Cigányok
A Katona József Színház nagy fába vágta a fejszéjét, egyszersmind nemes feladatot vállalt a Cigányokkal. Nem kell mondani, miért égetően szükséges a mai Magyarországon a cigányságról, a hozzájuk kapcsolódó társadalmi előítéletekről, vélekedésekről beszélni, és egyáltalán: a többségi és a roma társadalom konfliktusáról szólni. Az előadás két darab keresztezése: az első felvonás Tersánszky Józsi Jenő drámája, melyet Grecsó Krisztián írt tovább, a mába helyezve a cselekmény folytatását. Rögtön felmerül a nézőben a kérdés: mi szükség volt egyszerre Tersánszkyra és Grecsóra? Miért nem elég egyikük? Hiszen Tersánszky eredetileg Szidike címen futó népszínműve, bár konfliktusokkal terhelt (melyik dráma nem az), de alapvetően szórakoztató darab; míg Grecsóé, hiába sarkítottak nála is a karakterek, a mai magyar valóság feloldhatatlan problémáival szembesítő, tragikus tónusú szöveg. Míg a Máté Gábor rendezte produkció első felvonása amolyan romantikus képet fest a romákról, a második egy cigánygyilkosság utáni helyszínelést mutat be, kissé elrajzolt figurákkal, de tulajdonképpen realisztikusan. Hogy akkor miért illik össze mégis a két szöveg? Mert gyakorlatilag az első, mai szemmel nézve elhazudott, sohasem volt jópofa világának kellő kontrasztja a második rész, amely valahol azt is mutatja be, hogy a homokba dughatjuk a fejünket, tehetünk úgy, mintha nem létezne a probléma, de attól az még nem fog megszűnni. A gondok ráadásul már az első felvonásban is ott vannak, kimondva-kimondatlanul, kibeszélésük hiánya vezethet éppen a második felvonásban történtekhez. Egyszerű, fehér térben kezdődik az előadás (díszlet: Cziegler Balázs). Minden kis változásnak nagy szerepe van itt. A gyilkosság után fekete csíkokban csordogál lefelé a vér, és hullik alá a pernye. A Katona színészei könnyedén hozzák a jóval inkább karikírozott Tersánszky-figurákat és a Grecsó-féle hús-vér embereket; de ez nem újdonság tőlük. Grecsó figurái egytől egyig reménytelen alakok. Látunk itt az elvek világában élő, píszí, a valóság működési törvényszerűségéből mit sem értő, liberális újságírónőt, a dolgokat csak megúszni akaró nyomozót, felelőtlen orvost, kezelhetetlen romát; megjelennek a szokásos sztereotípiák, mindkét oldalról. Mindenki negatív, nem látunk olyan embert, aki itt változtathatna bármit is, tudná a kiutat, a zárlat pedig talán a lehető legnegatívabb: a halott urát sirató cigányasszony elátkozza a helyszínelésről távozó rendőrt, aki nem tud neki semmit ígérni. Két összeegyeztethetetlen kultúrát, létmódot látunk, sajnos, mindenféle reménysugár és megoldás (például azt sem tudjuk meg - a szerzői szándéknak megfelelően -, hogy ki a gyilkos) nélkül. Míg a témában született eddigi legjobb magyar előadás, a kaposvári Csak egy szög a zárlatban a párbeszédre szólított fel, itt - azzal szinkronban, hogy az azóta eltelt néhány évben még jobban megromlott a cigányok és a többségi társadalom viszonya - erről szó sincs, éppen arról szól a darab, miért nem képes a dialógusra a két csoport. (DF-KK)
Roló
A TÁP Varieté és Performance Színház a Roló című darabot játszotta a Vojtina Bábszínházban. A bemutató Vinnai András Nagyon rossz a memóriám című rádiójátéka alapján készült, amely a Magyar Rádió 2002-es hangjátékpályázatának első helyezettje volt. A szöveg szerzője ezúttal sem hazudtolta meg magát: most tévés műsorok kifigurázását, egyszersmind amolyan melodráma-paródiát láthattunk tőle, amely a skandináv világba kalauzolt el minket. Egy norvég faluba, ahol az emberek már első ránézésre is gyanúsan viselkednek és iszonyú lassan telik az idő. Abszurd már a legelső szituáció is, amikor a rejtélyesnek láttatni kívánt, de szándékosan kisszerű baglyos, malmos történet alapjait rakják le a népi ruhába bújtatott ifjak és a pap, széles gesztusokkal, természetellenes teatralitással, teljesen hamisan. Tobzódik ugyanis a szándékosan kínos jelenetekben az előadás. Ilyen például, hogy olykor - „természetesen" teljes következetlenséggel, ez is a koncepció része - nyelvjárásban szólalnak meg a szereplők. A nyelvjárást imitálva szórakoztatni elég olcsó: tudják ezt maguk a játszók és a rendező is, éppen ezért megteszik. Gyakran a színészek már elsőre is kínos dolgokat és kínos módon közölnek, aztán ezt még a végletekig is hajtják azzal, hogy többször megismétlik. A módszer ugyanaz, amit Vajdai Vilmos rendező jó néhány évvel ezelőtt kitalált: annyira szörnyű, gátlástalanul rossz jeleneteket raknak fel a színpadra, hogy azon nem lehet mást, csak jó ízűen nevetni. Minden idézőjelben van itt, semmit sem szabad komolyan venni. A norvég világból aztán egy másik nyílik: Lajosé, aki rövid- és hosszú távú memóriazavarban szenved, gyakorlatilag semmire sem emlékszik. (A DESZKA Fesztiválon játszott Roló azért is volt különleges a korábbiakhoz képest, mert Lajos szerepébe Gosztonyi Csaba helyett Szabó Simon ugrott be.) Rajta gyakorlatozik Dr. Pumánszky Miklós (Terhes Sándor), aki igyekszik felnyitni a múlt nélküli ember szemét, és visszahozni őt az életbe. Pumánszky nem válogat a módszerek közt, ha kell, árammal kínozza kezeltjét, vagy meghágja az anyját, sokkterápiával próbálkozik. A végén, a legképtelenebb jelenetben már Lajos agyában járunk, ahová a doktor behatol és viaskodik Lajos bagoly- és malom „víziójával". A norvég és a magyar szál ugyanis összeér: az orvos koncepciója szerint a malom és a bagoly köré szőtt melodrámát Lajos a tévében láthatta, valamilyen trauma után, ami miatt semmi másra nem képes emlékezni, csak ezekre az alakokra. Persze, nem kínál ilyen egyszerű megoldást az előadás, sőt, nem kínál valójában semmifélét, vagy ahogy a műsorfüzetben olvashatjuk a bemutató egyik létrehozójának vallomását: „Biztosíthatom önöket, hogy soha nem fogják megtudni", mi történt Lajossal. Mint ahogy az előadásba iktatott táncjelenetek sem kapcsolódnak szorosan a darab történetéhez, sőt, néhol teljesen abszurdnak hatnak az adott kontextusban. Bár a befejezést kicsit gyengébbnek érzem - közhelyesre sikeredett a Halleluja-kórussal és Lajos színházias kiszólásával -, szórakoztató másfél órában van részünk: a számtalan geg, a jótékony infantilizmus,a szélsőséges színészi mimika, a mozgás és a szándékosan silány, tehát jó szöveg elegendő muníciónak bizonyul ehhez. (DF-KK)
