Bencsik Orsolya
Kis va(j)dmagyar 21.
A Móricz-átirat
A sógoromat semmi más nem érdekelte, csak az evés meg a potya. Láthatatlan ember volt, így élte le az életét, se nem volt erős, de gyönge sem, kicsi se, nagy se. A falut soha nem hagyta el, és életében egyszer nevetett igazán, akkor, amikor az apja le akarta őt ütni, amiért megette az egész tál galuskát. Az apja ütött, de megtántorodott, beverte a fejét a falba, és azon nyomban szörnyet halt. Anyám nem kedvelte, apám se, a nővérem, az áldott jó lélek, vele kapcsolatban nem akart véleményt alkotni, a mama, amíg élt, elviselte, a tata meg, ha tehette, nem állt szóba vele. A lányai szégyellték, „De hát ki lenne büszke egy napszámosra?”, mondogatták magyarázkodva.
A sógorom már régóta várta a lakodalmamat. A családi jóviszony fenntartása végett, de leginkább Aranka, anyám nővére iránti szolidaritásból, tudta, hogy meghívjuk, ott lehet. 250 vendéget vártunk, Szerbiából és Magyarországról, rokonokat, ismerősöket, apám volt kollégáit a vágóhídról, anyám kollégáit a gimnáziumból, az egyetemi tanáraimat, csoporttársaimat, író barátokat, a barátomat, aki nő, Anna barátnőmet az albán főnökével és annak családjával együtt, volt szeretőimet, a falu polgármesterét és kis segítőit, a nővérem volt osztálytársait, a szomszédokat és azok rokonait, a vámosokat a röszkei határról, a Katona József utcai bérház lakóit, és a vőlegény (200 kilós) családját. Volt pénz dögivel. A vőlegény (egy igazi George Clooney) finanszírozta, IPA pályázatot nyert rá, több ezer eurót. A menyasszonyi ruhámat viszont saját pénzből vettem, szerencsére én sem voltam tétlen, az NKA rendesen megtámogatott, igaz, azt hazudtam nekik, könyvet írok.
A család büszke volt rám, hosszú évek kínkeserves munkája után csak sikerül férjhez mennem. 2015. március 21-e volt. A sógorom nehézkes álomból ébredt. Egész nap nem evett, várta az estét. „Nem szégyen a potya”, ezt apám mondta, nem kérdés, örült, hogy ilyen olcsón megússza a lakodalmamat. A sógorom arcán láttam az irigységet, pedig az ő lányai sem a saját pénzéből mentek férjhez. Az egész család tudja, hogy a lányainak kiadta parancsba, ha már jó helyre kerültek, módos férjet találtak, húzzák meg magukat, és legalább négy gyereket szüljenek. Én nap mint nap hálát adok az égnek, hogy nem az én apám.
A mama nem érte meg a lakodalmamat, noha anno azt ígérte, a násznépnek ő főz majd. Hiányában apámék kénytelenek voltak a Gurmanból rendelni az ételt, igaz, nem érheti szó a konyhájukat, a húslevesből nem spórolták ki a húst, a csuszáról a túrót, és a szármájuk is isteni volt.
A sógorom egy zugba került, a falnak vetette a hátát, és az egész napos, szándékos éhezés után nekiállt módszeresen enni. Tudom, arra gondolt, amit megeszik, azt senki el nem veheti tőle, az egyedül az övé. A bele reszketett, és alig bírt uralkodni a mohóságán. Nem sokallt és nem kevesellt semmit. Először levest evett, két tányérral, majd csuszát (ízes, túrós, töpörtyűs, kövér), utóbbinak már nem érezte az ízét. De nem adta fel. Minden fogásból akart, lencsét, pörköltet, szármát is, legalább ötvenet. „Ingyen van”, ezt mondta, de senki meg nem hallotta. Két órán keresztül egyfolytában evett. A gyomra már tiltakozott, amikor a szárma tejfölös-paprikás káposztájába hatolt a kése. A sógorom, a láthatatlan ember erőt vett magán, érezte, élete legnagyobb feladata előtt áll. Óriási húsok voltak a szármák közé rakva ráadásnak, és három töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot akart legyűrni. A szeme kigúvadt, nyakán kidagadtak az erek: hősiesen küzdött a torkán akadttal. „Dögölj meg, te kutya!”, erre gondolt, miközben lefordult a padról.
Az asztalnál senkinek nem tűnt fel a hiánya. Másnap a takarítók találtak rá. Úgy halt meg, mint egy kutya. 67 éves volt. Nem evett ki a vagyonunkból. A faluban napokig azt beszélték, a Bencsikék, a rendes szülők milyen csodaszép lakodalmat rendeztek a lányuknak.
Móricz Zsigmond Tragédia című novellája ezen a linken érhető el:
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00040/00979.htm
