Kántor Péter
Babits Mihály: Mint különös hírmondó…
Talán nincs még egy olyan igazán nagy költőnk a huszadik századból, aki kevésbé lenne trendi, mint Babits ma. „Két nagy háboru közt kínját lengette az égig” – írta róla Weöres Sándor.
Egy életen át hajszolta a jót, a szépet, hirdette a tisztességet, csengette a rímeket, viselte az irodalom vezéralakjának kijáró tiszteletet és utálatot, gyötrődött Ady brutális nagysága miatt, Kosztolányi játékos nagysága miatt, Szabó Lőrinc hozzá hűtlensége miatt, Magyarország miatt, az egész világ miatt. Istenítették, irigyelték őt, miközben csupa félszegség, csupa keserűség volt. 1933-ban, ötven évesen így írt magáról:
Magamra maradtam, magamra // és hangom mint vén kutya hangja //
rekedt már, vagy mintha a kamra // mélyéből jönne, tömlöckamra //
mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
Ugyanebben az évben írta a Mint különös hírmondó…című versét.
Az előbb idézett nagy vallomásos vers tele van kendőzetlen önsajnálattal, panasszal, csakazértis fogadkozással. A Mint különös hírmondóban ezeknek nyoma sincs. Mintha a rímekkel együtt eltűnt volna minden (vagy majdnem minden) személyes vonatkozás is a versből – itt csakugyan a messzi hegytetőről indulnak meg a szavak, és amit körülírnak, nem fűzhető egyetlen személyhez, vagy ha mégis, nem jobban, mint akárki máshoz, aki hozzá hasonlóan érez.
Hosszú sorokban hömpölyög a vers, hol kihallani a hexametert, hol nem, a nyelv már-már szándékosan ódivatú, aminthogy a prófétaság is ódivatú foglalkozás. Ez a próféta, vagy hírmondó, aki itt beszél, arról beszél, hogy elege van neki az őrült népekből, hogy balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is, hogy mindezek miatt ő elbútt, messze a hírektől, de most az őszt érzi, azt, hogy ősz van. Éppen 1933-ban, Hitler hatalomra jutásának évében. Nem említ semmi konkrétumot, talán eszébe se jut akkor még Hitler, és nem gondol Horthyra se, Gömbösre se, esetleg az írótársakra, vagy még azokra se. Vagy gondol ezekre is, azokra is – eszébe jut minden, az egész. És nem népről beszél és nem nemzetről, hanem bandákról, bandák keserves jussáról, és a félrelökött szellem és szerelemről. Nincs itt említve se orosz, se német, se magyar igazság, csak az ősz! Az ősz, amire úgy tekint Babits, mint a szent Grálra. Ami által valahogy minden a helyére kerülhet, aminek létezik egyáltalán helye.
És az ősz híven és bátran előre mutat, és megmutat neki mindent, ő pedig megrészegülve, szinte mámorosan nézi a közelítő véget, és a nyomában az új kezdetet! Az egyre fogyó, de még biztosnak tűnő távolságból egy pillanatra feltűnik előtte, mint egy bűvös kép, a fehér tigris, ahogy csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha // tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség, // megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.
Egy ilyen verset nem olvas el sokszor egymás után az ember. Talán csak egyszer, és aztán rögtön utána még egyszer, hogy vajon jól érti-e. Azután eltelik harminc-negyven év, vagy még több, és akkor egy nap hirtelen megszólal benne Babits Hírmondója, és tisztán hallani, ahogy nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!
Babits Mihály
Mint különös hírmondó
Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál
s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl
gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves
jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,
korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:
akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!
úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb
tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,
jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.
