Szil Ágnes
A sólymokat megeszik, ugye?
Utoljára a reneszánsz ember mert boldog lenni, s abból ítélve, hogy írásaiban vissza-visszatérő elem a boldogság keresése, arra következtethetünk, hogy Boccacciót is foglalkoztatta ez a téma. A novella műfajának atyja volt az első Dante-életrajzíró, de nyoma sincs benne elődje nyársat nyelt távolságtartásának, távoli „unokatestvére” Villonnak, barátja (és örököse) Petrarcának, megáldva azzal a könnyű kézzel, amely csak a nagy írók sajátja.
Az irodalomtörténet szerint Boccaccio maga is egy szépasszonynak, egy fiatalon férjhez adott kereskedőfeleségnek csapta a szelet; az életben azonban kevésbé volt szép a történet vége, mint A sólyom feláldozásának történetében: imádottja lapátra tette derék szerzőnket, talán azért, mert – szemben a vizsgált novella női főszereplőjével – inkább akart vagyont férfi nélkül, mint férfit vagyon nélkül. Boccaccio abban is emlékeztet hősére, a kissé teszetosza Federigo degli Alberighire, hogy számára sem voltak ismeretlenek az anyagi nehézségek, hiszen Petrarca végrendeletében nagyobb összeget hagyott rá, azzal, hogy vegyen rajta magának – bundát. (Így aztán majdhogynem elmondhatjuk, hogy Boccaccio Petrarca köpönyegéből bújt ki. De csak majdnem. Mert a bundájába, be.)
A sólyom feláldozásának története – jó reneszánsz szokás szerint – már a legelején bemutatja a cselekményt: „Federigo degli Alberighi szerelmes, de nem nyer viszontszerelmet, és az udvarlásban eltékozolja minden vagyonát, csupán egy sólyma marad; mivel pedig egyebe nincs, ezt tálalja fel ebédre hölgyének, ki meglátogatja; ki is mikor ezt megtudja, megenyhül irányában, feleségül megy hozzá, és gazdag emberré teszi.” (Révay József fordítása) Távirati stílusban tehát a mű egy szerelem, méghozzá egy boldog, beteljesült kapcsolat leírása. A lovag eladósodik, szíve hölgye megözvegyül – s micsoda véletlen: éppen Federigo birtoka közelében jön rá az asszony fia, hogy minden vágya a felsült udvarló madara. Kicsit sok az esetlegességből – mondjuk talán azt, hogy monna Giovanna talált egy jó ürügyet, miért is látogassa meg korábbi hódolóját. A kisfiú pedig – kit a hölgy keservesen meggyászol – annyira sem fontos, mint a körmünk feketéje: a nevét sem a novellában, sem az ajánlásban nem említi meg Boccaccio, szánalmunkra még annyira sem számít, mint a megevett sólyom esetében.
S hogy mi is a boldogság receptje? Mit ajánl nekünk Boccaccio? Ha csupán ezt a novellát nézzük, akkor annyit: hallgassunk inkább a szívünkre, mint a pénztárcánkra; használjuk ki, ha a véletlen a kezünkre játszik; gázoljunk át bátran mások érzelmein – a kitartó szerelem elnyeri méltó jutalmát. S ha ehhez sólymot kell enni, akkor – bánja kánya! – együk meg: bárányfelhő állagú krumplipürén, cseppnyi kis rozéval.
