Sirokai Mátyás
Egynek lenni mindennel, ami él
Hüperión, a görög mitológia égi titánja legalább három felejthetetlen irodalmi alkotás címében szerepel. A három közül a legdögösebb Dan Simmons Hyperion című regénye, a második és a harmadik helyért Friedrich Hölderlin (Hüperión) és John Keats (Hyperion) a mai napig versenyben áll. A legdögösebbről, Dan Simmons lenyűgöző sci-fi regényéről és Keats Hyperionjáról nem fogok most írni – a két mű összefügg, aki jót akar, olvassa el őket.
Bár Hölderlin Hüperiónja nem sci-fi, és nyugodt szívvel se regénynek, se versnek nem merném nevezni, mégis biztos helye van a dobogón. Lírai szépségű, lázas hevületű szöveg, amely helyenként úgy ragad magával, ahogy csak a leggyönyörűbb dolgok tudnak: ámulatba ejti az olvasót. Az ámulat: rácsodálkozás a világra, feloldódás egy otthonosabb valóságban. Otthonosabb, mert nem különülünk el egyetlen részétől sem. Nincs külön táj és a benne gyönyörködő ember, mert a gyönyör állapotában mindent, még embernek lenni is elfelejtünk. Hölderlin ezt így írja a Hüperión lapjain: „egynek lenni mindennel, ami él”. Jó mottó, graffitinek is megállná a helyét, tanításként pedig életre szóló útmutatást ad.
Hölderlin műve azonban nem tartozik a könnyű olvasmányok közé. Érdemes energiát fektetni az olvasási stratégiába, mert ha túl lassan olvassa valaki, könnyen belefáradhat. A felvillanyozó részek szigetek a könyvben, melyeket csendes őrülettel paskoló hullámok monoton zúgása vesz körül. Egy zaklatott ifjú lelkének hullámai ezek, amelyeket viszont megéri sebesen meglovagolni, hogy ilyen mondatokhoz vetődjön el az olvasó. Ha már a sci-fivel kezdtem, Hölderlin is leteszi a névjegyét: „Nekünk telik kedvünk benne, hogy az Ismeretlen éjszakájába, valamely másik világ hideg idegenségébe vessük magunkat, és ha lehetséges lenne, elhagynánk a Nap területét is, és áttörnénk az üstökös pályáján is túl.” Vagy egy másik, amely az egyik kedvenc fotósorozatomhoz passzol: „A távol minden vonala lágy és hatalmas íveléssel szeli át a Tért; a hegyek, egymás háta mögött, lépcsőzetesen emelkednek a nap felé. Tiszta égbolt. A fehér fény csupán az éteren túl lebeg, és a világos nappal fölött ezüst felhőként bolyong a tétova hold.”
Egy ismert bölcselő azt írja egyik könyvében, hogy „aki a Hüperiónt jól elolvasta, annak semmi sem fog fájni többé, s nyílegyenesen haladhat fölfelé.” Ez persze lelkes túlzás, de kedvet kaptam tőle, hogy én is túlozzak egyet. Aki a Hüperiónt elolvassa, ihletet kap ahhoz, hogy az erdőben beálló csönd pillanatában feloldódjon, és megérezze a minden élőben közös lüktetést. Hölderlin művét magányos séták alkalmával, legfeljebb egy-egy értő barát társaságában a legjobb olvasni. A világirodalom egyik alapműve, simán elfér bármelyik hátizsákban.
