Limpár Ildikó
Horgászhorog – kifog rajtad?
Hemingway: Indián tábor
Hemingway szerint a jó írás olyan, mint a jéghegy csúcsa: ha ránézünk, pontosan tudjuk, hogy egy grandiózus természeti jelenség 1/8-át látjuk. Szép, szép a jéghegy csúcsa – de azért nyűgöz le igazán, mert tudjuk, érezzük a víz alatt lapuló 7/8-ot. Ha igazán jó író vagy, tudsz úgy mesélni, hogy az olvasó a sztori 1/8-ából összerakja a teljes történet-jéghegyet. (Ha meg igazán béna író vagy, de szeretnél úgy írni, mint Hemingway, szimplán kihagyod a történet 7/8-át, kihagyod a kulcselemeket, nem érezteted a történet teljes súlyát, és azt hiszed, valami nagyon posztmodern szöveget alkottál, csak a világ még nem érett meg arra, hogy értékelje a művészetedet.)
Az Indián tábor igazi jéghegy. Ha első olvasás után csak nézel, mint a moziban, és baromira nem érted, teljesen rendben van – a jéghegy víz alatti részét csak akkor látod, ha elég elszánt vagy ahhoz, hogy búvárruhát ölts, és a mélybe hatolj. Hogyan? Kérdezz! És aztán próbáld meg a válaszaid alapján felfejteni a történetet. Minden Hemingway-novellát így érdemes olvasni.
Kérdés: most akkor ez a doki totál pszichopata, hogy a fiát betuszakolja egy műtéthez, ahol egy zsebkéssel hajt végre császármetszést, horgászelőkével varrja össze a nőt, mindehhez nem használ érzéstelenítőt, és még csak nem is zavarja a nő üvöltése?
Egyetlen részlet, egyetlen szó: „horgászelőke” – és máris a jéghegy csúcsa alá látunk. Nem, a doki nem pszichopata, csak egy amerikai Dr. House prototípus, aki (1) mindent (és mindenkit) alárendel a feladatmegoldásnak; (2) aki akkor érzi igazán elemében magát, amikor kiélheti kreativitását, vagyis a legelképesztőbb körülmények között, a megszokott, steril kórházi műtőn kívül. Itt és most egy indián táborban, ahová nyilvánvalóan csak a horgászfelszerelését és fiát (no meg George bácsit) vitte magával, holott tisztában volt a feladattal. Azt vitte magával, azt használta, ami kéznél volt a folyó túlpartján található horgásztáborban. (Emlékszünk arra a Dr. House epizódra (3:18), amikor egy repülőgépen, az óceán fölött végez gerinccsapolást a doki, mindenféle orvosi felszerelés nélkül?)
Amint helyére tesszük a horgászelőke parányi részletét, máris körvonalazódik a történet elhallgatott része. A két férfi és a fiú elruccantak horgászni. Horgászat: az Amerikai Férfivá Avatódás Rituáléja, csakúgy, mint alternatívája, a vadászat. Ez Nick nagy hétvégéje lenne: még kisfiú, de már elég nagy ahhoz, hogy részt vegyen a férfiak kizárólagos szabadidős tevékenységében. Több ez, mint közös kempingezés: az amerikai alapélmény megtapasztalása, a civilizáció felcserélése a vadonnal, még ha csak rövid időre is. Időutazás a komfort nélküli világba, az elemekkel küzdés fékezett habzású verziójának átélése biztonságos körülmények között, az első telepesek élményeinek szimulálása. Indián támadástól nem, max. egy eltévedt süni bökésétől lehet tartani. Emberfia nem kerül igazi életveszélybe, a kaland mégis életről-halálról szól – igaz, legtöbbször csak egy pisztrángéról. Ez a rendje s módja annak, hogy fokozatos, és ne traumatikus beavatást nyerjünk a nagybetűs Életbe.
A szimuláció azonban valósággá válik, amikor az amerikai civilizáció képviselői ezt a relatív vadon-zónát is maguk mögött hagyják, és átlépnek az „igazi” vadonba, ahol nem ismerik a szokásokat, ahol igazi emberéletek forognak kockán a beavatási folyamat során – és civilizációk csapnak össze. Van-e, lehet-e nyertes?
Ha emberéletben számolunk: két emberéletet (anya, gyerek) megment az orvos, egyet (apa) elveszít. 2:1. Nem százszázalékos a dolog, de erre mondaná Dr. House, hogy valamit valamiért, és azért pozitív a mérleg, jól jöttünk ki belőle. Csakhogy ez nem csupán a technikai tudás versenye, az apák is összemérik az erejüket. Amerikai szemmel nézve: az indián apa egy lúzer, aki nem bírta hallgatni saját felesége sikolyait, az apa egy hős, aki bebizonyította, milyen fasza is a szakmájában. Más kérdés, hogy itt, a hőssé avatódás pillanatában el is veszítette fiát – vagy legalábbis annak a lehetőségét, hogy a fia csodálattal tekintsen a szakmára, és így az ő nyomdokaiba lépjen. És indián szemszögből? Vajon látjuk-e az érem másik oldalát, ahol az indián apa a hős, hiszen úgy vágta el saját torkát, hogy még véletlenül se hívja fel magára a figyelmet, és ne zavarja meg az orvost a munkában? Vajon tényleg azért vágta el a torkát, mert nem bírta hallgatni szeretett felesége fájdalmát? És akkor ki a győztes: az, aki ennyire szereti a másikat, vagy az, aki mindenféle kiáltozást ki tud zárni a tudatából, és még képes belevágni a szenvedő emberbe? Nézőpont kérdése. Egy vágás az indiántól, egy az amerikai orvostól. (Egy a léleknek, egy a testnek?) De a végeredmény nem 1:1. Sőt, ha úgy tetszik, nem is az előbb felvázolt 2:1.
Nick a novella végén meg van győződve róla, hogy soha nem fog meghalni – a beavatást nem fogadja el, hallani sem akar halálról. Ő inkább szeretne visszatérni az eredeti, édeni állapotba, a tudatlanság és ártatlanság gyermeki korába – kell a fenének a férfivá avatódás. De a halállal egyszer csak szembe kell nézni, erről szól gyakorlatilag a teljes Hemingway-életmű. És akkor most csináljunk egy gyors újraszámolást – úgy, ahogy ezt anno legkedvesebb tanáromtól, Géher Istvántól tanultam. Az író ebben az erőteljesen életrajzi ihletésű novellájában apjára, az orvosra is emlékezik. A novella 1924-ben látott először napvilágot, akkor még élt az apa, Dr. Clarence Hemingway. Ám a 2:1 gyorsan módosul, ha figyelembe vesszük, hogy az apa 1928-ban, fia, a Nicket „alakító” Ernest pedig 1961-ben vetett véget saját életének. 2:3. És a jéghegy mélyre, nagyon mélyre nyúlik...
