Csabai László
A csinovnyik és a halál
Csehov: A csinovnyik halála
A csinovnyik
Leningrád. A dermesztő brezsnyevizmust olvasztgató első langyos szelek idején nézed a lucskos utcát. „Utcát”? Ez az a sugárút. A Nyevszkij Proszpekt. A prózairodalom fővárosának főutcája, ahol naponta sétált Gogol és Dosztojevszkij. És néha Csehov is. A kátyúkban a hólé visszatükrözi a világító kandeláberek gömbjeit, a Singer palota meg az Admiralitás csúcsos tornyát, és inni ad a szomjasan föléje hajló, pórázon vezetett medvének.
Vodkát ittál, mert azt itt nem lehet megúszni, és a vodka meghozza az éhséget. Az étterem kapuja fölött szőlőindákba öltözött puttók ölelnek egy vörös csillagot. Az előtérben vidám fickó kezeli a ruhatárat. Fekete, szűkre szabott uniformis van rajta, sok vörös csíkkal. Nem tudni, milyen korból való. Előzékenyen lesegíti rólad a kabátot, udvariasan kérdezget, s mikor megtudja, hogy Magyarországról jöttél, azt mondja oroszul: „Magyarország! Magyarország! Ó, Magyarország!” Ami nem tudod, mire vonatkozik. Talán visszavágyik a Kárpátokba, minden szlávok – állítólagos – őshazájába? Vagy nagyapja van a fejében, akit ’44-ben Szegednél zabrálás közben kaszált le egy bombaszilánk, meg az apja, aki ’56-ban a Hősök terén kapott fejlövést, amikor kikémlelt a lövegtoronyból? Vagy irigykedik, amiért a – bár ezt akkor még nem tudni – végnapjait élő kádári Magyarország olyan sebesen rohan a kapitalizmusba, hogy, legalábbis a Néva partjáról nézve, már majdnem Nyugatnak számít? Szeretnéd hinni, hogy az utóbbira gondol. A fickó félrerántja a szalon bejáratát elfedő vastag, geometrikus mintákkal gazdagon díszített keleti függönyt, és te belépsz.
Opálos, hunyorgó fény borít mindent. Illenek hozzá a repedezett alumínium asztalok, alumínium kancsók, só-, bors- és szalvétatartók, alumínium falvédő lambériák, és a hosszú alumínium tálaló. Önkiszolgálás van. Csak kása kapható meg főtt káposzta. Undorítóan párolog az étel, mintha a pokol egyik bugyra nyílt volna meg. Kifordulsz. Rohannál el a csalódottságtól és a felháborodástól, de a ruhatáros szelíden megállít. Felsegíti rád a kabátot, melynek megpaskolja a hátát, nehogy a becses holmi kárt szenvedjen. És kinyújtott tenyérrel előre hajolva megkérdezi tőled, jól érezted-e magad, meg voltál-e mindennel elégedve. Te pedig a düh- és a nevetőroham között ingadozva hirtelen megvilágosodsz. Rádöbbensz: valami fontosat félreértettél. A szerelmedet, az orosz prózát. Mert a halottak lelkét felvásárló Csicsikov alakja nem a túlzás miatt groteszk, hanem mert Csicsikov valóban létezett. Mert Oroszországban létezhetett. Akárcsak Cservjakov, a hagyatéki végrehajtó, akit megölt a bűntudat és a félelem, amiért egy feljebbvalójának a nyakába tüsszentett, de amúgy fásult közönnyel iktatta a katorgába (vagy a lágerbe) küldött százezrek adatait. Aki esténként vadul vedelt, asszonyt, gyereket kínzott, de vasárnap a mellét sírva verve kért bűnei alól feloldozást.
Nevetve nyomsz egy bankót a ruhatáros kezébe, aki akkorát ugrik, mint egy kenguru, s már tárja is ki előtted az étterem kapuját. Kilépsz, intesz neki, ő visszaint, s közben rápillant a kezében lévő tízrubelesre. Összeráncolja a homlokát és csalódottan kérdi: – A dollar? Dollarov u vasz nyet?
A halál
A bűbájos, fiatal Olga Knipper egy levélben megkérdezte Csehovot, a férjét, mi az élet értelme. „Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, mi a répa értelme!” – válaszolta neki a beteg író.
A törés, a nagy hit-elvesztés a 19. század közepe táján következett be. A földből kirobbanó világvárosok tették? (Melyekben az ember, millióktól körülvéve, egyedül maradt.) A tudományok robbanásszerű fejlődése tette? (Melyek megingatták a szent könyvek kijelentéseit.) Az ezek helyébe lépő, az emberiséget más és más módon, de mind megváltani akaró eszmék tették? (Melyek sorra lelepleződnek.) Az egyházak kritikával illethető működése tette? Akárhogyan is, de kiűzettünk a második, a túlvilági életet kínáló paradicsomból is. Amit nehéz elviselni. Rossz szembenézni a halállal. Voltak, akik nihilbe süllyedtek. Őket aligha érdemes követni. Voltak, akik a vallásos hit megmentéséért harcolva remekműveket írtak. De hát akit egyszer már elfogott a kétely… És volt Csehov, aki a részvéttel és a humorral tette elviselhetővé az elviselhetetlent.
Érdemes Csehovot olvasni. És közben nevetni. Felszabadultan. Csak véresen komoly dolgokon lehet igazán jól nevetni.
Csehov novellája itt elérhető:
http://www.paklo.net/irodalom/csehov_a_csinovnyik_halala
