Beszélgetések

 

6.jpg
Térey János és Darvasi Ferenc Békéscsabán

 

Darvasi Ferenc

 

„Az emberi természet megváltoztathatatlan”

 

Beszélgetés Térey Jánossal

 

Külföldi helyszínekkel, Izlanddal és a szicíliai Cataniával (a „lepusztult, fáradt képű, tengerparti Miskolc”-cal, ahogy egyik szereplőd, Szemerédy Alma mondja) indítod A Legkisebb Jégkorszakot. Egy helyen azt nyilatkoztad, hogy az új verses regényed alapjai egy izlandi utad során rajzolódtak ki előtted. Milyen céllal jártál ott, és mi fogott meg benne annyira?

Nászútra mentünk oda Artemisszel. [Harmath Artemisz irodalomtörténész – D. F.] Megismerkedésünk óta tudtuk, hogy Izlandot egyszer látnunk kell. Mindkettőnket megfogott az a zord, kopár mivoltában is vonzó, roppant színpadias látvány, ami akkor fogad, amikor elindulsz a busszal befelé a reptérről. Mohalepte lávamező. Fák sehol. Nem sokkal később ugrott be, hogy ha továbbírnám a Protokollt, hősömet biztosan elhoznám ide is.

 

A Protokoll kapcsán készített beszélgetésünk [„Ott kell lennünk a terepen” = Kortárs 2011/4] során azt állítottad, hogy „olyan városról nem akartam beszélni, amelyik pokoli izgalmas ugyan, de jómagam nem fordultam meg ott; hiszen akkor ritkán eleven, bajosan átadható az élmény.” Továbbra is tartod, hogy csak olyan helyszínről írsz, ahol már jártál?

Nem veszem ezt olyan hű, de nagyon szigorúan. A Jégkorszakban sok olyan épület szerepel, amelyiknek a belsejében sohasem jártam. Ilyen például a kormányrezidencia és a svábhegyi szanatórium, amelyeknél egyrészt a fantáziámra hagyatkoztam, másrészt persze kutattam a múltjukat. 

 

A legutóbbi verses regényed írásának a kezdetekor mekkora segítséget jelentett neked, hogy korábban dolgoztál már ebben a műfajban?

Hatalmasat, tekintve, hogy a hősöket ismertem már, évekig velük feküdtem és velük keltem. Nem mindegyikük lett a barátom, de pont elég jól ismerem őket, vagy a „valóságos” előképeiket. Érdekes, hogy teljesen másképp változnak, fejlődnek és romlanak az életben, mint ahogyan a könyveimben.

 

Ezek szerint a hőseid, akiknek egy része már ott volt az Asztalizenében, Protokollban és az Átkelés Budapestenben is, részben a valóságból lopott figurák?

Ha őszinte akarok lenni, akkor az egykori étteremtulajdonos Győző „az életben” filmrendező, az operaénekesnő Delfin pedig színésznő. Természetesen nem egy az egyben képezik le a hőseim ezeket a személyeket, inkább egy-egy karakteres vonást használtam fel az életből, inspiráltak ezek az emberek. Mátrai Ágostonom például nem volt, őt nagyon sok elemből kellett összeállítanom. Egyet tudtam: Fekete Ernő a Katonából el tudná játszani színpadon. Találkoztunk egyszer a Parlamentben és egyszer a reptéren is, tehát két úgymond „diplomatahelyszínen”. Láttam őt Ivanovnak és láttam Alceste-nek; láttam őt öltönyben, nyakkendőben, elhittem, hogy ő lehet Mátrai Ágoston – annak ellenére, hogy az életben abszolút nem olyan ember, mint Mátrai.

 

Amikor az Olvasás Éjszakáján mutattátok be a Libri Könyvpalotában Bazsányi Sándorral a Jégkorszakot, és az est előtt beszélgettünk, megemlítetted, félig viccelődve, hogy ha a műfajról kell beszélni, a verses szót csak nagyon halkan ejted ki, a hangsúly a regényen van. Ennyire rossz lenne a helyzet? A verses művek ennyire eladhatatlanok?

Dehogy. Tizenöt éve is büszkén használtam a Paulusra a verses regény műfajmegjelölést, most is. Ám ha a piacra kérdezel, nézzünk csak szét! Nemcsak a kapcsolati tőke, az öndizájn, az önreprezentáció, hanem a politika is hozzátartozik egy könyv, szerző brandjéhez a kiadók, szerkesztők, irodalmi szervezetek marketingje mellett. Ebben semmi új nincs, de sosem volt még mindez ennyire látványos. A könyvszakmában közmondás, hogy a bemondott eladási példányszámnak mindig csak a felét hidd el. Tökéletesen egyetértek Orcsik Rolanddal, aki szerint „a kortárs magyar irodalomban kezd megszűnni a szakmai mérce, helyét átvette a hálózatelmélettel és irodalomszociológiai szempontok alapján értelmezhető értékrend... Az irodalmi teljesítmény másodlagossá vált. A fő kérdés: hogyan tudod eladni magad, hogyan tudnak eladni téged? A fogyasztói mentalitás hatja át az irodalmi diskurzust is.” Kapcsolati hálóra épít a jelen kormányzat is, a móriczi Rokonok szervezettségével; s pluszban ideológiai lojalitást is vár a kultúra főszereplőitől. Ez nem az én világom, miközben a piaci realitásokkal naponta szembe kell néznem nekem és a kiadómnak is.

 

Azért vannak piaci értelemben is sikeres verses műveid, a Paulus és a Jégkorszak.

A Nibelung-lakópark és az Átkelés két kiadásban jelent meg, a Paulus négyben, két kiadónál. A Jégkorszakból most [a beszélgetés 2016. február 9-én készült – D. F.] készülünk a harmadik kiadásra. Fő, hogy a szakma karámjából törjön ki a könyv. És ez sikerült neki. Karácsonyi céges ajándék volt, politikusok vásárolták egymásnak világnézettől függetlenül. Polgármesterek és képviselők kezében látták, ami nem szokott előfordulni verseskönyvekkel.

 

Politikusi körökből kaptál valamilyen visszajelzést?

Levelet kaptam egy helyettes államtitkártól, ami természetesen jólesett, mint ahogy a szomszéd néni vagy az úszómester szava is jóleső.

 

Ha már a visszajelzéseknél tartunk: a könyvet ért dicséretek közül mi esett számodra a legjobban?

Földényi F. László írása a Magyar Narancsban, ami az első kritikák közt jelent meg, és a legértőbbek, legempatikusabbak közé tartozik, igazán szívemből szólt. [Földényi írása a Narancs 2015/43-as számában jött le, és ezzel a mondattal zárult: „Jelentős mű született” – D. F.]  Azt hiszem, a Jégkorszak jó értelemben véve megosztó könyv. Aki szereti, napokig tartó intenzív örömről számol be.

 

Könyved kezdetén 2019-et írunk, és klímaváltozás köszönt be. A klímaváltozással kapcsolatban is az érdekel, mint, mondjuk, a lebombázott Drezdával kapcsolatban? Tehát az, ahogy a szépség és a pusztulás összeér? A könyv eleji, Puskintól vett mottóban mindenesetre ez szerepel: „Minden, mi életére tör / A halandónak, kész gyönyör, / És pont ez a kimondhatatlan / Kéj – az öröklét záloga”…

Nem a pusztulás érdekel, hanem az ember változásban. Épp az imént olvastam tök véletlenül egy Scorpions-interjúban (!), hogy „mikor ilyen problémák [politikai, társadalmi változások – D. F.] voltak a világban, mi azt első kézből tapasztalhattuk. Nem az újságokban olvastuk, közvetlenül érzékeltük, ahogy változnak a dolgok.” Én is erre voltam kíváncsi: milyen közvetlenül érzékelni, a hősök bőrén bemutatni azt, amikor ezek a mélyre ható változások zajlanak. Nem akarok rosszat az emberiségnek és magamnak sem, de szeretném tudni, hogy másfajta fénytörésben hogyan viselkednének a karaktereim.

 

Amikor elszabadul könyvedben a havazás, nincs áram, nincs internet, üresek a szupermarketek, bezárnak a közösségi helyek, és még hosszan sorolhatnám a következményeket... Sebezhetőbbnek érzed a mai civilizációt a korábbiaknál?

Ha elmélyülten figyeled a létezést, akkor azt tapasztalod, hogy minden elemében fenyegetik a bolygót a külső tényezők. De amióta megjelent a Földön és a természetbe vettetett az ember, azóta kiszolgáltatott. És csak látszólag biztosította be magát elektromossággal, olajvezetékekkel, csúcstechnikával, védművekkel, óvintézkedésekkel, kő- és betonépítményekkel. A ma emberének kiszolgáltatottsága talán szembetűnőbb, mert összkomfortból hullhat a semmibe, de az ősember meg vagy behúzódott a barlangjába, és túlélte a veszélyeket, vagy otthagyta a fogát. Csak a keretek és a klisék változtak. Amikor a Jégkorszakban bekövetkezik az áramszünet, Győzőnél összebújnak a fiatalok, a középkorúak pedig nosztalgiáznak. Győző elmeséli, hogyan is volt az a híres 1987-es tél, ami egyébként nekem is alapélményem. Annak a télnek a nosztalgiája hívta elő ezt a könyvet. A vulkánok kapcsán pedig az érdekelt, hogyan állhatna elő egy olyan helyzet, mint a mi gyerekkorunkban, amikor egy-két hónapon át félméteres hóban gázoltunk.

 

Európa sok ponton úgy jelenik meg a könyvben, mint egy „túlérett és túl kényelmes civilizáció”, ami a végnapjait éli, például kulturális értelemben is. Ahogy a narrátor mondja, „Európa tegnapi szíve: halott”. Kontinensünk tényleg túlélte volna önmagát?

Igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy ezek a sokszor bírált, Spengler által rég eltemetett nyugati demokráciák simán túléltek minden diktatórikus rendszert, autoriter berendezkedést. Ezek a száz éve ugyanúgy lesajnált demokráciák vészelték át Hitlert, Sztálint, és tartották egyben Európát. Én nem temetem a demokráciát, nem is tudok jobbat helyette. Mindössze annyit állítanék, hogy a radikális újdonságok kora a művészetben majdhogynem véget ért. De ebben az állításban a majdhogynem szónak is jelentősége van. A képzőművészet például hosszú évek óta nem hozott számomra komoly meglepetést sem Magyarországon, sem Európában. Pedig az átlagszínvonala jó.

 

Ez csak Magyarországra és Európára, vagy az egész világra igaz?

Eljutna hozzánk, ha valami fontos történne máshol. Egyik kedvenc példám, ami a Jégkorszakban is szóba kerül: a francia költészet száz éve még az egyik legtermékenyebb szellemi hatást jelentette. Kiszámíthatatlanul, beláthatatlanul erős befolyással volt a barokk költészettől a szürrealizmusig a magyar költészetre. De mi van most odaát? Nihil. Szenvelgő light líra. Vagy a fogalmi költészet sivataga. Kiváló műfordítóink a mai napig tolmácsolnak francia költőket, de körülbelül Somlyó György talált utoljára érdekességeket azon a tájékon, és annak is már 30 éve… A magyar irodalom szintén jó átlagot mutat föl akkor is, ha szenzációt valóban ritkán.

 

„Társadalmi jelenségeket / Csak társadalmi jelenségekkel / Lehet magyarázni”, hangzik el a durkheimi alaptétel könyvedben. Te mégis azt vizsgálod a Jégkorszakban, hogy ha a természet megváltozik, arra hogyan reagál a társadalom és az egyes ember. Jelenti-e ez azt, hogy akkor természeti jelenségek is lehetnek társadalmi változások mozgatórugói?

Valamelyest befolyásolhatja a természet a társadalmat, de az alaptermészetünk nagyon sok jegyében megváltoztathatatlan. Meggyőződésem, hogy az ember sok tekintetben nevelhetetlen. Könyveimben katasztrófa vagy háború idején a közösségek olykor megerősödnek. De valójában nincs mélyreható változás egy-egy természeti jelenség nyomán. Például Győzőék ugyan összejönnek, amikor nincs áram, de az elvált házasok rendszeresen nem fognak összejárni, ha újra béke lesz meg nyugalom. De a már említett ’87-es tél folyamán olyan közösségek képződtek egymással soha szóba nem álló szomszédokból, mint addig soha: kalákában összeálltak, fát aprítottak, utakat szerveztek távol lévő, nyitva tartó boltokba. Akkor, még pár évig, és soha többé.

 

A Jégkorszakban szociáldemokrata-jobbközép nagykoalíció vezeti Magyarországot. Amikor megalkottad ezt a politikai berendezkedést, mennyire próbáltál a mostani valóságból kiindulva elképzelni egy lehetséges jövőt? Vagy teljesen sutba dobtad a realitásokat, és más mozgatórugója volt annak, hogy éppen ilyen hatalmi struktúrát teremtettél meg?

Három év nagy idő, és én annyi ideig írtam ezt a könyvet. Menet közben is sokféleképpen gondolkodtam arról, hogy milyen legyen az ábrázolt hatalom és ország. Egy alapvető vonást emelnék ki: a passzivitást. A magyar mentalitást az utóbbi években a passzivitás, a közöny, a bárgyú tompultság jellemzi. Elképesztő politikai megszorításokat képesek lenyelni a magyar emberek anélkül, hogy az utcán akár csak egyetlen tiltakozó transzparenst látnál. Ez egyébként éppen a napokban látszik megváltozni a közoktatást „szabályozó”, pedagógusokat sújtó rendelkezések miatt. Hosszú évek óta először mozdul meg az értelmiség is, pedig ha a kultúra helyzetére gondolunk, jó ideje a lehető legtapintatlanabb, legbrutálisabb változtatások sújtják a területet, aminek a helyén egy hűbéri rendszer épült ki. Pártlojalitáshoz kötni a művészi érvényesülést, ez merő abszurdum, ami a legrosszabb emlékeinket idézi – és még mindig nem ment ki senki az utcára emiatt. Mondhatnánk, hogy mit is lehetne elérni egyetlen magasba emelt zászlóval. Ám nagyon sok magasba emelt zászlóval igenis el lehet érni valamit. Amúgy nem vagyok jós, de a pár éve írt regényemben kétségtelenül adtak már „kölcsönbe” festményeket a Szépművészetiből.

 

Mennyire látod valószínűnek, hogy a következő kormány nagykoalíciós legyen?

Semennyire. A nagykoalícióhoz fogadókész jobboldalra és működőképes, összetartó baloldalra volna szükség.

 

Több helyen is szóba került, hogy a miniszterelnököd neve talán nem véletlenül Radák, hiszen ha ezt az öt betűt fordítva olvassuk, egy ékezetnyi különbséggel éppen a Kádár név jön ki.

Ez a hasonlóság merő véletlen, én magam is rácsodálkoztam, amikor fölhívták rá a figyelmem.

 

11.jpg
Térey János A Legkisebb Jégkorszakot dedikálja

 

Egy jövőben játszódó művet mennyiben más írói stratégia szerint írsz meg, mint egy múltban vagy jelenben játszódót?

A múlt kemény dió. Adott egy óriási téma: a II. világháború, és ezen belül Budapest ostroma a kitöréssel. Komoly stúdiumokat igényelne, hogy ezeket valaki valószerűen tudja megjeleníteni, mivel a terepet Ungváry Krisztián már levadászta. Történészi eszközökkel, de írói erényekkel is. Amikor a Kazamatákat írtuk Papp Andrással, voltak a kezemben nyomozati anyagok, vallomások és a helyszínelések dokumentumai, vérbírósági jegyzőkönyvek, amelyek a téren harcoló forradalmárokról hozott ítéleteket tartalmazták. A hiedelemmel ellentétben valóban voltak köztörvényes bűnözők, börtönviseltek is közöttük, és persze valódi hősök is. Ezeket a jegyzőkönyveket Eörsi László történésztől kaptam meg, aki mélyen megbízott bennem, amit utólag is köszönök neki. De erről írni akkor is irtózatos felelősség, ha átemelem a fikció birodalmába. Itt azért tények vannak, amelyekkel nem mindegy, hogyan sáfárkodom. Mi elég komoly elidegenítő effektekkel éltünk. Az én ötletem volt például, hogy egy valóságshow masinériája szerint működjön a Kazamaták: legyen kijelölés a Köztársaság téren; a bentiek és a kintiek legyenek olyanok, mint egy valóságshow résztvevői, illetve a közönségük. Megosztó ötlet volt, de a mai napig életképesnek tartom, annál is inkább, mert valóságshow-k máig vannak, ’56-nak viszont fájdalmas módon nincs eleven emlékezete. A Jégkorszakban ugyan feltűnik a II. világháború, de hogy még egyszer egy tisztán múlt időben játszódó művet írjak, arra mostanában nem érzem késznek magam. Túl csapongó vagyok hozzá. Túl költő.

 

És az nem érdekel, hogy a múltról úgy írj, hogy alapjaiban megváltoztass valamit a valós történéseken? Olyasmire gondolok, mint amivel például Tarantino él, aki a II. világháború menetét egy lényeges ponton átírja a Becstelen brigantykban.

A Führer-nap című Robert Harris-regény pedig Hitler győzelme után játszódik a ’60-as években. Számtalan science fiction film alapja, amit említesz. A „mi lett volna, ha…” nagyon idegesítő, történelmietlen fölvetés. Én nem szeretem, bár sokszor eljátszom vele, hogy mi lett volna, ha nem bombázzák porig Drezdát, és mi is ugyanúgy gyönyörködhetnénk benne, mint Prágában vagy Stockholmban. Egész kötetes vállalkozáshoz nekem az ilyesmi sovány ötlet. Végül is az egész mire fut ki? A könyvet befejezve ugyanúgy ki kell lépnem a valóságos utcára, és szembesülnöm azzal, hogy nem úgy történt. Akkor inkább a jövővel játszom el, azt csak sokára olvashatják a fejemre, hogy valami nem úgy történt, ahogy „megjósoltam”. Bár nálam a föld alá bővül a Szépművészeti, és nem bontják le a Pe-Csát.    

 

A könyv végén sok mindenkinek köszönetet mondasz. Mindegyikük már kéziratban olvasta a művet? 

Szerepelnek köztük olyanok, akikkel csak kávéztam, sétáltam vagy ültem valahol ebben az időszakban, és nagyon sokat jelentett a szellemi vagy a lelki támogatásuk. Van, aki viszont tényleg olvasta kéziratként az egészet. Például Dunker Zoltán meteorológus. 

 

Artemisznek, a feleségednek ajánlottad a könyvet. Úgy tudom, a legelső olvasód ő szokott lenni.

Ágoston és Zsigmond fiunk is akkor született, amikor ezt a könyvet írtam, úgyhogy akadtak más édes teendőink a Jégkorszak mellett. Szeretnénk mindig egymás első olvasói lenni, és ez mostanában is megtörténik ideális esetben.

 

Mennyire van kész az a szöveg, amit első változatként lezársz? Azért is kérdezem ezt, mert én is olvashattam a kéziratot. Szerkesztőként sok kézirattal volt már dolgom, és ritka, hogy ennyire tiszta legyen már egy korai változat, mint a tiéd.

Általában óriásdossziékban dolgozom a gépemen. Ezek mindenféle ötletet tartalmaznak, bármi lehet belőlük. De ha átköltözik egy önálló fiókba a szöveg, onnantól igyekszem készre írni. Ha elküldöm valakinek, akkor már sohasem a vázlatot.

 

Olyan igazi nagy alkotói válságod nem volt eddig, ugye? Hogy, teszem azt, fél évig, egy évig nem írtál volna semmit.

Naponta vannak válságaim, de ezek mikroválságok, melyeknek az értelmén természetesen el szoktam gondolkodni. A Paulust, ezt a Jégkorszakhoz hasonlóan vastag könyvet fél év alatt írtam. Ez a rövid, de rendkívül intenzív menetelés kimerített, akkor úgy éreztem, hogy innen nincs tovább. Viszonylag hamar tovább tudtam lépni, de az első néhány hét a mámorító beteljesülés után az űrt hozta el. De ennek már több, mint tizenöt éve. És egy másik esetre emlékszem még: A Nibelung-lakópark úgy háromnegyedes készültségi állapotban volt, amikor elfogyott a türelmem meg a lélegzetem is, és le kellett állnom egy fél nyárra. S ahogy mindig, egy nő mentett meg. Aki húsz-harminc könyvet megírt, az tudja, hogy néhány hónapos leállás, az semmiség.

 

A tavalyi év egyik legszebb borítója is a tiéd. Hogyan született meg?

Sóki Tamás MTI-fotója alapján készült, Kovács János tervezte. A fotót nagybátyám küldte karácsonyi üdvözletként, a ködös Svábhegy látható rajta. Lementettem, mert tetszett.

 

Ez mikor volt?

Még a Jégkorszak előtt. Amikor pedig a kiadó megkérdezte tőlem, hogy van-e ötletem, mi szerepelhetne a borítón, továbbküldtem ezt a fotót, ami a kiadóban sikert aratott. Egyébként Kovács János nem létezik, a borítót tulajdonképpen mi terveztük néhányan. Egyszerű, hatásos borítót szerettünk volna, minden hangzatos effektus nélkül. Volt egyébként még két változat: az egyiken a fogaskerekű haladt a méteres hófalak között, a másikon a szanatóriumot lehetett látni hóban. Mikor a három kép közül ez nyert, a kiadóm egyik világhírű szerzője azt mondta: olyan, mint egy csipketerítő, sokkal radikálisabb illene a stílusomhoz. De akkorra már rögzült bennem ez a verzió.

 

Megszületett volna ez a Svábhegyet a centrumba állító könyv akkor is, ha időközben nem költözöl át Budára?

Ebben a formában biztos, hogy nem. De a szintén Budán, a Királyhágó téren játszódó Asztalizenét például még mint Pesten élő ember írtam. Az akkori barátnőmmel szombatonként ebédeltünk vagy vacsoráztunk Budán, és ez elegendő tapasztalat volt ahhoz a drámához. A Svábhegy később jött. Persze a kirándulóhelyeit már azelőtt is ismertem, hogy odaköltöztünk. Egyébként a ház, ahol most élünk, Krúdy idejében igazi svábhegyi vendéglő volt, Vendéglő a Zöld Vadászhoz – ennek a beépített verandája a mi otthonunk. Az olyan bonyolultabb tételekhez, mint a Czillich–Zerkowitz-major vagy az Istenszeme-villa [más nevein: Haggenmacher-villa, Istenszeme vendégfogadó – D. F.], ahol annak idején Kossuth Lajos bujkált, tényleg svábhegyinek kell lenni.

 

Csaplár Vilmos mutatta meg a rejtettebb helyeket neked?

Részben. A könyvben is szereplő Szép Svájci Nő-villa az összeomlás szélén áll, a mennyezete rég beomlott, a lépcsői is leomlottak, néhány álló fal az egész – Csaplárral sétáltunk föl egy dombtetőre, egészen pontosan a Csillagvölgyi út bejáratánál, és kizárásos alapon arra gondoltunk, hogy csak ez az épület lehet a nagyon híres Szép Svájci Nő. A bonyolult ingatlanviszonyok miatt magas a kallódó svábhegyi ingatlanok száma, közéjük tartozik a szanatórium, több hajdani kórház, de magánházak, villák is. Ezek közül a lóvasút végállomása fog megmenekülni, helytörténeti gyűjtemény lesz. Egy megállóval arrébb van a hajdani 58-as villamos végállomása, régóta étterem, ahová nálam Mátrai és a felesége, Fruzsina megy karácsony délutánján forralt bort inni.

 

Mint egykori cívisvárosi, majd deklaráltan pesti (és nem budapesti), már teljesen otthon érzed magad a budai oldalon, a Svábhegyen és környékén?

Hamar otthon tudom érezni magam szinte bárhol. Egyedül az arab országokban érzem kicsit mindig partra vetett halnak magam, de korántsem az arabok miatt, hanem mert arrafelé kevés a növény, és túl sok a homok.

 

A Jégkorszak egyik leglenyűgözőbb vonása a részletgazdagság, legyen szó akár ruhákról, étkezési protokollról, vulkánkitörésről. Ezek közül nyilván van olyan, amihez alapból nem értesz. Mit volt a legnehezebb számodra hitelesen megírni?

Soha nem síeltem, és soha nem vezettem autót.

 

És ezeknek hogyan mentél utána? Teszem azt, megkérdezted egy jogosítvánnyal rendelkező ismerősödet az autókról?

Fölhívtam valakit, aki mesélt nekem a gyakorlati dolgokról. Általában nem szoktam figyelni a vezetés szertartására, inkább csak a tájra. De amikor abban az időben autóval utaztunk, jobban figyeltem. Pláne hóban.

 

Mátrait, Delfint, Győzőt, Almát, Kálmánt, tehát a visszatérő hőseidet először az Asztalizenében vetetted be, melynek utószavában azt írtad, hogy „ezúttal egyedül a középosztálybeli értelmiség érdekel”. Ebben a tekintetben van nálad módosulás, A Legkisebb Jégkorszakban szélesebb a társadalmi paletta. Ott van például a hókotróvezető Franci, valamint az operakritikusból lecsúszott Henrik. Többször is tematizálod magát a szegénységről való irodalmi beszéd problematikusságát. Láthatóan nagyon foglalkoztat téged, hogy a szegénységről hogy lehet a hamis együttérzéskeltést, a felesleges pátoszt, tulajdonképpen tehát a hazugságokat kerülve érvényesen beszélni.

A szegénységet, a nyomort, a traumát ábrázoló mai magyar irodalomnak van egy bizonyos stérberkedő, házi feladat-jellege. Mintha az értelmezői közösség elvárásai szerint kötelező volna a szegényekről írnunk, meghasadó szívvel. Én a szépelgést nem, egyedül a szegényekért folytatott gyakorlati küzdelmet tisztelem. Bartistól Dragománig sorolhatom a számomra riasztó példákat a „festett vérzésre”, az önsajnáltató diktatúraprózára, vagy a kéjgázra és a szentenciózus semmitmondásra. Viszont Szilasi Lászlónál és Tar Sándornál találok olyan megélt valóságot és olyan kimunkált ábrázolásmódot, amelyet érvényesnek gondolok. Tar valóságát, a debreceni külterületek világát magam is ismerem, bár fiatalon nem voltam kocsmákba becsábítható, kifejezetten taszított a késdobálók világa Debrecenben és mindenütt. Tarral egyetlenegyszer találkoztam. A Nappali Ház egyik év végi estjén fogtam vele kezet az akkor még Lőrinc pap téri Cirko-Gejzír moziban. Akkor még, naná, zárt térben is dohányoztunk. És ő megkínált a Multifilteréből. Olvastam őt rendszeresen. Világa, módszere nagyon távol áll mindattól, amit én írok, mégis erősen hatott rám. Szilasi munkája, A harmadik híd pozitív kivétel az újdonságok közül, mert szerzője egyrészt tudós környezetépítő, színes stiliszta, másrészt olyan valóságanyaggal dolgozik, amit kívülről-belülről ismer.

 

Nem véletlenül cseng össze A harmadik híddal könyved egyik passzusa, az író Kőnig és az egykori operakritikus párbeszéde: „»Szóval azt hitte, nemesít a kín?« /  »Azt. Ami jó nagy hülyeség. Mert a nyomor, / Az nem jó semmire. « »Semmire? « »Ne vicceljen. / Nincs benne semmi irigylendő. /  Sosem annak érdekes, aki benne rohad. / Nin-csen ben-ne sem-mi hasz-no-sít-ha-tó«”. 

Annak idején, az Asztalizene megírásakor volt-e már olyan terved, hogy az ottani szereplőket később is szerepeltetni fogod?

Nem.

 

Íróilag könnyebbséget vagy nem kívánt kötöttséget jelentett, hogy a későbbi művekben ugyanazokat a szereplőket (is) mozgatod?

Egyértelmű könnyebbséget. És ha valami kortárs magyar témába kezdenék bele ismét, akkor velük néhány hossz előnyöm mindig lesz.

 

Sok év eltelik a szereplők életében az Asztalizenétől a Jégkorszakig. Jelentősen megváltoznak a szereplők, 2007-től 2020-ig ível a sorsuk.

Az Asztalizene hősei a harmincas éveik közepén járnak, a férfiak az élet császárai, a nők kívánatosak és sugárzóan fiatalok, és még nem kerül nekik különösebb erőfeszítésbe, több óra sminkelésbe és szoláriumozásba, hogy csodásnak mutassák magukat. A Jégkorszakban Győző és Mátrai már elmúlt ötvenéves, Delfin negyven fölött van, de Alma is közelít a negyvenhez. Még mindenki egyben van, de már csak küzdelmek árán tudják magukat a külvilág felé jó fényben feltüntetni. Ezt a korosztályt ismerem legjobban.

 

Élettörténetüket követve az emberi természet változásai, a sorsfordulatok érdekeltek leginkább?

Hogy csak egy példát említsek: az Asztalizenében úgy tűnik, hogy Győző lebírhatatlan. Én viszont szeretném látni, milyen, amikor megbukik, és egyszer majd azt is, milyen, amikor még egyszer fölemelkedik a bukása után.

 

Győző aurás migrénnel küzd, időfolyosó nyílik előtte többször, és ilyenkor Svábhegy múltja pereg le a szeme előtt: a II. világháború egy ütközetét, vagy Rajk László vallatását látja. Az aurás migrénnek ez a válfaja létezik a valóságban? És miért tettél be egy ilyen problémával küzdő szereplőt a könyvbe? Nyilván nem csak annyit akartál elmondani vele, hogy a múlttal való szembenézést nem kellene megspórolnunk.

Nemrég olvastam egy riportot kómából visszatért emberekről: egy hároméves kislány rögtön elkezdett dohányozni, egy szintén hároméves, lengyel kislány pedig elkezdett folyékonyan beszélni németül, pedig azelőtt nem tudott azon a nyelven. Igaz, amíg ezek nem orvosi jelentésekkel igazolt példák, addig az ember kicsit kételkedik. Győző, mint a lelki sérült emberek általában, szuperképességekkel van megáldva: második látással, hatodik érzékkel, telepátiával. Múltba, jövőbe lát. Olykor megálmodja a közeli bűnelkövetők kilétét, és azt is, hol fognak ismét lesújtani. Persze soha nem találkoztam még hozzá fogható időutazóval. Csak migrénes emberekkel. Ha valami személyesről be tudok számolni, akkor az a fogékonyság: ha járok egy adott budapesti utcán, amelyiknek ismerem a történetét, akkor megmoccan előttem az egykori világ is. Különösen igaz ez a Svábhegyre, ahol ég és föld a különbség a régi és a mostani élet között. Egykor, amikor megszállták a szőlőművesek, volt valami tagadhatatlan hegyközség jellege, mint a Szent György-hegynek vagy Tokajnak. Ezt hajlamosak vagyunk eltúlozni, de az igazság az, hogy sohasem volt ez tőrőlmetszett borászfalu, még csak önálló település sem, hanem mindig csak Buda külterülete. Mátyás király idején erdő lepte ezeket a hegyeket, pár vincellérháztól eltekintve nem voltak beépítve, mostanára jóval nagyobb része beépült, mint amit a szemnek jólesne látni. Mindenesetre nem olyan nehéz elképzelni, régen milyen lehetett a környék.

 

Van egy telefonos zaklatás az Átkelés Budapesten című kötetedben. Ott nem tudjuk meg, ki zaklatja a Szent János Kórház ideggyógyászát, Apagyit, viszont a Jégkorszakban fény derül rá. Miért határoztál úgy, hogy feloldod ezt a rejtélyt?

Érkezett egy észrevétel, mégpedig Balajthy Ágnestől [kritikus, szerkesztő – D. F.], hogy A makulátlan ember című novellám vége homályos. Mivel nem szándékom szerint volt homályos, a Jégkorszakban továbbvittem a történetet, hogy a kitartó olvasó elnyerje jutalmát.

 

Ha Mátrait és Fruzsinát vesszük, látunk egy működő házasságot, egy szülést, a kortárs irodalomban megszokottabb igazán jelentős érzelmi kitörések, szélsőségesebb párkapcsolati problémák nélkül. Nem a mostanában szinte kötelező felkavaró megközelítésben. Jól gondolom, hogy nehéz lehetett megszülni ezt az egyébként fontos szálat?

Mindig szerettem volna a családról írni. Ami kívülről eseménytelenségnek látszik, az belülről egyáltalán nem az, sőt éppen ellenkezőleg, pláne, ha kisgyerekesekről vagy kamaszok szüleiről van szó. Egy nőnek, aki gyereket vár, minden nap szenzációk sora zajlik a testén belül. Kívülről viszont kétségkívül csak annyi látszik, hogy vastagszik a pocakja, és kívánja a savanyúságot. Tény, hogy mindez kalandregényben nehezen ábrázolható. Arról szerettem volna írni, hogy Mátrai Ágoston, ez a magának való, önző aranyifjú milyen lenne családapaként.

 

A zene szerepe a korábbi könyveidhez hasonlóan a Jégkorszakban is nagyon fontos, most a könnyűzene is, nemcsak a komolyzene. Egyik oldalról a Metallica, a Red Hot Chilli Peppers, a The Cure és Lana del Rey tűnik fel, a másikról Bartók, Händel, Gershwin és Bruckner, többek közt. Azt tudjuk, hogy számodra nagyon fontos a zene. De miért olyan fontos a szereplőidnek is?

Delfin és Henrik személyében két olyan hősöm is van, aki hivatásszerűen kötődik a zenéhez; és olyan is akad, akinek az élete aláfestéséül szolgál, elviselhetővé téve a nehéz napokat; egyébként pedig buzdítja, serkenti a zene, ha amúgy is öröme akad. Olyan embert is találhat az olvasó, aki autóban hallgat óriási hangerővel erős zenéket, mint ahogy Kukorelly Endre szokott Rammsteint. A zene azt a hangulatot fokozza, amiben eleve vagy. Ilyen értelemben hasonlít a kábítószerre, és némileg az alkoholra is. Diadalmas állapotban tovább pörget, az elviselhetetlenségig jó érzést szül. Rosszkedv idején az ember melankolikus hangkulisszák közé menekül, ízlésétől függően Schubertet vagy Portisheadet hallgat. Van, akinek a metál segít.

 

Van pár némileg koridegen beszédformula a verses regényedben, mint például az „ó”, az „ejnye”, vagy kiszólsz a befogadó felé, hogy „olvasóm”. Nem féltél attól, hogy ezek némileg régimódivá teszik a könyvedet?

Mindez a verses regény műfaji kódjához tartozik. Itt több a kötöttség, mint egy prózában írott regénynél. Viszont sokkal könnyebb a politika koszos világáról verses formában nyilatkoznom, itt gondolhatsz például olyan elődökre is, mint Arany László vagy Arany János. Az „olvasóm” kifejezést egyébként a Paulusban is használtam, a Protokollban viszont nem. Szeretek kipróbálni dolgokat, időnként az olvasó megszólításának eszközét. Hátha ő majd válaszol nekem.

 

Sok szerkesztővel dolgoztál már, nem is akármilyenekkel. Megérdemlik, hogy felsoroljuk a nevüket, még véletlenül sem fontossági, hanem ábécésorrendben: Abody Rita, Dunajcsik Mátyás, Háy János, Károlyi Csaba, Margócsy István, Nagy Boglárka, Péczely Dóra. Mégis adódik a kérdés: nem volna jobb egy állandó szerkesztő?

Nyilván, de ez sokszor nem rajtam múlik. Most a Jégkorszak után Nagy Bogival dolgozunk az összegyűjtött verseimen is, ami a könyvhétre jelenik majd meg. A szerkesztő – a zeneszakma nyelvére fordítva – amolyan hangmérnök és producer. Olyat lát, amit te nem, vagy nem úgy. Vele keveri ki a szerző az optimális hangzást, megtartva mindent, ami a stílusára jellemző, lemetszve a fölösleget. Nem kasztrálás ez. De csak egy kívülállóval lehet megcsinálni. Ha túl közel álltunk egymáshoz az adott szerkesztővel, mondjuk, barátok voltunk, mindig lékre szaladtunk. Vagy valamelyikünk ellinkeskedte a munkát, vagy elfogultságunkban megbocsátottunk a másiknak alapvető hibákat is. Mindenkinek hálás vagyok, akivel kibírtuk egymást. Akkor éreztem magam biztonságban, ha a szerkesztőmmel megvolt a három lépés távolság. Nagy Bogi esetében optimális a közelség és távolság aránya. Hogy mit gondolunk Térey-soundnak, optimális megszólalásnak, anélkül hogy csorbát szenvedne a kézirat, azt hasonlóképpen érezzük. 

 

A könyv utolsó előtti oldalán elejtesz egy olyan megjegyzést, hogy „Mátrai – akitől most veszünk / Búcsút mindörökre, olvasóm…”. Ezek szerint véget ér Mátraiék története, most találkozhattunk velük utoljára?

Nem esküdnék meg semmire, de Mátraiékat elengedtem. Viszont a Jelenkornál az összegyűjtött verseim mellett a Kazamaták is megjelenik idén könyv alakban, mégpedig ősszel. 

 

Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.


Főoldal

2016. április 27.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Ványai Fehér József versei Fecske Csaba verseiVarga Melinda verseiFellinger Károly verseiFekete Vince verse Mózes Attila halálára
Prózák
Vajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes leszÖt perc életCzakó Gábor: Dávid herceg és térképFenn a Zangyalon
Kritikák
Én és nem-én - Tőzsér Árpád kötetéről „Égni fog itt minden” - Krasznahorkai László új regényérőlNő, bennemA só allegóriájának lepárlásaTelitalálat - Acsai Roland Szívhajítókjáról
Esszék, tanulmányok
Igehirdetés Borbély Szilárd felettA megértés kudarcai - Kosztolányi AranysárkányárólA Hargitától a Maguráig - A transzszilvanizmus időszerűségérőlKözjáték: az ember halálaBogdán László Vaszilij Bogdanov-verseiről
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészekPotozky László: Sztrodzsegon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA