Onagy Zoltán – Zalán Tibor
Megtagadott mester(ek)
November első felében kerül könyvesboltokba a Kortárs Kiadó gondozásában Onagy Zoltán és Zalán Tibor beszélgetőkönyve. Zalán hatvanadik születésnapja táján, 2014 nyarán fogott Onagy Zoltán író-kritikus beszélgetéssorozatába, amit több mint egy éven át készített-bővített. A tematizált interjú-lánc sorra veszi Zalán Tibor életének, pályájának meghatározó szereplőit, eseményeit, s azok életműre gyakorolt hatását: a gyermekkort és vándoréveket (Abonytól Szegeden át Budapestig és Békéscsabáig), legendás folyóiratokat (Tiszatáj, Kortárs) és szerkesztőket-írókat – Ilia Mihálytól Baka Istvánon, és Páskándi Gézán át Fodor Ákosig. Felszálazódnak az elmúlt évtizedek literátornemzedékének generációs, ideológiai problémái, élményei, döntéshelyzetei (barátságok és árulások), alkotói válságai, de szó esik sikerről és sikertelenségről, mester és tanítvány kapcsolatáról, színmű- és kritikaírásról, olvasmányélményekről is. Valamint hogy mekkora sarokházat készül venni Zalán Tibor írói honoráriumaiból.
Az alábbi részlet a Mester jelenlétét, annak érvényeit tárgyalja az irodalom teremtésében tanítványként, mesterként, megtagadott mesterként.
*
A világirodalom története vélhetőleg megírható volna úgy is, mint mesterek és tanítványok tragikus/tragikomikus szakításai, még izgalmas is volna nagyon. A feldolgozott kapcsolatok életén belül egyszerre láthatnánk a kor aktuális irodalmi menetrendjét, a mindenkori generációs ellentétek intenzitását, ugyanakkor mérhető volna, az irodalomban hogyan múlik az idő, jönnek-mennek a divatok, trendek, hogyan, miért és miből él az aktuális kánon, hogyan indázik az egész a hatalom és a piaci szándékok kötelékei közt. Elég régen működsz a magyar irodalomban. Létezik egy ilyesféle képed is a magyar irodalomról? Átlátod a folyamatokat? Átlátja valaki?
Persze, a világirodalom számtalan nézőpontból leírható, és szinte valamennyiből, már amelyik komolyan veszi magát, viszonylag pontos és árnyalt kép rajzolódik ki. A tanítványok szakítása a mesterrel – de ne felejtsük el, ez az előzőnek is lehet a szíve-joga –, önállósodása és szembefordulása a felnevelő emberrel, annak közegével, valójában teljesen természetes folyamat. Különben nem zajlanának le a nemzedéki váltások, nem változnának korszakok és korok, ad absurdum, egyetlen mesterhez igazodnék az irodalom évszázadokon, akár évezredeken keresztül – hát ez komikus is, meg elképzelhetetlen is. Teljesen természetesnek veszem, hogy a tanítványok egy idő után szakítanak a mestereikkel. Amit meg tudtak tanulni tőlük, azt megtanulták, amíg ez a tanulás és tudás emelte őket, addig a kapcsolat is zavarmentes. De egy ponton túl a mester ragaszkodása (csak a rossz mester ragaszkodik) terhessé válhat, stílus-diktátumai fölöslegessé és idegenné hidegülnek a tanítványban, elvárásai kínosak és nehezen teljesíthetők. Eddig nem kell eljutni. A mester mindig trambulin, ahonnan el- és fel lehet ugrani, hívhatod így is, a kánonba vagy annak közelébe, hogy ott önálló hangot és esztétikai terepet teljesítsen ki, foglaljon el a tanítvány. Bolond, aki ezért haragszik. És az a tanítvány is bolond, aki nem akar leszakadni a mesteréről, annak árnyékában artikulálja magát, s nem meghaladni akarja mesterét, nem elkülönbözni tőle. Jól látod, mindig új divatok jönnek, a mesterek viszont csak a legritkábban követik ezeket az új mozgásirányokat – hiszen ezért mesterek –, a tanítványoknak le kell válniuk, búcsúzniuk kell ahhoz, hogy ezek felé az új mozgások felé vegyék az útjukat. Ezek a divatok, bátran hívhatjuk kánonnak is őket, hiszen a kánon sohasem volt más, mint a divatteremtésnek – néha a celebvilágnál is gusztustalanabb – soha önzéstől és érdekszövetségtől nem mentes kísérlete, szóval ezek a divatok gyakran függenek össze hatalommal, pénzzel, sugallatokkal, erkölcsi vagy politikai s az ezekhez kapcsolódó anyagi megvesztegetésekkel. Persze, hogy nem látom át a folyamatokat, hiszen ezeken kívül tartom magam. A hatalmi és piaci folyamatok csak belülről mérhetők. Ha az irodalmat egy nagy büdös, bűzölgő tortának tekintjük, elmondhatjuk, hogy egy-egy szeletét átlátják a szeletet kivágó, azt birtokló körök, de az egész torta átlátására nincs módja senkinek.
Onagy Zoltán
Hogyan a születik a mester – nagybetűvel: a Mester? Mesternek lenni az irodalomban bonyolultabb és kockázatosabb, mint a középkortól apró módosításokkal kialakult céhek hierarchiájában; a céheknél bizonyos konkrét feltételek megléte mentén kapja az egyén a rangot, a paraméterek köteleznek, a tévedés elvileg kizárt. Az irodalomban hogyan működik a dolog? A kezdő irodalmár nem asztalos inas, ugyanakkor az alapokat éppen úgy meg kell tanulni zsigeri szinten, begyakorolni. Alapismeretek és alapfogások nélkül nem működik. De minthogy az irodalom nem pusztán műszaki és formai érzék bizonyos kötelező kézügyességgel, az általános mesteri tulajdonságok mellé szükséges némi plusz érzékenység. Mi a tapasztalatod, milyen mester-tanítvány viszony működik legjobban?
A Mester születése mindenképpen hosszabb folyamat. Kezdődik a kiválasztással, amikor a kezdő irodalmár a sok lehetséges idol közül valamelyikhez időlegesen elkötelezi magát. Mondjuk, mert a legjobb költőnek, prózaírónak, drámaírónak, netán kritikusnak tartja az illetőt. Bizalommal fordul hozzá, és ami még érzékenyebb és fontosabb dolog, tőle elviseli a kritikát, és elfogadja az útmutatást. Ebbe beletartozik természetesen az is, hogy a mester az alapokat nem csak számon kéri a tanítványtól, de segít azok elsajátításában, fogásokat árul el neki, melyekkel könnyebbé teheti a formai megmunkálás gyakran rendkívül sok időt, és még több precizitást, igénylő aktusát, ráveszi a tanítványt a rendszeres, ha lehet, napi munkára, ezzel ellentétesen reflexszé alakítja ki benne az önmagával szembeni igényességet, ami esetünkben azt jelentheti, hogy bár napi penzumokban kezd el gondolkodni és alkotni a tanítvány, a napok forgácsaiból csak minimális mennyiség marad meg a papíron, marad a gépben. A mester a maga érzékenységének felmutatásával, annak sohasem a fitogtatásával, a tanítvány érzékenységeit, készségeit készteti megmutatkozásra. Valami önismereti, önbányászati munka, folyamat ez, mígnem a kezdő író elér azokig a járatokig, amelyekben már önállóan és magabiztosan tud közlekedni, eljut azokhoz a belső ércekhez (szavak, mondatok, érzelmek, intuíciók stb.), amelyeket bátran ki tud aknázni. Ha akarom, a jó mester katalizátor, és nem előjátszó rendező egy kétszemélyes színházban, a tanítvány teljes szabadságának meghagyásával alakítja azt, a benne fölismert tehetségek és készségek elérésének az irányában. Feltétlenül meg kell értetni a kezdő irodalmárral, hogy a tehetség csak viszonylag kis százalékát teszi ki a nagyságnak, a tehetség fabatkát sem ér kitartás, folyamatos munka, a szakmai alapismeretek és felépítmények – hogy legyünk egy kicsit ismét marxisták… – birtoklása nélkül. Ez a tudatosítás az, ami a mester elengedhetetlenül fontos kötelessége. A szocializmusban volt egy politikailag, tehát mesterségesen összetákolt rangsorszerűség az írók között, szinte sugallták, hogy kik közül lehet mestert választania egy kezdő irodalmárnak. Jószerével őket is választották legtöbben, hiszen ők voltak a kirakatban – ahogy ma egy-két (három már nincs) másfajta kirakatban vannak hasonlóan összevissza-tehetségű, de egy (politikai, némiképp anyagi paraméterekre is kacsingató) cél megvalósításáért „harcoló” kiválasztottak, szintén mintául állítva a frissen érkezőknek, miheztartás végett, a választáshoz. Kínos és gusztustalan része ez a mesterré-tanítvánnyá válásnak, és kimondottan egészségtelen. Mégsem marasztalom el az ilyen tanítványokat, hiszen ezek a mesterek (bár nehezen írnám le nagybetűvel esetükben ezt a szót) nem csak a szakmai alapokra és felépítményekre tudják megtanítani a hozzájuk szegődött híveket, hanem érvényesülésre, törtetésre, könyöklésre, kis belezésre, de hadd ne soroljam. Mindenre, ami ahhoz elengedhetetlennek tűnik, hogy letarolják a körülöttük lévő másféléket. A mester-tanítvány viszonyt én tehát a szakmaiságon túl morális kérdésnek is tekintem, a mester felelősségének a rábízott tehetség összeegyeztetésére a tisztességgel, a kiszolgálás gyors sikerekkel kecsegtető, anyagi haszonnal járó trendjével szemben. Végezetül, a mesternek tudnia kell időben elengedni a tanítványt, különben önállótlanságra szoktatja, avagy gátolja művészi kiteljesedésében. Ja, hogy milyen egy jól működő mester-tanítvány viszony? Sose gondolkodtam róla. Nyitott és őszinte, megnyíló és befogadó, de ezek most nagyon közhelyesnek látszanak. Pedig igazak. Olyan – hogy valamivel pontosabban fogalmazzam meg –, hogy a végén, a búcsúzáskor, amikor a tanítványnak óhatatlanul le kell válnia a mesteréről, és saját útjára kell lépni, ne a hátába szúrja mesterének a kést, hanem szemből, egyenesen bele a szívébe, könnyedén, csalás nélkül. Így minősülhet visszafelé minden tisztának és tisztességesnek.
És itt volnánk, ide akartam eljutni. Nem tudom, mesteredként tartod-e számon a legkorábbi szakembereidet a zenei általánosból, a gimnáziumból, a nagykőrösi napi sajtóból.
Általános iskolás koromban nem voltak mestereim, ha most vadász lennék Afrikában vagy az Amazonas dzsungelében, akkor minden bizonnyal Molnár Gáborra emlékeznék, akinek gyerekkén kétpofára faltam a vadászkalandjait. Első és utolsó író-Mesterem, említettem volt már néhányszor, Ady Endre volt, tőle tanultam meg az írás szinte minden fortélyát, már ami a formai jegyeket illeti. Persze nem csak a formai jegyeket. Tőle tanultam meg inni, kocsmázni, éjszakázni, csajozni, búsmagyarkodni, vígmagyarkodni, átkozódni és könyörögni, és sírni, sírni, sírni, sírni. Nagy és nehezen túlléphető volt számomra az ő költészete és személyisége. Sokáig tartott bűvöletében, s mivel nem élő mesterről van szó, el sem tudott engedni, magamnak kellett döntenem, mikor vágom el az engem hozzákötő köldökzsinórt. Fájdalmas pillanat volt, de megtörtént, azt hiszem, az avantgárd korszakomat megelőző időkben történt ez meg. Az én „Négyessy-szemináriumom” Tóth Tibor, a gimnázium remek és írói vénával megáldott, magyartanára volt. Ő próbálta mederben tartani az eladysodott, néha brutálisan vad világomat, s nyitotta meg számomra az utat a szelídebb vizek felé. Nem mesterem volt ő, sokkal inkább atyai jóbarátom, aki egyengette csenevésznek induló kis pályácskámat, kellő figyelemmel, gonddal és nagyon sok tapintattal. Napilapos szerkesztőm, Nagy Mária igyekezett mindenben a kedvemben járni a Nagykőrösi Híradóban, értem ezen azt, hogy engedélyeket szerzett, ha riportokat akartam készíteni, tartotta szép fiatal és formás hátát, ha kis színeseket akartam éppen írni a lapban (a főszerkesztő ezeket túl lilának tartotta – ezzel a megbélyegző lilázással azután számtalan alkalommal találkoztam pályám során, legvastagabban a Duna Tévé igazgatója, Cselényi László lilázott le), de ő is, Tóth Tiborhoz hasonlóan, inkább az idősebb, tapasztaltabb szakember szerepét töltötte be az életemben, semmint mesteremmé vált volna.
Szegeden látunk legközelebb. A városba – Szekszárdról beállít egy borzas, kicsi, nálad hat évvel idősebb ember, aki előtte Leningrádban tölt két évet, ahol megismerhet ezt-azt az emberarcú szocializmusról, amiben élünk, a Kincskereső szerkesztője, elismert, felavatott költő. A következőképpen fogalmazol: „és összerombolta bennünk, irodalmi kései suhancokban a költőről mint olyanról alkotott képet? Baka nem ivott, nem dohányzott, csak pipázott, nem bírta az éjszakát, nem volt kedve randalírozni, és kedvesnek lenni sem volt kedve velünk, hozzánk. Mogorva volt, és többnyire elutasítóan szótlan, mondhatni, kelletlen, teáznunk kellett vele valahol Szeged város peremén egy albérletben, és még véletlenül sem lehetett semmiben sem igazunk.” Hogyan lesz mester egy ilyen fazonból? Tudom, az igazi, mindenek felett álló mester valójában Ilia Mihály, de a korban közelebbi, és talán a mester-lét egyik kelléke, hogy elérhető legyen, ha szükség van a tudására.
Körözöl, mint a héja, most jövök rá. Egy-egy téma sokadszorra bukkan elő, nyilván azzal a szándékkal, hogy hátha mást mondok, mint hónapokkal ezelőtt. Legyen meg az akaratod. Hátha egyforma az emlékezésem. Ha nem, majd elolvasom ezt a könyvet, és lesütöm a szememet… Baka István a Barátom volt, de nem volt a mesterem. Se kis m-mel, se nagy m-mel. A Barátom volt, nagy b-vel. Ahhoz, hogy a mesterem legyen, talán túl közel álltunk egymáshoz életkorban. Bár valamivel tapasztaltabb volt nálunk – a többes szám második fele itt Géczi János –, annyival nem, hogy fölfelé nézzünk, és ne oldalról sandítsunk rá, amikor előadja a tutit. Nagyon sokat vártunk az érkezésétől, és nagyon sokat is kaptunk. De Baka nem az az alkat volt, aki a másikat hajlandó lett volna építeni. Ő csak saját magát építette. De igazságtalan vagyok vele. Az egészen kicsi gyerekekkel remekül tudott foglalkozni, Kincskereső-táborokat szervezett nekik, egyiken-másikon emlékezetem szerint én is részt vettem. Hogy miért csak a kicsiket? Mert azok nem voltak rá veszélyesek. És el is értünk egy könnyen kibontható, de nehezen közzétehető mozgatóerőhöz. Baka nem bírta elviselni a konkurenciát maga körül. Szegedre is úgy érkezett, hogy ő lesz A Költő. Egyedül és kizárólagosan. Mi pedig az udvartartás leszünk. Erre feljogosította, hogy neki már volt megjelent verseskötete a Magvetőnél, és akkoriban egy kötet megjelenése gyakorlatilag a költői státusz hitelességét, megerősítését jelentette. Amikor azonban a kezdeti egybehangoltság után más-más utakat kezdtünk keresni a magunk számára, ezt árulásnak, a személye elleni sértésnek tekintette. Egy jó mester soha nem haragszik meg azért a tanítványaira, mert nem az ő útját követik, sőt boldog, mert egyéni utak felé vezérelte őket. Baka nem ilyen volt. Egyre több vitánk támadt a metafora-használat körül, a szabadvers létjogosultságáról, az avantgárd feltámasztásának vagy megújítási kísérletének az érvényességéről. Az igazi mester nem attól fél, hogy a tanítványai a fejére nőnek, vagy meghaladják őt képességben vagy teljesítményben, hanem attól, hogy hátráltatja a tanítványt önmaga értékeinek a felfedezésében és felismerésében, önálló világa kialakításában – még ha az eredmény szöges ellentétben áll is a kiindulóponttal: a mester által létrehozott és érvényessé tett világgal. Amúgy pedig mondok egy meglepőt. Ilia Mihály, aki valóban Mesterem, s talán Géczi nevében is mondhatom, valóban a Mesterünk volt, szakmailag könnyebben elérhető volt, mint Baka Pista, noha húsz év korkülönbség van közöttünk. De pontosítok: hozzá, az emberhez, az emberségét is a másik szolgálatára áldozó lélekhez könnyebb volt elérni, mint ahhoz a baráthoz, akivel nap mint nap találkoztunk, de csak a legritkábban nyílt meg nekünk, és a legritkábban nyílt meg felénk, s még ennél is ritkábban nyílt meg értünk.
Zalán Tibor
A tanítvány törvény szerint tagadja meg a mestert? El kell távolodnia, új utakat kell keresnie, ez törvény? Akkor tisztázzuk véglegesen: Baka egy különös természetű költőbarát, nem mester. Nem mester-tanítvány viszony, hanem barátság szakad meg. Eddig az volt a néző benyomása.
Akkor még egyszer elmondom, hogy Baka Pista nekem soha nem volt a Mesterem. A Barátom volt. Ha azt kérdezed, hatott-e rám a költészete, akkor igent kell mondanom, mert rövid ideig valóban hatott rám. De a mester–tanítvány együttállás viszony, és ilyen viszony nem állt fel közöttünk. S mivel élő, igazi mesterem Ilián kívül – aki tudós tanár és irodalomtörténész, azonfelül legendás irodalmi levelező és -szervező, de nem író – nem volt, nem is nagyon ismerem az ilyen szakítások mibenlétét. Mármint a szakító tanítvány lelkébe nem látok bele, csak beleélni tudom magamat, ha nem vagyok nagyképű, a sokszor, talán túl sokszor is elhagyott mester tapasztalataiból kiindulva. A tanítvány törvény szerint meg kell tagadja a mesterét! Így van rendjén, s noha nincs sehol sem leírva ez, betartása szinte kötelező. Nekem van egy kedves rokonom, akit négy fiúgyermekkel áldott meg a Teremtő. Neki az volt az elve, hogy amint felnőttek a gyerekei, hagyják el a házát, és kezdjenek új, önálló életet. Még a metaforájára is emlékszem: a fecske is kilöki a fészkéből a megtollasodott fiókáit, hogy repüljenek, vagy zúzzák szét magukat a kövezeten. Általában nem zúzzák, kacsázva, bizonytalanul, de repülni kezdenek, és elérik a szomszéd ház ereszét, ahol hozzákezdenek a maguk fészeképítésének. Na, valahogy így, a mester felől. Miért ugrottam át onnan ide, a tanítványtól a mesterhez? Csak hogy jelezzem, ha nem a tanítvány hagyja ott – a te terminológiáddal, tagadja meg – a mestert, akkor emennek kell az elválás feltételeit megteremtenie. Természetesen az is törvény, hogy minél több eszköz és lehetőség birtokába kerül a kezdő irodalmár, annál kevésbé lesz szüksége a mester intencióira, útmutatásaira. Gyakori, hogy a tanítványt a magában felismert tehetség-fajta egy másik író, másik mester felé hajtja, ezen a más érettségi fokán más problémák, szakmai lehetőségek és megoldások érdeklik, mint azt, akire eddig rábízta magát. Hogy ez lassú elhidegülés vagy vágásszerű hátraarc módján valósul meg, alkat és a kapcsolat jellegének a kérdése. Akárhogy alakul is, egyik fájdalmát sem úszhatjuk meg, egyik oldalon sem. De láncokról semmiképpen sem beszélnék. A jó mester–tanítvány viszony kölcsönös bizalmon, tehát teljes szabadságfokkal működik. Nincsenek láncok, nincsenek kötelek, nincs a kötelező rajongás megkövetelése, nincs megalkuvás, ahogy feltétlen utánzás sincs… Az azonban bizonyosnak látszik, hogy az elválás, legyen az megtagadás vagy csak eltávolodás, legtöbb esetben ennek a különös kapcsolatnak az eredményességét és hasznosságát jelzi.
A céh rendszerében a hierarchia a következőképpen rajzolódik ki: céhmester, mester, kismester, legény és inas. Öreglegények, a mesterkorú, de mesterré nem váló legények színesítik a tablót. Minek számítasz e kategóriák szerint, amikor beülsz az egyik legfontosabb folyóiratba szerkesztőnek? Mester-szint? A Kortársban fiatal szerkesztő vagy, ugyanakkor rangos fiatal költő, minden adott tehát, jönnek a kezdők, jönnek tanácsért – vagy hogyan is kérdezzem? Azt mondod a Kortárs-időszakról, hogy „Szerkesztésem idején legalább száz fiatal költő kapott helyet és teret a lapban”. A „legalább száz” költő közül némelyiknek mestere is vagy-e, mint Kormos István volt, akiről tucatnyi költő emlékezik úgy, mint indulása legfontosabb alakjára? Hogyan végződnek ezek?
Valóban szokatlan történet, ahogy én a Kortárhoz kerültem, egészen fiatalon. Leginkább az inas-, legfeljebb a legény-fokozaton lehettem akkoriban (ezek nem szabadkőműves fokok véletlenül?), és az a helyzet állt be, hogy nekem kellett a mesterek és céhmesterek szövegeiről döntenem. Ez csakis úgy lehetett, ha meglátták bennem a (leendő) mestert azok, akik kiválasztottak erre a feladatra. Akkoriban én nem gondoltam végig, hogy micsoda hatalom összpontosul a kezemben. Azóta sokszor eltöprengtem ezen, és most már, éppen e felismerés birtokában sok mindent másként csinálnék. Azonnal megnyugtatok persze mindenkit, a lelkiismeretem tiszta, a legjobb tudásom és felelősségtudatom bevetésével szerkesztettem a rovatot közel egy évtizedig. Az utólag felmerülhető kétely: elég felkészült voltam-e már akkor szakmailag, emberileg erre. (Bár ha belegondolsz, József Attila is ilyen fiatalon szerkesztette a Szép Szót, és ez senkinek sem szúrt azóta sem szemet.) Mesterré semmiképp sem akartam válni, s talán nem is váltam azzá abban az időszakban. De az is tény, hogy sokan fordultak hozzám tanácsért, véleményért, legtöbben persze a megjelenés lehetőségéért. Azt természetesnek tartottam szerkesztésem idején, hogy a lap versrovata az én ízlésemet tükrözze, ne egy általános irodalmi „sztár-revűt” fabrikáljak össze hónapról hónapra. S mivel az én ízlésemhez – lévén magam is nagyon fiatal – a fiatalok szövegei álltak a legközelebb, arra törekedtem, hogy helyet kerítsek a számukra, nem feltétlenül altruista gesztusokból, sokkal inkább a profil-átalakítás végett. S mivel nem voltam tisztában azzal, mint említettem, milyen hatalom összpontosul a kezemben, nem is tartottam, szerencsére, többnek magamat a nemzedéktársaimnál. Egy voltam közülük. Arra sem fordítottam túlzottan sok figyelmet, hogy nagyon sokan utánoztak akkoriban. Ezt egy Varga Lajos Márton-tanulmányból tudtam meg, amely a Jelenkorban jelent meg, és valami olyasmit ír a kritikus, hogy manapság a legtöbben Esterházyt utánozzák a prózában, Zalánt a lírában. Mester–tanítvány viszony azonban már csak azért sem alakulhatott ki utánzóim és közöttem, mert én az utánzásukra sem voltam különösen figyelmes. Sem időm, sem energiám, sem emberi habitusom nem volt ahhoz akkor még, hogy tanítványokat fogadjak magam mellé. Ha valaki közülük mégis mesternek tekintett vagy tekint, megtisztelő számomra, és örömteli. Hogy hogyan végződött ebből a szempontból a Kortárs-kaland? Ahogyan végződnie kellett. Megint csak – s utoljára – azt említem föl, hogy nem voltam tisztában akkori hatalmammal az irodalomban. És a sógoromtól tudom, a hatalomból kilépők vagy kiesők (én kiléptem) mellől elkopnak a barátok, elfordulnak tőlük az addig általa támogatottak. Mint a napraforgók, új nap felé fordítják a fejüket, ha a régi már leáldozott. Hálátlanság lenne ez? Árulás? Dehogyis. Tipikus emberi reflex, ha nem is a legnemesebbek közül való. Nem kicsit fájdalmas, de kiváló mérce ahhoz, hogy pontosan megtudd, kik voltak a barátaid, kik a tanítványaid, és kik hazudták csak érdekből a barátságot, a tiszteletet és elismerést feléd, amíg valakinek tartottak, amíg tartottad magad valaminek, amíg a hasznukra vagy a kárukra lehettél. Mivel hálát senkitől soha nem vártam szerkesztői munkám során vagy utána, természetes, hogy nem is ellenőriztem, kik morzsolódtak le, és kik maradtak meg mellettem, a barátságomban; hogy azok, akik annak idején a mesterüknek tartottak, becsülnek-e még manapság is valamire. Hiszen olyan nagyon mindegy. Vagy nem?
A tanításnak, hivatalos tanintézeti tanításnak van valami emlékeztetőjegye, ami az általános mester-tanítvány kapcsolatokat jellemzi? Megesett veled – bármilyen területen –, hogy érezted a tanítványok befogadó áhítatát? Végtére is az esetek többségében arról van szó, hogy a tanítvány vita nélkül elfogadja, issza a bölcs, a mester szavait. Tanulóként soha nem éreztem. Tanárként érezted valaha? Egyáltalán van, aki érzi a mai körülmények közt a tanítás (tanulás) áhítatát?
Lehet, hogy jó tanár voltam, és itt vállalom a fejcsóválást a szerénytelenségemért, de én mindig éreztem tanításaim során ezt a mester–tanítvány kapcsolatot. Lehet, hogy azért, mert én nem mezei tanár voltam, és a jelzőt itt nem bántónak szántam, hanem annak jelzésekén, hogy mindig kivívtam magamnak a különcség jogát, mivel másmilyen nem tudtam lenni. Azt és úgy tanítottam, ahogy jónak láttam, ritkán használtak a diákok tankönyveket, jegyzetelték azt, amit mondtam (és nem egyetemen vagyunk!), és igyekeztek mindenben önálló véleményt kialakítani. Az órák tehát eszmét cserélő negyvenöt percek voltak, amikor mindenki szabadon nyilvánulhatott meg, anélkül, hogy bárki kinevette vagy rendre utasította volna a másikat, ha olykor baromságra gondolt, vagy ostobaságot vetett be a vita centrumába. Az irodalomóra mindig esemény volt a diákok életében, szem- és léleknyitogató foglalkozás, az első önálló szárnypróbálgatások ideje. A jó tanárnak szerintem mesternek kell lennie ezeken az órákon, úgy egynek a sok közül, hogy mindenki tudatában van annak, hogy ez az egy tudásával, tapasztalatával fölöttük áll, de ezt a tudást és tapasztalatot mindenestől át akarja adni nekik. Feltétlen átadásról és feltétlen átvételről, befogadásról volt szó minden egyes órán. Amikor Pilinszky Négysorosát négy órán keresztül elemeztük szakközépiskolás lányokkal, leendő ápolónőkkel, akik pár hónap múlva majd éhbérért hordják az ágytálat a magatehetetlen beteg alá és alól, avagy a szerencsésebbjei valamelyik orvos vagy gazdagabb páciens szeretőjeként még életminőséget is bucherál magának, szóval ezekkel a nagylány-nőkkel négy órán át pilinszkyztünk, és úgy álltunk fel az utolsó kicsöngetéskor, hogy még legalább négy óra benne maradt az értelmezésben – mi ez, ha nem csoda, ha nem áhítat, ha nem a visszanyert hit fölmutatása, diadala? És itt kétféle áhítat is megjelenik, szabadjon hinnem: a tanítás áhítata, és vele szemben – vagy inkább vele együtt – a tanulás áhítata.
A napokban, a könyveid közt keresgetve került kézbe újra egy olyan antológia – NEM MIND EGY –, ami a Szivárványra emlékeztet, ahol te mester, főszerkesztő voltál. Az antológia azt jelentette számomra, amikor megszereztem, hogy egy baráti társaság közös gyermeke. A közös izgalmak, közös gondolkodásmód, közös akarat terméke. A szándékban nem tévedek, merem azt hinni.
Semmiben sem tévedsz. Az antológia a benne szereplő fiatalok közös akaratát – morális és erkölcsi nézőpontokra kifeszítve azt – fejezte ki. Persze ez az akarat nem állt távol azoknak az akaratától sem, akik életre segítették ezt az antológiát, gondolok itt Mózsi Ferencre, Jankovics Józsefre és Szűgyi Zoltánra – tehát a Szivárványra. Rövid történeti visszatekintés nélkül lehetetlen érzékeltetni, miért volt fontos pillanat ennek az antológiának a megjelenése. Még a Wesselényi utcában volt a Szivárvány szerkesztősége, amikor betévedt oda néhány fiatalember és –lány. Hirtelenjében Haklik Norbertre és Janoxra gondolok, meg Kovács Szilviára és Kánya Krisztinára, akikhez később csatlakoztak a többiek, Fenyves Marcelltől Lengyel Tamáson és a Heltai-fivéreken át L. Simon Lászlóig. Egyre többen. Akkor sem túlzok, ha azt mondom, hogy a későbbi FISZ magja kerekedett itt meg, amelyből majd szárba szökken a szervezet. A JAK valamennyiüket elutasította, kerestek maguknak más akolmeleget. A közelemben, közelünkben megtalálták ezt. Hosszú borozgatások közben, áthatolhatatlan cigarettafüstben zajlottak a lázas beszélgetések irodalomról, kitörésről, jövőről, jelenről. És egyfolytában munkált bennük a megmutatkozás kényszere, fiatalok voltak, tehetségesek és együtt talán nem annyira magányosak és kiszolgáltatottak. Észszerűnek látszott, hogy egy antológia kereteit feszegetve mutassuk be őket. A cím eleve szembenállás volt mindennel, ami az irodalomban körülvette őket, összetartozást és elkülönülést fejezve ki egyszerre. NEM MIND EGY. Sok támadás ért miattuk, az antológia miatt is, rossz feltételezések és rágalmak zúdultak rám ekkoriban. Mert tehetségesnek gondoltam őket, az irodalom számára érdekeseknek és fontosaknak, nem törődtem ezekkel, vállaltam a baszogatásokat. Nem bántam meg azóta sem.
Dragéi hajnalok - az első példányok
Az érvényes jövőt csak revolúcióban elképzelni képes szakadár fiatal farkasfalka elsőként a korábbi falkavezért tépi meg, őt ismerik legjobban, tőle tanulták a fogásokat, ő áll legközelebb, őt kell elintézni elsőként, bizonyítandó, már nem tartoznak hozzá. Szerencséje, ha túléli. Nem számítottál hasonlóra, vagy ismered a törvényt, és tároltad a lehetőségek között, hogy első leszel? Hangosra és zajosra sikerül a szakítás, ami ilyen esetben arra utal, hogy vastagon felvértezve engedted ki őket a vad és veszedelmes, sokféle csábításnak kitett világba.
Amikor elég erősnek érezték már magukat, önálló folyóiratot hoztak létre, természetesen az ellenállás részegítő mámorában, Az irodalom visszavág címmel (I. V.), amelyben egy idő után engem is keményen leckéztetni próbáltak. Természetesen ez az ő dolguk volt már akkor, nem igazán éreztem hátbatámadásnak. Járták a maguk útját, s mert én ezen az úton már nem akartam velük tartani, indulatosan belém martak. Túléltem, ahogy sok más hasonló támadást is. Nincs harag bennem. A lap elhalt, nem tudom pontosan, miért, de sejtem, bár lehet, hogy rossz a sejtésem. Csak az ellenállás, az ellenszegülés mint irodalmi program, hosszú távon nem kamatozik figyelmet érdemlő esztétikai hozadékkal. A fiúk-lányok szétszéledtek, ki-ki járja a maga útját, volt, aki abbahagyta, volt, aki hátat fordított még az irodalomnak is, és vannak, akik írnak, egyedül boldogulnak, vagy egyedül boldogtalanok. Természetes kiválasztódási küzdelem, megszülési-megszületési fájdalom. Ezen, a szakítás kínján, a kiválással járó elmagányosodás poklán mindenkinek keresztül kell mennie. Ők átmentek, egyszer talán fel is fogják dolgozni, ha netán nem dolgozták fel.
A törvényeket ismertem természetesen, mégsem számítottam arra, hogy az elsők között leszek, vagy az első a régi falkából, akit el akarnak intézni. Arra számítottam, hogy előbb-utóbb a torkomba merítik a fogukat. Tudod, van egy közmondás, amely szerint az adós mindig a hitelező halálát kívánja. Valahogy így van ez az irodalomban is. Az ember nyilvánvalóan nem hálát vár azért, amit másokért tud tenni, de rosszul teszi, ha az elválás után megértést, toleranciát remél. Valóban teherré tud lenni a régi falkavezér a fiatal farkasok számára, akik a teljes prérit akarják átüvölteni. Mégsem csatlakoztam a hangosra és zajosra sikerült szakítás után azokhoz, akik együtt érzőn veregették meg a vállamat, látod, öreg, megmondtuk előre, hogy ez lesz a vége. Szurkoltam nekik, hogy meg tudják valósítani azt, ami erős szándékuk volt, és amit következetesen, tehát kegyetlenül és kíméletlenül akartak keresztül vinni. Még akkor is, ha a legtöbb dologban akkor már nem értettem egyet velük. Felvértezve engedtem ki őket a vad és veszedelmes, sokféle csábításnak kitett világba? – kérdezem vissza a szavaidat. Talán mégsem. Nem hiszem, hogy felkészítettem volna őket arra – őket, akik sok sebet kaptak addig, és nem volt módjukban a tépéseket visszaadni az okozóiknak –, hogy aki sebet okoz, az maga is sebet kap. A világot nem lehet teljes egészében felfalni, ha erőt éreznek bennük és veszélyt, akkor azok is összefognak a másik oldalon, akik egyébként ki nem állhatják, és nem is sokra tartják egymást. Nem tudom, milyen mélyek az akkor kapott sebeik, amelyeket sebosztás közben kaptak. Remélem, már régen beforrtak, nem gennyesednek máig tovább, ahogy azt is, hogy nem máig vakargatják el a sebeiket, és régen túl vannak a lázas és lázadt ifjúság rettenetes, és rettenetesen gyönyörű állapotán.
2015 nyarán van tanítványod, aki felkeres, hozza friss műveit, félve várja a véleményed, aki tanácsot kér? Avagy egyszerűen felismerted, hogy az idő egyre kevesesebb, a megírandó egyre több?
Az én helyzetem most (is) meglehetősen speciális a magyar irodalomban. Ismétlem magamat, nem vagyok szövetségek tagja, kiléptem mindenhonnan, nem csatlakoztam le pártokhoz, szabadgondolkodó irodalmárnak tartom magam, akit sem szervezeti, sem pártfegyelem nem köt. Ez a magam számára feltétlenül jó, még akkor is, ha sok hátrányát szenvedem ennek a különállásnak. Ezekről nem beszélnék, de ezeket vállaltam a kiválás pillanatában. A hely, ahol állok, semmilyen előnyt nem kínál a pályakezdő számára, nem tudom segíteni őket könyveik megjelentetésében, ösztöndíjak megszerzésében, külföldi utazásokhoz sem tudom juttatni egyiket sem, nem segíthetem a kritikai visszhangok megszólalását a műveik körül, nem tudom az irodalom centrumába jutatni, a kánonok közelébe segíteni az engem megkeresőket. Ha belegondolok, nem lehetek túl vonzó jelenség egy ma induló fiatal költő számára. Akár azt is gondolhatják, nem vittem semmire, és lehet, hogy ezzel nem állnának messze az igazságtól. Amikor benne voltam az irodalmi életben, szerkesztettem és szakosztályok vezetőségében, választmányokban munkálkodtam, sokan vettek körül, sokan keresték a társaságomat, sokan kértek tőlem tanácsot és bátorítást. Sokan gondolhatták, hogy jó olyannak lenni, amilyen én vagyok. Mai állapotomban azonban ilyesmikre nem gondolhatnak, jobbnak látják tehát valahova lecsatlakozni, és én egyik helyen sem vagyok ott. Megcsappant tehát azok száma, akik keresik a társaságomat, akiket érdekel az, ki vagyok valójában, lehet-e tőlem tanulni valamit, egyáltalán, hasznosíthatóak-e a tapasztalataim, használható-e az életem a maguk jövőjének a kialakítása szempontjából. Ennek ellenére vannak, és egyre többen, akik hozzám fordulnak, akik merítenek abból, amit csinálok, és akár mesterként is tekintenek rám. Az elmagányosodásnak, a tudatos kívülre rekeszkedésnek azonban feltétlen haszna, hogy aki megkeres, akit el tudok fogadni tehetsége és embersége okán, azzal sokkal többet tudok foglalkozni, mélyebben bele tudok menni a világa alakításába, mint eddig. Természetes, hogy megkeresnek fiatalok, akik vagy kérdeznek, vagy állítanak. Ám ha belegondolok abba, hogy az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb mesterének, Fodor Ákosnak gyakorlatilag alig – vagy nem – volt tanítványa, arra kell következtetnem, hogy más igazodási pontokat, támaszokat keresnek és találnak a most induló fiatalok, és nem a magányos bölényeket kutatják föl maguknak. Tudomásul kell venni. Nagy baj nincs. Juhász Gyula utolsó kötete, emlékezetem szerint, a Fiatalok, még itt vagyok! címet viseli. Kétségbeesett kiáltás ez egy nagy költőtől, amelyet nem biztos, hogy meghallottak azok, akikhez intézte. S lám, milyen különös az élet, a fiatalokat, akik nem vettek tudomást a létezéséről, régen kirostálta az idő és a halál. A magányosan öregedő Juhász Gyulán viszont sem az idő rostája nem rontott, sem a halál nem fogott, bizonyságaként annak, hogy a jelen porondján ágáló és harsogó, egymással vitustáncot járó törpék csak a jelen idő rossz fénytörésében tűnhetnek fel maguk és mások számára óriásoknak.
2015. ősz
A szerző portréit Vámos Zoltán készítette.
