Felmérni önmagunkat,

a körülöttünk lévő világot,

megküzdeni nyavalyáinkkal

Beszélgetés Bartis Attilával

Nemrég Marosvásárhelyen két darabodat is volt alkalmam színpadon látni, A nyugalom legújabb változatát, és a Rendezés című új művedet a saját rendezésedben.
Kezdjük ez utóbbival. Azt jól tudhatjuk már korábbi nyilatkozataidból, hogy a művet kb. három éve, Eszenyi Enikő felkérésére írtad, és Vígszínház engedélyével mutatták be most Marosvásárhelyen. Egy évvel ezelőtt, amikor Marosvásárhelyen A nyugalom színpadi változatát Radu Afrim rendezésében bemutatták, akkor elszóltad magad, hogy egyszer szívesen kipróbálnád magad rendezőként is. Erre mindjárt kaptál egy ajánlatot a színház művészeti vezetőjétől, Keresztes Attilától, hogy itt a lehetőség, tessék, rendezz meg valamit. S ekkor vetted elő ezt a darabot, amely többek között azért nagyon érdekes, mert egy író-rendező előttünk, nézők előtt rendezi az általa írott darabot, így a szemünk láttára kapcsolódik egymásba a valóság és a fikció, mármint a műbeli valóság és fikció. Nem mindig a darabot látjuk, hanem időnként halljuk, látjuk a rendezői instrukciókat, a színészeket, amint kilépnek a szerepükből, és egymással foglalkoznak, illetve a rendezővel. Ugyanolyan bonyolult személyes kapcsolatok, viszonyok hálózzák be az életüket, mint a darabbeli szereplőkét, a kettő egymásba ékelődik, íródik. A marosvásárhelyi előadás láttán nem is az a kérdés számomra most, hogy rendezőként mire törekedtél, miért rendezted meg magad a darabot, erre amúgy is válaszoltál már többször, hanem először is az, hogy szerzőként, íróként mi foglalkoztatott a darab megírása során? Jól értettem-e művet, ha úgy fogalmazok, hogy talán éppen a fikció és az élet, az írás és a rendezés egymásra hatása, egymásba ékelődése?

Fontos, hogy rögzítsük: akkor, amikor megírtam a darabot, még föl sem merült, hogy én rendezzem. Igen, valóban az foglalkoztatott, hogy az alkotásnak a folyamata adott esetben hogyan hat vissza magára az életre, mennyire tud teljes lenni, hol van az a nagyon képlékeny határ az önéletrajziság és a személyesség között, mert ez azért két nagyon különböző dolog, akkor is, ha hajlamosak vagyunk összekeverni. S mindennek a lélektani része, hogy családi tragédiákba, hazugságokba, elcsúszott értékrendekbe visszanyúló nagyon apró mozzanatok miként tudnak megjelenni. Amikor a vásárhelyi színház fölkért, hogy dolgozzak velük, akkor egy pillanatig föl nem merült bennem az, hogy Shakespeare-t vagy Molière-t rendezzek, vannak arra tisztességes rendezők, akiknek ez a dolguk. Engem az érdekelt, hogy amit írás, drámaírás közben elképzelek, az általam mennyiben változtatható hús-vér valósággá a színpadon. Ha egy másik rendező hozzányúl a szövegedhez, és nem pont ugyanazt hallod vissza a színpadról, amit elképzeltél, akkor ez egy természetes dolog, ez a színház sajátja. A rendező is elvégzi ugyanazt az alkotómunkát, amit az író elvégzett, amikor megírta a darabot. Ez történt A nyugalom-előadás esetében: van egy szöveg, írtam én, van egy rendező, Radu Afrim, aki hozzányúl ehhez a szöveghez, ami tulajdonképpen csak megtermékenyíti őt, aminek hatására létrehoz egy teljesen autonóm művet, s ha az jó, akkor annak örülnünk kell, de ez nem múlhat azon, hogy a rendezés mennyire szöveghű. Az én esetemben az volt a kérdés, hogy az, amit én elképzelek írás közben, például, hogy milyen is az a tekintet, az a gesztus, az meg tud-e történni színpadon – erről szólt ez az egész kísérlet.

A Rendezés című darabban előadott darab, de maga a Rendezés című mű és előadás is sokat foglalkozik az igazság és hazugság kérdésével, a látszat és a valóság kérdésével. Az a gyanúm, ráadásul, hogy téged globálisan, egész életművedben, A vége című legutóbbi regényedben is nagyon foglalkoztat mindez...

Igen, nyilvánvalóan foglalkoztat ez engem, de azt hiszem, mindnyájunknak az életét ez határozza meg. A fő kérdés itt mindig az igazságon van, a többi csak körítés. Egymást kizáró, de egyenrangú igazságok ütköznek az életünkben, nekünk ezzel kell folyamatosan megküzdenünk. A te személyes valóságodból fakadó igazságod egyáltalán nem biztos, hogy alábbvaló az én hasonló módon születő igazságomnál. S hogyan működik ennek az érzelmi háttere, miközben azt képzeljük, hogy a racionalitás határozza meg az életünket, de amikor megpiszkáljuk az egészet, mint egy hangyabolyt, akkor kiderül, hogy az összes racionálisnak tudott döntésünk mögött milyen érzelmi káosz van, de ha káosz nincs is, mennyire érzelmi alapúak valójában a döntéseink. Ezt, persze, mindannyian megtapasztaljuk, de nálam munka közben ez valamiért valóban nagyobb hangsúlyt is kap.

Csakhogy én arra is gondoltam, hogy a sok igazságot, ráadásul, valami sokszor el is takarja, van valami hamisság, elhallgatás, takarás, ami mögül, ki kell, hogy derüljön az igazság. Sokszor nem a többféle igazság a gond, hanem az, hogy nem látszik az igazság, valami más van a felszínen, s valahonnan ki kell bányászni, elő kell szedni ezeket az igazságokat.

Úgy ahogy mondod, ki kell bányászni, vagy legalábbis szerencsés, ha ez meg tud történni, mert az élethazugságok azt nagyon szépen el tudják takarni. Másrészt az is megvizsgálandó, hogy ezek az élethazugságok miből következnek. Nem tudunk eltekinteni az etikai vonzattól, s ez így rendjén is van. De hajlamosak vagyunk bizonyos fogalmakat kizárólagosan negatív előjellel ellátni. Vegyük például a menekülést. A menekülésnek lett egy alapvetően negatív jelentése. Hogy az nem egy helyén való dolog. Miközben, adott esetben, lehet, hogy létfontosságú. Nem biztos, tehát, hogy ezeket az előjeleket ennyire könnyedén lehet osztogatni. Ez a szöveg is többek közt ezt bogarássza, hogy ez az egész hogyan is működik.

Bartis Attila

Részben ugyanezen a kérdések foglalkoztathatják A nyugalom, eddigi legnagyobb érdeklődéssel fogadott regényed olvasóit, nézőit is. Foglalkoztathatták 15 éve, amikor megjelent és azóta is. Ráadásul egy egészen kalandos története is van már annak a műnek: írtál belőle egy színdarabot, Anyám, Kleopátra címmel, amit Garas Dezső rendezett meg a Nemzeti Színházban, aztán Alföldi Róbert készített egy filmet a regényből, s megrendezte színházban is Ausztriában, s most, egy éve, Marosvásárhelyen is készült egy előadás Radu Afrim rendezésében, amely előadás a regényt és belőle általad írt drámát is használja. Ezek közül a változatok közül tudsz-e választani abban az értelemben, hogy melyiket érzed az eredeti író szándékaidhoz legközelebb?Vagy ha erre nem is tudnál válaszolni mégsem, mert például más-más műfajról van szó, akkor legalább a legutóbbi, marosvásárhelyi előadáshoz való viszonyodról, beszélj, kérlek.

Színházban azt szokták mondani, hogy a jó szerző a halott szerző, mert az nem reklamálhat, hogy eltértek az ő szövegétől. Én megpróbálok jó szerző lenni, még életemben. Nem gondolom azt, hogy tűzön-vízen keresztül az eredeti szöveget kell egy előadásnak reprodukálnia. Az említettek nagyon-nagyon különböző előadások. Az első, a Garas rendezte, kellene hogy legközelebb álljon hozzám, a papírforma szerint, hiszen annak az előadásnak a szövegét én írtam mindenestől, igaz, a többinél is, de mégsem ilyen egyszerűen. Az Alföldi rendezte előadásnál, és a marosvásárhelyinél egyszerre használták a regényt és a színpadi változatot, sőt, Alföldi olyan jeleneteket is használt az Anyám, Kleopátrából, amelyek annak idején a Garas rendezéséből kimaradtak. Tehát egy nagyon fura, szövevényes dolog kerekedett ki A nyugalom utóéletéből, s akkor a filmről nem is beszéltünk. Nem vállalkoznék annak megmondására, hogy melyik áll hozzám a legközelebb. Az, amit Afrim teremtett Marosvásárhelyen, az félelmetes, az egyik legfergetegesebb színházi élményem, amit az életben valaha láttam. Nagyon boldog vagyok, hogy én lehetek annak az előadásnak a szerzője, de hogy milyen az előadás, az, természetesen, Afrimból, a színészekből is következik. Ha azt nézem, hogy melyik színpadon látott anyafigura áll legközelebb a regény anyafigurájához, akkor viszont kétségbevonhatatlanul Udvaros Dorottya anyája a Nemzeti Színházban. Nem véletlenül, Udvaros ugyan nem tudott róla, de az ő egyik alakítása nagymértékben befolyásolta az anya figura megírását. Amikor írtam A nyugalmat, láttam egy előadást a Radnóti Színházban, abban volt Udvaros Dorottyának egyetlen egy kis mozzanata, ami mindenestől megbélyegezte aztán a regény anyafiguráját. Azt pedig külön csodaként éltem meg, hogy ő aztán játszotta ezt a szerepet a Nemzetiben. Ez az anyafigura gyökeresen eltér az Afrim rendezte előadásétól, de ettől az Afrimé még nem áll távolabb tőlem.

A marosvásárhelyi előadások kapcsán nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek a te erdélyiségedre. Közismert a marosvásárhelyi születésed, az, hogy 1984-ben települtetek át édesapáddal Budapestre, a korábbi művekbe is át-átszüremkedtek a gyermekkori élmények, a mostani marosvásárhelyi előadások kapcsán is többször nyilatkoztál arról, mit jelentett visszatérni a városba. Engem viszont leginkább az érdekel most, hogy azt hogyan értetted, amikor a Kemény Istvánnal folytatott beszélgető-könyvetekben (Amiről lehet, 2010) azt mondtad, örülnél annak, ha külföldön, például Németországban „erdélyi író”-nak neveznének, esetleg pontosítanád: „Pesten élő erdélyi író”. Miben áll a te erdélyiséged, érzel-e, vállalsz-e ennek az ideológiai, poétikai vonatkoztatási lehetőségeiből is valamit, vagy inkább csak a származásra, a meghatározó gyerekkori élményekre utalsz vele?

Az identitásról, legyen az vallási, nemzeti, vagy bármilyen, mindig úgy beszélünk, mint egy kőszikláról, ami mozdíthatatlan, legfeljebb megkoptatja az eső, a szél. De a határai tisztán kivehetők. Miközben az egyik legképlékenyebb és legviszonylagosabb dolog, annak ellenére, hogy mindenestül meghatározza az életünket. A bé változat, hogy megkérdőjelezzük bizonyos identitások puszta létét is, vagy létjogosultságát. Például arra hivatkozva, hogy se az Úristen, se a nemzet fogalma nem definiálható pontosan, ráadásul mindkettő már számtalanszor vérhez vezetett. Ez a bé tipusú, mondjuk így: identitástagadó identitás különben legalább annyira vezethet fanatizmushoz és vérhez, mint az előbbiek. De nem ez a fontos, szerelem sincs, legalábbis soha nem fogja se biokémikus, se pszichológus pontosan definiálni a szerelmet, mégse vitathatja el a létét senki, ráadásul valószínűleg többet öltek szerelemből, mint kenyér miatt. Amikor azt mondom, hogy a Pesten élő erdélyi írónak örülök jobban, azzal csak azt mondom, hogy az árnyaltabb képnek örülök jobban. Egy olyan kultúrában, ahol az erdélyinek egyszerűen nincs semmilyen jelentése, nem tudom árnyalni e képet. Vagy ott egy másik irányba árnyalom. Ott nem erdélyi magyar, hanem magyar európai vagyok. De a vége mindig az a történetnek, hogy külső kategóriákkal próbáljuk meg leírni a legszemélyesebbet, legintimebbet, és kikezdhető féligazságokat makogunk.

Az új regény, A vége megjelenésekor, mindenhol hangsúlyozták, hogy a régóta készülő, régóta várt regényről van szó. Miért készült ez a regény ilyen sokáig, illetve miért telt el ennyi idő, 15 év, az előző regény, A nyugalom és A vége megjelenése között? Azt nagyjából tudjuk, hogy mi történt közben a felszínen, láttuk mi történt A nyugalommal, hogy 2005-ben megjelent az eredetileg az ÉS-ben közölt tárcanovelláid gyűjteménye, A Lázár apokrifek címmel, aztán 2010-ben az említett Amiről lehet és A csöndet úgy címmel egy fotónapló gyűjtemény. De mi történt a mélyben, az írói műhelyben, ami késleltette az új regény megszületését?

Nagyon csalóka ez a 15 év, nyilvánvalóan, nem 15 éven át írtam ezt a könyvet. Az igaz, hogy A nyugalom megjelenése után nem sokkal már elkezdtem valamit írni, ami ide vezetett, de az egy másik kérdés. 2002-ben már valóban írtam olyan szövegeket, amelyek ebben a végleges szövegváltozatban is megmaradtak. Ennek a regénynek semmi köze az önéletrajzhoz, ugyanakkor mégis nagyon személyes, mint ahogy minden, amit írtam, A nyugalom is, de A kéklő pára novellái is, A Lázár apokrifek szövegei nagyon-nagyon személyesek, legalábbis az írások érzelmi síkját tekintve. Elkezdtem írni egy olyan művet, amelyben nagyon nagy szerepe volt az apafigurának, még ha ez nem is volt kezdettől sem egy aparegény a szó klasszikus értelmében. 2006-ban apám halála ugyanakkor nagyon radikálisan átgondoltatott mindent, nem is lehetett más választása az embernek, beállt egy olyan nagy érzelmi vákuum, ami elkerülhetetlenné tette az addig született szövegek átgondolását. Aztán beállt kb. két évre egy nagy csend is. Az a változat, ami most könyvként megjelent, A nyugalomhoz hasonlóan, viszonylag rövid idő, egy-másfél év alatt megszületett, tavaly, tavalyelőtt, de úgy hogy ott volt előtte az a hosszú előtörténet. Ezért elég nehéz kicentizni, hogy mennyi idő alatt is született ez a szöveg.

A regény hőse fotográfus, aki naplójegyzeteket, irodalmi szövegeket ír (amiből regény lesz). Köztudomású, hogy te magad is mindkét tevékenységet folytatod. Többször beszéltél már arról, hogy mi a különbség, mennyire más ez a két alkotómunka, engem viszont az érdekelne, hogy miben látod a rokonságukat, hasonlóságukat. Ez azért is kérdés lehet, mert maga a regényszöveg is többször tematizálja ezeket, inkább a különbségeket, de a hasonlóságokat is.

Nem igazán tudok neked erre válaszolni. Ez egy elméleti kérdés, olyan kérdés, ami távol esik tőlem. Akkor, amikor dolgozik az ember, nem teszi fel ezeket a kérdéseket magának. Munka előtt, vagy után felteheti őket, de közben nem. Hogy mi a fotográfia, mi az írás, miért veszek tollat vagy fényképezőgépet a kezembe, munka közben irreleváns kérdések. Tökéletesen mindegy. Amikor pedig, három lépés távolságból kezdem elemezni, irgalmatlanul spekulatív lesz mindaz, amit erről gondolok. De nemcsak az, amit én gondolok, hanem, amit bárki más gondol. Nemrég nagyon fura helyzetbe kerültem, a Műcsarnokban lesz a Fotószalon, és Szarka Klára, a kiállítás kurátora felkért, hogy írjak egy esszét a katalógusba. Mondtam, hogy nem szívesen vállalkoznék erre, nem vagyok teoretikusa alkat. Azt mondta, pontosan tudja, nem baj, ha nagyon személyes szöveg lesz. Végül elvállaltam, de egy vákuumba kerültem, mert A vége még csak most jelent meg, nagyon közel van, így amit mostanában hitelesen le tudnék írni a fotográfiáról, az már benne van a regényben. Végül átlapoztam azokat a naplóbejegyzéseket, amelyeket az elmúlt 30 év alatt a fotográfiáról írtam. Szinte az összes mondatomat spekulatívnak találtam. Aztán ráleltem azokra a jegyzetekre, amelyeket a Susan Sontag könyve kapcsán írtam, és vele is az volt a bajom. Hogy spekulatív. Mintha nem lehetne a fotográfiáról jól beszélni. Aztán rá kellett jönnöm, annak, amit a fotográfiáról írtam, érdekesmód szinte mindig az volt a szerepe, hogy elméleti magyarázatot adjon arra, miért nem azt látom a saját képeimen, amit szeretnék. Magyarán: amikor éppen jól ment a munka, eszembe nem jutott a fotográfia mibenlétét feszegetni. Persze, felvet jó pár kérdést a fotográfia, például, hogy a fényképezés milyen ösztönöket mozgat meg elsősorban, lásd a vadászösztönt, s hogy az miért is vált ki az emberből zsigeri ellenérzést. Nehéz ez. Az íráshoz még toll és papír se kell föltétlenül, lásd a népköltészetet. Persze, a Karamazov testvéreket toll és papír nélkül nehéz lenne megírni, de még ezt sem zárhatjuk ki. Szóval az íráshoz nincs szükséged eszközökre, elég a saját lelked, gondolkodásod, meg az orális kultúra, hogy ezt tovább add valaki másnak. Ott minden belülről működik, hiába a külső valóságból származik a tudás, amit használsz az irodalom belül történik meg. A fotográfiánál viszont ott van a mérhetetlen kiszolgáltatottság a technikának, ami nélkül nem lehet fényképezni. Meg a kiszolgáltatottság a külső valóságnak. A fénykép nem képes olyanfajta absztrakcióra, mint a nyelv. A te portrédat kizárólag csak rólad tudom elkészíteni. Ha te nem létezel, külső, objektív valóságként, akkor nem tudom elkészíteni azt a képet, a te függvényed vagyok. Ilyesfajta alkotói kiszolgáltatottság az irodalomban nincsen.

Ez világos, de látod, most is a különbségekről beszélsz, miközben kell, hogy legyenek hasonlóságok is, a regényből is az derül ki, például a határok, a kimondhatóság, az elmondhatóság határainak a keresése ...

Rendben, akkor mondjuk ki a kínos igazságot: Nem érdekel. Se a hasonlóság, se a különbözőség nem érdekel. Egyedül az érdekel, hogy számomra hiteles-e egy szöveg, vagy egy kép. A különbségek és azonosságok, az, hogy miként működik a fotográfia vagy az irodalom, leírható része fontos ugyan, mégis érdektelen, mert semmi nem derül ki belőlük a lényegről. Mondok egy példát. A világ egyik leggyönyörűbb kettős portréja úgy készült, hogy André Kertész fogott egy ollót, és levágta egy képnek a felét. Soha senki nem fogja megmondani, az egyik kép, vagy szöveg mitől jó, a másik mitől nem. Aki pedig megmondja, az abban a pillanatban ketrecbe zárta magát. Az vagy összevagdos mindent, vagy soha a büdös életben nem meri levágni egy képnek a felét, mert csak a teljes negatív az igazi. Megbolondulunk, hogy nem tudjuk kategorizálni vagy képletekben leírni az egész világot, de szerencsére nem tudjuk. Egyébként nem lenne művészet. Márpedig emberemlékezet óta van. Az irodalmárok pár száz éve zajló tevékenysége egy nagyon szép és fontos munka, körülbelül olyan, mint a lepkegyűjtőké. Soha senki nem fogja olyan tökéletesen osztályozni a lepkéket, mint a lepkegyűjtők. Így sokat tanulhatunk tőlük. De soha egyikük se fog repülni.

Felülnézet

Miért éppen egy fotográfust választottál a regényed hőséül, azon kívül, hogy te fotográfus is vagy?

Fogalmam sincs róla, semmiféle koncepció nem volt emögött, még annyi sem, hogy ha A nyugalomnak az elbeszélője egy író volt, akkor ennek legyen egy fotográfus. Valahogy evidencia volt attól a pillanattól kezdve, hogy el kezdtem a könyvet írni.

Szerinted mit csinál Szabad András nevű fotográfus hősöd ebben a regényben, azon kívül, hogy fotográfiákat készít, mivel foglalkozik évtizedeken keresztül?

Szerintem ugyanazzal, mint bármelyikünk: megpróbálja felmérni önmagát, felmérni a körülötte lévő világot, próbál megküzdeni saját nyavalyáival, érzelmi ketreceivel, azokkal, amelyekkel mindnyájan valamilyen módon rendelkezünk. Törekszik valamiféle hitelességre, teljességre, semmi mást nem csinál, csak él. Bizonyára rosszul. Ahogy szinte mindannyian. Legalábbis egy ideához mérve. Ilyen szempontból tökéletesen mindegy, hogy egy géplakatos ennek a regénynek az elbeszélője, vagy egy író, vagy ács. Nyilván akkor változnának a kulisszák, de ami a lényege az egésznek, mégiscsak ugyanaz lenne: hogy hogyan zajlik egy ember élete.

Sok minden emlékeztethet ebben a regényben A nyugalomra. Például az elbeszélésmód, a naplójegyzetek írása, az, hogy többek között oda-visszautalgatások és meghatározó motívumok bonyolult hálózata tartja össze a különböző időpillanatokban született élményeket és bejegyzéseket, az évtizedeken át ívelő történetet stb. Ugyanakkor, míg A nyugalom egy tömbben áll előttünk, itt két részre tagolódik a szöveg, sőt a rövidebb-hosszabb szövegegységeket zárójeles címek is elválasztják egymástól. Mi indokolta ezt?

Ez egy teljesen sima, asszociatív szerkezet. Ahogy A nyugalom szerkezete is. Nincs benne semmi csavar, bravúr, valószínűleg ez áll legközelebb az emberi gondolkodáshoz. Elkalandozunk, visszatérünk, ismétlünk stb. Eredetileg nem voltak fejezetcímek sem. Annyi történt, hogy a szöveg kézben tartása érdekében szükségem volt címkékre, hogy ha valamire vissza akarok keresni, könnyebben megtaláljam, mert hatszáz oldalra szó szerint emlékezni azért nehéz. Eredetileg ezeket a kis munkacímeket el akartam hagyni a könyvből, de aztán arra gondoltam, hogy ha nekem segítettek, akkor biztosan az olvasónak is segíthetnek. Így benne maradtak.

A korábbi műveid sem voltak gondolatok híján, itt azonban mintha még fokozottabb törekvésed lenne az olvasó megtorpanásra késztetése. A szavaid, mondataid mögöttes terében időnként olyan mély tárnák nyílnak, hogy szinte beleszédül az ember, amikor belenéz. Nagyon sűrűn szakíttatják meg az emberrel az olvas folyamatát olyan szövegrészek, amelyeken muszáj elgondolkodnia akár egyetértően, akár vitázva. Kevés olyan kortárs regényt olvastam az elmúlt években, amely ennyire gondolkodásra késztetne, nem is feltétlenül a mű egésszel, de annak egyes részleteivel, állításaival is. Ez mennyire volt tudatos törekvésed, illetve fokozottabban tudatos, mint korábban?

Nem hiszem, hogy lehet, vagy érdemes erre külön törekedni. Ahányszor torpan meg vagy gondolkodik el, vagy vitázik akár önmagával is a szerző, nagyjából annyiszor teszi ezt az olvasó is, én így képzelem.

A Rendezés című darab rendezőjéről a mű végén kiderül, hogy titkosszolgálati jelentéseket készített, ügynök volt. A vége elbeszélő hőse édesapjáról is ugyanez derül ki. Korábbi műveidben, A kéklő párában, A nyugalomban is jelen volt már ez a téma, nyilván a totális diktatúrák légkörének megtapasztalása miatt (előbb a Ceauşescu-éra Romániájában, majd a Kádár-kor végi Magyarországon). De hogy a legutóbbi művekben ilyen hangsúlyosan szerepel a kérdés, az talán következik a személyes érintettségből is, abból, hogy édesapádról is ugyanez derült ki. Azután, hogy 2009-ben felkerült a neve egy ügynöklistára, még hárítottad, eljelentéktelenítetted a kérdést, például a Kemény Istvánnal folytatott beszélgetőkönyvben is. Egy nemrég adott HVG-interjúban viszont már arról beszélsz, hogy nem is a magyarországi, hanem a romániai ügynöki tevékenysége az igazán súlyos. Említetted, hogy édesapád halála után újra kellett írnod a regényt, amikor az előbbivel szembesültél, az jelentett-e egy másik újragondolási késztetést, mennyiben módosította a regény világát ez a tény?

Ezekben a keserű történetekben számomra a meghasonláson van a hangsúly. Tesz-e olyasmit az ember, akár gyávaságból, félelemből, akár érdekből, bármiből, ami a saját morális értékrendjével szembe megy? Ha igen, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek, az úgy rombolja a lelket, mint a testet a rák. Ha megnézzük az ismert ügynökös történeteket, láthatjuk, hogy vagy szó szerint, vagy lelkileg, de a legtöbben belepusztultak. Valóban éles különbséget tettem apám magyarországi ügynökmúltja, és a romániai között. Ez utóbbival a regény befejezése előtt két hónappal szembesültem. Tudjuk, hogyan működtek ezek a szolgálatok, melyik, mennyire volt kíméletlen, ismerjük nagyjából azt az ostoba cinizmust is, amivel hajlamosak vagyunk kezelni ezt az egész történetet. Tudjuk, hogy mindenki zsarolható, kizárólag azon múlik, hogy megtalálják-e azt, amivel zsarolni kell. Én ott éltem apámmal, meglehetősen sokat tudok az életéről, emlékszem arra is, hogyan menekült be annak idején a beszervező elvtársak elől az elmeklinikára. Szóval nem volt könnyű beszervezni. Aztán volt egy látszólag banális történet, amikor engem súgtak be, és egyik pillanatról a másikra a Securitatén találtam magam, majd el akartak vinni javító-nevelő intézetbe. A családi legendárium szerint azért kellett eladni a családi ezüstöket a Gábor cigányoknak, hogy egy igen magas rangú tiszt elvtárs megsemmisítse a dossziémat. A regény befejezése előtt két hónappal szembesültem azzal, hogy a dossziémnak más ára volt. Hogy apám meghasonlása, összeomlása ennek a dossziénak volt egyenes ági következménye. Ha nem tudták megtörni hét év alatt a börtönben, akkor meg tudták törni a fiával. Ennyi. Egyrészt ki lehet mondani az összes ítéletet, másrészt ennek a gyengeségnek köszönhető, hogy mi most itt tudunk ülni, és beszélgetünk. Újra itt van tehát két olyan igazság, amelyik egymásnak ütközik benned, az agyadban, a lelkedben, és meg kell tanulnod együtt élni velük valahogy.

Amikor annak idején először megjelent az a lista az apám nevével, egy kommentátor kimásolt A nyugalomból egy idézetet, ami arra vonatkozott, hogy az apa a belügyben gépelte a hamis tanúvallomásokat, kihallgatási jegyzőkönyveket. Majd cinikusan odakommentálta mellé, hogy „önéletrajzi részlet”. Soha nem viseltem a cinizmust, felfordult tőle a gyomrom. Nos, ez A nyugalom idején még véletlenül sem volt önéletrajzi részlet. Ez a mondat abban a történetben arról szólt, hogy az apafigurát annyira el kellett távolítanom, amennyire csak lehet. Aztán eltelt néhány esztendő, s egyszer csak, az Oktogonon utánam szól valaki, apámnak az egyik legjobb barátja, aki most végez kutatásokat Budapesten és Bukarestben, mert épp arról ír könyvet, hogy ez az egykori kommunista nyavalyatörés miként nyomta rá bélyegét az egész irodalmi életre. És akkor tudom meg, hogy mostantól önéletrajzi részlet. Ott áll az ember az Oktogonon, kicsúszik a lába alól a talaj, ott van vele szemben valaki, akit legszívesebben megölne abban a pillanatban, miközben egy életre hálás lehet neki.

Mindez arra bizonyíték ismét, hogy mennyire benne volt abban a korban, benne van az életművedben, a téged íróként foglalkoztató kérdések között ez a téma. Ez a regény ilyen értelemben is személyes, de nem önéletrajzi. De sorolhatnánk még más kérdéseket, az érzelmek, a gondolatok, az élethelyzetek stb. miatti személyességét is. Tudnál-e olyan művet, olyan regényt írni, amelyik nem ennyire személyes, amelyik téged egzisztenciálisan nem ilyen mélyen érint? Ahogy mások írnak például indiánregényt, vagy írnak a diplomatákról, a hajléktalanokról stb. regényt.

Valószínűleg nem tudnék. Azért nem tudnék, mert nem érdekelne. Az írás valamilyen módon feltáró munka. Nem arról szól, hogy az ember leírja, amit tud, hanem arról, hogy ott, a munkafolyamat közben jön rá bizonyos dolgokra, ott vetődnek fel számára is kérdések, azokra keres valamilyen választ. Az írás nem önterápia, legalábbis puszta önterápiából még aligha született irodalom. De a valódi tétje annak, hogy leüljek dolgozni, mégis a feltárás. A szembesülés azokkal a dolgokkal, amelyekről magam sem tudtam. És ha ez az egyik legfontosabb motivációja egy írónak, akkor a szöveg óhatatlanul személyes lesz. Nem elhatározás kérdése, tehát, hanem alkati kérdés. Ha engem nem foglalkoztatna az, amiről írok, akkor mi alapján várjam el, hogy bárki mást foglalkoztasson.

Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.

Főoldal

2016. július 05.

Vissza