Békés Ferenc
Karaktervonások egy Simonyi-portréhoz
(részlet)
(Simonyi és a „marxizmus”) Én mutattam be egymásnak a költőt és Csibra István kiadói szerkesztőt, bár előtte már mindegyiknek meséltem a másikról. Hírből tehát ismerték egymást. Egyik húsvétkor jött le velem a barátom Gyulára. A nevezetes találkozóra a Körös holtága (az ún. Élővíz-csatorna) melletti cukrászdában került sor. Alighogy leültünk az asztalához, Simonyi szokásához híven provokatív módon fogalmazta meg már a nyitó mondatát is. Tudott-e Lukács György a koncepciós perekről a Szovjetunióban? És nyomban ítéletet is hirdetett: Mert ha tudott, akkor gazember, ha nem tudott, akkor pedig hülye! Lukács és a lukácsisták – kisebb versei is tanúskodnak erről – egyébként is mindig a bögyében voltak, jóllehet pesti tartózkodása idején, amikor még segédmunkásállása sem volt, a tanszékvezető Lukács György szemet hunyt a fölött, hogy Zoltai Dénes kisebb-nagyobb tanszéki megbízatásokkal támogatta Simonyit.
A marxizmus „elindítását” egyébként kapitális marhaságnak nevezte, s erre a Kommunista Kiáltvány nyitó mondatát hozta fel bizonyítékként: „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete.” – Na, látjátok, mennyire nem ismeri a magyar népet az, aki így propagál egy ideológiát, így érvel, agitál mellette, hiszen a kísértettől – történelmünk során – mindig féltek az emberek! Mi jöhet ki ebből ezek után? Véleménynyilvánításait rendszerint élénk színjáték (mimika, gesztus, hadonászás) kísérte: néha félig állt, félig ült, áthajolt az asztalon és mindig erősen a szemébe nézett a meggyőzendő alanynak, jelen esetben szerkesztő barátomnak. Jóllehet tisztában volt vele, hogy ilyen huszáros rohammal bárkit is aligha lehet meggyőzni, de mókának, szórakozásnak jó volt, és a barátság, szimpátia továbbra is megmaradt. Igaz ugyan, hogy Lukácsnak és a lukácsistáknak sosem bocsátott meg, de haragja, gyűlölete szerintem nem elsősorban ideológiai eredetű volt, sőt, nem is a Márait bíráló Lukács-írások miatt alakult ki. Talán inkább azért, mert a filozófus egy ízben nem volt hajlandó megvásárolni Kohán György grafikáit, mondván, hogy posztimpresszionisták. A költő Zoltai Dénessel ment fel Lukács lakására, hogy az éhező Kohán Györgynek ily módon némi pénzt szerezzenek. Az egyik verzió szerint Simonyi a lépcsőházban várakozott, be sem mert menni a nagy filozófushoz. Másik verzió szerint maga Simonyi „árulta” Lukácsnak Kohánt. A festő hosszú ideig nagyon jó barátja volt Simonyinak, de persze ők is összevesztek, s csak Kohán élete végén békültek ki. Kohán óriási, kivételes tehetsége ellenére nagy nyomorban élte le az életét, amin a kései Kossuth-díja sem tudott már segíteni.
A festőművész testvére a legjobb gyulai úri szabó, aki ma is él és dolgozik. Simonyi is nála varratta ruháit, a híres Krúdy-felöltőt is. Velem is sokszor végigjárta a pesti belváros utcáit (főleg a Váci és Petőfi utcát), végigmustrálta a szövetkínálatot, de vásárlásra ritkán került sor.
Érdekes adalék Simonyi jelleméhez, hogy az 1956-os gyulai párttitkár, Marsi elvtárs sokáig Simonyi mumusa volt, pedig tanáremberből lett pártfunkcionárius. A retorziók után a költő megfogadta, ha egyszer találkozik vele, „tökön rúgja”. S mit ad a sors? Egyszer – már évekkel később – a gyulai főutcán sétáltam Simonyival, aki hirtelen megragadta a karomat, és rángatott, hogy azonnal menjünk át a túloldalra. Szélsebesen átértünk, talán világcsúcsot javítva. – Mi van – kérdeztem? – Nem láttad? Jött szemben Marsi. – És? – Hát a fogadalmam: tökön kellene rúgnom! E gyors reagálás és kitérés után elgondolkodtató volt, hogy egyáltalán bátor ember-e Simonyi. Erről mindenkinek megvolt a saját véleménye. Nekem végül is az a sommás megfogalmazás tetszett legjobban, hogy alighanem ő volt a világ leggyávább bátor embere (persze fordítva sem rossz). Marsi Gyula párttitkárnál egyébként közbenjártam Simonyi érdekében. Keresztapám, Ventilla István, aki az Állami Biztosító járási vezetője volt, felkereste Marsi Gyulát, s elérte, hogy Marsi elvtárs támogatásáról biztosítsa a költőt, azzal a feltétellel, hogy az első lépést Simonyinak kell megtennie.
Kapcsolatunk a költővel 1975 végére stabilizálódott. Ezt tükrözi egyik dedikációja. A Gyulai krétarajzok Békéscsabán megjelent első, vékony, számozott kiadásába 1976. január 15-én ezt írta be: „Békés Ferinek a régi barátsággal s (talán?) még szeretettel is. Simonyi Imre”. Később egyik levelében panaszkodott, hogy sehol nem kapható e kötet 1978-as kiadása, pedig már a gyulai könyvesbolt vezetője is minden követ megmozgatott érte. Akkoriban már bomladozott a könyvterjesztés. Egyszer a Nyugati pu. mellett, a Kádár utcában véletlenül bementem egy ún. raktáráruházba, a ma divatos könyv-diszkont afféle elődjébe, s egy alsó polcon egész halom Krétarajzot találtam. Egy túl koszos példány kivételével mind az ötven darabot megvettem (á 8 Ft-ért). Legközelebb, amikor kocsival mentem Gyulára, a köteteket beküldtem egy kisfiúval Simonyinak a hírhedett Dob utca 6-os számú házba. Csak késő délután mentem el hozzá. – Te marha – fogadott kedves modorában –, tudtam, hogy csak te lehettél. S egy pillanatra átölelt a szerinte „abszolút hiánycikkért”.
A teljes esszét a Bárka 2007/3. (május végén megjelenő) számában közöljük.
