2. CSAPAT
Kiss László blogja
9.
Éppen zajlik a főpróba, legalábbis annak első, technikai része - jók-e az eszközök, okés-e a díszlet, kell-e emelni a hangot. Az eszközök jók, a díszlet rendben van, s muszáj emelni a hangot. Sötét, akár egy alagútban, különös fények, jóleső olajszag. Ami a kiutat illeti, nem ígérhetek semmi biztosat. De nem hinném, hogy odafönn könnyebb. Ugye találkozunk? Hat óra, Jókai Színház, nagyszínpad.
8.
Az a jó ebben a darabban, és az lesz a jó ebben az előadásban, hogy kivétel nélkül mindenkinek rossz. Leszámítva, talán, Gulyás Attilát. De ő itt tényleg más világ. Megvolt a próbatermi utolsó, egyben nyomták le a darabot, s az ebédszünet, valamint a szükséges kiigazítások után fél négytől a mi csapatunké a nagyszínpad. Nem akarok többet elárulni a készülő Béres-rendezésről, mert akkor beljebb merészkednék. S még egyszer nem fogok elnézést kérni. Jó előadás született.
7.
Ülnek a bőröndökön, hajótöröttek.
Gulyás Attila, akár a Tóték postása, Komáromi Anett hűvös és kegyetlen, Kolti Helgáról nem tudom eldönteni, félnótás-e vagy csak cinikus. Kovács Edit arca közelről, magam is feszengek. Süt róla a számonkérés, ölni tudó tekintet. Aki elszenvedi: Csomós Lajos.
Állnak, térdepelnek, hajótöröttek.
6.
Még hogy álmos tíz órai próba! Nyoma sincs a fáradtságnak – hogy csinálják?
Pezseg a kettes próbaterem, Liszi Melinda, mintha egy Grimm-meséből lépett volna elő, vagy Andersenéből, mindegy, a lényeg, hogy mese.
Akárhová nézek, szövegkönyv, memorizáló színészek. A szöveget mormoló színész: magában beszélő báb. Nézzük, de nem látjuk egymást, ő engem biztosan nem, mert látni, hogy mást lát. Micsoda élet lesz ebből pár óra múlva!
Béres László különórát ad Csomós Lajosnak és Gulyás Attilának, nagy lendülettel, széles mozdulatokkal teremtődik meg a koncepció, hárman egy sarokban, gumicsizma, munkaruha, ha sör volna előttük, azt lehetne hinni, hát, végső soron bármit lehet hinni. És ebben, itt, ez a szép.
Az autóban, ahogy jövök, kortárs zene szól: Esterházy Péter Harmonia caelestisének hangoskönyv-változata. Ebben mondja az elbeszélő ezt: „A mi édesapánk nem akárki, útkaparó!” Ebben a blogban meg ezt mondja a narrátor: a mi Csomós Lajosunk nem akárki, fúrópajzskezelő!
A harmónia egyfelől tehát mennyei, másfelől alagúti. Megyünk a teljesség felé.
5.
Mindenesünk, Tatár Bianka még rám írt tegnap, mondanám, de nem tegnap írt rám, ma tette, pár perccel egy óra után, hogy kétszer mentek végig a darabon, szóval nem is az, hogy túl a gyerekcipőn, de ez már lassan a középiskolás évek, negyed tizenkettőkor végeztek. A végzés előtt még jó alaposan bejárták a színpadot, lesz meglepetés bőven. Tíz körül (csak a félreértés elkerülése végett: ma, mindjárt, most) egy vélhetően álmos próba következik, hogy aztán tizenegytől a célszalag felé vegyük az irányt. Célszalag, gyerekcipő: bántóan sok a metafora - elnézést.
Azt is írta Bianka, hogy az esti előadáson (csak a félreértés elkerülése végett: hattól) a kettes csapat produkciója nyitja a versenyt. Nem tudom, ez publikus információ-e, ha nem - elnézést.
4.
Villanyfény mellett, de alszik a próbaterem. Nyolctól a folytatás, talán éjfélig is, ha bírod szusszal, itt a helyed. Máskülönben: holnap.
3.
Tatár Bianka, a szerző: Pozsgai Zsolt és a rendező: Béres László
Kinőve a gyerekcipő, áll össze az előadás. S ami még figyelemreméltó: rengeteg a néző. Van próbaterem, ahol alig férni, útban azonban senki sincs. Nagyon sok műfajt elbír egy dráma tere.
Kevés a kellék, annál több a beszéd, a testé. Ugyan nem mozognak sokat a szereplők, de aki mereven ül, abban is ott a feszültség. Így sikerült, ez van – feszült, kemény darab a Pozsgai Zsolté. A szembesülésé és szembesítésé. Ha egy-egy pillanatra kivirágzik is, nyomban lehervad az ajkakról a mosoly. Anakronisztikus ernyő és legyező, itt-ott kövek, egy hatalmas csákány, s az ütvefúró, akár egy otthagyott fegyver a szín előterében. Abban maradnak, pajzsfúró, mert mennyivel szebb. Na, mennyivel?
De nem kell aggódni, tényleg lesz nevetés.
2.
Belépek, megy az értelmezés. A csapott tető alatt Béres László ül, és magyaráz. Szuggesztív rendezői karakter – a korábban harsányan összeolvasó, nagyokat nevető kettes csapat figyelmes, komolyan összpontosító osztállyá formálódott, isszák a rendezői szókat. De nem csak az ivás van, értik is egymást. Béres László fölvet valamit, s színészei máris viszik, alakítják tovább. Bólogatás, hogy oké.
Szép küzdelem ez, keresik a fogást a szövegen, szóba kerül a Három nővér is, meg még sok egyéb, amiről holnap értesülhet az érdeklődő, legalábbis, akinek sikerül befurakodnia. Tudtam, hogy nagy érdeklődésre tart számot a háromnapos verseny, de hogy ekkorára, az meglepett, és meglep ebben a pillanatban is. Kivetítő kell majd a térre.
Nyilatkozott a Bárkának Béres László, hogy mit, olvasható lesz a nemrég nyomdába került rendhagyó lapszámban, tessék kapaszkodni, nyolcvanhat oldal. Azt nyilatkozta, hogy Pozsgai Zsolt a színészekre írta a karaktereket, s hogy az Öreg üreg a hetvenes években játszódik, de a máról szól. Arról, van-e helye az úgynevezett értelmiségnek a világban. Megyek, meglesem.
1.
Szóval a 2-es csapat, jó napot kívánok. Ez jutott idén, hála istennek, teszem hozzá a neveket látva, ami nem pusztán kötelező, de őszinte, ugyanakkor remélem, tolerálható hízelgés is: Komáromi Anett mellett blogolni, már-már a hazatérés metaforája, s jó újra várni, Csomós Lajosból kihozza-e a rendező a rockert. Ki, ebben biztos vagyok, s ha mégsem, ha mégsem azt, hát így jártunk. Béres László, az ő feladata a kihozás – a gyergyószentmiklósi igazgató-rendező keze alatt dolgozik még a következő valamivel több, mint huszonnégy órában Gulyás Attila, Liszi Melinda, Kolti Helga és Kovács Edit, aki egyben a csapat háziasszonya is. Azé a garnitúráé, amelynek a 2014-es, XIX. Kortárs Magyar Drámaírói Fesztiválon (Versenyen, ahogy tetszik) Pozsgai Zsolt darabját kell az élőnél is élőbbé varázsolnia. A Szép Ernő-díjas drámaíró Öreg üreg című darabja egyelőre nem került a kezem ügyébe, s azt már tényleg csak négyszemközt mondom, hogy az olvasópróbára sem értem át (még négyebb szemközt: ezért az oktatási rendszer okolható, amely elvárja, hogy a tanár pénteken is tanítson), de a próba előtti ebéd éppen olyan hangulatban telt, amely garantálja: piszok jól szórakozik, aki holnap este hatra átbumlizik Békéscsabára. Hanem aztán igyekezzen: fogytán van a jegy.
E sorok a Bárka szerkesztőségében verődnek a gépbe. A hangulat lázas (milyen lenne), a tempó szokásosan feszes (mindig az), s végre Szil Ági is velünk blogol, itt van a jobbomon. Főszerkesztőnk beesik, Tibi csoki az asztalon, rendelések a nyomdának, rendelések a mindenhová, álmos drámaírók botladoznak a zegzugos színházépületben, artisztikus percek, bizisten cigarettára gyújtanánk, ha dohányoznánk. Szóval az ebéd. Ágival, Köles Pistával és a drámaírók legifjabbikával, Székely Csabával – az Ibsen Étterem oázis a fejvesztett rohanás sivatagában, megáll az idő, s utazgatunk benne Torinótól Bruges-ig, A kutya vacsorájától Grendel Lajosig, innen szép visszakapaszkodni.
Szóval Öreg üreg. A téma ismeretében olcsó poén volna azzal zárni ezt az első bejegyzést, hogy látom a fényt az alagút végén (Metróhuzat, egyebek) – de ha többre nem telik? Ráadásul nem is látom.
