1. CSAPAT
Szil Ágnes blogja
„Ez nem jövőkép, ez állapot”
A színházba jövet kipuhatoltam, milyen pletyka járja a büfében és környékén. Az már mindenki számára nyilvánvaló, hogy az előadásunkban sok lesz a különleges technikai elem (tudják, mint a műkorcsolyában), forog majd a színpad, és nálunk debütál az új emelőszerkezet. Ha fellógatás (kis híján) nem is lesz, de felfüggesztés igen.
Eljött a fénytechnikusok ideje! Fél tizenegytől felszáll a fehér füst, az első sorból alig látok be a színpad közepéig. Még a tegnap estéhez képest is sok a változás a jelmezekben.
Barátságos gettótűz lobog, mindenki a helyén van, szorgos mesteremberek tárgyalnak a világításról és holmi művérről. Virtuóz Brahms-zene hatja át a teret, összeállt az előadás.
Este nyolckor randevú a Vigadóban: a vacsora utáni próbán már jelmezben látom a színészeket. Úgy tűnik, nálunk a military stílus a menő, ámbár akad a homeless-fazonból is egy-kettő - ha a Burdának blogolnék, valószínűleg lekönnyezném a billentyűzetet. A legextrémebb fazon, ami egy turáni szőnyegből szabott kaftánnak nevezhető leginkább, a kukában végzi, igaz, viselőjével együtt. Hamarosan feltűnik egy Brezsnyev-farmert és up-to-date gumicsizmát viselő, hetvenes évekből szalajtott téeszparaszt, akire nem emlékeztem a szövegkönyvből - róla gyorsan kiderül, hogy a szomszéd próbáról szaladt át kicsit barátkozni. A hang is nagyrészt megvan, tehát jó érzésekkel fordulunk a holnapi főpróba felé. Lassan kiismerem magam a színház kanyargós folyosóin, bár ha a lépcsőfordulóból elvinnék a porosz egyenruhát, még jövő karácsonykor is ott bolyonganék körbe-körbe.
A próba zavartalanul folytatódik. Az asztal sarkán egy ásványvizes palack árválkodik, nem fogják kitalálni, mi áll a címkéjén. Premier.
A padlón a dobogó, a dobogón asztal, az asztalon karosszék, na, annak a tetején ül Tege Antal, az ötméteres létra nem bizonyult kellően extrémnek. Tizennégy ember állja körül a dobogót, egyeztet a műszak. Újraindul a próba. Nagy Erika és Fehér Tímea anyát és lányát játssza: Székely Csaba kihasználta a köztük lévő hasonlóságot. Ahogy látom, nagy egyetértésben beszélgetnek a színpadon kívül is. A vak ember két új síbotot kapott… és irány a Columbo kutyája tér.
Szabó K. István
Szinte döbbenetes: csend a Vigadóban. Az egyedül töprengő Szabó K. Istvántól megkérdezem, hogy mi történt, kirúgta-e a színészeit, de nem: csak engedélyezett nekik pár perc szünetet. Így magam is kimegyek a színház erkélyére, és kipillantok az Andrássy útra. Kellemes hely, meg tudnám szokni. Időközben behoztak egy tizennégy fokú alumíniumlétrát, ennek a tetején fog fenn ülni valaki a próbán, de hogy ki, azt nem árulom el. (Jöjjenek el, és nézzék meg…!) Egy fotós vág át a termen, és megkérdezi a rendezőnket, felmondtak-e a színészei. Nos, ez a másik nézőpont. Haha. Megvárom a következő betévedőt, hogy hasonló szellemességgel fog-e előrukkolni, és István annak is kedvesen válaszol-e.
Székely Csaba követi a próbát
A Vigadó közepén kellékkupac: két marmonkanna, egy bevásárlókocsi, a próba már javában tart, kiegészülve a frissességét visszanyert szerzővel. Tege Antal egy géppuskát dajkál, Gubik Petra a délelőtti démonból befont hajú kislánnyá lényegül. Székely Csaba komoly arccal követi a szövegkönyvet, kérdezem, tetszik-e neki a rendezői elképzelés. Szakszerűen válaszol: gyakran betalál az ilyen ellenpontozó rendezés. Gazdóf Dániel, az ügyelő ugrásra készen várakozik, kezében ceruzával jegyzetel. Az első jelenet szereplői félrevonulva tanulják a szövegüket, és ebben az sem zavarja őket, hogy folyamatosan érkeznek az érdeklődő nézők, és már a harmadik fotóriporter készíti róluk a képeket. Sztentori hang zengi be a teret: „Vagy szeretnétek balkezesek nyilai által elpusztulni?”
Amikor megtudtam, hogy Székely Csaba drámájának megtestesülését nézhetem végig testközelből, arra gondoltam, milyen jól is jöhet neki ez a téma, hiszen a Bánya-trilógia után testhezálló feladatot jelenthet számára a metró. De nem elég a föld alatti túrás-fúrás, a szerző egy huszáros attakkal a felszínt is lerombolta: 2094-ben vagyunk, Budapesten, a Valahányadik Világégés után. Megtépázott család-maradékok kóborolnak az utcán, Jobbkezesek és Balkezesek, a túlélés reményében…
Székely Csabát a legtöbb kritikában Csehovhoz hasonlították, az általa ábrázolt helyzetek éppúgy megoldhatatlanok, ahogy az orosz szerzőé. Az ajtók záródnak azonban túlmutat Csehovon: Beckett-hősök portyáznak a romokon, keringenek körbe a világ metróvonalain, akár egy-egy ottfelejtett táska.
Az olvasópróba a hagyományok jegyében két pisztolylövéssel kezdődik: Fekete Péter, a Jókai Színház igazgatója ezzel nyitja meg a próbafolyamatot. Az asztalfőn a rendező, Szabó K. István, akiről rögtön az a benyomásom, hogy vaskézzel fogja irányítani a felkészülést. Jó a hangulat, itt is, ott is felcsap a nevetés: a komor képek ellenére jól fog szórakozni színész és néző egyaránt.
A kapitány a hídon van: a felolvasás után összefoglalja a véleményét. Mivel a darab a folyamatos haladás kényszeréről szól, a szereplők zombikként mennek előre, a rendező ezt próbálja a visszájára fordítani: a mozgást a lehető leginkább visszafogva a belső történésekre helyezni a hangsúlyt. A kellékraktárból előkerül egy fél körhinta, egy tolókocsi és egy kisautó roncsa: azt hiszem, különleges felfogással nyúl Szabó K. István ehhez a nem épp szokványos darabhoz. Egy-egy szereplő a saját kényszerhelyzetében áll szinte beledermedve, s mégis valami kényszerpályán mutatkozik meg előttünk. S aki mindezt irányítja, az Besenczi Árpád alakította szereplő, aki vakként húzkodja maga után nem létező kutyáját, egy fehér bottal tapogatózva. Az állomások elsuhannak mellettünk, de kijutni már lehetetlen. Figyelem, kedves nézőink! „Az ajtók záródnak!”
