Dél keresztje
A vasárnap már úgy virrad rám, hogy a bőröndjeim csukva várják a sorsukat. A szállodában még kimegyek a teraszra, hogy megnézzem az elképesztő méretű hajókat – előző nap tengeralattjárót is láttam: feljött a felszínre, nyilván levegőt vett, mint egy óriási cet. A borús idő láthatóan senkit nem zavar, engem is egyre kevésbé.
A Literaturhaus kertjében fel-alá száguldozom az ösvényeken, hogy mindent le tudjak fotózni, ami tetszik. Hiányzik már a mozgás, otthon sokkal aktívabb vagyok. Kedvemre való lett volna egy szabad félóra, amikor csak szemlélődhetem. Fényképezni sem szeretek, mert vagy képeket csinálok, vagy nézek, de nem csak a retinámon akarom rögzíteni ezeket a helyeket. A norvégok utánunk jönnek, az egyik német szerkesztő is: búcsúzkodunk. Könyvek cserélnek gazdát (szent ég, hogy fogok hollandul olvasni?!), címek és ígéretek, tisztára, mint egy nyári tábor – de hiszen az is. Néhányaknak kijár a meleg ölelés. Sander ma tartja a bemutatóját, egy delfin csontvázáról beszél, de mi még a befejezés előtt eljövünk, mert a lengyelekkel együtt hamarabb indulunk. Minél kisebb zavart keltve köszönünk el, így tulajdonképpen anélkül távozunk, hogy igazán meg tudtam volna köszönni a szervezést, az élményeket. Hogy fogalmat alkothasson róla a kedves olvasó, mennyire klappolt minden, elárulom, hogy egyetlen pillanatra sem maradtunk segítség nélkül, még a tengerpartra is kijött velünk egy francia lány, az órájára pillantgatva, hogy le ne maradjunk a hajóról. Én persze lelkesen kapacitáltam, hogy segítsen táskát választani – mégiscsak egy „French woman”. (Csak hármat vettem, de hát szemtelenül olcsó volt, úgysem mehetek többé Kielbe, emlékeztessen legalább valami az ott töltött időre – ja, és hoztam persze egyet a lányomnak is). Kevés női allűröm van, de táskákat illetően nem ismerek tréfát.
A vonatúton ismét az elképesztő mennyiségű zöld, amelyet csak egyszer tör meg a három órás út alatt egy sárga repcetábla. Sok-sok legelő, kevés vetés: a németeket az ipar tartja el, nem szántanak fel minden négyzetcentimétert, mint mi. Az utazás kellemesen telik, csak a berlini buszozás nyomaszt, mert elég rövid idő áll rendelkezésre, hogy elérjük a repülőt. De mi lenne az emberrel szorongás nélkül? Ha minden azonnal menne? Ugyan mi…? Nem is működne a világ. De ezt már Csehov is megírta, ahogyan minden mást is megírt már valaki. Nekünk már csak a delfincsontváz marad, a csigolyák gömbölyű végei.
Mi jövünk a legdélebbre – az olasz fiú ugyanis valójában Németországban él. Talán a legmesszebbre is mi utazunk. Roland elmeséli az előző estét: hatalmas bulit csaptak, tánccal és zenével, két képregényrajzoló készített illusztrációt többek között a Tangramhoz is. Egy síkidomokból összeállított nő küzd egy óriási sárkánnyal, mely ugyancsak ilyen alakzatokból áll. A nőalaknak van három, ugyancsak háromszögekből álló, hangsúlyos része. Ez lennék hát én. Vagy a másik figura? Nevetek.
A repülőtéren Roland Konrád Györgyöt pillantja meg, de én valamiért nem hiszem, hogy errefelé jönne. A mellettünk álló kapunál egy Göteborgba tartó repülő várakozik – talán oda. De nem. Budapesten még látjuk az ősz mestert – de mire sok-sok olvasót és keménytáblás kiadást kívánhatnánk neki, eltűnik. Itt már mi is elválunk. Három óra még az út hazafelé, amelyet a MÁV-nak köszönhetően fél órával több alatt teszek meg. Otthon, édes otthon, hazaértem. Itthon a családom, a kutyám és egy kieli méretű felhőszakadás fogad – de engem nem érdekel az eső. A képernyőmön már vár egy ímél a Literaturhausból, a címlistával és azzal, hogy milyen csodás vendégek voltunk. Nem lehet őket megelőzni.
Kész.
A tenger csendje
Szombat reggel ismét fejfájásra ébredek. Kiel ma a barátságtalanabb arcát mutatja: egész délelőtt szakad az eső, elázunk, amíg a taxitól megtesszük a tízméteres utat a Literaturhausba. A kertben álló emléktábla szerint egy darabig itt lakott Selma Lagerlöf, ami számomra még barátságosabbá teszi ezt az épületet. A kert fáinak gallyaira vízhatlan borításban kiteszik az írásaink egy-egy részletét. Az enyém a sétány egyik legmagasabb pontjára kerül, egy számomra ismeretlen, fa ágaira feszítették fel, azt fogom itthagyni, a madarak járta kertben.
Tangram a fán
Délelőtt a tegnapi faggatózás folytatódik: egy moderátor tesz fel kérdéseket a szerzőnek és a kiadónak, az érdekesebb könyvek esetében ez gyorsan izgalmas beszélgetéssé alakul, ahová vérmérséklete szerint kiabálhat be kérdéseket az ember. A klubban székeken foglalunk helyet, de az egyik sarokban egy szép bordó szófa terpeszkedik. Ma mi érkeztünk korábban, így teljes egyetértésben kitúrjuk a két lengyel lányt, és megbeszéljük, hogy ha nem tetszik nekik, majd Báthori Istvánra hivatkozunk. De szerencsére ma ők az első bemutatkozók, így eszükbe sem jut reklamálni. Az olasz fiú szerint a szófa a bajkeverők helye – biztosan tudja, ugyanis tegnap ő ült ott a lengyelekkel.
A mai Kieler Nachrichten tudósít a fesztiválról, közli a szálloda teraszán készített képet, amelyen a fjord előtt sorakozunk nagy egyetértésben, illetve idéz többek között az én szavaimból is, ahogyan a csütörtökön németül elhangzó Szil-novellára reagáltam. A tudósítás szerint: A magyar felolvasás meleg dallamossága ellentétben áll az egyes szám első személyű elbeszélő szavainak analitikus mondataival. A cikk címe: Minden könyvnek megvan a maga melódiája, az alcím: Bábeli nyelvzavar. Nos, ez utóbbiból mindannyian részesülünk: ebédnél jobbról a svájci hölgyek és a német vendéglátónk duruzsolnak a fülembe, balról Roland és az osztrák Florian társalog – rám való tekintettel – angolul, de a legváratlanabb pillanatban alakulnak ki különböző nemzetiségű dupletek-tripletek, és mint a vonatutakon, különös történetek cserélnek gazdát.
A délutáni kerekasztal-beszélgetés témája: A második regény. Ennek idejére különválasztják a kiadókat és az írókat – nem is véletlenül, ugyanis a két csoport érdeke nem feltétlenül azonos. Az írók feladata ugyanis az (lenne), hogy valamit alkossanak, vagy ha úgy tetszik, teremtsenek, a kiadóké pedig, hogy ehhez megteremtsék a feltételeket. Mindkét fél szerint a legnehezebb dolog az első regényt megírni (és kiadatni, teszem hozzá, bár nekem óriási szerencsém volt), a szerzők arról panaszkodnak, hogy a kiadók türelmetlenül sürgetik az új könyvet, de ezt anyagilag nem ellensúlyozzák, nem rendelik meg a szerzőktől, nem adnak előleget, hogy ezzel mentesítsék őket a megélhetés gondjaitól. A kiadók viszont azt hangsúlyozzák: tárt karokkal várják az új írásokat. Úgy hallom, a legtöbb szerző új kiadót keres a második regényhez. Van olyan debütáló regényíró a csapatban, aki a könyve megírásának idejére hitelt vett fel, a legtöbben munka mellett írnak (például a roppant rokonszenves norvég fogorvoslány, Kjersti Anfinnsen), és olyan is akad, akinek most lehetőséget adtak egy nemzetközi fesztiválon való bemutatkozásra, mégsem kapott egy huncut vasat sem azért, hogy kiadták a regényét. Van, aki minden reggel hatkor kel, hogy írhasson, aztán este tízkor, ha már lefeküdtek a gyerekek, folytatja. (Mindenkit megnyugtatok: ez nem én vagyok. Eszemben sincs hatkor kelni!) A legjobban a finn író, Aki Ollikainen szerencséjét irigylem. A bemutatkozását olvasva jót derültem azon, hogy bátran beugrott a mélyvízbe: Észak-Finnországból Dél- Finnországba költözött, de most megtudom: a honoráriuma az, hogy három évig családostul egy íróházban lakhat, és egyáltalán nem kell dolgoznia. Azaz csak a következő könyvén. Szerintem nem kövez meg az írótársadalom azért, ha azt mondom: nyugodtan zaklassanak bármelyikünket ilyen feltételekkel, máris csomagolunk, a magam részéről akár Finnországba is szívesen elmegyek. (A címem megtalálható a szerkesztőségben.) Az Aki és az Ági név hasonlósága többször megkavarta a társaságot, így valamelyest bizakodom is a fenti lehetőségben.
Szil Ágnes a Literaturhaus előtt
Sokakat meg is visel a siker és a vele együtt járó elvárások hada: Aki elmeséli, hogy a könyve (mely az 1860-as években, a nagy éhínség idején játszódik), olyan ismertséget hozott, hogy lépten-nyomon felismerik az utcán, és az elvárás, hogy hasonló színvonalú művet írjon, szinte összeroppantja. Engem aztán nem nyomasztanak az elvárások. Ha soha többet nem írok semmit, akkor sem lesz belőle baj. Horatius azt mondja: „Lucro appone!” Azaz: „vedd nyereségszámba”, bármi is történik, nézd a jó oldalát – engem elhozott ide a Tangram, különleges helyet és izgalmas embereket ismertem meg általa, és pont. Pont jó.
Amikor rám kerül a sor, elmondom, hogy véleményem szerint nálunk nem az első, hanem a második regénye alapján ítélik meg a prózaírókat, és az első két könyvet alaposan össze is veti a kritika, aztán ha a második egy kicsit is elmarad az első színvonalától, akkor az íróján kegyetlenül elverik a port. Így a magánvéleményem az, hogy vagy rögtön két kész regénnyel, novellaciklussal kell jelentkezni, vagy nem epikus formát adni a következőnek. Valaki rákérdez, igaz-e, hogy Magyarországon csapnivaló az elsőkötetes szerzők műveinek terjesztése, én pedig kénytelen vagyok helyeselni, legfeljebb csak azon csodálkozom, ennek híre hogyan jutott ki az országból.
Ezután nem sokkal megérkeznek a kiadók, a szerzőik mellé rendeződnek, de valahogy mégsem olyan már semmi, mint tegnap volt. A lengyel lány azt mondja: olyan csönd van, mintha visszajöttek volna a tanárok. Valahogy keserűbben is nevetünk.
Este azon kapom magam, hogy egy holland férfinak mondok magyarul verset az udvaron. Sonder Kollaard arra kért, szavaljak neki valamit, bármit, mert a csütörtöki felolvasáson megtetszett neki a magyar nyelv hangzása. Sajnos nem viszonozhatom a bókját, mert a holland foci sokkal jobban tetszik, mint a nyelv hangzása, bár a regénye angol fordításban nagyon érdekel – cserébe azonban kifaggatom, hogy holland létére miért él Svédországban. Ismét gazdagabb leszek egy történettel, amit mélyen magamba kell temetnem.
A mai este hamarabb véget ér számomra, mint a többieknek, akik választhatnak a Bajnokok Ligája-döntő közös megtekintése és egy zenés-rögtönzős buli között. Én viszont még a vacsora előtt távozom, és a laptopomat a vállamra véve, mint egy középkori mesterlegény, kimegyek a förde partjára, hogy végre valahára egyedül legyek.
„Kielers”
Nincs félelmetesebb, mint a közönséggel szemközt ülni, és hallgatni a feléd záporozó kérdéseket. Vagy mégis van? Ha esetleg többen is faggatnak, és nem az anyanyelveden? Ebben a helyzetben voltam ma délelőtt, de szerencsére gyanútlanul sétáltam be a csapdába, ugyanis a kiadott programot reggel nem néztem meg figyelmesen. Így aztán viszonylag kis stresszel abszolváltam a feladatot, Orcsik Roland pedig mindenben a segítségemre volt, így oldott hangulatban beszélgettünk a közönséggel a Tangramról, amelyről sokan érdeklődtek, talán a nem épp szokványos szerekezetének köszönhetően. Tegnap egy olyan szövegrészlet is elhangzott, amely Bécsben játszódik, és úgy tűnik, ez nem volt rossz ajánlólevél. Számomra a svájci Jolanda Piniel regénye, a Die Verbannte a legizgalmasabb, szerintem róla fogunk még hallani.
A fesztivál színhelye a kieli Literaturhaus, amelynek lelke, Dr. Wolfgang Sandfuchs és a projektmenedzser, Lisa Heyse még az irodájukat és a számítógépüket is átengedik, ha a szerzőknek szükségük van rá. Maga az épület egy mézeskalácsház (boszorkány nélkül), amely a régi botanikus kertben áll, éppen buján virágzó bokrok ölelésében. Az erdő hihetetlen színben pompázik, ezt a zöld árnyalatot Magyarországon sehol nem lehet látni, nyilván a mindennapos eső teremti meg. A város a háborús bombázások következtében nem bővelkedik régi épületekben, annál gazdagabb viszont parkokban, természeti értékekben. A város a förde (egy bizonyos féle fjord) mellett húzódik, melynek kék szalagja meghatározza Kiel hangulatát, a vitorlások árboca valóságos erdőként ring a vízen. Ebéd után hajókirándulásra megyünk, a svájci lánnyal és a franciákkal tartunk. Egy bárka is ring a vízen, ennek utalásán jót derülök. Sikerül megpillantani egy épp felszínre bukkanó tengeralattjárót is – vagy erről nem lenne szabad írnom? – ezek a szörnyszülöttek ugyancsak a város védjegyeinek mondhatók.
A vacsora utáni program sem kevésbé izgalmas: parázs vita bontakozik ki az íróról és regényéről mint produktumról és áruról, azaz hogy voltaképpen minket is el kell adni, „fel kell építeni belőlünk egy márkát”, akár hagyományosan, azaz papír alapú könyvvel, a szokásos felolvasóestekkel és hagyományos marketinggel, akár e-bookkal, honlappal és a facebook alkalmazásával. Tudomásul kell venni, hogy nemcsak a művünk áru, hanem mi is azzá válunk, ha tetszik, ha nem. Ezekkel a nem éppen vidám gondolatokkal térek ma nyugovóra, hogy a holnap délelőtti „metélés” után délután majd Roland tolmácsolása nélkül szólaljak fel egy olyan érdekes témáról, mint hogy „Hogyan írjunk második regényt?”
Berlin fölött az ég
Szinte látom, ahogy másik tíz szobában (a szerkesztőkét is beleszámítva: még huszonegyben) ugyanígy verik a billentyűket. Éjfélre jár, az írónép elvonult a szállodába, írja a blogját.
Csütörtök reggel, Budapesten még elég naivan keltem fel. Azt hittem, minden flottul megy majd, az előre meghatározott terv szerint halad. Ehhez képest valami magasabb rendű hatalom alaposan összekuszálta a szálakat! Három órával a gép indulása előtt már Ferihegyen feszítek, megittam az utolsó otthoni (értsd ez alatt: még iható) kávét, aztán egy szakállas férfiangyal kellett ahhoz, hogy a szerkesztőmet, Orcsik Rolandot eljuttassa a gép indulásáig a reptérre. Szerencsére léteznek ilyen angyalok.
A repülés csodás volt, csak giccses szavakkal számolhatnék be róla, Berlin a levegőből és földközelből is gyönyörű, a vonatút viszont erősen meglepett. A sztereotípiák szerint a pontosság európai mintaképei a németek – ezért fel sem foghatom, hogyan késhetett a Berlin-Hamburg járat több mint negyedórát, melynek következtében lekéstük a Kielbe induló csatlakozást. Így füstölgő gumikkal (bár Mercedesen) érkeztünk a Literaturhausba, és a többi meghívottal ellentétben vacsora nélkül csináltuk végig az esti programot, a héttől tizenegyig tartó Lesefestet. És ami a fő, a korombéli hölgyek rémálma: mivel szó szerint öt perccel a megnyitó előtt estünk be, a felolvasóestet farmerban, sportcipőben és rózsaszín sípulóverben abszolváltam, miközben a nagy gonddal kivasalt kis fekete ruhám fenn dekkolt a bőrönd mélyén egy irodában. Otthon elsüllyednék szégyenemben, látva a sálakat és decens medálokat, itt azonban egy laza legyintéssel elintézem a dolgot. Éljen az írói szabadság!
Életem legnépesebb közönsége előtt olvashattam fel, a helyi egyetem érdeklődő diákjai és az irodalomkedvelők kísérték figyelemmel a szövegrészleteinket. Szerencsére a korábbi félelmeimmel ellentétben a negyedik szereplő voltam, így a közönségnek volt még ereje rám figyelni. Pár percben bemutattak, majd egy rövid részletet olvastam fel magyarul, majd egy színésznő németül olvasott fel három kis rövidprózát a Tangramból. Elképedve néztem a papírját: vastag ceruzával voltak benne kihúzva mondatok, bekezdések, így teljesen új szöveg keletkezett.A felolvasása pedig… nos, elütött attól a hangnemtől, amelyre én számítottam. A szünetben többekkel sikerült szót váltani, akiket érdekeltek a részletek, sőt: néhány Tangram is gazdára talált. Bizonyára az eltérő mentalitás okozta az én érzékenyebb hangom és a színésznő keményebb hangvétele közötti különbséget. A Lesefest számomra igen tanulságos volt, de erről majd később fogok írni.
A szálloda, a Bellevue Maritim hotel a tengerparton fekszik, egy fjord partján, holnap korán, még reggeli előtt nekivágok, hogy megismerjem Kielt. Az időjárás ugyan nem cáfolta meg az elvárásaimat (itt-tartózkodásom alatt hat fokot is ígértek - szerencsére pluszban), az emberek azonban meghazudtolják a németekről alkotott sztereotípiákat: rendkívül kedvesek, segítőkészek, öröm velük itt lenni a – számomra – eddig elképzelhetetlen Északon.
Kiel, látkép
„El kell hagyni a szép Körös vidékét…”
Útra kelünk, megyünk a télbe, vissza, vagy legalábbis az esős tavaszba. Az úticélunk, Kiel, a Balti-tenger partján fekszik, sokkal északabbra, mint azt szeretném. Egy elsőkönyves fesztiválra utazunk: a Tangram, a Tangram szerkesztője, Orcsik Roland és jómagam. „El kell hagyni a szép Körös vidékét” mantrázom szomorúan, mert ugyan vonz a cél, de a magánember, akinek egy kicsit hosszabb a neve, mint Szil Ágnesé, most kivételesen igen szomorúan távozik.
A Debütroman Festival most kezdi a második évtizedét, a tartomány, Schleswig-Holstein és a Francia Intézet szervezésében mutat be évről évre elsőkötetes szerzőket, neves kiadók képviselői előtt, angol, német és francia nyelven. A 2009-ig itt debütált szerzőknek több mint hetven százaléka újabb könyvet jelentetett meg – szeretném remélni, hogy velem sem lesz ez másként.
Berlinig repülővel megyünk, a fennmaradó majdnem 300 kilométert pedig vonattal tesszük meg, hogy még este részt vegyünk a fesztivál tulajdonképpeni fő részén, a Lesefesten. Én magyarul, egy segítőm pedig angolul fog felolvasni a Tangramból – mosolyognék, hogy úgyse fogja senki érteni, amit mondok, de Kielben magyarok is élnek, akikkel várhatóan találkozni fogunk. Magyarországon kívül még tíz állam egy-egy szerzője és szerkesztője, kiadója képviselteti majd magát, a József Attila Kör ezek közül a legkisebb; az országok névsorában pedig hazánk (Ungarn) a legutolsó. Tekintve, hogy a program éjjel 11-ig tart, félek, hogy egy maroknyi ásítozó ember lesz a közönségem. De a ránk jellemző huszáros virtussal be fogjuk majd venni Kiel városát is.
