Balázs Imre József
Ady Endre: Valaki útravált belőlünk
Kicsit keresett, kicsit emelkedett talán ez: „útravált belőlünk”. De érthető azért. Egy szakítós vers akkor jó, ha húsba vág, húsba pedig akkor fog vágni, hogyha azt tudja megéreztetni: egyben volt valami, ami most szétvált. Össze volt nőve, most meg szét kell operálni, ez meg nem olyan simán működik, mint a váltás egy kapcsoló on/off üzemmódjai között.
Ady versét akkor szerettem meg igazán, amikor egy továbbgondolt változatát (A jobbik részem) Cseh Tamás zenéjével is meghallgattam. (http://youtu.be/a7xliHaZIQo) Kicsit általánosabb, kicsit fanyarabb, kicsit köznapibb lett az egész, miközben épp a kulcsmondat maradt ugyanaz – hogy útravált belőlünk/belőlem.
Mindkét szöveg arra figyel, ami utána van, az ürességre és a fölöslegesség-érzésre, ami ezzel együtt jár. A falnak fordított tükör fölösleges, mert nincs mit tükröznie. A nagy, kongó terem fölösleges, ha senki sem jár benne. Maga a nézés, a szem válik fölöslegessé, ha nincs, akit, amit nézni. Furcsa épp Adytól olvasni erről, aki az Elbocsátó, szép üzenet önzőbb szakításverzióját is megírta. De lehetséges, hogy a két vers éppen együtt, egymás mellett mond pontosabbat az ezzel járó érzelmi hullámzásról.
Vannak olyan pszichológusok, akik szerint minden emberben van férfi-rész és nő-rész, akár férfi, akár nő az illető. Sőt: dolgozhatunk is azon, hogy kifejlesszük, kiteljesítsük ezt a bennünk lakó másikat. Az Ady-vers azért is erős, emlékezetes szöveg, mert megérezteti azt a veszteséget, amelyik akkor érné az embert, ha saját személyiségének egy fontos, pozitív rétegét veszítené el. Menne az utcán egy napon, vagy ülne a szobájában, és azt venné észre, hogy valami történt, és már nem azonos önmagával – akihez pedig jó lenne visszatalálni.
Ady nem hazudja azt, hogy pontosan oda érkezhetünk vissza egyszer, majd, ahol korábban voltunk. De segít tisztázni azt, hogy pontosan mi az, ami hiányzik. És miért.
Ady Endre
Valaki útravált belőlünk
Schöpflin Aladárnak küldöm
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.
Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.
Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.
