Dávid Péter blogja a Magyar Drámaíró Versenyről
Izgalmas
Egy hétvégés drámaverseny, és mindjárt főpróba! Addig is éppen lázas sürgölődés a színpadon, paravánok dőlnek, dobogók mozognak, érthetetlen színháztechnikai szakszavak és becenevek röpködnek a levegőben. Több lepedőnyi vászon, iszonyú mennyiségű csavaroznivaló és rengeteg feszült ideg. Csak az időből van kevés. A nézőket meghökkentő színpadi látvány, úgy látszik, jóval több munkába kerül, mint azt sejteni lehetett.
Van idő elolvasni a többieket. Legális kémkedés. Most látom, hogy tudósító-kollégám, Kiss Laci megemlített bejegyzésében, amit ezúton köszönök neki, hozzátéve, hogy amíg ő a Bárka szerkesztőségében kávézgat Háy Jánossal, én a hűvös nézőtéren pötyögöm a piros csapat históriáját modern Tinódi Lantos Sebestyénként pulóver nélkül (ha olvassa ezt, esetleg lehozhatja a kardigánom).
Fázás közben lassan beáll a színpadkép, a trégerek felemelkednek, Döme és Geri lassan elhagyják a helyszínt átadva helyüket a színészeknek… Nem, tévedtem, a vetítés-próba lesz. Hiába, mindent a nézőket meghökkentő színpadi látványért! Ha Döme és Geri nem is, de a rengeteg feszült ideg marad. Már csak fél óra maradt a főpróbából, és még sehol a színészek. Izgalmas…
A bemutató előtt
Egy hétvégés drámaverseny? Akkor ma van a bemutató. Szeretettel várják a theatrofilokat (a „színházbarát” szó hatásvadász lefordítása). A mozgás még bizonytalan, a jelmezekbe még bele kell szokni, a súgónak még akad dolga, de a tegnapi káosz-érzés (egyéni szóalkotás) végképp tegnapi. Ma már összeálló színpadképeket láthat a próbafolyamatra ráakaszkodó, szégyentelen blogger (a magyar nyelvbe begyűrűzött béna idegen szó).
Nem akarok reklámot csinálni a piros csapatnak… De, akarok. A Podmaniczky Szilárd által megrajzolt félművelt, de inkább háromnegyed-műveletlen galád családnál – amelyiknél „a kultúra kicsapta a biztosítékot” (pontos idézet) – már a jelenetek hosszát is lemérték. A délelőtti próba akár a nagyszínpadon is megállná a helyét. Most éppen az első és harmadik jelenet gyémánttá csiszolása zajlik, hogy a délutáni főpróbán már mintegy rutinból, kisujjból menjen. Nyilván a végén derül ki, hogy ki derül (gyenge szóvicc), és hogy mennyire milyen ez a darab, de a reklám kedvéért azért annyit mondanék róla, hogy: jó (tényszerű megállapítás).
„A szívedbe markol, mint egy kéz”
Egy hétvégés drámaverseny? Ezért mondhatják azt a színészek, hogy: „még ismerkedem a szöveggel”, hogy: még nem látom egyben, majd holnap”. Holnap: az előadás napján. És a rendező szájából is azért hangozhatnak el az ilyen típusú mondatok: „vagy húzunk, vagy nagyon jó lesz”, és: „ha nagyon ügyesek vagytok, egykor abba tudjuk hagyni”.
Ebben a felfokozott tempóban egyébként a próba legalább olyan élmény, mint az előadás lesz, főleg ha egy olyan energikus és jó humorú rendezővel vagyunk egy teremben, mint Pesty-Nagy Kati. Ő továbbra is optimista. „Kezd összeállni” – dicséri meg a színészeket, miután a második jelenettel másfél órát nyűglődtek. Ami a legrosszabban megy, vallja, abba kell a legtöbb energia. A második jelenet már jó, szögezi le, azután hozzáteszi: most már a többit kell felhúzni hozzá.
Podmaniczky Szilárd szövege életre kel, komédia, de nem csak karikatúrát nyújt, nem csak nevetésre késztet, de arra is, hogy elgondolkozzunk arról, amit mi hagyományos szóval kultúrának szoktunk nevezni, és ami olyan képlékeny, mint az egy hétvégés drámaversenyek délutánján a színdarab. Jó történet. „A szívedbe markol, mint egy kéz”, ahogy azt Podmaniczky írja.
Világ az egész színház
Egy hétvégés drámaverseny? Mit mondhatna erre az ember: világ az egész színház, vagy mi. Merthogy ha egy külső szemlélő belépne most a színházba, nem láthatna mást, mint egy olyanszerű káoszt, mint amilyet mi hagyományos szóval világként szoktunk emlegetni. Az egyik teremben tolószékes furcsa figurák gurulnak fel-le a színpadon slágereket énekelve, a másikban szellemileg nem túl magas szinten álló primitívek vitatkoznak, míg a harmadikban bizonytalan kiábrándultak keseregnek sorsuk rosszra fordulásán. Mindenütt: világ, akarom mondani színház.
A piros csapat szégyentelen bloggereként bekémkedtem magam a fehér és a zöld csapat próbájára, csak úgy titokban, sunyi módon, hogy azért másfélét is… És azt kellett látni, hogy bizony erős a konkurencia: egy olyan komédia, amitől biztosan kifekszik a nézőtér és egy kiváló darab, amiben mindenki... De nem mondom el, hogy mi a vége… És ahány terem, annyi rendezés: az egyikben a mozgás beállítása, a másikban egy rövid passzus élezése, csiszolása.
Akik persze jobban figyelnek, láthatják, hogy a világ és a színház mégsem olyan mértékben korrelál egymással, mint azt első pillantásra gondolnánk, lévén vasárnapra a színházból kijön majd valami, amit mi hagyományos szóval értékesként szoktunk emlegetni – ez már biztosan látszik. A világnak meg... Na, annak már mindegy.
Biztos esélyes
Egy hétvégés drámaverseny? Irodalom, színház csak nagyon-nagyon gyorsan, sűrítve. Megírni valamit, korrigálni, helyesírást ellenőrizni, kiborulni, napi öt kávét meginni, kiadóknál kilincselni, korrektúrapéldányt böngészni, várakozni, hogy csak megjelenik, Canossát járni, felfedezni, műsorra tűzni, próbálni, napi öt kávét meginni, eljátszani, kritikákat fogadni, és persze napi öt kávét meginni… Amíg a nézők elé kerül egy dráma…
Itt két nap.
Még ki sem hűlt a nyomdafesték az egyfelvonásosok lapjain, de már értelmezések születnek, már megy a kritikai kvaterka (bármit is jelent ez a szó), fényképészek élesítik objektíveiket, és szégyentelen bloggerek akaszkodnak a próbafolyamatra, hogy idétlen költői kérdéseket tegyenek fel bejegyzéseik elején.
A színészek számára éppen a gyorsaság a legnagyobb ellenfél. „Intenzívebb” – állítják mosolyogva, de hangjukon – nem meglepő módon – a kétségbeesés is érződik. Most éppen a szövegtanulás borzalmait élik át. A piros csapat egyébként biztos esélyes. Bár lehet, hogy ez csak a szégyentelen bloggerek elfogultsága, de ebben a csapatban játszik Kara Tünde, Jászai Mari-díjas színművész, a gyönyörű és tehetséges Liszi Melinda vagy a hasonló tulajdonságokkal rendelkező Nagy Erika. Gyula, az apa szerepét Bartus Gyula kapta, több kitüntetés birtokosa, de a piros társulatban játszik még a rendezőként is ismert Koleszár Bazil Péter és a népszerű és remek hangú Vadász Gábor. Ki, ha ők nem?
A rendező is bizakodó. „Nem kell a szövegből sokat húzni. – mondja – Más szövegekből – kivéve Csehovot, Molnár Ferencet és Shakespeare-t – sokkal többet kell.” Csehov neve a darab végével kapcsolatban is előkerül a rövid interjúban megjelölve azt a hagyományt, amihez a rendező kapcsolódik ezzel az egyfelvonásossal. Pesty-Nagy Kati rendez: értelmez, figyelmet felhív, világszemléletet közvetít, alig észrevehető helyzeteket lát meg és nem ebédel fél ötig. Mondom, biztos esélyes!
Gyorsinterjú Pesty-Nagy Katival
Podmaniczky Szilárd darabjának rendezőjének első reakciója
Podmaniczky Szilárd egyfelvonásos drámája egy erős karikatúra a mai magyar könnyűzenei kultúráról. Olyan karikatúra, ami akkor lesz jó, ha szélsőséges színjátszással fogjuk előadni, eltúlozva, szélsőséges elemekkel, valóban karikatúraszerűen. Ugyanakkor azt is meg kell mutatnunk, hogy nem csak ezek a karikatúrák léteznek, hanem emellett igazi értékek is. Olyan értékek, amelyekre érdemes odafigyelni. Az lesz a feladatunk, hogy mindkét oldalt megjelenítsük. A szövegben egyébként jó fordulatok vannak, meghökkentő fordulatok, de az előadás a leírt változatnál sokkal izgalmasabb lesz. Én egy kegyetlen rendező vagyok, ha kell, sokat fogok húzni belőle.
Kisül a komédia
Egy hétvégés drámaverseny? Nagyanyám jut eszembe, aki süteményt süt. Belehajigál a keverőtálba lisztet, margarint, tudom is én mit. Kever, mint egy őszülő, élő turbina, mérés nélkül, mintegy nemtörődöm módon önt, marokkal cukrot szór, habot ver, siet, elnagyolt vonalakkal vázolja fel a süteményt. Mi lesz ebből? Aztán ha kihűlt egy kicsit az eredmény, bizonytalanul, furcsállva kóstolgatunk. És jó, nagyon finom! Tessék, itt a példa, a készítés sebessége és minősége között nem feltétlenül fordított az arányosság.
Péntek este volt olyan terület a Békéscsabai Jókai Színházban, ahol az egy négyzetméterre jutó József Attila-díjas szerzők száma három volt: a magyar irodalom színe-java. Hasonlóan magas volt a kiváló rendezők jelenléti indexe is, a magyar színház színe-java. A minőség garantált, akárcsak nagyanyám esetén. A sütemény azonban valamivel komolyabb. A közönség és a zsűri előtt kell tetszést aratni. Mi lesz ebből?
A vasárnap esti premierig előkészületek fokozott tempóban. A piros csapathoz kerülök, az ő hétvégi gyorstalpalójukat kell végigkövetnem. Az író: Podmaniczky Szilárd, a rendező: Pesty-Nagy Kati – szín és jav.
Podmaniczky Szilárd magabiztosan – mintegy az esélyesek nyugalmával – nyilatkozik pénteken: „hónapokkal ezelőtt gondoltam rá, hogy milyen jó téma lenne egy zenekar próbáját végigkísérni. Nálam tízesbe talált ez a téma.” Azért alvás helyett az egész éjszakát komoly munkával: írással tölti. Nyolc órára mégsem a zenekar története bukkan elő a hunyorgó reggelben. Szituációs drámát írt fergeteges poénokkal két fiatal ikerlányról, akiket nem vettek fel az egyetemre képességeik, vagy inkább azok hiánya miatt, szüleik pedig eldöntik, hogy hírességeket gyártanak belőlük hatodosztályú producerek segítségével. A cím: Döglött sapkák; sejthetjük, hogy nem valami vérzivataros tragédiáról van szó. Az író a színészeket is beleírta a darabba, a szerepek nevei megegyeznek a színésznevekkel, így a szereposztás kevéssé problematikus.
Szombat délben osztják ki a szövegeket, meghatározzák, kik lesznek a stáb tagjai, világosítók, ügyelők, tudom is én mi. Aztán – szippantásnyi cigarettaszünet után – rögtön kezdődik az olvasópróba. Pesty-Nagy Kati, ez a pénteki fehér abrosznál kellemes csevegő, udvarias hölgy, szombatra több háborút nyert hadvezér. Még a megnyitó véget sem ért, ő már instrukciókat ad, díszletet, zenét intéz. Határozott, kőkemény, ugyanakkor a humorérzék sem hiányzik belőle. A színészek rögtön értik, ami leginkább abból látszik, hogy együtt nevetnek a Döglött sapkák sorain. Röhög az egész társulat. Jó a hangulat, de kemény munka folyik, hogy vasárnapra kisüljön a komédia. Nagyanyám meg – ha megírja memoárjait, a gasztro-irodalom hősnője lehetne – mosolyog ránk a felhők felett.
