Csehy Zoltán blogja
(2009. szeptember 13.)
„A totalitarizmus művészete hol silány, hol nem az. De mindig hazug. Elsősorban azért rossz művészet, mert hazug” – írja Heller Ágnes. Ez az elmosódott kategória, mármint a hazugság azonban korántsem elég magyarázat az esztétikai csődre. Lévén, hogy az irodalom ősi felfogás szerint alapvetően valóságközeli fikció, ráadásul egy-egy irodalmi mű igazsága befogadófüggő is, s hovatovább akár a legmegátalkodottabb hazugság is lehet irodalmilag termékeny. A régi irodalomban pedig se szeri se száma a kegyes vagy valószínűsíthető, esetleg nyílt hazugságoknak. Egyetlen közismert példa: a klasszika-filológusok zöme úgy véli, hogy Lucanus Nero-magasztalása Pharsalia című eposza elején vélhetőleg kötelező hazugság, legalábbis tudatosan ambivalensre fogalmazott magasztalás: irodalmi értéke viszont vitathatatlanul kimagasló. Sorolni lehetne a hasonló „hazugságokat’, az én pszeudojelenlétét egy-egy adott rezsim kényszerítő ereje mögött, s talán még az is kijelenthető, hogy a művészi individualizmus romantikus gesztusa előtti korszakok egyik alapvonása a hatalom valamilyen fokú kiszolgálása, s itt elég csupán az udvari költő vágyott pozíciójára gondolni, aki az igaz helyére az igaznak hatót, a valóság helyére a valószerűt illesztette. Végeredményben Horatius nem Augustus császár diktatúráját magasztalja? Pindarosz ódáiban nem a megrendelőknek kedveskedik-e, akik magasztalása mögött szinte csak ürüggyé válik a sportoló teljesítménye? És esztétikai értelemben számít ez? Összegezve megkockáztatom a visszatérést a legelemibb alapokhoz: a totalitarizmus művészete akkor rossz, ha nem művészet, a totalitarizmus írója akkor rossz író, ha nem író. lassan befejezem a sztálinista retorika a szlovákiai magyar irodalomban tárgyú, „Szívünk vigyázban áll“ című tanulmányomat, és bizonyosság helyett egyre több kétely támad bennem. Annyi azonban bizonyos, hogy elvi problémák miatt volt érdemes átrágni magam az 1950-es évek folyóiratainak irodalmi, irodalomközeli anyagán. Azt hittem, kacagni fogok, és mélyült, mélyült, mélyült a döbbent csönd.
(2009. szeptember 11.) Gímes.
Művelődési tábor, azaz gólyatábor, a nyitrai egyetemisták hívtak előadni. Anikó a Pervigilium Venerisről beszél, én Kavafiszról. Anikó szemináriumozik, én előadok, és érzelmi viharokba sodrok és sodródom. Arról beszélek, hogy Alexandria a költészet túlélési technikáiról alkotott metafora lesz. Megítélésem szerint ezt a túlélési technikát kicsiben Kavafisz költészete is modellálja, kivált történelmi vagy áltörténelmi anekdotáiban, melyekben rendre egy-egy komolynak vélt vagy tartott eszme bukásának emberi léptékben való megjelenítésére vagy két szemlélet ütköztetésének leírására szorítkozik. Ezek a szövegek vagy puszta szükségszerűségnek, vagy egyfajta kombinatorikus rend megnyilvánulásainak érzékelik a történelmet, melyben az ember lényegében a nyelv, a retorika, illetve a rituális szerepjátszás által létezik. Hosszú elemzése az Ithakának, melyet parázs vita követ, néhány erotikus vers, ez méginkább fokozza a helyzetet. Hadidakisz megzenésítése, hadd hallatsszon is a görög csoda. Egy verselemzés során oda lyukadunk ki, hogy Kavifisz lényegében „szlovákiai magyar“, többet tud rólunk, mint bárki más, vagy fordítva: mi vagyunk poszeidóniaiak. Ez a valószínűbb.
(2009. szeptember 6.)
Pozsony, előbb rutinos állatkert, aztán derült égből villámcsapás, vásár és koronázási játék. „Vivat futura regina Hungariae!“ – hangzik Pozsony belvárosa, mi egy utcai étteremben ülünk, mintegy páholyban. Ma királynét koronáznak, peckesen és ragyogóan üli meg a lovat, a koronaőrök méltósággal vonulnak, díszmagyar és barokk pompa. Hatalmas tömeg hömpölyög, mi eszegetünk, a pincér megismer, együtt voltunk egykor a komáromi Pegazus-találkozókon, ahol a fiatal abrakolók találkoztak, és próbálták sarkantyúzni az állatot annakidején a mitológiai ősködben. Elérzékenyít az emlék: Anikóval ez volt ismerkedésünk színhelye, ideje, ez a ködös lovasiskola, a parfümözött istállószag, erre is lehet gondolni, a zabfaló Hippokréné-fakasztóra, meg ünnepelni is van ok, méghozzá kettős: Anikó szülinapja, és hogy 3-én sikeresen, parázs és derekasan állt vita közben lovon bevonuló királynéi magabiztossággal habilitált Nyitrán.
(2009. augusztus 24–26.) Újvidék, Szerbia.
Közel egy órája toporgok a népligeti buszpályaudvaron, várom Orbán Györgyöt, időközben elolvasom az ÉS-t és a Műút néhány szövegét. Nyilasi Attila szonettje valósággal látványos hahotára ingerel: egyetlen, 14 sorba, petarcai versszakokba tördelt ínyenc Kulcsár-Szabó Ernő-mondat az egész, mely arról látszik szólni, hogy Babitsban nem látjuk meg az igazit. Deák Renáta hív, hogy a facebook alapján (épp tegnap jelentkeztem be) kinyomozta a mobilszámomat és most odaadja Orbánnak, aki majd felhív. Orbán Cserna–Szabóval a fröccs történetéről értekezik hosszan, megnyugtatóan, felmerül egy fröccs és poézis tárgyú fesztivál lehetősége. Az irodalmi polémiák már szélsőségesebbek: Cserna nemzedéke, mondja, már nincs beoltva a kötelező Esterházy- és Nádas-imádattal. A szempontok olyan kevercse áll elő, hogy nincs is kedvem hozzászólni, igaz, gyötör az álmosság is. Csantavéren felvesszük Bozsik Pétert és Józsa Mártát. Az öreg Bozsik rendkívüli ember, mutat egy látványos-legényes puszta kézzel történő madzagszakítási trükköt, beavat a pálinkafőzés rejtelmeibe, és minden fáról megmondja, hány literes. Aztán a Hotel Vojvodina, városnézés: Újvidék teljesen mediterrán jellegű, e jelleg fura, tengertelen változata uralg itt. Túl sok a sör: Lav és Jelen, természetesen a Lav a jobb, még ha a jelenben is élünk. A városházán fogadás, a nagyszerű angol költő, Sean O’Brien kap egy rejtélyes szatyrot. Egy zongorista jazzel, már ahogy sikerül neki, a zongora mindenesetre jó darab. Melyik a bor, kérdezgetjük, egyik sem, ezek üdítők. 9-kor felolvasás: előbb anyanyelven, aztán mindez elhangzik szerbül is, sajnos, angolul nem, így páran unatkoznak. Kiváló (és gyönyörű) hölgynégyes ad röpke klasszikus zenei koncertet. Az orosz költőnő expresszivitása megragad, és meglepő módon tetszik a dán nyelv, Annemette Kure Andersen olvasható angolul és olaszul is, megragad Nebojsa Devetak szövege, már ha érvényes az a jelentés, amit az ember a szláv közös alapból dedukál. Cserna-Szabó prózázik, micimackós örökzöldje után én jövök, három vers, egy Berrymanról, egy Antheil pesti koncertjéről, és egy disztichonáradat a Pón-túli mandulafáról. A fordító okosan választott (és jól fordított, mondja Bányai János): többen is odajönnek hozzám, dicsérgetik a versek zeneiségét, a disztichontól különösen Annemette Kure van elragadtatva, azt mondja, megpróbálta elképzelni a versek tartalmát is, hiszen egykét kulcsszó adott volt, főleg a nevek és a zenei utalások, Phyllis mítosza stb. Másnap megkér a Sremski Karlovci szerb templom közepén, hogy foglaljam össze a verseim lényegét angolul: próbálkozom, egyre poétikusabb leszek, hiszen – Kosztolányitól tudjuk – a mélység a sekélységben is ott kell, hogy lakjon, s gondolom, az ilyenkor szükséges feneketlen mély nyelvtudás defektusaiból gyakorta kovácsolható költői erény. A vízben álló, hosszú, lobogó gyertyák mellett úgy tűnt, igazi rokokó vaskaput kovácsoltam. A németek azt hiszik, tudok németül, mert az egyik versben volt egy német mondat. A szerbek teljesen biztosak benne, hogy értem őket, pedig, ha tudnák, hogy a szervező Jovan Zivlak kitűnő verseit angolul olvasom el út közben. A Sremski Karlovci-beli városházán egy rettenetes hárfaszóló után (mely azt hittem, Busoni Turandot szobája c. szvitrészlete akart lenni, de nem, nem, ó nem, hanem annak egy populáris giccsfelhasználása alantas popcélokra) átadják a Branko Díjat, egy fiatal szerb költőnő, Maja Solar kapja: 10 pályázó volt, abból 3-at kiiktattak, a maradék 7 pedig mind egy szálig költőnő volt... (Tudom, az ilyen maszkulin, szexista hárompontok miatt van szükség feminista irodalomra). Maja felolvassa versét: iszonyú tragikus erők feszülését, sertéssikolyt hallok ki belőle, halált és romlást, rettenetet és kétségbeesést. Bozsik Péter világosít fel: a disznó itt nem metaforikus, ez egy vegetariánus programvers, a lírai főhősnő sms-ben értesíti a rendőrséget a disznóölésről. Solar ettől még szoláris jelenség marad. Egy csodás kolostor következik, pazar kerttel, percekig szagolgatom a borsmentát, bazsalikomot, levendulát, rozmaringot, és a belső templomteret: Thesszaloniki jut az eszembe, és elérzékenyülök. Délután vita a helyi könyvtárban a kortárs magyar irodalomról, Faragó Kornélia vezeti, itt van Aaron Bloom is, és helyi magyar élet színe-java és a fesztivál számos résztvevője, köztük a szerb szervezők: Cserna-Szabó radikális anarchista, imponáló, ahogy a szabadság megoldja az ember nyelvét, még akkor is, ha szavai következetlenek, irodalomelméletileg és logikailag is kikezdhetők. A magyar irodalom talán nem annyira poros, és a fetisizmushoz vagy a fekáliákhoz sincs feltétlenül oly mértékben köze, mint ahogy kitetszhet. Este újabb csapat olvas: előtte Ivan Strpkával beszélgetek, ő talán a legnagyobb élő szlovák költő, Outisz-versei lenyűgöznek, mintha Berio operájából lógnának ki, felkelti az érdeklődésem tíz elégiája iránt is, mely, mint mondja, nem is tíz, és nem is elégia. Adrian Popescu felolvasása nosztalgikus: a mediterrán Újvidékhez végre egy latin nyelvet is csatol. A piros sálas Jean Portante luxemburgi költő francia szavai egészen bizarr módon hangzanak szerbül, mintha azt, hogy lallalallalla, úgy fordítanánk le, hogy brdzskrgdzsfr: ők az én embereim, az ereimben, boldogan nyugtázom Solar mellett bámulva át a kőpadkán, még mindig (és immár menthetetlenül) latin vér pezseg. A legelszántabb fotós most is fotóz. Szépet a szépnek, mondja később, és átnyújt pár tegnapi fotót, a mélykék szemvillanásokkal kísért bókért cserébe dedikálom neki az egyik vers (természetesen a mandulafás malacság) gépiratát, szerinte ez volt itt a csúcs. Figyeljünk, mondom, Stevan Tontic prófétikus hangnemben olvas fel: igazi zenei élmény. Később együtt iszunk az írószövetség klubjában, ahonnan Bozsikkal és Strpkával ballagunk a szállodába. Négy óra tájban felébredek: David del Tredici In the Temple című dala jut eszembe, azaz, nem jut az eszembe, csak félig, beleőrülök, ha nem tudom folytatni, aztán végül maradnak a kiegyensúlyozatlan variációk. Másnap hosszú töketlenkedés, aztán fergeteges Csantavér (Orlandót nem láttuk), szecessziós Szabadka, utolérhetetlenül finom pacalpörkölt Cserna-Szabóéknál Szentesen. Éjfél előtt be szép is az Iparművészeti Pesten!
(2009. augusztus 21.)
Quid est, Catulle? quid moraris emori?
Sella in curuli struma Nonius sedet,
per consulatum peierat Vatinius:
quid est, Catulle? quid moraris emori?
(2009. augusztus 7.)
A soproni ó-zsinagóga elképesztő: polgárházakból bontották ki, egy legendából lett valósággá, s most a középkor speciális hangulatát árasztja. Flóra kijelenti, neki ez nem tetszik, aztán mégis leül egy székre (ösztönösen a női részben) és elénekel pár dalt a tájékoztató könyvecskéből. Később gyertyákat gyújtunk egy kegyetlenül barokk templomban, ahol egy figuráról sikerül elhitetni, hogy az maga a kisördög, mivel a tegnapi angyaldömping szükségszerűen csap át önmaga ellentettjébe. Egy neogótikus templom vízköpőin végre megnyugtatóan, konvencionálisan, a maga funkcionális alávalóságában jelenik meg az ördög. A kísértés folytatódik, este a szó szoros értelmében fölfalom Doug Wright De Sade pennája című ördögi drámaremekét (ford. Upor László), mely a maga nyelvi teátralitásában leplezi le a libertinus stílust magát, és az írásaktus szexuális determináltságát. Az írássá változó univerzum költészete ez a szöveg, minden megdöbbentő szabadszájúsága a fikcióba menekülő ember ösztönös halálfélelmét tárja fel, ugyanakkor a szabadság lehetetlenségének allegóriája is. Másnap David Memet drámája (Titkosírás, ford. Varró Dániel) nyújt szolid, bealvós megnyugvást, mint Fáy Miklósnak (lásd: aktuális ÉS) Kožená szerintem igenis gyönyörűVivaldi-albuma.
(2009. augusztus 6.)
Scarbantia csodás: Sopron minden belső szöglete rejt valami meglepőt: a házak falából szellemházak rejtélyes ablakai, könyöklői, zegei-zugai, gerendái tűnnek elő. Mintha minden egy hatalmas röntgengépben lenne, egyszer csak kész a lelet, a 18. századi ház csontjai mögött ott a 17. századi, az mögött pedig egy 14. századi csúcsív. A literán nemrég Rómáról írtam, most Sopronról írnék: érzem benne a rómaiságot, a város minden ízében jelen van. A Storno-ház a germán precizitás és az itt különösen tisztelt és kultivált latin derű egyvelege. A főtéri templom lenyűgöző középkori részét hosszan fényképezem, egy undok öregasszony vigyázza, amint belépek, elkattintom a gépet, „csak ennyi, már megy is?”, kérdezi, aztán, miután maradok, és fürkészem a hét főbűn mesteri allegóriáit, újból szemrehányóan vagy leleplezőleg (?) kérdez, áruljam már el, melyik újságtól vagyok: ha nem lenne velem a lányom, azt mondanám, hogy a Töketlen Vénasszonyok életmódmagazintól. Lányom hosszan nézi a szószék és az oltár angyalait, szinte megindít ez a mély, mondhatni művészettörténetinek ható, aprólékos érdeklődés, megszámolja őket, aztán véresen komoyl arccal, rezzenetlenül leszűri a tudományos konklúziót: „apu, képzeld, minden angyalkán van bugyi.”
(2009. augusztus 5.) Sopron felé tartunk. „Sziasztok győriek, utazik a kisördög Sopronba!” – kiabálja a lányom ki a vonat ablakán, aztán kántálva elszavalja az árnyaksoraülarétent, a hovászaladszvizipókot és a fókafiókát, Sopronig teljesen kimerül. A Lövér Szálló szobája Anikót kollégiumra emlékezteti, lenn megtudom, hogy itt a leghíresebb vendég Kádár János volt, mit mondjak, azonnal jobb kedvre derülök, elolvasom, mit írt a vendégkönyvbe, nem csalódom. Nincs mit tenni, itt a terekben is ott van a kor, négy csillag ide vagy oda, ez itt csak három. De az étterem, a Borostyán étterem elsőrangú, a hetet alaposan feldobja, reggel-este (félpanzió) a káprázatos szarvasragu, a kacsa, a sütemények, a levesek, a pénteki lazacos grillvacsora... Kőszeghy Pál barokk tollára méltó minden egyes fogás. A kertben gyereknagyságú sakkbábuk, hinták, csobogó, pihenőágyak, körül pazar erdők, és egy házi fűszerkert a kertész alkalmi verseivel – na, kösd csak föl jól azt a buggyos barokk bugyogót, Kőszeghy Pál!
(2009. augusztus 4.) Ma vezettem először a városban, baleset nem történt, oktatóm idegállapota acélosan stabil, bízunk. Délután Flóra, én és Vael bácsi egy kiadósat strandozunk. A gyerekmedencében Flóra órákig elvan, William Hibbardról olvasgatok, épp
70 esztendeje, augusztus 8-án született és 20 éve, 1989-ben halt meg AIDS-ben, írók róla a Szalonban egy rövidet, gondolom. A szeriális és az experimentális zene megszállottja volt, engedményekre, megalkuvásokra képtelen, aki hol a sokkoló elitista, hol a habozva beszélő, ám a lényeget megcélzó, az óráit bőrszerelésben tartó különc professzor szerepét öltötte magára. Egy anekdota szerint szenvedélyeiről így nyilatkozott: „Két kedvencem van: a szerializmus és a szex. És nem feltétlenül ebben a sorrendben.” És valóban gyakran épp ez a két minőség járja át a zenéjét is, mint például a remek Ménage (1974) című alkotás esetében. Hibbard a trombita erotikus harcát a szopránszólóval a döbbent, leskelődő, démonikus karakterű, megbotránkozó hegedű kommentárjával látta el. A hegedű döbbenete azonban fokozatosan erotikus kisüléssé változik: vagyis a meghökkenés átcsap élvezetbe, a megbotránkozás önleleplezésbe. Ilyeneket hordok össze, és minden egyes hangot testszövetként gondolok el. Aztán este egyre távolodom mindettől, ahogy hallgatom Hibbardot, az jut eszembe, hogy „De madár kaparja torkát, mi más!” – és pontosan így kezdi Marno János Egy tűzfészek című versét. „De madár kaparja torkát, mi más!” , mondom William Hibbard Schickstück című kompozícióját hallgatva: a darabot Steven Schick, a mű címzettje játssza vibrafonon, ezen a betegesen lebegtető strandolós hangszeren.
(2009. július 28.) Délután megérkeztek Petráék Damaszkuszból, s alig pár óra múlva már versengve törjük a németet, angolt, hogy Vael bácsinak elmagyarázzuk a magyarság eredetét, az őshazát meg a kettős honfoglalás elméletét, lehet, a magyarabokról kellene beszélni, akkor nagyobb lenne az érzelmi kohézió, s ha még KAF verseit is felvonultathatnánk a tárgyban, meglenne minden egzotikum. Kétségtelen, hogy a többnyelvi kapálózásból is kisül valamiféle poézis, ha kissé atonális és fragmentált is, de eleven. Petra (akit a damaszkuszi Goethe Intézet igazgatójának titulálok, de ő „csak” a nyelvi részlegért felel, helyesbít azonnal) a szíriai németség oszlopa lett, Oszlopos Simeon hazájában ez igazán nagy szó, de hiszen már diákkorában csodásan fordította az általam oly igen kedvelt Winkler-szövegeket. Szegről-végről, ha belegondolok, A keserű narancsok temetőjéért én is hajlandó lennék végre megtanulni németül.
2009. július 24. Nagybalog, Csetnek, Nagyrőce. Ma van a Költő halálának napja. Reggel be a Koháry Társaság buszába (a pestiek majd kocsin jönnek), aztán irány Balog, ahová Gyöngyösit a vele meggyanúsított Széchy Mária helyezte kapitánynak. Széchy Mária fájánál (akkor ültették, amikor született), majd a balogi vár romjainál Pál Dénes szavainak köszönhetően mintha eleven valósággá vált volna a megidézett kor. A programot látva három telefont is kaptam, van-e engedélyünk a látogatásra, mivel a várrom egy zárt vadászterületen (egykor a Koháryak, most politikusok és újgazdagok terepe) romlik és tér vissza szinte észrevétlenül az anyatermészet kebelére. Bettes Pistával tapogatjuk a fát, csípi a csalán a csokámat (az alliteráció kényszere). A várromból elképzelt vár kemény fantáziamunka, igazi barokk elmeélt igényel. Szentmártoni Szabó Gáza felolvassa a félsódarú csaj és a barokk költő állítólagos románca ügyében egykor itt fogalmazott levélszatírát. Aztán Gyöngyösi emléktáblájának megkoszorúzása a nagybalogi kultúrház falán a községi önkormányzatnak és a helyi Csemadok-alapszervezetnek köszönhetően. A balogi Szivárvány énekkar megzenésített Gyöngyösi-strófákkal fogadta a résztvevőket, majd Csúr Tibor polgármester köszöntő szavai következtek. Koós István tanár Balog és Gyöngyösi kapcsolatának történelmi dimenzióit tárta elénk, míg feleségem a hírnév költői megjövendölésének áttételeit taglalta, és megidézte a balogi epizódot. Kicsit meglepődtem, amikor Mars és Vénus mellé a pénzt (a korrupciót!) is odahelyezte hadisegítőként, de a balogiak nem vették zokon, sőr a Szivárvány énekkar azonnal rázendített a pénz természetéről szóló betétre a Murányi Vénusból... A balogi vendéglátás utolérhetetlen: a gulyás tökéletes. Délután egykor, döglesztő melegben került sor a csetneki sír hagyományos, újrafelfedezése óta immár hatodik megkoszorúzására. Gyakorlatilag tömeg van, sőt itt a helyi polgármester is, akinek eldicsekszem, hogy minden megvan szlovákul is, mire azt mondja, elég magyarul, hiszen mindenki tudja miről van szó (akkor mért nincs erről a mindenről legalább egy k. sor a falu történetét bemutató honlapon?), ő meg amúgy is magas vérnyomással küszködik, muszáj egy idő után beállnia a fa alá. Itt toporog Bedecs Tímea, aki gömöri népdalokat készül énekelni, zseniálisan teszi majd meg, a húszperces pilledés után, míg előkerülnek a pestiek. Már a kapuban vagyunk, mondja Nyerges Judit Anikónak a telefonba. Bedecs Tímea nem a teljesítménye miatt izgul (egy ilyen kaliberű hangnak nincs miért), hanem azért, mert kettőkor már Rozsnyón néptáncol. Jankovics Jóska gondosan felépített ünnepi beszéde a laudáció mellett ki is jelölte a következő kutatói feladatot: „Gyöngyösi »egykori utolsó lakhelye azonban, ha a hagyománynak hihetünk, Csetnek városának jolsvai utcájában azon 110. számú ház volt, mely a mi időnkben Urszinyi Mátyás gyógyszerész tulajdona lett, és talán jelenleg is az. A nevezett gyógyszerész azon házat atyjától, Urszinyi Györgytől örökölte, ez pedig ismét atyjától (ki 1774-ben született és 1832-ben halt meg) hallotta, hogy azon ház volt egykor a költő lakása.« Ekként tudósította Teschler Antal csetneki plébános 1886. évi, márc. 12-én kelt válaszlevelében az érdeklődőt, aki ezt a tudását 1897-ben, a már kiszámolt 122 évvel ezelőtt osztotta meg a tudományos közélettel. Elképzelem, hogy nem várva ki a következő 122 évet, valamikor a közeljövőben egy, az eddigiekhez hasonlóan forró július 24-én a költő lakóházának emléktáblájától indul kis csoportunk, s a költő végső nyugalmát jelképező emlékoszlopánál fejezzük be tisztelgő zarándoklatunkat.” Jómagam arról próbálok beszélni, hogy a réteg, a redő, a fátyol mennyire kardinális metaforája az értelmezésnek a barokk korban, illetve, hogy miként lehetne elérni, hogy a kortárs irodalmi művek bizonyos rétegének legyen barokk rétege vagy olvasata is. Gyöngyösi sírját a rohanók belepik koszorúkkal, erre senki sem hátrál, aki csak tud, él és mozog, virágot, koszorút vet a sírra koreografálatlan lendülettel. Talán sose volt még ennyi ékesség a síron, mégis Szászi Zoli sorai jutnak eszembe, melyeket egy korábbi, intim koszorúzás alkalmából vetett papírra: „nekidőlni Csetneken a harangszónak / látni / hogy gurul végig / a néptelen téren / mint koppan a hegyek karéján / s fölszáll az Úr elébe“. Kihagyhatatlan templomnézés, a lelkész épp nyaral (mint ekkor szinte minden évben), semmire nem kapunk választ a Bakos-kriptával kapcsolatban, a kórusban megnézem a festett malacot (továbbra is fergeteges!!!), a freskók közt bogarászom, egy magyar feliratos perselybe pénzt dobok (elég kongatag). Sörözés, Szörényi megvilágítja többek közt az összefüggésrendszert Koháry bagolyvadászatai és Graham Green egy regényjelenete között, kínzástechnikák, Seneca De irája, kémek, Wesselényi-összeesküvés (mért nem szerepel névszerint Gyöngyösi is a vádlottak közt?), végül megállapodunk, hogy a Kalligramnál megkísérlem forszírozni egy Koháry-válogatás megjelentetését. Ő írja az utószót, ez a feltétel. És Szabó Ottó rajzolna Koháry-világot, mondja Szászi. Bettes elalszik a kocsiban, Szászi Nagyrőcén (a hely arról híres, hogy itt volt az egyik magyarok által bezárt szlovák gimnázium, a szlovák sérelmek egyik örökké vérző sebe) éleszti, és ránk bízza. Anikó itt foglalt szállást, Pista beül a sörözőbe. Összekapjuk magunkat vacsorához (minden normális étterem zárva, csak egy harmadrangú pizzéria van nyitva), és elrohanunk uborkát venni. Bettesnek nyoma sincs. Tíz táján többször hívom, nem veszi. 2009. július 25., Nagyrőce, Murány. Szakadó eső, mindössze egy narancsszín vánkost szorítok az ölembe (pusztán miheztartás végett) és kimegyek az erkélyre, jól esik érezni a viharzó természetet, de ez nem fog elállni. Bettes sms-t küld: „Feri meghótt. Az égiek siratják.“ Szóval: elmarad a túra, Wesselényi nem ér föl a csúcsra. Magamra kapok valami ruhát, pakolunk, a túrát 10-re hirdettük meg, addig még felvidulhat a menny maga. A vonatnál ott van Bettes, azt mondja, itt is aludt az állomáson, aztán az eső bezavarta a városba, ahol egy bizonyos Novák Ambróziusszal hozta össze a sors, aki több kaját csomagolt neki, mint kettőnknek Anikó. A kalauz magyarul szól hozzánk (ez még Dunaszerdahelyen is ritka!), közénk telepszik, kiönti lelkét, élvezettel hallgatjuk a csempézett uniós tehénistálló esetét a pszeudoprojekttel. Murányváralján kocsmázás 11-ig, mert a pestiek ismét késnek, egy órát, Bettes Pityu látomása szerint azért, mert Rimaszombatnál megálltak a Cél nevű motorestben erőt meríteni a túrához, a bettesi révület egyik csúcspontja viszont az, amikor megkérdezte, hol is vagyunk most éppen. Végül megérkeznek a várva vártak, az autót lenn kell hagyni, csak a tolókocsisok és a betegek kaphatnak engedélyt a magaslatibb levegőre autózáshoz. A Bacchus-pártiakon látszik, nem erre készültek, a Mars-pártiak gondolatban már szinte neki is vágtak a hegynek, végül akkora a káosz, hogy néhány Bacchus-párti is Mars hadinépéhez csapódik. Bettes Pista (!!!) és Szörényi László bacchusi állhatatosságához mindamellett kétség sem férhetett. A filológia is diadalmaskodott: egy háborús emlékoszlopon bűvös név ötlött a tudós szemekbe: Pavel Fityma. A számunkra fontos tábla szerint az út 60 perc, s a valóságban sem lehet több, ha nem olvassák fel útközben a Murányi Vénust. A csúcson verspiknik. És aztán előkerül az uborka is, miután az alábbi rögtönzött Gyöngyösi modorában írt szöveg kerül előadásra Jankovics tanár úr tiszteletére és mindenki mulatságára: A berzétei Hercules, avagy a porábul megéledett uborka Írta két Gyöngyösi-rajongó Nagyrőcén Az üdő éjjeli gyászát levetette, Piros hajnalszínben magát öltöztette, Szép arany hajait széjjel eresztette, Berzétére rózsás díszeit hintette. Az egész levéltárt nagy csendesség tartja, Ki-ki fáradságát későbbre halasztja, Az egy Jankovics csak, ki magát fárasztja, Nem nyugszik elméje, Gyöngyösit forgatja. Nem szánja életét, fárad hazájáért, Gyöngyösi hírének fennmaradásáért, Egeket érdemel gyakor próbájáért, Mint régen Hercules sok viselt dolgáért. Ideje legjobb kor, kutatás élete, Erkölcse jó példa, deliség termete, Dolgai gyorsaság, s ráró tekintete, Philológiának igaz szerelmese. Gyöngyösi levelét naphosszat olvasta, Kivel úrnőjének kegyét óhajtotta, Kiből ország s világ azt bizton láthatta, Balogi szobalányt hogy meg nem hághatta. Muránynak Vénusza válaszolt-e rája? Megzsibbadt elméje e nagy kérdést hányja. Kurva nagy kérdés ez! Beletör bicskája, Bele is tébolyul, ha meg nem találja. Mint dúló csatában a lovak sörényi, Hullámzó lelkének nedvedző örvényi. Tudósi hitelét kezdi már fölélnyi, Ha meg nem találja, mit mond a Szörényi? Feje lehanyatlik, csendben elszenderül, Fáradott elméje mély alvásba merül, Végre mikor az Nap már délre felderül, Szeme eleiben ilyen látás kerül: Mutat neki álma egy levéltár-erdőt, Iratoktul dúsat, vígságtul nem meddőt, Láta közeledni egy sugárzó delnőt: Kezében egy levél oszlat minden felhőt. „Rút orcátlanságod szemtelen írását Nagy haraggal vettem, s írtam annak mását, Különbnek tartom én macskám kaparását, mint lankadt pennádnak téntaelfolyását. Hol van a dicsőség, hová lett a hála! Wesselényi egykor derék uborkája! Lefittyedt, elfonnyadt hajdan zsengült bája, Pénelopé lettem Ulyssesem várva. Hol van a méltóság? hol van a tetterő? Férfi vagy? Magyar Márs? Kardodat vedd elő! Uborkát küldözgetsz, s még az is tespedő? Ekkora semmiség akármely kertbe‘ nő! Uborkázz Balogon félsódarú szukát, ‘jándokod méltatlan, hogy bévegye Muránt! Ízetlen, megszottyadt, számban csak magot hágy, Nem érzem tápláló és keményke husát. Úgy sejtem, csak ilyen nőtt a te kertedbe‘. Ezt vegyem ölembe? Szorítsam keblemre? Csókoljam ajkimmal ízlelve kedvemre? Vissza is küldöm én: dugd föl a seggedbe! Engem nem bánt Venus futosó kisfia, Megkínoz majdan a rút Textológia, érdemem látja majd Szent Philológia, hacsak nem jön majd a Gyöngyösi-fóbia!“ Melyre felébredvén izzadott testével, Megtörli orcáját olvasójegyével, Ide s tova teként azután szemével, S érzi szívét lenni szokatlan tüzével. A levélért nyúlna, szinte már ugorna, Mária lábához térdelne, guggolna, Ez csak egy látomás, s elméjét gunyolja? De hogy‘ került ide ez a rút uborka? Lenn hosszú-hosszú búcsúzás, Szörényi megkér, ébresszük fel Bettest a kocsmában, mert disputa közben elaludt. Mire mennek, Pista előjön, Anikó asszonyi gyakorlatiassággal felteszi a besztercei buszra. Másnap már egy pozsonyi tópartról telefonál nekünk – a vágfarkasdi tópartra.
2009. Július 23. Fülek.
Ráday Gedeon Gyöngyösi-epitáfiuma két hexameternyi szépség: „Gyöngyösi pennáját vezeté keze közt maga Vénus, / S nyájjal hintegeték az három kellemetesség.” Mától három napig csak a kellemetességek vezérelte kellemetességre gondolok majd, Flóra a nagymamát választotta, mi vonatban zötykölődünk órák óta. A zólyomi vár látványa sokat javít a helyzeten, a peronról pompásan rálátni (visszafelé pedig olyan, mintha az ember vonata egyenesen meg akarná hágni, úgy jár, mint Széchy Mária Kemény János szerint: „éjjel meghágatá az várat Vesselényivel ( s ki tudja, ha nem magát is).” Zólyom és Losonc közt szorgos telefonok: Szászi Zoli épp most fúrja fel a füleki Gyöngyösi-emléktáblát, melyet nemsokára avatunk, Szvorák Zusza mindenkit tárt karokkal vár, Bárdos Ági visszahív, hogy halljam a hangját (és talán ő is odavezényli a tévét is Fülekre, a másnap esti nemzetiségi híradóban már tombol is a Gyöngyösi-láz), Mizser Attila ki akar jönni elénk az állomásra. Nagyjából most tudatom mindenkivel, hogy a murányi túra nemcsak emléktúra lesz, hanem verspiknik, és ez már a sajtóban is megjelent. A Losonc–Fülek negyedórát Bettes István érkezése tölti meg tartalommal: ragyogó Murány-útikönyve van a századelőről, itt van fénymásolatban egy ragyogó verse a fasomról (a somfát mondják így Gömör egyes helyein, legalábbis szerinte). Bettes a pozsonyi elnöki palota parkját őrizte három hónapja, amikor belefásulva a munka komolyságába meglátta a háromnapos Gyöngyösi-őrület programját, egyszerűen felírta a tükörre, hogy „som v Muráni” , azaz „Murányban vagyok” és otthagyott csapot-papot, törülközőt. Képzelem a másnapi munkatársak dermedt arcát. Most itt zötyögünk, részleteket olvasunk a Murányi Vénusból, hiszen ez most a mi Homéroszunk, mely alapján felfedezzük a helyi Tróját. Fülek remek, megszállunk a Bebekben, zuhany, egy szál törülközőben talál Bettes, jelezve, hogy megérkeztek a pestiek (illetve Sárközy Péter egyenesen Rómából szállt le közénk, mitől ilyen nagyon piros az orra? – kérdezi Flóra a fotókat nézegetve. – Mert Rómában lesült, mondom), mind a hét irodalomtörténész. A Füleki Vármúzeumban Agócs Attila kitűnő, a költő korát különös odafigyeléssel méltató tárlatvezetése után a fellegvárban került sor Gyöngyösi István latin nyelvű emléktáblájának leleplezésére, mely a magyar Ovidiusnak szól. Az áttetsző tábla jól igazodik ahhoz a barokk allegóriához, mely az irodalmat rétegek sorozataként, jelentések egymásra rakodó játékaként képzeli el. A koszorúzás több lépcső és közelebbről megnevezhetetlen felfelé vivő képződményen át tart a fellegvárig (itt van Mizser és Vankó Attila is, régi poétabarátaink, még a hőskorból!), ahol a tömeg ellenére minden rendkívül családiasra sikeredik: a résztvevőket Fülek polgármestere köszönti, Agócs Attila gyönyörűen beszél, Szászi Zoltán pedig a várkapitány Gyöngyösinek leadott jelentés retorikai bravúrjait kiaknázva teljesen elérzékenyít. Minden koszorúzó (vannak jó páran), elmondja, miért jött és mit akar kezdeni a poétával: ez a nemes egyszerűség minden decornál többet ér. A helyszín kiválasztása irodalmilag sem véletlen, hiszen a rendezvénysorozat idei vezérfonalát Gyöngyösi fő műve, a Márssal társolkodó (nem társalkodnak, társulnak) Murányi Vénus adta, melynek főhősét, Wesselényi Ferencet így jellemzi a poéta: „Nemes királyunknak alig volt más híve, / Az egy Wesseléni tökéletes szíve (...). / Füleki fő tisztet ez akkor visele, / Holott vitézsége szép szárnyat nevele“.A táblaavatás után két előadás hangzik el a füleki Csemadok szervezésében a városi magyar közösségi házban. Szvorák Zsusza egy földre szállt angyal, aki eddig ezt még nem tudta, most evidensen láthatta. Jankovics József, Gyöngyösi István műveinek kiadója Gyöngyösi és Koháry István kapcsolatát boncolgatta, miközben számos Gyöngyösi-rejtély eloszlatását is megkísérelte (hogyan, miért, miképp katolizált, ilyesmik) a még mindig sajnálatosan hiányos költőbiográfia rejtemeibe való beavatás során. Megrökönyödve hallgatom: gyakorlatilag (legalább) két Gyöngyösi István van a korban, akad egy Heves-megyei is, a Gyöngyösi-leszármazott irodalomtörténész pedig a családi emlékezet hitelét is latba vetette, hogy korrigálja az életrajz kényes pontjait... Előadását számos konkrét dokumentum bemutatásával színesítette (ki írt és hogyan, ráadásul kiderül, Wesselényi kiváló író is, nemcsak Vénus szövetségese) , s így a zsúfolásig megtelt terem közönsége a filológiai munka minkéntjével is megismerkedhetett. Óriási siker Gyöngyösi nagybalogi levele, melyben arról ír, hogy márpedig nem kamatyolt a szobalánnyal, mert amúgy is félsódarú, ráadásul a lőcsei breviáriumba is beírhatnák, hogy „Sancte Gyöngyösi, ora pro nobis“, olyan reménytelenül szent életet él e tájon a barokk poéta. Jankovics meggyőz, hogy a levelet ezúttal nem Thaly Kálmán hamisította, mert előkerült a hietles eredeti. Kőszeghy Péter atmoszférateremtő előadása Balassa János és Balassi Bálint korába kalauzolta hallgatóit: fogolycserék, váratlan szívelégtelenségben bizonyos menetrend szerint elhalálozó kapitányok, egy Fülekből szökdöső, áruló szerecsen identitásproblémái, életlehetőségei, Balassa János vakmerő vállalkozásai és a szokásos magyar töketlenkedések a XVI. század horizontján. A 360 éve született II. Koháry István költői világát ma már csak a bennfentesek élvezik, a nagy többség nem ismeri, a magyar szakos pedig unja. A földi lét és a kozmikus túlvilág egységét hirdető és a sivár magányosságérzésnek transzcendens távlatot adó költőt, akinek „egész élete is mert árnyék s csak álom”, Szörényi László méltatta, méghozzá olyan hévvel, hogy az ember az esti sörözés, borozás helyett a legszívesebben előkapott volna egy Koháry-kötetet. A koszorúzással egybekötött előadásra a füleki r. katolikus templomban került sor a Koháry Társaság szervezésében, a költő meg ott lebeg az oltár előtt, örök éhkoppon, torzonborz szakállal, prófétai hajzattal, csonttá soványodva, és minden zokszó nélkül, mert ebben tapasztalta meg a szabdaságot, abban, hogy szabadság nincsen, szinte a kertészi sorsatalanság jut az ember eszébe. Mekkora sztár lehetett volna, ha felmegy a császárhoz így, ahogy most itt áll a látomás közepén, de ő nem ment fel, inkább maradt, és hagyta, hadd táplálja, hizlalja a gondviselés lelki kenyere. Az örök versen meditál vagy felidézi, amit valamelyik börtönében írt, „nincsen azhol penna, még Naso sem írna verset papirosra,/ nem lehet írása, kinek papirosa nincsen firkálásra.” Koháry érdekes módon arról tudotta legjobban írni, amiben nem volt része: kenyéren és vízen koplalva barokk főúri menüt ábrázol, pazar kertekben sétálgat, Koháry érdekes módon képes volt szétzúzni a barokk allegória szokásos kereteit: egy hosszúversében (melyik nem az?) megjelenik Mercurius, aki elmondja, hogy ő csak szokásból van itt, mint tudós költői attribútum, igazából nem is létezik, vagy ha mégis, akkor ő inkább Koháry őrangyala. A koszorúzás után (5 darab koszorút cipeltünk a vonaton: ezek vagy koszorúárusok, vagy tömegszerencsétlenség történt, gondolhatták) séta a Koháry-kúriához: romokban hever, a helyi cserkészek újítgatják fel itt-ott, megkövült sorsa azonban kész örökkévalóságnak tetszhet, mint Koháryé. Még a pincébe is beeresztenek, az egyik cella mintha Koháryé lenne. Mizser útközben megmutatja, hol töltötte gyermekkorát: az Anna-villa (helyesen: Éva-villa) ma egy szórakozóhely, a teraszon játszott a kutyával, a dédapja építette, aki erdész volt. Képzelj el egy novellát, mely arról szól, hogy bemégy pizzázni arra a teraszra, ahol ötévesen a kutyáddal játszottál, ha elfog a hányás, nem kell gondolkoznod, hol a wc. Este az előzékeny (Flóra kisvakondos nyalókát kap, mi pedig vacsorát, soproni kékfrankost) Attilával beszélgetünk, kinyomtatjuk Jankovics beszédének szlovák verzióját, hátha idén a csetneki polgármester is eljön a sírhoz.
2009. július 16. Alistál. A tanszéki parti utolsó órái. Feleségem egy finn költői antológiából olvas fel verseket: a négy költőnő közül ki a legjobb, kérdi. Mért, jó valamelyik?, gondolom, de nem szólok, miután kijöttem a medencéből, meg aztán én vettem neki a könyvet Gyulán. Ajándék versnek ne nézd a sorát. Az első, Marjo Isopahkala nyer, a finn és udmurt irodalom értője, Kozmács István és Vancsó Ildikó is rá szavaz: egy szakértői és egy dékánhelyettesi voks után ki merne ellent mondani? „Nő voltam, / aki a férfi lábainál zokogott, / míg az pisilt.” (Egy férfi nem pisil, üzenem a fordítónak.) Kozmács remek esszét rögtönöz a finn vers magyar szagtalanságáról és nyelvbezártságáról meg a fordítógép fordulatszámáról.
Délután strand Flórával, Anna is épp ott van: nem tudunk szabadulni, a lányok gyalog jönnek, meg-megállnak, ne ácsorogj, Flóra, mondom, apuka, én nem csorgok át, válaszol a lányom, aztán felugrunk Tóth Laciékhoz (Annához!), Flórát csak erőszakkal tudom hazatávolítani, megdöbbent ez a szívet tépő baráti ragaszkodás. Fél órás zokogás, megnyugtatom, holnap két pihenővel (dióspatonyi templom, légi kastélypark) két óra alatt lekerekezünk Illésházára, a mamához, ott lesz a kis Örkény meg Buda is, mert a húgomék hazaruccantak egy csónaktúra apropóján. A dédi is hazajött a csölösztői gyógykezelésről: frissebb, mint valaha. Lerámolt Szűz Máriákkal, és egy XVI. Benedeket ábrázoló ezüstözött, kinyitható könyvecskével játszadozunk majd a szőnyegén. Útközben pedig beadunk egy könyvet (Szólásgyűjtemény a nőkről) Mészáros Bandinak, aki nemrég volt hatvanéves, és akit nem tisztelhettünk meg jelenlétünkkel a gulyáspartiján. Isten éltesse! Este meg majd épségben hazakerekezünk, és felcipelem a járgányokat az erkélyre.
2009. július 15. Dunaszerdahely, Alistál. Reggel, miközben a lehető leggusztustalanabb módon mártogatom a kalácsot a tejbe, és szörcsögök, szörcsögtetek, mint egy disznó, élvezem, ahogy a kalács tésztája el-eltéríti vagy épp kisebb erecskékké duzzasztja a tejet, és felfogom a bögrével. A szabadság percei. Ma csatlakozom én is a nyitrai kollégák tanszéki bulijához (óh, a boldog nyitrai évek, amikor ott is oktatgattam...). Délután találka a galériában, Flóra boldogan röpül felém, az anyja is, előbb megcsodáljuk a csodabuszt, a Petőfi Irodalmi Múzeum hiperjárgányát: ki az, aki a tűző napon ne vágyna egy fülledt buszbelsőre, ha a magyar nyelv éve alkalmából rendezett mozgókiállítás zötyögött Szerdahelyre benne? A kiállított tárgyak közt megtaláljuk Sándor Anna tanszékvezető egyik könyvét is a Nyitra környéki nyelvjárásokról! Flóra is élvezi a buszt, bár nem Kazinczy miatt: a korláton kiválóan lehet csúszdázni. A galéria kicsit unalmas: de van egy zongora. Az egykori kollégák jeles zenészei közül Presinszky Károly ad koncertet, melyhez legalább egy félórás daldélutánt rittyent a tanszék, a kiállítás őrzője döbbenten hallgat. Flóra táncol, (eszébe ötlik, hogy nemrég is itt táncolt, amikor Juhász R. József és társa zenéltek három varrógépen) majd előad egy abszolút kortárs atonális remekművet poszt-Berio és ultra-Cage stílusban. Nem a zongorát preparálja, nem a hangszert kezeli totális zenei konfigurációként, hanem a játszás szabadságát korlátozza, jobbjában egy vörös plüssördög, baljában Mimi egér. Aztán Alistál: fürdés a medencében (Pimpa és Armando), közben fél füllel hallani, ahogy a nyelvészek (Tolcsvay Nagy Gábor, Vancsó Ildikó, Sándor Anna) a nyelvtörvényről beszélgetnek.
Rengeteg humor, fergeteges grillparty, tartalmas eszmecsere Benyovszky Krisztiánnal irodalmi és olaszos kérdésekről, és hosszú éneklés (Flóra rendre kiköveteli a virágomvirágomot. Tegnap állítólag a bősi templomban is reklamált, Józsa Attila atya orgonaprodukciója után nem túl diszkréten megkérdezte: jó, jó, de mikor lesz a csigabiga? ). És itt van gitárostul Menyhárt Dodi bácsi is, Flóra egyik bálványa, a Kicsi Hang egyik nagy hangja, akinek lemeze családi bestseller. Magam is meglepődöm, amikor a feleségemmel egy óvatlan pillanatban táncra perdülünk. Rég éreztem magam ilyen jól. Mindenkinek hoztam ajándékba egy-egy cd-t. Bárczi Zsófi pl. egy Lorca-cd-t kapott, melyen a híres népdalgyűjteményét énekli Victoria de Los Angeles, szavalnak pár Lorca-verset, és maga is Lorca zongorázik (Hm.). A férje ismeri a dalokat, és elénekel párat, sőt egy csodás spanyol dalt próbálok memorizálni az aranyhajú, ezüstfésűs szűzről és a patakban a gyermek születésén örvendező halakról, már ha az olasz alapján jól értem a spanyolt. Dodi egy Glass-válogatást, a minimalizmus egykor jó hatással volt Flórára is, mindig elszenderedett tőle. Baukó János szülinapot ünnepel, és kezdettől bacchusi bőkezűséggel viseli gondom, Rameau Anacreonját hoztam neki, mint aki ráérzett a lényegre. A tanszékvezető és helyettese Vivaldit kapnak (az új Kozena-albumot), Anna a latinos Juditha Triumphans miatt, Ildikó pedig azért, mert neki jobb adni, mint kölcsönadni. N. Tóth Anikónak egy Eötvös-féle csodálatos mandarin jár, Deninek görög dalok Agnes Baltsa hangján, Benyovszkynak Berio, Kozmács Istvánnak Rautavaara, Presinszky Karcsinak Pimpa-dvd. Éjjel kettő felé még kötetlenebb fürdés, aztán rövid prédikáció a kortárs zenéről. Ámen.
2009. július 14. Gyuláról jövet kis pesti elidőzés, a vonatban előbb Vass Tibor üde, de végeredményben vegyes-túlpoentírozott verskötetét olvasom, aztán Gerevich András kitűnő-örvénymély Barátokját: az egyik metaforátlanul poétikusabban nőzik, mint ahogy a másik fiúzik. Van-e ennek jelentősége? Van-e meleg, langyos és hideg irodalom? A queer zenetörténészek azt mondják, igen, sőt könnyű az irodalomtörténészeknek meg a művészettörténészeknek, bezzeg nekik... Van-e neme a zeneének és irányul-e nemre, kifejez-e nemi identitást? Aztán eszembe jut, egy történet Aaron Coplandról. Az amerikai nemzeti zeneköltőről mesélik, hogy amikor az utcán meglátott egy gyönyörű, kisportolt fiatalembert, egyszer csak így szólt: „Ott megy a negyedik szimfóniám.” A negyediknek tehát van neme.
A komáromi vonaton utazik egy fickó, mintha egy kosztümös Pasolini-filmből lépett volna ki, félig-meddig fogatlan, borostás és (mit szépítsem) büdös, egy véletlen etűdre se ihletné Coplandot, hol sört iszik, hol hugyozni megy, hol meg bicskával eszi a kolbászt, a kenyeret, a paprikát, a paradicsomot, s ha lenne nála, nyilván így enné a fagyit vagy a gyömbérmártásos szűzérmét is. Érdekli a költészet, mondja, olvassak fel neki egy verset a Gerevich-kötetből. Felolvasom a Zöld címűt, már ameddig hagyja az öncenzúra. Ilyet akárki ír, mondja a foga közt a kolbász. Erre nekidurálom magam, és azt mondom, még nincs vége, és felolvasom a szopást is. Ez nem vers, hanem picsaság, mondja, az Anyám tyúkja az vers, ez meg nem vers. Egy tükörről szól, arról, hogy minden másik ember egy tükör, hogy azt, hogy vagyunk, csak a másikban láthatjuk meg. Ahogy én látom magamat most benned. Szánalmasnak és tehetetlennek.
Estére érek haza, a tűzhelyen mákos és kakaós kalács, a hölgyek elmentek az alistáli tanszéki bulira, pardon, kihelyezett, három napos tanszéki értekezletre és workshopra. A hűtőben akad valami spanyol bor, zuhany, aztán falrengető zenélés, véres áriák és dvd-n Maazel teljes 1984-e. Velőtrázó.
2009. július 13. Gyula. Gyors zuhany a Park Szállóban, közben, előtte és főleg utána Mezzo. Lenn a hallban Lackfiék, akiket ekkor még nem ismertem meg. Egy Pina Bausch- koreográfia után egy hölgy csodásan zongorázza Debussyt, szinte meztelenre vetkőztet, mondhatnám, ha nem épp a zuhany alól jönnék. Egek, háromnegyed hat, rohanás a várhoz, színpadi próba. Nádasdy azonnal a zongorához ül: lehet, hogy Szakcsi Lakatos fog felolvasni? És este Democritus valóban hol harsányabban, hol intellektuálisan befelé, hol kirobbanóan, hol ráncrengetően, hol hashurkacsiklandozóan, hol ciklikus rohamokban, hol arisztokratikusan, szemráncpittyogatva, de mindenkoron nevetett Gyulán, hol Erdős Virág, hol Egressy Zoltán, hol Fekete Vince, hol Háy János, hol Lackfi János, hol Nádasdy Ádám, hol Podmaniczky Szilárd, hol Tóth Krisztina, hol Szabó Tibor Benjamin, hol Szőcs Géza hol meg jómagam és tagolólag a mesterszónok Tarján Tamás ábrázatát öltve magára. Kecskesajtra egyelőre nincs gusztusom, de kitűnően értek ahhoz, miként kell pl. egy falut manapság felvirágoztatni. A leghumorosabb szerintem messze Szakcsi Lakatos Béla volt, annak ellenére, hogy a zenei humorról talán a legnehezebb megmondani, hogy mi fán terem, annyira absztrakt és mégis annyira füllel foghatóan biológiai. Ez a zene, ahogy Bernstein mondta egyszer az expresszív-intellektuális dzsesszről, „hol elegáns ruhát, hol sörte hajat, hol szarukeretes szemüveget” visel. Vagy mindet egyszerre, mondhatnánk, és persze, trikót meg rövidnadrágot. Szakcsi Lakatos csigabigavariációja felülmúlta a leglegendásabb irodalmi próbálkozásokat, a tavaszi szél pedig nem csak vizet árasztott, hanem a latin humor minden lehetséges válfaját. Az est reggelig tart, a Rondellában, ahol kitűnő juhfarkat lehet inni (erre Vincével már az előadás előtt rájöttünk, és Tóth Krisztina rövidital-kortyantása is oldotta a feszültséget), ahol Nádasdy olyan elmésen magyarázza el nekem, hogy tkp. miért marginális Danténál a tercinás rímelés (aki teheti, olvassa el, vagy még inkább fel a Műútban a csodás eredményt!), hogy egészen reggelig el is hiszem. Elek Háy aktuálpolitikai szatírájáról próbál értekezni, de Fekete Vincével a kisebbségi sorsban dagonyázó egzisztenciális létszorongatottságra hivatkozva nem kívánunk beleszólni az anyaország költészetesztétikai ügyeibe. Azért lecsatoltam mégis a szeméremövet, nem állhattam, hogy ne dicsérjem Háy egyes retorikai megoldásait és termő ötleteit. Tarján hajnali kettő tájban Király Istvánra emlékszik vissza Egressynek vagy Egressyvel, és ahogy hallom, nosztalgikus bizsergés fut át rajtam, ő volt az, aki részképzős koromban elemi hatással volt rám az ELTE-n, nála hallgattam Tandorit és Nádast, minden kötelezettség nélkül, hiszen hazatérve így is, úgy is le kellett vizsgáznom Ady és Móricz életrajzából meg Fábry Zoltán és Gaál Gábor roppant intellektuális, határokon átívelő kapcsolatáról.
(2009. július 10.)
Szerelmetes barátját, Zoltanus de genere Csehy idvezli Paulus Centum Perediensis s néki állapatját megjelenti minden jó lakást kívánván ez nyári üdőben!
Azmint az esztrág hajnalnak idejin vala vadászdogálásban az rétnek mezein, hol békára, pocikra, e egyéb földi férgekre, úgy vagyon az én igen elvadult éltem is eznapság, minthogy csak azon igyekezék, hogy az régiek írásibúl megjobbítván s megujítván az magyar nyelvet, s öregbítvén aznak hírit, ismeg csak rút nyomorúságva vötvén magam, kínnal vertengetvén az elmének csalárdságátul öszveírni próbállék külenb-külenb féle dolgokat. Ez munkában penig segedelmemre csak az ó könyvek valának, s úgy alítám, azhelyett, hogy elmémben való szép növekvésre serkentgetnének, csak undok gyagyaságot hoznak belém. Az minap penig igen nagy vala az reménségem, előmbe véve az múlt esztendőben írott dolgokat, de azminthogy beléfogák, az gondolatok, mint legyek ragadának póknak légyfogó hálójába, mindazonáltal semmiképpen nem írhatnék az éretelem győzedelmes oszlopának árnyékiban semminemő érdemi dolgot. Minthogy a Szerencsének állhatatlansága ellen serkentgetem fel mindegyre virtusomat, s az Constantia segedelmével reménylek dolgomban folytatást, abba nem hagyám, mindegyre csak azon igyekezek, hogy az régiek bölcs írási előtt az én szerény munkám sem vallana kárt, s Krisztus urunk segedelmével hiszem, hogy rövidnap végire megyek, s pironkodás híján fogok még valahára is nyugovóra térni.
Az jövendő héten penig valamely napon útam Duna-Szerdahlyre veszem, s hahogy idődnek szorongatása enyheszik, vagy penig residentiádon leszel tanálható, izend meg, s talám szemben is tanálkozhatnánk.
Az ideig penig az teremtő kegyelmességéből felnőtt szép üdőben legyen jó lakásod!
Nagymeltoságú barátom, Paulus Centum Perediensis,
minthogy völgyek öblén az szók gyakor megakadnak, parnasszusi magos leveledre nehezen talála az gyars elme szineket, de Mercurius végül es mutata nemi futamatot megakadt dolgomnak. Hetfőn, azaz a Hold napján az régi rettenetes Gyula várába menendek felolvasandó néminemű poezist, jól tudván rózsa is az tövis közt verágzik, s arany is ott tisztul, hol az tűz lángozik. Örvendetes Delos az szűz Dianával, Cyprus peniglen az mosolygó Venus szép ábrázatjával, az erős Gyula is olyan mastan nevető Democritusával. Megirám minap opuszaim egynehányát, s amit nagyméltóságú Tiberius de genere Elec, az nevezetes Lenunculus (mondatik Arcanak is) redactorja rostálgatván hagyandónak vélt, s az rút erkölcseknek mételyét bennük elenyészteté volt, ottan azon nyomban előbe bocsátom én színes beszédekkel az publikom ítéletének. Sok furmány parázna beszédnek lett imigyen vége, hisz meredek kősziklák az felhágást tiltják, s Daedalus útját es tenger szorítá el. Az Szent Ferenc szentséges nadrágjárul koholt lator dudolmányom így vetteték lángok közibe, az Vulcanus arany lehébe. Nem siratom, hisz Pegazusnak rúgásábul fakadt buzgó forrása az kertem végiben csörgedez mindenkoron. Mars napján, azaz kedden, ha ad Apollo kévánt segedelmet, immáron hamar futassal hazatérendek. Mercurius napján es onnan felfele előrelathatolag mar honomban lészek. Mint mikor rajzása indul az méheknek vagy a könnyű szellők erdőkön sietnek, szabad gyövés-menés van aztán mindeneknek. Azmint az gyors üdők szárnyakon repülnek, reményseggel hiszem, néha békességes napokkal derülnek.
Látásodnak örvendve bátyád, Zoltanus de genere Csehy.
(2009. július 3.) Elrohanok befizetni az előleget a jogosítványra: a jövő héten kezdődik a kurzus, ne tessék nyugtalankodni, időben figyelmeztetem majd a nagyérdeműt, mikor nem tanácsos Dunaszerdahelyen (vajon ez most nyilvános megszólalás? köteles vagyok államnyelven is feltüntetni a város nevét? az új nyelvtörvénnyel vannak még gondjaim) csak úgy önfeledten flangálni az utcán. Biztos, ami biztos, veszek egy könyvet a tárgyban, nehogy csak metaforikus képzetekből deriváljam elő a valóságot. A könyvesboltban azonban váratlan sokk ér: a Szlovákiai magyar írók arcképcsarnoka című kiadvány. Irdatlan képmonstrumok Antal Sándortól Szalay Zoltánig, kereken 100 darab, köztük az enyém. Somogyi jó fotós (önálló album járna neki), nem úgy Görföl Jenő (nála még piros szem effektus is van, de lehet, hogy csak repróhiba). Rövid életrajz a szétnyitható (belül üres!) A4-es méretnél nagyobb duplalap hátoldalán, esetleges adatok, szakirodalom (persze, csak ami Szlovákiában jelent meg). Mintha egy festészetről szóló album csak a festő portréit közölné, és a képei címét. Nem fért volna el belül pl. egy versrészlet vagy novella-, illetve regénycafat? De már a kérdésfelvetéssel is belesétáltam a csapdába: nem akarok a könyv rendszerén belül gondolkodni, mert eleve elhibázott ötletnek tartom. De ha már valóban információs célzatú a kiadvány, miért csak egynyelvű, és miért nem a lényegről szól? És mi itt a lényeg? Hogy volt, van nálunk 100 író, akiből az egyetemes magyar irodalomban kb. 10 (na jó, 15) ha számít valamit? Kimaradtak az irodalomtudósok, és a tudományos irodalom képviselői és azok, akiknek nincs szépirodalmi munkásságuk, de pl. fordítanak (lesz folytatás, lesz folytatás, alig várom!): akkor mit keres itt Alabán Ferenc, Zalabai Zsigmond vagy Laczkóné Erdélyi Margit? Hol dugdossák verseiket, novelláikat? És hol marad pl. Mészáros András? Hogy kerülhet az ember ilyen hülye helyzetbe, és valóban nincs felelőse az ilyesminek? Márai Sándort nézem, aztán a dilettáns Gyüre Lajost. Szép duett. Összeköti őket a bús magyar sors, más semmi. Hodossy Gyulát és Szigeti Lászlót. Szigeti portréja kifejezetten szép. Tóth László, a szerkesztő, életrajzíró és bibliográfus Görfölt kapott, meg is érdemli. Az irodalom sokszínűsége, sokszólamúsága, naná. Virágozzék minden virág, a szarszagú is. Itt a mező. Eretnek balfék vagyok, és nem találom a helyem a mezőn: előbb-utóbb ki fognak gyomlálni. Érzem a vesztem. A könyvtáros, a közművelődésben dolgozó, a diák (a kiadvány megcélzottjai) meg majd a kép szerint választ: talán azt a bajuszosat, igen, bizonyára pezsdül az irálya, vagy inkább azt az érzéki mosolyú költőnőt akarom, az az izmos nyakú bizonyára jó verseket ír, ugyan miféle regényt hoz össze, akinek szőrszálak állnak ki az orrából, és miféle költő az, aki nyakkendőt hord?
Pénzes Tímeáról megtudom, hogy „jelenleg Budapesten van”. Én pedig magamon kívül.
(2009. július 2.) Ma olvasom el a legutóbbi zenei írásom kinyomtatott változatát a Szalonban (az Új Szó melléklete), valahogy mindig csúszásban vagyok, de ez már talán túlzás. „A Fotográfia mindig meglep, s ez a meglepetés tartós, szüntelenül megújul. Lehet, hogy ennekaz örökös meglepetésnek a forrása valami vallásos dolog, ami bennem is megvan: a Fotográfiának van némi köze a feltámadáshoz” – írja Roland Barthes a Világoskamra 35. fejezetében. John Corigliano Snapshot: Circa 1909 című alkotása mintha teljesen ugyanezt az alapérzést jelenítené meg: az együttlétezés misztériumát, mely lerombolja magát az időt. A zenemű gyakorlatilag egy fénykép hangulatleírása. A zeneszerző nagybátyja és (kb. 8 esztendős) édesapja (aki később több mint 25 esztendőn át a New York-i Filharmonikusok koncertmestere volt) egy darabot adnak elő hegedűn és gitáron. A fénykép leírásaként működő zene számos izgalmas kérdést vet fel: megidézhető-e a fényképről kiszorult hang? Vajon mit játszik a két fiú? Rekonstruálható-e a pillanat? Mennyi a fénykép jellegéből adódó póz, és mennyi a zenei mámor spontaneitása? Beléphetünk-e a zenei együttlétezésbe? Corigliano csak haloványan tesz kísérletet a játszott darab rekonstruálására: a gitár hangjait vonósok idézik meg, a vezérmotívumokat a hegedűkre bízza, az egyik kifejezetten az édesapa álmát hivatott megtestesíteni, a másik rekonstruáló természetű. Valóság és képzelet egymást kiegészítő játéka uralja a zenét, mely lényegében a fotó szemlélőjének „munkafázisait” jeleníti meg. Kétségtelen, hogy a darab erősen nosztalgikus karaktert nyer, ám Corigliano nem hagyja elharapózni ezt a gyanús minőséget: a zene mintha a gondolat folyamatos korrekciója lenne, s néha az az érzésünk, hogy nem is értelmezi a fotót, hanem előhívja. Ez az előhívás megnyitja az emlékezés tereit, és időtleníti is azt, mintegy feltámasztja az élményt.
Sylvano Bussotti Fogli d’album című remek alkotása már korábban is kísérletezett a fotó zenévé transzformálásával, ám nála a szenvtelen leíró hajlam radikalizmusa dominált, s Coriglianóval ellentétben a téma zenei betájolása gyakorta tudatosan támadta az élményt magát, vagyis alapállása eredendően kritikai természetű, művészet és élet határait semmibe vevően kegyetlen volt. Ilyesmiket írok, írtam, és most újrahallgatom a darabot. Coriglianóét és Bussottiét: Bussotti a nyerő.
(2009. június 27–28.) Bécs. Két „erős férfit” keresnek, az „erős” kicsit zavarba hoz, de aztán mégis mi leszünk azok Margócsy Istvánnal, akik felhozzuk az emeletre a mozgássérült fiút. A finnugor tanszék telő terme, gyertyafény, bor, szőlő, klasszicizálódó avantgárd – Bacchus diszkrét bevonulása. A szónoklatok sorát Timothy Riese kezdi, ő a helyzetfestő: Deréky Pál hatvanéves. Beszél még Ötvös Péter, Andrea Seidler és végül a legfrappánsabban és szellemesebben maga az ünnepelt, aki többek közt németül sziporkázva arról értekezik, hogy miért nem tud még mindig rendesen németül, majd felolvassa „archipoétája”, Határ Győző egy versét: ez a legérzékenyebb részegység, a (bio?)tortafújást lepipáló csúcspont, amikor a lényeg létbe borzadva nyilatkozik meg a látszatkönnyedség felületi retorikájából egészen váratlanul bomolva ki. Mindeközben látszik a belső kohézió, ahogy a munka itt, e tájon teremtődik, és magától értetődően létrehozza eredményeit: ezzel párhuzamosan erősödik a kívülállásom is, és egyre gátlástalanabbul irigykedem, konkrétan pl. beszélgetőtársamra, Kókai Károlyra, aki esztendeje kultúrtörténetet oktathat itt. Kötet is készült, persze, On the Road. Zwischen Kulturen unterwegs címmel, a borítón Deréky nyolc színben pompázó legendás biciklije, benne seregnyi írás, köztük az én kísérleti Cselényi-tanulmányom az Elvetélt szivárvány Stockhausen- és Xenakis-allúzióiról. Aláírjuk az egyetlen keménykötésűt.
Meg kell vallanom, imádom Bécset, és Róma, Róma meg Róma után ez lenne a negyedik nagyváros, ahol a legszívesebben élnék. Egykori vendégtanárságom csekély minimálidőszaka egyike legkedvesebb emlékeimnek: már-már feladtam a pozsonyi humanista és neolatin irodalomtörténeti kurzust, amikor itt, Bécsben igazolást nyert a kurzus létjogosultsága, mert érdekes módon sehol se fogadták olyan kitörő örömmel és olvasták, magyarázták olyan szenvedéllyel Petrarcát vagy Janus Pannoniust mint épp itt. Meg hát a zene, mely errefelé a klasszikus alapokon szétburjánzó létezés mozgatója. A Karlsplatzon mindig bizonytalankodom picit a hogyantovábbal, az operánál akarok kijönni, fülelek, hallom-e már a híres zenélő WC farizomringató Strauss-dallamait, de nem, messze lehet még, a lábam alatt, nocsak, mintha megszólalna a Schnittke-csillag, erre, erre. És a Bartók-csillag után már biztos vagyok benne, hogy célt érek, igen, ott lehet zenére (mellé)pisilni (sőt!), és máris a von Karajan-téren vagyok, innen irány a Caruso, a legmívesebb hangkocsma, a dobozolt csodákkal csábító, kirkéi operataverna. Meg is lett az eredmény: Vivaldi (Orlando finto pazzo) és Dusapin (Perela, uomo di fumo !!!!). A három anya szülte (Pena – kín, Rete – háló, Lama – penge) füstemberrel később is találkozom: egy arctalan rokokó férfi alakjában, a pantomimesek egyike ő, aki most éppen csak ruhailag létezik. Ransmayr németül Anikónak, hosszas tudós búvárlat a klasszikus filológusok lélekmelengető shopjában, kis világ ez, ahol alaposan kiélvezhető a másság, triumfáló intellektuális diadal mindaddig, míg ki nem nyitod valamelyik ógörög szerzőt, és meg nem aláz istenesen. Vasárnap jön a család, irány a természettudományi múzeum, Flóra kedvenc múzeumtípusa, és nem annyira a willendorfi Vénhús miatt. Felfoghatatlan, miképpen sikerül ilyen pazar összhangba hozni a természetet a művészettel, bár Mária Terézia preparált ebe, vagy a japán császár ajándék-ízeltlábúja azért megijeszt. Megüljük a népszerű parki elefántbébit, mint szemben Teréz a haza súlyos székét. Teljesen bécsies ebéd (naná, hogy bécsi szelet!!!) a Gürtelen, séta, lovak, hintók, fiákerek, fogatok, lovak, lovak, lovak, Belveder, aztán irány haza, előbb Pozsonyba, a külvárosba, majd ki, egészen a peremre.
(2009. július 24.) Pozsony, szokásosnak induló fogadóórák, kapkodó szervezés (a kerek Gyöngyösi István-évforduló tisztes ünneplése tárgyában, a csetneki koszorúzás víziója, füleki táblaavatás, murányi túra) aztán fordulat: megérkezik Száz Pál, a Daphnis búsongása című posztrokokó remeklés szerzője, és maximálisan felvillanyoz. Szövege kitűnő (az intertextuális játék nagyszerűségében képes feloldani a mindenkori historikus görcsöt, képes megmutatni, hogy Árkádia nem más, mint a létezés tehetetlensége, hogy az idill a rétegzettség allegorikus brutalitása), alig tudok itt-ott belemászogatni, belepiszkítgatni (talán a Rousseau-idézetek mai nyelvezete, talán a csipkézett versbetétek metrikai lazaságai, egy-egy stílustörőnek látszó jelző, de...): készen jött és készen megy, lám-lám, micsoda hülyeség ez a tehetséggondozósdi, ez a folytonos, szinte perverz kézfogdosás, (még egy szonettkoszorúról, két kisregénnyi prózaszövegről és egy poémáról kell véleményt írnom – úgy látszik, örök szerkesztő maradtam, még akkor is, ha már lapom sincs) a tehetség magától értetődően ütközik ki, mint egy természeti képződmény, egyszer csak ott van a horizonton, és a jelenléte nem csak hogy számít, de magát a kilátást befolyásolja. Érett stílus, pazar játékosság, tudálékmentes bölcsesség, kisujjban Csokonai, Kazinczy, Gessner, mellzsebben az idillköltészet az árkádikus hagyomány és a fülében rokokó opera minden titka a komplett Lully és Rameau. Még nem találkoztam tájainkon emberrel, akivel a barokk és a rokokó operáról ilyen szenvedéllyel beszélhettem volna pár pohár (na jó, korsó) sör mellett. Grendel is csatlakozik hozzánk egy sör erejéig: visszafarolunk az irodalomba. Szakadni kezd az eső, Grendellel a jezsuitákig egy ernyő alatt ballagunk: a franciákhoz megyek, néhány friss zenei anyagért. Valami filozófus beszél a könyvtárban, Marcelli professzort látom, szinte szégyellem, hogy nem beszélek franciául, és csak hangilag zsákmányolom ki ezt az intézményt, a hangtárát, pazar zeneműtárát, miközben eszem ágában sincs nekiülni a nyelvnek. Aztán győz a latinista magabiztossága: végül is tudok, csak kissé régiesebb formában. A könyvtáros hölgy diszkréten közli, mintegy odasúgja, gondosan körülnézve előtte, persze, hogy ha visszahozzák a Monteverdi Ritorno di Ulisse in patria dvd-t, elteszi nekem, sőt Bach orgonaműveit is 12 cd-n. Este Auber Fra Diavolóját hallgatom: már ameddig bírom. („Agnes la jouvencelle...”) Pocsék.
(2009. június 20.) Dévény esőben is szép, jobban mondva a táj: hol van ilyenkor a szabad-e betörnöm udvariassága, betörünk és kész. A fellegvár zárva, az alsó kiállítást kissé komikusnak találjuk, a régészeti munkáról szól (kesztyű, aceton, lapát stb.) és nem annak eredményéről. Mintha divatbemutatón a cérnafajtákat mutogatnák. A teremőr nénik és bácsi el vannak ragadtatva Flóra kék szemétől, kisajtolunk a gyerekből pár szlovák szót is, hogy örömük teljes legyen. Ami itt van, az inkább tájilag érdekes: kisugárzása van, egy közép-európai Delphi lehetőségeit hordja magában. Lenn, egy kocsmában finnekkel és finnbarátokkal találkozunk, nevezetesen Virpivel, aki nemsokára Kazahsztánba repül, illetve Zsuzsával, a finnség pozsonyi oszlopával. Flóra kap valami iszonyú büdös sajtot enni, de képtelen megbirkózni vele, csak a kenyeret majszolgatja. Aztán irány a busz, és a pozsonyi nemzeti múzeum, ahol a mamutot kell órákig csodálni és a kitömött állatokat. Van egy remek kiállítás a Himalájáról, nagyon jól jön, éppen Ransmayr-lázban égünk, A repülő hegy (Márton László zseniális fordításában!), esküszöm, az évtized egyik legnagyobb könyve: maga a megvalósult költészet, a váratlan, a helyzetbe hozott identitások megképződésének költészete. Flóra csak úgy hajtja az imamalmokat, fújja a szentély tetején a kürtöket, bemászik a sátrakba. A műpatakban eleven halak kaotikus zavara.
(2009. július 18.) Pest. A Múzeum körúti épületbe kanyarodva megpillantom Kulcsár Szabó Ernőt, azonnal követem, meggyőződésem, hogy ő is a Boccaccio-konferenciára siet, ez a meggyőződés azonban egy megvilágosodás-pillanat erejével kezd el hirtelen foszladozni, és egyre hiteltelenebb naivitásnak látszik, és az is: egy védésre siet a kari tanácsterembe. Az én célpontom, mondja a portás, a Kovács Máté terem. Horváth Iván szokás szerint csodálatosan, érzékenyen és elérzékenyülve beszél, a 2009-es fiatal kutatók konferenciájának önként választott tárgya Boccaccio. A tudomány kortalan, anarchikus, szabadságcentrikus, provokálandó és provokálható, az ötlet és elmeél pedig egy kutató pályáján belül adott mennyiségű. És kezdetét is veszi a szervezett anarchia: a legjobb értelemben vett, tágított és táguló szabadság, és boldog vagyok, hogy ebben a szabadságban magam is részt vehetek (ennél nagyobb megtiszteltetés aligha érhet), a második szekciót én elnöklöm, és 4-ből 3, mondom, 4-ből 3 és ez már-már tökély. Ilyet a „nagyok” se tudnak, sőt. A Babilon-toposztól Foresti ideológiai szempontú Boccaccio-átdolgozásán (a híres nőkről írt latin portrésorozatot plagizálta és egészítette ki) át, a Voltér és Grizeldisz szadizmusán keresztül, (ugyan-ugyan, hiszen a sztori csak Isten és ember viszonyának allegorikus kifejeződése) a szívkivágós Gismunda és Guisqardusig ível a skála, és a napba még belefér Pasolini világa, a férfias nők és nőtlen férfiak toposza, de még Assman (a mesés Amorosa visione című elhanyagolt Boccaccio-költemény kapcsán) és Todorov (egy Dekameron-toposz vizsgálata ürügyén) is. Kedvem is kerekedik a Fiesolei nimfaénekhez, este már azt olvasom. Flórának este mesélem, hogy találkoztam Armandóval (Armando Nuzzo), de neki, noha ízig-vérig Armando, nincs Pimpa nevű pöttyös kutyája. Keserűen szűri le a tanulságot: Armando sok van, Pimpa csak egy.
(2009. június 12.) Kolozsvár. Előbb a Hecatelegiumból olvasok, majd a Puccini-versekből, Balázs Imre József frappánsan, szellemesen és szeretettel kérdez (annak pessoai tudatában, amit A múzsa a kulisszák mögül című versében fogalmaz meg: „A múzsa az egy alibi, / csavar a gépezetben, / bármi jó ráfogható / legalább képzeletben.”) , Csobánka Zsuzsa Bog című kötetéből (Szoba Kiadó) választ először verseket, valamennyi sajátos létszorongatottságot sugároz, melyet a patetikusságot alaposan leépítő köznapiság üdesége hat át. Király Levente rekeszizmokat megdolgoztató Dragomán-paródiája fergeteges élmény. Orbán János Dénes már nem verslábakban, rímekben, hanem négyzetméterekben számol: a Bulgakov-hálózat kiépítésén munkálkodik, ez a kocsma hirtelen olyan lesz, mint egy nagy, íródó költemény, melyhez variánsok készülnek. Egyed Emese este (éjjel) a Kerék nevű vendéglőben verset rögtönöz egy szalvétára (a kéziratot egy vidra lendületével cserkészi be BIJ), mely minden desszertet felülmúl. Van ebben a városban valami mediterrán, vagy csak azért, mert a valóban szép nyelvet használó románokkal az olaszt használom? (Az étlapon a marhahúst simán méznek fordítom – ki vitatja, hogy a kreatív félreértés boldogsághormonokat termel? Meg aztán húsról idefelé nem sok jó szó esett: Levente és Heni vegetáriánusok, egészen ínyenc kulináris dolgokról beszélnek, miközben kardamummagot rágcsálunk. Figyelek, amíg bírok, de végeredményben be kell látnom, itt és most, ha nem is egyértelműen barbár, de legalább marslakó vagyok. De hogy is lehetne másképp, amikor már gyerekkoromban, az állatkertben a flamingók hosszú nyaka láttán is a húsleves jutott az eszembe?)
A főtér másnap is kaotikus, megnézzük a nyírfaillatban úszó Szent Mihály-templomot (egy kispap a himnusz hangjait kezdi el pönytögni az orgonán, jó kezdés, aztán laza improvizáció, végül Bach-szerű kifarolás), csodáljuk a Sárkányölőt (nocsak, nocsak, a nőiesen kecses lovag még le sem döfi a rettenetest, már készülnek is a sziklák közti sárkánycsemeték a bosszúra – itt az allegória lényege, a bűn nem szűnik, csak olykor legyőzik). A Farkas utcai református templom (egyhajós gótikus csarnoktemplom) gyönyörű: van itt egy mesés reneszánsz szószék, Apafi-síremlék, meg egy Wass Albert-tábla (nem, hál’istennek nem azé, akire elsőre gondolunk).
(2009. június 13.) Az egész erdélyi út egyik legelképesztőbb marosvásárhelyi emlékképe kétségkívül egy pohár (nem, nem felléptünk helye, a G-pont nevű kocsma valamely sokat használt pohara, egy másik): benne Bolyai Farkas elégetett verseinek hamvai, maradványai. És mindez a koponya ellenpólusa: a test és a szellem maradványai, ahogy a kiolvashatatlan szöveg és a kisilabizálhatatlan arc nézi egymást. Marosvásárhely egyszerűen gyönyörű: még meg sem érkeztünk, máris Bartis Attila utcájában találjuk magunkat. A színiakadémián próbálnak, nyugtatja meg az asszonyölő gyilkosságra gyanakodó Leventét Szabó Róbert Csaba, aki a világ egyik legboldogabb emberének tűnik: nemes alázata ragyogó humorral párosul, ő vezeti az estet. Valóban ideje megnyugodni, itt állt Kosztolányi is, épp a szülészet előtt. Húzzunk bele, gondolom, eljött Kovács András Ferenc (épp egy beszélgetőkönyv készül vele, a G pontban utána nekem is csodákat mesél arab útjairól, antik tárgyú képeslap-gyűjteményéről, Mozartról), Láng Zsolt és Visky András is, teljesíteni kell. Belehúztunk.
Persze, ki tudja, akad-e a szövegeink számára is egy olyan világlátásunkat igazoló szféramodell a befogadói tudatban, mint amilyenen a Teleki-tékában szemléltetik a Bolyai-féle geometria érvényességét? „Mert egy hendecasyllabus fonákján is már / átüt a sors”, írja KAF a H. töredéke című versében.
A Teleki-téka vasárnap is lenyűgöző, Láng Zsolt barátságos idegenvezetése hasonlóképp: olyan áradó rajongással beszél, hogy minden szava mögött ott zizeg egy-egy egykor áthajtott oldal, ott villog egy-egy kisilabizált glossza vagy metszet. Vida Gábor jut eszembe, aki a Látó szerkesztőségében (ahol mesés fogadásban volt részünk, és olyasvalamit láttunk amit tájaink nem ismernek: vérbeli, eleven szerkesztőséget, cserépkályhákkal, impozáns főszerkesztői szobával, múzsai számú munkatárssal) épp ellenkező hangsúlyokkal beszélt: ez a könyvtár a tudás megszerezhetetlenségének tragédiájával szembesít, valamiféleképp a fausti ember csődjét hirdeti, itt van, és nem tudunk vele mit kezdeni. Csakhogy kezdenünk talán nem a nagy egésszel rendeltetett valamit, hanem inkább önmagunkat kell valahogy egésszé formálni, vagyis inkább Láng pártjára állok. Kár, hogy a Láng említette akusztikai csodát, miszerint a galérián vannak olyan helyek, ahol az ember nem hallja a saját hangját, miközben beszél, nem figyelhettük meg, mert hivatásos idegenvezetőnk szigorú, és még Láng hajszálnyi relativizmusait is hajlamos egzakt mederbe terelni.
Hosszú, mégsem kellemetlen autózás Pestre, másnap kis könyvtárazás, a kedvesebb könyvheti újdonságok beszerzése (bár épp egy hivalkodó fehérneműbolt előtt haladok el: akció! akció! akció!): aztán Calvin Klein-alsó helyett mégiscsak nagy hirtelen Tóth Krisztina, KAF, persze, Kemény regénye négy oldal után nem jön be, színtelen, szagtalan (Kőrizs Imre is ilyesmit sugall épp, amikor összefutok vele a Nyugatinál). A Szép verseket majd a Magvetőben, jár a tiszteletpéldány. A kalligramosokat csak átnézem: Kőrösi Zoltán Szerelmes évek című könyvcíme elrettent: valamiért viszolygok kézbe venni, olyan, mint egy süteménynyámmogó pesti szalonnyanya emlékkönyve, vagy mintha porcelánból lenne. Hülye dolog az előítélet, szégyellem is magam kegyetlenül.
Jó itt, élő és holt könyvek közt. De, mint ahogy Selyem Zsuzsa a Látóban publikált (2009/5) szép mininovellájából tudjuk: Odüsszeusz végül úgyis hazamegy.
(2009. június 9.) Reggel kilenctől vizsgáztatás, ki tudja, miért, a vonatban Puccini A köpeny című operájának uszálymotívuma jár a fejemben (eltart, amíg azonosítom), ez az egész napi vezérmotívum, pedig valami gályás kellene, vagy igavonós. Végül mégis inkább uszályossá sikeredett ez a nap: volt mivel töltekezni, kedvükre dolgozhattak a rakodómunkások. Kilácskó Tímea szakdolgozata téziseit ismertetve pl. arról beszél, hogy Csáthból nem a morfium ölte ki az íróságot, hanem a tudomány, konkrétan a freudizmus mániája, vagyis a tudós végzett a művésszel. „Író az, aki elnémulásra készteti a beszédet, az irodalmi mű pedig (annak számára legalábbis, aki képes beláhatolni) a csendben való alámerülés, védfalakkal körülvett menedék a bennünket ostromló, önmagunktól eltéríteni igyekvő, beszélő végtelenséggel szemben.” Ezt már Maurice Blanchot mondja a termékeny elnémulásról a Kalligram legújabb számában, melyet Beke Zsolt csúsztat a kezembe, benne van pár Sanguineti-fordításom és egy kritikám. Sanguineti portréjával nem tudok betelni, Falstaff, mondom először, nem, nem, ennél sokkal többet dolgozott ő ezen a férfias arcon, helyesbítek. Irdatlan meleg van, eszembe is jut az egyik fordítás szövege:
beszéljünk végre az élet örömeiről, legalább ez egyszer (mondtam
Van Rossum nejének hétfőn 11 körül): (egy müncheni német,
közvetlenül, 30 alatt, gondolom, tojáshéj-fehér a bőre):
a legfőbb
gyönyör a kefélés, ez holtbiztos: és aztán, nekem legalábbis, a napon alvás (ahogy, mint
mondottam neki, most is aludtam, mielőtt megjött: lecsupaszított mellkas, pucér
láb stb.): a harmadik pedig a borivás (franciáé, ha lehetséges, épp olyané,
amilyet szombaton ittunk Berióval, és pénteken Rotterdamban és itt):
(és azzal zártam le, hogy a paradicsom maga a napon kefélés eltelve Saint Emilionnal):
Vizsgák után rohanás a francia intézetbe, a kikölcsönzött cd-k és dvd-k listája:
Telemann: Orpheus
Luc Ferrari: Tautologos
Lully: Atys
Rameau: Hippolyte et Aricie
Rameau: Les Indes galantes
és egy Béjart-dvd.
Jó csapat, sok brutális rokokó, Rameau-kultuszom most gerjedez, a Platée című balettoperája egyszerűen levett a lábamról, de még Flórát is, igaz, ő roppantul sajnálta a békanimfát, akit mégsem vett feleségül Jupiter, csupán színlelt az gaz, hogy csúfot űzzön a vadászpuskával érkező dúló-fúló, örökkön féltékeny Júnóból. Szegény Platée, egyszerűen belecsobbant a mocsárba és annyi. Loholás a Posonium-díj átadására, gratulálni, elsősorban Mizser Attilának, Tőzsérnek, és az őt is laudáló Németh Zolinak (aki mellesleg hozott egy könyvet a sztálinizmus erdélyi irodalmáról, szakirodalmat egy készülő felvidéki tanulmányhoz). Kb. egy órányit lekéstem az akcióból, de még így is marad pár óra kellemesen eltöltött idő: Szarka László ragyogóan laudálta Simon Attilát, Németh Ardamicát, Tőzsér diplomatikusan, és esszéisztikusan Gyürét (!). Mizser szokás szerint dohog Németh szövegén, Tőzsér viszont ötletesnek és tanulmánnyá bővítendőnek tartja, inkább neki hiszek. Csevely, Bettes Pista ellenállhatatlan humora (Oroszvárról jön, híres hely, van egy római katonai tábora, egy csodás neoromantikus kastélya és egy nudista strandja, a Sanguineti-boldogság egy potenciális helye, gondolom, Pista eprészni volt, szamócázni, és defektet kapott a bringája, onnan tolta ide). Egyre elevenebb az irodalmi élet, a búcsúzkodások sorozata nem akar véget érni. Zeman Lászlóval korrigálunk egy általa egy esztendeje Dunaszerdahelyen véletlenül hiányosan idézett Horatius-helyet, elszaval egy szép Füst Milán-verset. Azt mondja, neki itt megállt a költészet. Akárhogy is nézem, a Darvasi-estről már lecsúsztam. Végeredményben nem rossz nap ez a mai: a Sanguineti-boldogságokból kettő már többé-kevésbé megvalósult, és még nincs is vége.
(2009. május 31.)
Egy képet nézek, Walt Whitman camdeni otthonában: hatalmas karosszék (képzelj hozzá morgensterni ingást), rendszertelen (mégis stilizált) kézirathalmok, mintha mocsárba lógna a láb, a fűszálsarjasztó fény olvasásához árad (ülj le, ülj már le, vedd föl a könyvet, tolle, lege). 190 éve született ez a hatalmas amerikai zsombékrengeteg, a nagy nyelvtopográfus, akit Harold Bloom a költőt egyenesen amerikai vallásalapítónak, Clay Eshleman pedig a totális nyelv és a totális identitások költőjének nevezett, és aki gimis koromban elemi hatással volt rám: így is lehet verset írni Pertőfi korában, éljen a röntgenezős technika rímtelen, cikornyátlan szemérmetlensége, a testként kiolvasott nyelv, a fiziológiából kibomló forradalom! Költeményeinek enciklopédikus tágassága szinte kozmikus méreteket öltött, a magömlésszerű felsorolások rituális felmutatásokká nemesültek, és minden sorából egy új zene csendült fel. Mért nem szerették nálunk mégse a nagy öreget? A befogadás problémáját alighanem nem is annyira a formátlanságként kezelt szabadvers-forma okozhatta, hanem az a fajta, felülstilizálatlan, meghökkentő nyíltság, mely a Whitman-versekből árad, kivált a test, a nemiség, a szexualitás terén, illetve az alapvetően áterotizált világkép. Thomas Hampson énekel, Whitman-verseket: a cd első dala (Mint Ádám kora reggel) Ned Rorem amerikai zeneszerző nagyszerű alkotása pontosan bizonyítani látszik a fentieket: „Nézz csak engem, ahogy járok, hallgasd a hangom, közeledj, / Érints meg, simogasd meg a testem, amint megyek, / Ne félj a testemtől”. Ez a pánerotizmus uralja végeredményben a Whitman-lírát, a testtől való félelem pedig a demokrácia énekesét, azaz a monolit tömbbé degradált közhely-Whitmant felfedező nyugatos magyar irodalom egyik központi pániktémája maradt.
Megjegyzendő, hogy a Whitman a zenében e cd alapján nem kapja meg azt az úttörően eredeti hangoltságot, melyet a szövegek világában ő megteremteni volt képes, magyarán: a szövegek meglehetősen konzervatív zenei közegben élednek meg. Erős a 19. századi európai dalhagyomány hatása (Schumann, Brahms), a neoromantikus orientáció és az impresszionista megformálás jelenléte is. Mintha épp az amerikai zeneszerzők lennének kevésbé innovatívak. De hát maga Whitman is előre jelezte egyik versében a lehetséges zenét: „Sólyom, sirály jobban lenyűgöztek, mint a sárgarigó s a kanári. / Nem szerettem a lágy dalt, trillázást, ha mégoly édes is. / A szabad lebegést szerettem az erő, az öröm s akarat teljében” (Lator László ford.). A szabad lebegést szerettem az erő, az öröm s akarat teljében, bár nem sok esélyem van rá.
(2009. május 29.) „Laci papa, Laci papa, / hol a haza? hol a haza?” – hallom Tőzsért a színpadon, dramatizált lírai jelenetet ad elő Szigeti László tiszteletére, a szereplők (ha jól értem) a szlovákiai magyar gyermeteg írók kara és a hős Szigeti, hozzám kb. csak ennyi jut el, a tartalmas refrén (Németh Zoli az irodalomtörténész eltökéltségével meg is jegyezte: sokat fogják még emlegetni ezt a Tőzsér-opuszt! A pazar proceleuzmaticusokról nem beszélve, teszem hozzá én!). Az ő szónoklata már a szónoklatok második órájába jut, közvetlenül Lubomír Feldek, jelentős szlovák poéta intertextusokban bővelkedő rigmusa után, mely egy 1566-ban keletkezett Szigetvár ostromát leíró szlovák históriás énekre tett utalással kezdődik (kétségeim vannak, hogy ez a szlovákoknak általánosságban világos-e): „Ó, Szigeti, Szigeti!” és parádés jókívánságokkal folytatódik. Németh Ica szólal meg, íme, itt, a falon ez a grafika a Varrógépnő című Szigeti-novella motívumainak bűvöletében fogant: a vastagabb piros részeket volt időm ültőhelyből kibogarászni a politikusok tisztes zsongadozásai alatt, s meg kell hagyni, a kiadó is volt ember, Szigeti tollának volt/van irálya. És láss csodát, a varrógépnő szinte barokkos allegorikus figurává magasul, vagy inkább görnyed, a terem fölé, mindenki fölé, és összevarrja az összevarrandót a lehető legtöbb értelmezési szinten, sőt magukat a szinteket is. Az Új Szóban írt miniköszöntőmben Szigetit a fonálszövő allegóriájával azonosítottam, nos, tessék, nem fogtam mellé: a szinte álmatag, retorikai sorsba vetett, komótos antik figura helyét ugyan átvette a pragmatikus, gépiesített, dolgozó nő, ráadásul Laci egykor a Nőben dolgozott, de a lényeg közös. Idézzük fel első emlékünket Szigetiről, mondta Snopko, sőt vessük levél formájában papírra, mert album készül belőle. Az elsőt? Közvetlenül a rendszerváltás előtt, első éves gimnazista koromban kaptam Szigetitől egy levelet, miután elküldtem gyakorlatilag első nyilvánosságnak szánt kézzel gondosan lemásolt verseimet a Nőbe (rajongtam a versrovatáért, konkrétan Farnbauer Gábor szövegeiért, és rajongásom epicentrumában épp Szigeti volt a rovatvezető), és megírta, hogy közöl, és hogy „versei”, mármint az enyémek, „egyfajta én-ontológiát delejeznek”. Huh. A delej még csak ment volna, én is olvastam a Fekete gyémántokat, de az én-ontológia nemcsak engem ejtett zavarba, hanem korabeli szellemi környezetemet is, senkinek se volt lényegi fogalma róla, hogy miként kerülhettem ilyen pocsék helyzetbe. „A hüvelyk- és mutatóujj közt tótágast áll az idő” – emlékszem, ez volt az egyik költemény, egy homokórát tartó csontvázat ábrázoló kortárs festmény ihlette, hát igen, aki ilyeneket ír, megérdemli a sorsát. Az idő most is tótágast áll. Épp egy Singer-varrógéphez (nagyanyámnak épp ilyen van) erősített fonográftölcsér, illetve lemezlejátszó (enyhe szellete a lautreamonti szépségfelfogásnak) próbál lejátszani egy lemezt (Szeretünk Szigeti – valami ilyesmi a dal címe, nem, nem Richard Strauss komponálta), iszonyú zajt hallani, olyasvalamit, mint egy kihangosított csavaros, kitartott, egyetlen orgonapont köré szervezett szellentés négy-ötfogásos díszvacsora után. Ekkorra már teljes a káosz, a protokolláris feszültség (itt kérem, határozott ülésrend van, Németh Zoli szerint tematikus asztalokat hoztak létre – posztmodern költők, pszeudo és végzett latinosok, kriptoleszbikus dekonstruktőrök és hermeneuták stb. –, s ő éppen a „szexbombák” szekcióba került, figyelem hol van, de a szexbombákat nem látom, a mi asztalunk közös nevezőjére sem tudok rájönni) oldódik, s ebben elsősorban a nem művészeti térfél szónokainak vannak el nem avuló érdemeik. Martin Bútora és Szarka László történelmi-nosztagikus-emlékező, mindent egységbe rántó komoly szövegeihez mérve Szegedy-Maszák Mihály valóságos felüdülés, kár, hogy beszédének java részét csak szlovák fordításban hallom, a nap hőse kétségtelenül G. Kovács László, a „muszáj-Hercules”, aki bámulatosan csap át nyelvből nyelvbe, értelmet teremt és koherenciát, percek alatt vált és kerekít, tisztít meg és fűz föl. Ez látványosan példázta Schwarzenberg herceg sokirányú, arisztokratikus szövegének mesteri átültetése. Bámulatos, ahogy mindvégig a bal zsebében tartja a kezét, a jobból pedig egy ÉS-szerű újság lóg ki.
Ragyogó önjellemzése Szegedy-Maszáknak az a vallomás, hogy egyes tudós barátait csak azért nem látogatja, mert nem bírja elviselni a lakásaikban található „műalkotások” jelenlétét. Ez az est egyik legszebb mondata: benne van a környezet intellektuális és érzéki feltöltésének emberi igénye, és a kiadói munka lényege. Rudolf Chmel az ázsiai szónokstílus helyett az attikai híve: rövidebb, hatásos mondatok, bocsánandó kalandok utáni lényegre térés („mintha kampánygyűlésen lennénk, csak a párt hiányzik”, „ez mind igaz, csak el ne hidd”) . Szónokilag (Quintilianus is szóba került, kár, hogy elvei közül a tömörség vagy a brevitas-eszmény korunkra megkopni látszik) Bugár Béla volt hosszan a leggyengébb (feleségem meg is jegyezte: milyen kár, hogy ezt a beszédét nem Szigeti írta).
Kukorelly Endre Szeptember elején című duinós versének motívumait Peter Zajac idézi meg: „A szlovákok élvezik, Rilkeho, kiabálják lelkesen” . Kukorelly a fogadáson buzgón tudakolja, mi a pina szlovákul, de nem nagyon elégedett a válaszokkal. Kétségei vannak, hogy a „SZL. közölte, hogy őt/ csak egy narkó érdekli, a kávé / meg a pina” szakasz kellőképpen érvényesült-e. Jelzi, hogy szívesen eljönne egyetemünkre, ha hívnánk, nekrofilek vagyunk, mondom én és a feleségem (ő is régi magyart oktat), a mi óráinkra háromszáz éven aluli be nem teheti a lábát. Szóval, Martin Bútora, Rudolf Chmel és Ladislav Snopko szíves meghívásának eleget téve részt vettünk Szigeti László hatvanadik születésnapjának megünneplésén: ennek ellenére még mindig nagyon szeretjük ezt az embert. Isten éltesse!
(2009. május 27.)
Dolgozom a Hárman új kiadásán, féktelen korrekciók, átírások, javításnak szánt cselekvéshalmazok, és – leletek! A régi jegyzetfüzetekben számos olyan magyarítás akad, melyek annak idején nem kerültek bele vagy feledékenységből, vagy más, sokszor ismeretlen okból. Egy szókimondó Arkhilokhosz töredék-csokor különösen megragadja a figyelmemet, főleg a zárlat:
…a fal mögött az árnyas réten összebújtak
a fal mögött, mely egy udvart kerít el…
…feltűri minden férfi most a bőrt…
…gyöngéd farok…
…nedves vénuszdomb…
…föl-le mozgott már a lány, mint
sziklaormon jégmadárszárny…
Szívem szerint át is keresztelném nyomban a gyűjteményt, az új címe pedig ez lehetne: Mint sziklaormon jégmadárszárny. Öregszem. Egy kedves anakreóni dal is felbukkan a zöld füzet lapjain:
Egy lányhoz
A Tantalosz-leány phrűg
tengerparton lett szikla,
és Pandión leánya
kis fecskeként röpült el.
Bárcsak tükröd lehetnék,
hogy bennem nézd magad csak,
bárcsak ruhácska lennék,
hogy engemet viselj csak,
bárcsak vizecske lennék,
hogy bennem mosd a tested,
bárcsak kenőcs lehetnék,
hogy illatomban úszhass,
melled fölött szalagpánt,
nyakadra omló gyöngysor,
bárcsak sarud lehetnék,
hogy engemet tiporhass!
Nocsak, egy egész korrekt Theokritoszidill-részlet (mekkora, mennyi vért izzasztó nyelvezetű tudós kolosszusa ő a tudós, ezernyelvű görög irodalomnak) a vaskos szürkében:
Hülasz
(Részlet a tizenharmadik idillből)
Vízért ballag a szőke Hülasz pompás vacsorához,
Héraklésznek hozza s acélizmú Telamónnak,
egy asztalnál ettek örökkön a régi barátok.
Fémkorsót ragadott, s meglelte azonnal a forrást
egy mocsaras völgyben: sás, szittyó, káka övezte,
kormos fecskefüvek, csábító vízi bodorka,
zellerzöld fénylett és burjánzó kutyaperje.
Épp tánchoz készültek a forrásmélyen a nimfák:
(mert sosem alvó istennők, tart tőlük a környék!)
Eineiká, Málisz, kikeletszemü lenge Nükheia.
Öblös korsóját a fiú forrászubogásba meríti,
mindhárom tündér kap utána, a vízbe cibálja,
merthogy három gyönge szivet gyújtott szerelemre
Argosz szép fia, és a sötét örvény nyeli őt el.
Épp így szédül a fénylő csillag a tenger ölébe,
épp ily nyomtalanul. „Föltámad a szél, a vitorlát
bontsátok ki” – kiált a hajós, hogy hallja a többi.
Sírt a fiú, az ölükbe emelték őt a leányok,
és könnyét fölitatták hízelgő szavaikkal.
Amphitrüóniadész eltelve az aggodalommal
indul utána, maiótiszi hajlott íja kezében
s nála a jobbjától sose váló zord buzogánya.
Háromszor rikkantja: „Hülasz!” s belesajdul a torka.
Háromszor szól vissza Hülasz halk hangja a mélyből,
távolinak hangzott, pedig innen szólt, a közelből.
Mint ha sörényes oroszlán hallja a távoli zsenge
szarvas bőgését sóváran a nyers pecsenyére
csörtet a barlangját elhagyva pazar lakomára,
úgy rontott a vadonba, Hülászért űzte a vágya,
úttalan úton inalt vad tüskebozóton által.
Jaj, ti szegény szeretők! Hány kínt állt ő ki bolyongva
bércen-völgyön! Iászón terve eszébe sem ötlött.
Állt is az árbocrúd, a hajó tele volt katonákkal,
ám a vitorlák éjfél tájra dagadtak – eladdig
vártak a hősre, de őrülten bolygott a vadonban,
s egy iszonyú isten darabokra csipedte a szívét!
Így lett végül a nyalka Hülasz gyönyörű kölyökisten,
s így lett Héraklész a hajó gúnyolt „szökevénye”,
nem harminc-evezőpados Argón, ámde gyalog ment
Kolkhiszig és Phásziszhoz, ahol nem kedves a vendég.
A lényegre Mimnermosz tapintott rá:
Színarany Aphrodité nélkül mi öröm van a létben?
Inkább haljak meg, hogyha sosem tüzesít
eltitkolt szerelem, nászágy, mézédes ajándék!
Ifjúkor fösvény szirmait élvezi csak
férfi s a nő, de ha orvul meglep a gyászos öregség,
izmot sorvaszt el, férfierőt szipolyoz,
és szívedbe sötét kétségek férge furakszik,
állsz a verőfényben, mégsem üdít fel a nap,
gyűlöl a zsenge fiú, és becsmérelnek a nők is,
ily gyászos sorsot mért ki az aggra az ég.
Vajon hogy mertem Szabó Lőrinc után hozzányúlni? Talán jobb is, hogy az utolsó percben észhez tértem, és egykoron kihagytam, gondolom először, aztán egyre-másra elhatalmasodik rajtam az önbizalom..., sőt, már-már szégyelleni kezdem a képmutatást... Az új kiadásban benne lesz.
(2009. május 26.) Az egyetem felé tartok (vissza), háromkor barokkvizsga, mélázgatok, a Matilde di Shabran szövegkönyvét böngészgetem, örülgetek, épp azt a részt olvasom, amikor Aliprando, az orvos, azt fogja énekelni, ha hazaérek, hogy „A chi entra non chiamato, / sarà il cranio fracassato” (kb.: aki hivatlanul lép be ide, betört koponyával távozik”) s közben arra leszek figyelmes, hogy egy virgonc fickó (esküszöm, tornaszakos) a Szlovák Nemzeti Párt székházáról megkaparintott zászlóval lohol. Egy tohonya rendőr üldözi, könnyűszerrel elgáncsolhatnám a rendőrt, vagy –természetesen egészen – véletlenül, szórakozottan belesétálnék a bendőjébe, librettóstul („Bagatelle!” – énekelné Egoldo és a parasztok kara) villan át az agyamon, ha nem lennék líraian gyáva, és nem félteném a három cédés Matildot. Egy motoros megelőz, nyilván teljes véletlenségből a rendőr és loholó közé gördül, alighanem neki kellett volna elhajtania a zászlóval, most őt igazoltatják (és fotózzák). Ja, igen, hát most zajlik a Slota-ellenes tüntetés, a politikai primitivizmus ellen: hogyhogy a rendőr nem érez együtt a szemérmetlenül leprcsázott rendőrnővel? Ugyan kérem, nem hőstenor alkat, és nincs érzéke a Rossini-típusú vígoperákhoz sem. Ha Aliprando lenne, biztosan azt énekelné: „Chi turbar osa la quiete / qui morrà di fame e sete” (kb. aki meg meri zavarni a nyugalmat, itt éhen és szomjan gebed”), de lehetséges, hogy mégis tenor, netán maga a nőgyűlölő Corradino, akit Matilde a darab végén végül mégis meglágyít?
(2009. május 21.) A totyogós angolra (Helen Doron-módszer) alapvetően három gyerektípus jár: az egyik úgy mutatkozik be Timi néninek, hogy okosan megmondja a nevét „I am Simon, I am Lara”, a másik úgy, hogy megismétli, amit hallott, vagyis „I am Timi”, és a harmadik, aki szerepeket játszik, Flóra konkrétan: „I am Egérke”. Mozgás, tánc, játék, színes tollak ragasztása egy kifestett, beragasztózott kacsa papírtestére, meg fátyolozott „Peekaboo, peekaboo, I see you.” Elvittük Mimi egeret is, hadd okuljon, meg hadd cimboráljon a hiköridiköridokos, órakondulástól rettegő pajtásával, meg is állapítottuk végül, hogy Mimire ráfér még pár nyelvlecke, természetesen a csodálatos Timi néni türelmével („Who says maa? The sheep. The sheep says maa”).
Utána kávéház, irodalmi est, az év szlovákiai könyvtermésének értékelése roppant szigorral zajlik, Csanda Gábor az irodalomtudományról beszél, Keserű József a prózáról: a mellette ülő Nagy Erikát hidegvérrel kritizálta, de Huncik Péter első regénye is kapott hideget, meleget, érdekesen fejtegette Duba nyelvszemléletét, a valóban varázsos nyelvű N. Tóth Anikó tükör technikával írt kettős meseregénye bizonyult tájainkon a legjobbnak, ennek bemutatását Keserű röküt nyelven zárta: „evnyök vé za”. Idén ő kapta a Talamon-díjat, végre, több gátlástalan tiszteletkör és néhány melléfogás vagy szerepzavar után az eleven érték. Vida Gergely hasonló tisztességes bátorságról tett bizonyságot, nála Juhász R. József kötete győzött, rangsort is kreált, értékhierarchiába rendezte olvasói tapasztalatait: Tóth Lászlóról többek közt megállapította, hogy ezúttal nem érte el korábbi verseinek színvonalát, szövegei sokszor tételesek, a második helyen végzett Mizser Attila szövegei talán túlságosan nyitottak a heterogén értelemtulajdonítások felé, Gál Sándor viszont (summa summarum) kész csőd. Zirig Árpád Dunaszerdahelyen megjelent kötetét nem tudta beszerezni, így nem rangsorolta, itt Dunaszerdahelyen. A Madách Kiadónál megjelent Cselényi-válogatott pedig egyenesen nemzeti ritkaság lesz, mert a teremben alighanem rajtam kívül senki sem látta (tőle kaptam). Közben Flóra belaffant egy krémest, kijön, bemegy, lopunk egy lufit a szomszédos étterem teraszáról, mely természetesen felszáll a plafonra, onnan néz szerteszét, reméljük, senki sem véli mindezt metaforikus elemekben bővelkedő családi performansznak. Csanda Gábor elképesztő monológra ragadtatja magát, melynek tisztességéhez kétség nem fér: megint neki kell bemutatni az általa összeállított Szlovákiai magyar szép irodalom éves kötetét. Kényes szavakat használ, melyeket nem akarnék kontextustanul, héjafosztottan ideidézni (citálja pl. Dragomán Györgyöt is, „anyátok picsája”), és elmondja, hogy idén végre kihagyhatta a kötelező Hodossy Gyula-verseket, vagy hogy az írószövetséget az sem érdekelte volna, ha pl. az egész könyvet egy választott dilettáns szerző opuszával tölti meg. Flóra ekkora már anyukájával együtt angolosan távozott. Talán jobb is.
Felháborodás helyett taps, Szüllő úr, az egyetlen olvasó, akit spontán érdekelt az esemény és egyedüliként van kívül a körön (nem ír, nem tördel, nem ad ki, nem szerepel), nehezményezi Csanda nyelvhasználatát. Kíváncsi vagyok, mi jön le az Új Szóban, itt van a finomtollú Mislay Edit, és hogy vajon meg lesz-e a heti Hodossy-portré. Néhány kedves írótársam fülembe súg néhány rólam terjedő pletykát, hálásnak kéne lennem, de undorodom, és vulgáris szavakat használok.
Este Sz. L. hatvanadik szülinapjára írok pár sort: egy El Kazovszkij-kép kapcsán a szlovákiai magyar irodalmat egy sivatagban szeparált homokozónak látom, melyre egy megkötözött kutya árnya vetül.
(2009. 05. 19.)
A hímes szavak helyett „erős valóságokkal” dolgozó kedvenc Pázmány írja, azaz mondta, egy prédikációban: „Mikor a szabó megüti az azstalt, az olló kimutattya magát, mert noha őtet nem illetik, de ottan megcserdül, ugy Ubi quis dolet, ibi manum habet, kinek hol fáj, ott tapogattya, akármely gyengén illetik is.” És ezzel lényegében elmondta a mai napom felét is:
Baccalaureatusi államvizsgák, bizottság, védések, sok öröm és sok apró bosszúság. Egy kivételével minden nálam írt munka A-t kap, büszke vagyok. Hát igen, a környezet, nem mindegy, ki a szabó, aki megüti az asztalt, és az sem mellékes, hogy cserdül-e valami. Nem lehet környezet nélkül létezni, mert a környezet akkor is szóra bír, ha nem akarod.
Aztán vonatozás, közben Puccini-levelek, napló böngészése, a nap mondatának keresgélése, vers céljából, persze, néhány újabb oldalgás, Puccini-közeli szaglászgatás, közben, persze, Puccini-mondatok ferdülése, gnómák gnómulása, redukciók és retorikai sérvek, szorgos jegyzetelés.
Fél hétkor már a Keletiben vagyok, de hol lehet az a Pipa utca, dereng ez-az, aztán egyszer csak ott is vagyok, Tandem Café, még nem kezdődött el, Bánki Évit ölelem meg először, a polihisztor-enciklopédista Magyar László Andráshoz ülök, szemben Déri Balázs, aki az alanyi költészet lehetőségeiről fog beszélni, amiben én végképp nem hiszek. Déri megindító volt, nem csak azért, amit mondott, hanem ahogy mondta: humorral átitatott nosztalgikus rezignáltsága fokozatosan vált szinte ijesztővé, az alanyiság, a versekhez fűzött referencialitások pedig az orrunk előtt kibomló költészetté (egek, ahogy orgonálás közben a második oldalon eltűnt a szeme elől a kotta, s az üres lapokból játszotta Lisztet!). Egy ember, aki talán maga elől utazik, aki szinte minden versét más ég alatt írja Oxfordtól Szíriáig, aki számára a kultúrtörténet csakis a magánmitológia része, egyszer csak ott találja magát Delphiben, a szent helyen (ki tagadhatná, aki csak járt ott, hogy létezik, hogy mekkora isten Apollón!), és megérkezik, hímes szók helyett az „erős valóságba”.
(2009. 05. 13.) „És nem mozdulsz meg, nem ugrasz fel és nem keversz le a miniszternek egy pofont. Győzködtem magamat, hogy maradjak veszteg (...). Pofonokat érdemelt volna, de zúgó tapsot kapott. A birkák itt is megtapsolták abrakistenüket”. Nem túlzás talán azt állítani, hogy az ember nem egészen így képzeli el az Osztrák Állami Irodalmi Díj átadásának hangulatát. „Nem vagyok hajlandó visszautasítani huszonötezer schillinget, mondtam, pénzsóvár vagyok, jellemtelen, disznó vagyok én magam is”. És ez a mondat sincs összhangban a szokásos díjátvevős intelligens alakoskodások retorikailag oly kifinomult rendszerével. „...a Művészeti Szenátusban csupa seggfej foglal helyet, mégpedig csupa katolikus és nemzetiszocialista seggfej, és hozzá még néhány alibizsidó.” Vajon ki vethette papírra ezeket a sorokat? Holnap elárulom, ha esetleg ma még nem lenne evidens. Feledhetetlen a Német Gyáriparosok Kulturális Körének Díjadományáról írt beszámoló kórházjelenete, a Salzer professzor szikéjére vágyakozó betegek és a mindenható professzor elegáns halálba átsegítő technikáinak leírása. A halálközeliség lüktető megjelenítésében az írás és az operáció metaforikus kapcsolatba kerül egymással, és elválaszthatatlanul összefonódik a halállal és a hatalommal összefüggő folyamatos létszorongatottsággal. Írtam is róla egy rövid jegyzetet az Új Szóba. A Nyelvi és Költészeti Akadémiából való kilépés dokumentuma az osztrák író kötetében ugyan csak afféle függeléki pozícióban szerepel néhány valóban elhangzott köszönőbeszéd után, mégis szimptomatikus értékű: az író mindenkori függetlenségének és függetlenedésének vágyát fogalmazza újra, miközben feltérképezi minden írószervezet működési anomáliáit. Az öntömjénező nyájszellem megjelenése elkerülhetetlen: a dilettánsoknak más esélyük nincs a megmutatkozásra, s ha néhány kerek születésnap hivatalos megünneplése után elszenderednek, majd a megmentő évkönyv-kultúrának köszönhetően rajta lesznek a halottlistán, mely nem több mint „afféle akadémiai hullapóker”. Ráadásul ennek fejében még azt is hajlandók elviselni, hogy jó írók is vannak köztük, akiket a rendszer működése érdekében nem elég, hogy el kell tűrniük (bizonyos határokig), de be is kell cserkészniük... Tegnap megvettem a hatodik Toscámat, szégyen, gyalázat a Pavarotti–Freni még hiányzott, igaz, ami igaz, eléggé kielégített az 1953-as Callas – di Stefano (hogy tud énekelve gyűlölni, hogy tud szeretni ez a nő!, Scarpia, alias Tito Gobbi itt sokkal jobbnak tűnik, mint Cavaradossi), meg a pontos-elegáns Marton–Carreras és a szemérmetlenségig szenvedélyes Domingo–Scotto is. Szabályos intellektuális-érzelmi sokk a Nilsson–Corelli, a kitűnő Cavaradossi– Tosca reláció mellett érzelmileg egyenesen megdöbbentő, megállítja az ember eszét, hogy Scarpiát maga Fischer-Dieskau énekli, maga a jámbor német dal, a finom szalonember, aki kételkedő pillanataimban szinte egyedüliként képes meggyőzni Schubert zsenialitásáról (mindketten feleségem kedvencei). Diákkorunkban recsegő lemezen hallgattuk az érzelmes Fischer-Dieskaut, egy lemezét fenn is hagytuk a Párkány-felé robogó vonaton, azóta is sajnáljuk. (Várjuk a jóérzésű megtaláló jelentkezését!) Nemsokára EU-választás, olvasgatom az MKP (nem, nem a Magyar Kommunista Párt!) Hírvivő című kiadványát, és kurkászgatom a jelöltek szövegeit. Egy képviselőasszony (atyavilág, milyen szerelmes voltam a lányába gimis koromban!) arról panaszkodik, hogy már éji 11 óra, ő pedig még mindig dolgozik, folyik a munka, ikszedik olvasat, dolgozik, dolgozik, dolgozik, dolgozik. Még a tolmácsokat is sajnálja, tiszteletteljes, szolidáris gesztus. (Persze, felötlik azért az emberben, hogy mi lenne, ha a képviselők megtanulnának pl. rendesen angolul, és nem kellene gyötörni a tolmácsokat? Egy kis költségvetésű nemzetközi tudományos konferencia is lepörög egy nyelven.) Olvasom, olvasom, olvasom, és úgy érzem, operákon puhult szívem menten megszakad, szabályosan könny sajtolódik ki szemecském sarkából. Kiszámoltam, a fizetése juttatások nélkül éppen a harmincszorosa az én egyetemi adjunktusi fizetésemnek, és akkor még arisztokratikusan (kisnemesi őseim emlékének adózva), jócskán meg is jutalmaztam magam. Hát, kérem, én is dolgozom, dolgozom, dolgozom, már lassan 11 óra és épp konzultánsi véleményeket írok hat baccalaureatusi munkáról, ikszedik olvasat, hat emberről, akik, ha így haladnak, fizetésileg szintén ebek harmincadjára jutnak, még akkor is, ha – lányom megfogalmazásával élve – szemfülesek, mint a csacsi. A mélypontok közt hosszú idő után egy szakmai hang, a számomra ismeretlen Andrássy Zsuzsannáé, aki a korrupcióról és az uniós alapokról beszél, okosan, röviden és lényegre törően. Jé, ez a Zsuzsa, mondja a feleségem, ismerjük a totyiból (értsd: Totyogók Klubja). Kicsi a világ. Őt biztosan karikázom. Persze, ezek a dohogások lehet, hogy pusztán irodalmi fogantatásúak: túl sok Thomas Bernhardot (egek, elárultam a fenti idézetek írójának nevét!) olvastam mostanában.
(2009. 05. 10.) Mire hazatértem Flórával a játszótérről, igazi meglepetés várt: hat darab tiszteletpéldány Poggio Bracciolini Elméncségek című művéből, mely a reneszánsz egypercesek alcímet kapta, s mely történetesen az én fordításomban jelent meg magyarul. Ráadásnak, hetedszer Thomas Bernhard Díjaim című önironikus-kegyetlen könyve (annak néz ki). Hrapka Tibor zseniális borítót tervezett: a képzőművészeti belbecset alkotó Dusan Kállay grafikák modern burleszk-groteszk-pikareszk tollrajz-gemmáit nem érezte elég reneszánsznak (nem is azok), ezért Mantegnához nyúlt, az ő híres Oculusához, mely a mantovai hercegi palota hálótermére figyelmez. A bűn almáját tartó kisangyalt emelte ki: az evés képzete eleve a testiségre utal, a fiziológiára, amit jócskán megtámogat a keskeny körperemen álló angyal ingatag, alulnézetből ábrázolt korántsem ártatlan pucérsága. De vajon mért kapaszkodik félve a korlátba, melynek kőrésein egy újabb angyal feje kukkolja a szoba történéseit, ha egyszer szárnya van? A hátlap meg mintha ugyanazon angyalka folytatása lenne, ezúttal háttal, két illékony szárny közt egy hurkás aljzat, húsos far, közvetlenül Juno pávabegye alatt. Kétségtelenül ez a puttótest maga a bűnösségében ártatlan könyv. Fölül a hatalmas kék ég, a szöveg égtengere. Egy pápai titkár meglehetősen profán szövegeié. Az Oculus szemecskét jelent: de szemek egész sorozata mered ránk az égből, való igaz, messziről a kompozíció maga egy könnycsepptől (?) elhomályosult ragyogó kék szemet sejtet, melynek peremén, a pillák közt, mint egy furcsa szembetegség nyomai vagy tünetei, megjelennek a szemüket használó figurák (szemek a szemben), a szem agresszorai, a látást jelentő jelentések. Nem is az ő tekintetük súlya aggasztó, hanem egy dézsáé, mely a körkáván túlra merészkedik, és egy farúd tartja meg a levegőben, arra nehezedik a súly, miközben a súlyt alulról látjuk, már ha Mantovában vagyunk. A dézsában, ha alaposan szemügyre vesszük, alighanem citrom sarjad-burjánzik.
(2009. 05. 03.)„...állatkerted részei vagyunk, / a büszkeségeid, megtört szereteted relikviái” – mondja a kanadai Dorothy Hewett Turczi István magyar hangján. Dorothy Hewett és Bruce Beaver költészete, hála a Minden ablak nyitva című versfordítás-kötetnek, itt, a szerdahelyi játszótéren, homokozó gyerek mellett zseniálisnak tűnik. A „rituális bárka” a fenti kitűnő versben a család mindenkori túlélési stratégiáit jelképezi, az elkerülhetetlen noéság férfias terheit reprezentálja, ugyanakkor maga a (versben inkább hiányzó) szeretet is, mely befogad, melenget és megment. Az állatkert és Noé bárkája: végül is mindkét terep a tudatos szelekcióé, szeparációé, ebből is, abból is egy-egy – és ez (enyhén szólva) ijesztő. Koncentrált valóság a létezés kiismerhetetlen, váratlan sokfélesége helyett. Az állatkert a cinikus türelmetlenség mauzóleuma: minek beutazni Afrikát, Ázsiát, sose jutsz el Kamcsatkára, pillants a ketrec, az akvárium mögé, de lehetőleg ne képzeld oda magad.
Mindenesetre szombaton a pozsonyi állatkertben a farkas volt a csúcs: Flóra a nyakamban ült és teli torokból kiáltozta: „Forró vizet a kopaszra!” Az istennek nem találtuk a tevét (Jázmint), Noé bárkája feneketlennek tűnt, aztán végre elénk totyorgott egy olyasmi, egy erősen lámaszerű teve (ilyesmit láttunk nemrég a cirkuszban) – melyre a kaptatón igencsak elpilledt feleségem szinte zoológusi eltökéltséggel bizonyította rá a teveséget, a lányunk pedig – vakon bízva a szülői szakértelemben – beleegyezett. Valami gyanús lehetett neki púp tájt, mert amikor végre pisilt egy alaposat, a port kissé megkötő végeredmény poétikus rajzolatáról megállapította, hogy jé, éppen olyan alakú, mint egy teve, és ennek még púpja is van! (Aztán nanduetetés, malacok, veszettül párzó pelikánok, végül pazar ebéd a Slovak pubban: ez a hely megér egy misét! Minden terem vizuálisan a szlovákság esszenciális történelmi giccskészletéből töltekezik, persze, minden egyes kifinomult szegmens komolyan is vehető, és így reprezentálja önnön állatkertszerűségét a külföldieknek, akik meg vannak veszve a helyért, hiszen a városban jóformán csak itt lehet többek közt valóban hagyományos szlovák ételeket kapni, még saját birkapásztoruk és „szalasuk” is van. Mi a nemzetébresztők termében kapunk helyet.)
Vasárnapra az állatias Dionüszosz tombolásának is annyi: véget ért a háromnapos borfesztivál, 10 ország több száz bormintája, tizedét nem lehet felelősségteljesen végiggusztálni. És a vásárúti rétes!
„Pur ti miro, pur ti godo” – énekli Derek Lee Ragin a Poppea megkoronázásából. Ez az Altus című cd-hármas egyik legszebb felvétele 1996-ból. A cd alcíme: a kasztráltaktól a kontratenorokig. A Virgin Classics új csodáján Philippe Jaroussky (egek, milyen felzaklatóan tökéletes a legutóbbi Opium!), Andreas Scholl (lehet-e még fokozni?), Paul Eswood (milyen transzcendenciába hajlóan érzéki volt Philip Glass Akhnaten című operájában!), René Jacobs (van, ki e nevet nem ismeri?), Brian Asawa, Lawrence Zazzo (most hallom őket először) és mások angyalhangja. Az angyalhang közhelye (ezt szuggerálja a borító farmeres kissé holthalovány kamaszangyala és a misztikus zodiákus is) hallatán a legtöbb kontratenor heves tiltakozásba kezd: az ő hangjuk igenis szárnyas földi valóság, a teremtő szemérmetlen bravúrja, a teremtett érzéki nyűge és ragyogása, időnkénti sikeres szabadulás a testből. De ez még semmi, ráadásként hallható az utolsó kasztrált énekes egy 1902-ben készült felvételének technikailag újragondolt részlete is: Alessandro Moreschi Rossini Petite Messe solennelle című művéből énekel, elképesztően, a lélek felelőtlenül örvend, a test viszont beleborzong, és alhas táján sajdul egyet. Vissza a természethez, mondta Rousseau, de azért rossz nyelvek szerint magányos szigetéről titokban el-elcsónakázott meghallgatni egy-egy kasztráltat az operában. Ami ma egy kontratenornak sokszor fizikai erőfeszítést igényel, az a kasztráltaknak természetes volt, olvasom a Gramophonban, hiszen ők alacsonyabbak voltak, fiziológiailag „deviánsok”, a hangszálaik másképp rendeződtek el, hiszen a test felépítése is a fejhang csengését szolgálta.
(2009. 04. 29.) Talán Konc vajda és Cibere bán? A farsang és a böjt párviadala? El Kazovszkij párbajozóit idézem fel, említem, példátlan vigaszt lelek benne egy meglehetősen rossz Szkárosi Horvát András-vers (egy igazi „faragatlan küklopsz-fal”, ahogy Weöres nevezte) elpuskázott versszakának értelmezésekor, mely a tanagyag potenciális részét képezi. El Kazovszkij nyilván le se tojta Szkhárosit. De hát a Ferenc-legenda madárprédikációját is Messianból, Zrínyi második eclogáját is Richard Strauss Daphne című operájának záró képéből szoktam levezetni: ürügyes tanár vagyok, problémázó, aki az egészet akarja ölelgetni, reménytelenül. Megrekedek a párbajnál, a mindenkori párbajlehetőségeknél, a törvényszerű antagonisztikus erőkben gondolkodó oppozíciós nyugati kultúránál: s élvezem, ahogy Szkhárosi is nyer valamit, ez az egyetlen esélye: apropóságában gazdagodik. Egy téren felállított színpadon vásári előadás vagy amatőr operaelőadás zajlik: két figura vív teátrálisan. Az emberi ösztönlényiség bűnös vöröse a hit áriázó fehérjével? Micsoda átsütő, parasztos agresszió a Bűn mozdulataiban és micsoda, olaszos elegancia a ledöfött (?) ledöfhetetlenben! Micsoda félelem: vajon a sebből mi születik meg? A kifröcsögő vér az örökkévalóságból szivárgó idő, melyben az ember aztán jól megnézheti magát? Nem véletlen ez a tegnapi képzettársításos káosz: fél ötkor keltem, Pestről jöttem egyenest, egy Bárka-estről és intellektuális és borhörpölős következményeiről. A kifinomultan korrekt est végén odajött hozzám egy különös ember, és El Kazovszkijról, illetve az antikvitásról beszélt, hogy ismerte és szerette a Hármant, és az antikvitást, hogy végeredményben a mítosz örökös destruálásban látta a mítoszképzés önmagát rendre újjáteremtő mechanizmusának szépségeit.
Még este, úszás közben (egy óra, gyakorlatilag folyamatos egyesülés az ősanyaggal) is vissza-visszaúsznak az agyamba a nap kaotikus mozzanatai, holott ez a törlés, az abszolút tisztulás órája szokott lenni. Legfeljebb egy-egy zeneművet szoktam felidézni, esetleg versötleteken gondolkodni. Most viszont beállt a próza, a villogó zappingoló próza: előbb az utazás képei (a Pesttől Pozsonyig tartó út időtartama megegyezik Ljudmila Ulickaja Szonyecska című regényének terjedelmével, beleértve az elmélázó tűnődéseket is), aztán a tanítás mozzanatai (igen-igen, vesse csak össze Madách Gáspár erotikus verseit a paráznaságról szóló értekezéssel, ez épp egy baccalaureatusi munka, remek), egy tanulmány elküldése (Istvánffy sírverseiről, olasz rezümével), Fekete Vince szavai a tegnapi felolvasásról és esti beszélgetésünkről a kortárs irodalomról, hogy hogyan lát ő minket, és mi őket ott, ahol vannak, amikor épp nem az irodalom időtlenségében tanyáznak (háttérben az aluszékony Lövétei Lázár szelíd jelenléte).
Ma lehet pihenni: Flórával elugrunk az oviba, ahol Tóth László tart író-„olvasó” találkozót az ovisoknak. A boszorkány porszívója hatalmas sikert arat, kitűnően ért a gyerekek nyelvén, minden abszolút természetesen zajlik le (fokozatosan elszabadul és felszabadul a hangulat, megered a nyelv, illetve a nyelvek sokasága), pazar csokrot hallunk az íróbácsi verseiből is. Nem hiába a város legjobb ovija. Utána süti, kávé, futkosás, bevásárlás, közös főzés Flórával: epres gyümölcsleves, párizsias sertésborda, krumplipüré. Konc vajda diszkrét birodalma.
(2009. 04. 25.) Latin, antik verses falfirkákat olvasgatok, elsőrendű graffityt, olasz-latin kétnyelvű kiadvány: elképesztő, hogy a sok trágár fröcsögés közé hányszor és hányszor hatol be a tudós poézis a maga disztichonjaival, hexametereivel. Kétségtelen, hogy ezek a verselmények szinte minden tekintetben marginálisak, sőt metrikai vagy grammatikai hibákban is elmarasztalhatók, mégis, talán épp ezek a szövegek tudják a legtöbbet elmondani arról, amit Martialis emberszagnak nevezett, s ami a római magas költészetet is emberszagúvá tette. Néhányat magyarítottam is, hevenyészve, gyors és könnyű kézzel, ahogy nyilván születtek is:
Hogyha barátnőmet kicikizné bárki, a kangörcs
Fűtse-hevítse a gazt egy sivatag közepén!
Gyűlöld azt, aki barna, tanított egy buja szőke.
Gyűlölöm is, noha olykor rájuk fektet a kényszer.
Üdv minden szeretőnek, vesszen a sok fatökű hím!
És aki tilt, azt is érje a végzet utol!
Egy ragyogó testű nőcskét nyálsalgatok itt föl,
Százak dícsérik, s lucskos a lába köze!
Hőforrásba ne hágjon, akit mar a szívszerelem, mert
úgyis forróbb tűz önti a tagjait el!
Ámulok én, kőfal, hogy mért nem omolsz le azonnal,
ennyi malac krikszkraksz jókora terhe alatt.
Hány nővel basztál, mondd csak, te kanos, buja tökmag?
Ágyba vizeltünk, tény. Vendéglátónk, nagy a bűnünk!
Mért tettük, kérded? Mert rötyi az nem akadt!
Bárki vetélytársam ha e nőcskét megdugaszolja,
Medvék tépjék szét zord hegyek árnyai közt.
Lányok, e lőcs búcsút int néktek, sírjatok! Immár
csak segget prütyköl. Zord pina, áldjon az ég!
(2009. 04. 22.) „akár az alagútban egymás / mellett ellobogó lángvörös / villamosok” – írja egyik tanítványom, Veres Erika Redmún című versében, és pontosan így is van, események (szerelmek!) sokasága lobog el párhuzamosan mellettem vagy – jobb esetben – velem. A főesemény mindenestre most az, hogy a Kalligram áprilisi számában megjelentek tanítványaim (hadd álljon itt a nevük: Veres Erika, Kacsinecz Krisztián, Csépe Katica, Kilácskó Tímea, Horváth Katalin) versei, egy versíró-szeminárium sava-borsa, leglényege, munkánk értelme vagy nemes-heroikus értelmetlensége. Apropó tanítvány, sose szerettem ezt a szót, mert azonnal hierarchizál, sőt, egyenesen alárendel, belesüppeszt nyakig a homokba. A volt tanítvány az egy fokkal jobb: ő az, akiből az lett, ami alá már érdemes rendelni, aki, hogy ismét egy hazai költőt (Szászi Zolit) idézzek, a képzésen „átnőtt mint sivatagi kaktusz a teveszaron.” Most is hallom, ahogy egy volt tanítványom, Rakottyay Kati hétfőn részletet szaval Parti Nagy Lajos Ibusárjából: lélegzetelállító, ahogy a palóc dialektussal és a köznyelvvel, ahogy a regiszterekkel játszik, nézem Parti Nagy arcát, teljesen evidens, maga is rácsodálkozik, hogy lám-lám, ezt így is lehet, sőt, ebben a pár percben máshogy nem is lehet, jó ez a Pozsony. Az estet Németh Zoli vezeti, kitűnően: Parti Nagy neveire kopírozza Partit, sőt még egy anagrammát is leleplez, az igazi meglepődő maga a szerző, alig hihető, mégis az, Parti minden rezdülése hiteles. Egy másik volt tanítványom (egy igazi sivatagi kaktusz), a prózaíró Veres István, (tavaly az ő műve nyerte meg az Év Alkotása díjat) arról számol be, hogy biztonsági őr egy jelentős bankban: nem tudom, így van-e, vagy csak egy újabb novellájából hajolt-e ki felém, a megszokott iróniával reagálok. Itt van Paszmár Lívia is, irodalomból ő nyerte a tdk-t Horváth Péterrel. Tíztől kettőig tartott a nemes versengés: az összes irodalmi tárgyú dolgozatot nálam írták, ezért minden perc érzékenyen érint. Nyert a nemváltó irodalom, Villányi, a 69 nő és Dunajcsik, mint Hollósy Adél valóban impozáns tárgy, aztán szárnyait suhogatva (már amelyiknek van, Balassi egy helyütt még ezt is megtagadta tőle) röppent közénk a reneszánsz és barokk Cupidók serege, konfrontatíve, természetesen. Volt még átértékelt Thészeusz és fekete özvegy, de Harry Potter varázsigefordítás-problémák is terítékre kerültek: test, mese, mítosz, mi kell még? Az igekötő-használat funkcióváltásaira és a nákolásra most nem térnék ki. Van bennem némi keserűség is: az opponens kollégák csak pontoztak, véleményt, kérdéseket nem írtak. Mindeközben a baccaleaureátusi dolgozatok úgy áradnák rám, mint ahogy Parti Nagy felolvasott fergeteges meséjében ontja a sót a tenger fenekére vetett ördögdaráló. Vagy valahogy így zúdul zeneileg Ligeti mesés Continuuma [meghallgatásához klikk a címre]. Nyilván velük is így van ez.
Eltartana a tanítványozás még jó ideig, ha erre bíznám ezt a szövegsivatagot. Úgy látszik, öreg koromra (ha megérem) menthetetlen, totálisan szentimentális hülye leszek. Egy fotelben gubbasztva bőgök majd az „O, mio babbino caro” hangjain (szövegileg semmi, na de a zene....) vagy Siegfried halálán (igaz, könnytelenül e férfiasságpróbán eddig még sose jutottam túl, de akkor majd végre úgy fogok zokogni, mint kb. 6 éve a pesti operában egy nyugdíjas bácsi) ironikus-irigy szurka-piszkával kommentálom majd érett verseiket, novelláikat, némelyüket (olykor nyilván igazságtalanul) vissza is küldöm a sivatagba, a teveszar alá.
(2009. 04. 19.) A mai nap pontban éjfélkor kezdődött, az origónál, a lüktető nullpontnál, egy kocsmában a Ráday utcában, Pesten. Orcsik Roland a Müpából jött, a Mahler harmadikról, és arról beszél, hogy hogyan indul, gömbölyödik és csordul a könny ki az „O Mensch! Gib acht!” közben, hogy milyen nehéz elviselni a gyönyört, a kb. 9 és fél percet az „Es sungen drei Engel einen süssen Gesang” előtt, a létszorongatottságban megcsillanó leheletnyi transzcendenciát, vagy ahogy Celan írja, azt a percet, amikor „legmélyedbe szorulva / kilépsz magadból / mindörökre”. Lehet, hogy odafönn nincs Senki, de akkor dícsértessék a Senki.
Az ő öröme legalább annyira megindít, mint Vera nénié, aki csiszolónő volt egy gyárban, most orgonát és ibolyát árul, illetve örömet: a létezés pokoli örömét, ma van a születésnapja, mondja, nyolcvan valahány, Bozsik Péter megünnepli, megünnepelteti – míg ürül a kupica, az a benyomásom támad, hogy ezt az öregasszonyt Bozsik találta ki, egy regényéből lépett elő, egy regényből, melynek kb. olyasvalami címe van, hogy „Felnőtt ember nem házasodik.” De Vera néni a karomat simogatja, Orcsik vesz egy csokor ibolyát Krusovszkynak, (irigylem!) akiben ugyan Vera néni nem lát semmi „nőieset”, de látott ő már sok mindent, meg a lánya is megmondta... Urfi Péter kacag, hahotázik, Vera néni egyre bölcsebb, morálfilozófiai imperatívuszok százait adja elő: s ha történetesen nem egy prózaíró (mondjuk Bozsik) találta ki, ha tényleg itt áll köztem és Orcsik között, és „ásókapázva” kíván boldog házaséletet (szerencsére van!), akkor nagy a baj, mert azt jelzi, élni jobb, mint olvasni.
Bozsik jöttömkor nem ismerte meg elsőre éjszakai arcomat, igaz, talán, mert kissé elészakiasodott, arisztokratikusan északias lett (von Csehy-s, ahogy régi gimis osztálytársaim mondták bizonyos pillanatokban), egy gazdag és zavarba ejtő finn vacsoráról szédelegtem ide, mely még tegnap kezdődött. Outi félelmetesen játékos és arisztokratikus humora mintha minden percben túlragyogná a csillogó-villogó éttermet (mintha Harcos Bálint kb. 16 óra tájt magyarul és csehül is hallott római elégiájának bámulatosan kevert nyelvi regiszterei készülnének összecsapni a fejemben), mintha az ölbe vett szalvétának, a lazacnak, a három sorba alig férő fergeteges ételneveknek nem feszélyező, hanem felszabadító ereje lenne. Outi nyílt lapokkal játszik, mint mindig, van az északiakban valami furcsa, tiszteletreméltó igény erre, nem zuhannak a retorika csapdáiba. Hirtelen hallom Acsai Roland szavait, akivel az Iparművészeti mellett futok össze: „rohanok haza fürdetni”, egy pillanatra különös melegség önt el: vajon hogy fürdik ma a lányom, míg én a verseimet olvasom fel többek közt Marno Jánossal, és míg pl. Orcsik, és minden magára valamit is adó normális pesti a Mahleren ül?
(Két anyaországi nap a húsvér és a textuális gyerekek jegyében: látogatás húgomnál Szentmártonkátán, a kis Buda keresztapaságának felvállalása, Eszter kitartó csodája Bánki Éva társaságában a Mari néni kávézójában az Angyal utcában, tényleg, mindehhez hozzáadva az otthoni Flórát, már hallom is Mahlert: „Es sungen drei Engel einen süssen Gesang” ).
Az apai szentimentalizmus szerencsére mérhetetlen mennyiségű ellenanyagot termel. Ám hiába minden verbális acélozás, a lélek folyton átmelegszik: Marno arról beszél, hogy a Nárcisz készül című kötetének létrejöttében mekkora szerepem volt, hiszen pl. magát a címadó verset az én egykori főszerkesztői kérésemre írta, én meg irulok, mint Vera néni időben későbbi ibolyái, és felötlik bennem az egykori kalligramos Marno-oldal képi világa, ahogy a „A nő / ronda, mint a bűn” kezdetű Marno-vers „S most kifog rajta a víz” félsora egyszerűen behatol egy falat meszelő nő pucér fenekébe, és magáévá teszi az alvilágot. Amikor Marno arról beszél, hogy az „erektálás” valamiképpen az irodalom létmódja, hirtelen átértékelem magamban a vershez általunk rendelt pluszjelentést, mely ugyan csak alkalmi, hiszen a kötetbe nem kerülhetett át, mégis inkább telitalálatnak, mint malőrnek bizonyul – ez visszaadja egykori főszerkesztői önbecsülésemet. Áldassék Hermész, a szerencsés rátalálás istene, sokszorosan. Még szerencse, hogy megemlékeztem róla tegnapelőtt is, a Metafora-esten, műfordítóként, egy pikáns vers fordítási nehézségei kapcsán. Mennyire más volt az az este! Bánki Éva kérdezett, teljesen szabadon és a szokásos klasszikus filológusi gátak nélkül, csak úgy belé a szövegbe, a szöveg érzékiségébe, ahol nincs igazán racionális, mégis minden egyértelmű. Minden gördülékenyen halad, megy, gomolyog előre, a feleségem, Anikó a fordítás és hatalom, illetve a fordítás mint hatalom viszonyrendszeréről beszél, teljesen megdöbbent (lám-lám, a házasságnak is vannak váratlan izgalmai), ahogy lefesti a szöveg mindenkori kiszolgáltatottságát. Én vagyok a lírai-vallomásos pólus, a metaforagyártó, pont azt hozom létre, amit ő röntgenez és rendszerbe állít vagy kigúnyol. Olykor oda is pislantok az eleven húsvér filológiára, Ritoók Zsigmondra, és egyre inkább úgy érzem, hogy csak az eredetiben lehet és szabad lubickolni, és a fordítót folyton in flagranti kapja az olvasó, (beleértve a filológust és a kritikust, valamint a köztük lévő átmeneti entitásokat is) benne a totális szégyentelenségben. Visszakapok úgy is mindent, nemsokára pár versemet állítólag szerbre fordítják. De mekkora élvezet mégis ez a szégyentelenség: az est előtt vettük meg Havasi Attila Trifladisznó című fordításkötetét, melyet nagyrészt helyben el is olvastunk. A hátoldalt többször is, szinte a megtanulás szándékával, itt ugyanis Pessoa Autopszichográfiájának új, zseniális magyar fordítása szerepel.
Az est után újabb, immár intim beszélgetés, Csaba barátommal, a megszámlálhatatlan nyelven értő és olvasó zenerajongóval, aki maga is műfordító, főleg arról, hogy Richard Strauss mit tudott kezdeni az antikvitással, erős hangsúly az Elektrán, cd-k cseréje (ez Orcsikkal is), eszmefuttatások a gamelánzene imitálhatóságáról, zenéről és zenről, és búcsúzásképpen a kurvákról, illetve egy operaénekesnőről, aki fiatal szeretőit egy-egy szép éjszaka jutalmául elviszi operába. De rég is jártam a pesti operában!
(2009. 04. 15.) Kívül tatarozgatnak, meszelgetnek, fúrogatnak, állnak az állványok, készül az új burkolat: pasztellszínek, narancs és sárga, talán most kéne rendbe rakatni az erkélyt is, fel kellene végre hívni a kőművest, szabadulni a vaskos üvegtáblás korláttól. Nagyjából ugyanezt csinálom belül, a fal mögött én is: görög epigrammákat tatarozgatok, burkolgatok, rakok a mostani elképzeléseim szerint „rendbe”. Készül a Hárman új, hivatalosan: második, javított és bővített kiadása, valójában átirata, variánsa. Sokszor képtelen vagyok a tatarozásra, egyszerűen újrafordítok a régi tapasztalatot felhasználva, dühöngve vagy mélázva, korrigálva vagy – nyilván – rontva. Ide ékszerészkéz kell (az invencióhoz), nem holmi kőművesmunka, egy finommechanikusé (a technikai tökélyhez) vagy istenkedő szívsebészé (az életre leheléshez), vagy lehetőleg mindé egyszerre. Ez a temetőből jött műfaj (eredetileg sírversfunkcióban működött) a legnehezebb költői forma ezt igényli. Minden szó helyettesíthetetlen, kimozdíthatatlan helyzetű és helyzeti értékű, és olyan pontosan rétegződik az ideológiai csomópont köré, amilyen természetességgel a vízbe vetett kavics köré szerveződnek azok a bizonyos koncentrikus körök. A „meghatározott pont” mellett azonban van még egy szerkezeti kritérium: az előkészítés fázisa, azaz az expozíció és a zárlat, azaz a konklúzió, mely nem jelent szükségképpen csattanót, de elmésséget vagy epésséget mindenképp. S ha még abba is belegondolok, hogy a görögök például szerették számmisztikailag is biztosítani a vers mágikus kisugárzását, teljesen elképedek. Erre szolgált az úgynevezett iszopszéphikus epigramma, melynek lényege, hogy minden egyes disztichon görög betűinek számértéke ugyanannyit adjon ki. Itt szó sincs verselméleti szabályról vagy költőileg, esetleg olvasóilag érzékelhető esztétikai minőségről: a struktúra egyszerűen alárendelődik egyfajta kozmikus harmóniatannak. Akkor, annó, én a szavak számának azonosságával kísérleteztem, próbálkoztam számhozzárendeléssel is, magasztos ötletek sokasága jutott eszembe, zenei vonalon indulva, Messian logikáját követve valamelyest, aki zenéjében kriptogrammatikus technikákkal is él, így hozta létre langue communicable néven ismert önálló zenei ábécéjét, mely a szokásos hétjegyű zenei sorozatot kiegészítette a francia ábécé betűihez rendelt tónusokkal és fixált időtartamokkal. Így akartam fixálni a magyar ábécé betűihez is a számot, a morát és a harmóniát, de mások számára átláthatatlan csődöt eredményezett, hiszen ki akar úgy verset olvasni, hogy előtte átstudíroz egy traktátust is, mely ráadásul olyan marginális dologgal foglalkozik, ami végképp nem ad hozzá semmit a vers értelmezhetőségéhez, csak demonstrál valamit, ami úgymond észrevétlenül létezik és tökéletesen szabályos. Vagy lehetséges, mi van akkor, ha minden vers mögött van ilyen titkos, egyező, minden részletre kiterjedő harmónia? Ha minden jó versnek feltérképezhető a matematikai aurája? És ez néha a felszínre tör, és tárgyává teszi önmagát: a számok misztikus együttállásának és a magyar hexameter csodájának létező és kifejezhető harmóniáját jelzi Spiegl Máté korszakos remekműve, mely egy hibátlan (ne restellje senki átszámolni!) matematikai műveletsort volt képes összehangolni a hexameterrel: 77 520 x 3 = / 6x10+232 500. Két hexameter, ilyen egyszerű.
Flóra a könyvesboltban válogat: egy szlovák nyelvű állatos könyvet választ ki, a fele puzzle. Nem tudom lebeszélni, megvesszük még öt könyv társaságában (John Stanley: A klasszikus zene, A vallástörténet klasszikusai, szerk. Simon Róbert, Németh Amadé: A magyar opera története és a poszthúsvéti csoda reményében: Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről). Tudtam előre, hogy ez lesz: ülünk a szőnyegen (Pimpa és Armando, vakondka és a nyuszi) és fogalmam sincs, hogy kell kirakni a kisborjút, Flóra – aki közben locsolóverseket mondat a plüssállatkáival (poszthúsvéti poetizmus), a fiúk (Dezső, Béla, Jenő = 2 egér, 1 maci) pirostojást is kapnak – olykor-olykor lezserül odailleszt néhány darabot, és pontosan oda, ahová kell, a helyére (!). Félvállról odaveti a megoldást, én meg hümmögök vagy fenyegetőzőm („Flóra, most erre figyelj, nem apunak vettük, rakd ki”), valójában sürgetem, mert elfog a harmóniavágy: egy enyhén szólva klasszicistább szoba illúziója lebeg a szemem előtt. Valahogy így kell kirakni az epigrammát is, néha szinte lehetetlen, máskor meg hip-hop kész a megoldás.
A Göncölszekér ritmusa
(2009. 04. 09.) Lélegzetelállítva hallgatom Boulez fuvolára és zongorára komponált szonatináját: elképesztő, kristálytiszta lebegés, a magában gyönyörködő Narkisszosz szépségének csillogása a víz tükrében. De milyen vízben csillan meg az arc? Még itt fönn, az árnyékvilágéban vagy már odalenn, a Styx vizében? A halott szépség arca ez vagy a még elevené? Ennyit a fuvoláról. A zongora viszont helyenként mintha bartókul szólna: sokkal józanabb és pragmatikusabb, fokozatosan kiábrándít a mitológiából.
Ez jól is jött, hiszen z amerikai Lee Hoiby egy kamaraoperája alkotta a mai második fő fogást: „Ma csokis sütit készítünk. Ez egy egészen rendkívüli, egy egészen csokis, keserédes sütemény”. Az operát főzőshowként legalább annyira abszurd elképzelni, mint a főzőshowt operaként. Mindez a Bon Appétit!-ben hangzik el, de felhangzott 1971. április 3-án is Julia Child showjában, melyen Mark Shulgasser szellemes szövegkönyve alapszik. Mark Shulgasser humora fergeteges, ezt szórványos magánlevelezésünkből is tudom: egy korábbi Hoiby operáról írt cikkemet képes volt angolra fordíttatni, hogy Hoiby és ő is megérthesse, Amerikában mindig akad egy magyar, aki ráadásul ért a zenéhez, írta (lehet benne valami, hiszen szakasztott ugyanilyen levelet kaptam Conrad Cummingstól is). Meg aztán nosztalgiáztak Pozsony után, mert egy lemezfelvétel emléke derengett fel előttük. (A lemez természetesen Pozsonyban beszerezhetetlen.) A fergeteges humor franciás könnyedségű, a Bon Appétit! szakácsnője egy francia csokitortát készít, melynek folyamata lényegében a mű cselekményét teszi ki: a darab végére elkészül a torta, mely magát a művet reprezentálja. A zeneszerző a Marseilles-en át Ravelig széles spektrumát idézi meg a francia zenének: valódi ínyencfalatot kreál. Az egyszereplős remekmű (Kathryn Cowdrick énekli nekem és a lányomnak) a munkafázisok során keletkező zajokat zeneileg éppúgy integrálja magába, mint a gazdag szövésű, allúziókban dús dallamíveket, motívumokat. A mixer, a habverő vagy a tojásfeltörés és a munkafolyamat számos akusztikai kísérőjelensége így hitelesítő effektusokként működnek közre. Hoiby zenéje sziporkázóan ironikus, leleményesen játékos, pontosan olyan, mint Child süteménye. A „Nézd ezt a szép, ezt a lágy állagot.... akár egy souflée....” mondat Hoiby zenéjére is vonatkoztatható.
Dél tájt beállt a káosz: Flóra az etetőszékben, a sajtos-tojásos hús a sercegő zsírban, jómagam a telefonnál, Cselényi László hív, szintén Boluez nagy barátja, kilátástalan szöveglabirintusaiból csak nemrég találtam meg a kiutat, többek közt épp Bouleznek, Stockhausennek és Xenakisznak köszönhetően. Persze, folyton eszembe jut, hogy Thomas Mann Doktor Faustusának zenei vonatkozásaihoz (azok bújtatott ideológus-hérosza) Arnold Schönberg az alábbi fitymáló kommentárt fűzte: „Leverkühn egyike azon amatőröknek, akik azt hiszik, hogy a tizenkét hanggal való komponálás semmi mást nem jelent, mint az alapsor vagy megfordításainak állandó alkalmazását. (...) De azt képzelni, hogy ennek a szabálynak a követése által kompozíció születik, éppoly gyermeteg és laikus elképzelés, mint annak feltételezése, hogy más szabályok elkerülése elegendő a komponáláshoz. Például a kvint- vagy oktávpárhuzamok kerülése. Ezek a szabályok csak korlátoznak, de nem alkotó jellegűek. Tudni kell e korlátozások ellenére is zenét alkotni”. Hát ez az, az irodalmár zenei transzformációs technikái nem mindig szolgálnak megelégedéssel a zeneszerző számára, s ugyanúgy, ha egy irodalmi alkotás elemzésekor zenei megfontolásokat veszünk alapul, könnyen előfordulhat, hogy egy-egy zenei koncepció az irodalmi elgondolások javára végtelenül leegyszerűsödve jelenik meg. Nyilván így történt ez az én (sokakat elképesztő) Cselényi-olvasataim esetében is, amikor pl. az Elvetélt szivárványt Stockhausen Stimmungjából értelmeztem, vagy a Téridő-szonátában meghallottam Mallarmét és a csodás Pli selon plit. (A zenei mániáimon bölcsen ironizáló Mizser Attila attól „retteg” hogy még a végén beleolvasom a dolgaiba pl. a Fideliót.) Cselényi minden egyes műve egy lapjaira szedett, bekevert partitúrához hasonlít, ám míg a zenében a realizálódás az előadásmódban bekövetkezik, a hallgató pedig pusztán a választást elvégző zenész interpretációjával szembesül a műegész helyett, itt a befogadó szöveggeneráló szerepbe kényszerül, s ez a felelősség önkéntelenül is feszélyezheti őt. A Gönczöl-szekér konstelláció-effektusa lép itt érvénybe, melyet Umberto Eco dolgozott ki szemléletes példává: „A Nagy Göncöl nem mint valóságos rajzolat létezik, csak akkor látjuk valóban a szekeret, ha kapcsolatot létesítünk az ilyen módon jelzett csillagok között. (...) A konstelláció tehát nem más, mint a lehetséges formák állandóan nyitott választéka.” Valahogy így: a Göncöl sem más, mint a kozmosz zenéjének látvánnyá vetülése. Cselényi beszél, beszél, pár percre le is teszem a kagylót, Flóra és a hús miatt, persze, az apás naphoz (anya dolgozik) hozzátartozik egy kis túlsülthús-szag, némi karcinogén égés, kb. 4-5 perc múlva emelem fel a kagylót, semmiről se maradtam le.
(2009. április 06.) Mellső kényszerek Épp most néztem át valamelyest Poggio Bracciolini Elméncségek című (általam magyarra fordított) művének betördelt változatát: már abban a fázisban vagyok, amikor megszűnik a korrektori szem, vagyis azt látom eleve, amit látni akarok, saját szövegemet zeneileg tudom fejből, a betűk (és a szem) meg egyszerűen kiszolgálják ezt a tudást. Poggio legtöbb facetiája olyan, mintha egy-egy Bocaccio-novellát rendkívül leleményesen egypercesekké alakítanánk át. Valójában prózai epigrammák ezek, a narratívabb martialisi fajtából, ezért is vállalkoztam a fordításukra. Tegnap éjjel találtam Erasmus levelezésében egy reklámmondatot, talán megérné rányomtatni a hátlapra: „Poggio, ez a szájaskodó, olyannyira bárdolatlan, hogy még ha mellőzné is az obszcenitást, akkor sem lenne méltó arra, hogy olvassuk, sőt olyannyira obszcén, hogy még ha a legpallérozottabb elméjű lenne is, az erkölcsös férfiak ezt a művét akkor is sutba vetnék." Színtiszta humanista mondat: latinul maga a tökély, de vajon magyarul hatásos-e? Minduntalan eszembe jut Roboz Andor néhány fordulata is: ő 1936-ban kiadott a műből egy takaros, és szinte a velejéig (ráadásul bevallottan!) hamis válogatást. Ami nálam így hangzik: „az inast rajtakapta, amint épp a feleségét dugaszolta", nála így szerepel: „inasát felesége mellett abban a bútordarabban találta, melyben ő szokta rendesen fáradalmait kipihenni és a boldog házasélet legszebb örömeit élvezni". Az egyik kis tréfa címe: Az asszony nem feledkezik meg az ünnepekről, valójában: Guglielmóról, akinek jól megtermett szerszáma volt. A „Nekem meg épp most fájdult meg a pöcsöm" nála: „hát akkor most várj türelemmel, míg kardomat, mely kicsorbult a meddő támadásokban, kiélesítem. Egyelőre nem vehetem semmi hasznát."
Hát ez az, csorba karddal nem sokra megy az ember, hacsak nem a játékboltban, ahol tegnap vívtunk iszonyú jó kardpárbajt épp tegnap 2, 5 éves lányommal, lélegzetelállítóan zorrósat, kár, hogy a két fekete szombrérót már valaki megvette. (Az eladók rendszeres önmegtartóztatással tűrik szokványos rítusainkat.) Aztán vissza a két kerékre anyástul, sisakosan, és irány a mesebeli tájon elterülő dunatőkési vízimalom, kavicsgyűjtés (Flóra, aki most épp Pimpa, tudják, az olasz eb, aki után, ha belendül, szaladnak a pöttyei, szóval Pimpa szerint a tengerparton), vacsora egy kertvendéglőben, hatalmas éneklés hazáig, alig érnek utol a pöttyeink.
„Vagyunk igaz de véletlenül lettünk / S talán nem azért hogy naponta itt-ott / Dokumentáljuk azt is amit ettünk / Vagy az írás lényege a szorgalom / Részben lehet" - dünnyögi Sziveri János „a mellső kényszerről", azaz az írásról. Hát, igen, ezt a támponttalan szorgalmat kellene most valahogy betűkre váltani. Rászabadítani az ábécére. De mi is az a blog? Vagyis miről hiszem, hogy az blog? A megbetűzött szorgalom egyik megnyilvánulásán túl. Persze, persze, már a görögök is... Hát még a latinok! Olyasminek képzelem, mint Aulus Gellius (130?-165?) Attikai éjszakák című műve, azaz egy szövegszénakazalnak, egy kivonatzuhatagnak, részint verbális régiségkereskedésnek, filológusi turkálónak, egzotikus bazárnak. Ez az antik blogmester részint arról beszél, hogy ő hogyan olvas, él, élvez vagy épp méltatlankodik, részint arról, hogy miképpen hiteti el velünk, hogy mások helyett (helyettünk) olvas, él, élvez vagy méltatlankodik.
