Ütőér

 
Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

NKZS_Czimbal_Gyula.JPG
(Czimbal Gyula fotója)

 

Nagy Koppány Zsolt

 

De natura psychosisae

 

Arról, hogy milyen pszichózist okoz egy saját könyv megjelenése, könyvtárnyi irodalmat írtak már nálam okosb, éntőlem szebb, fölöttém magasb intellektusú népek, de képzeljük akkor el, milyet okoz három megjelenése.

Merthogy éppen ez történt: nemrégiben három könyvem is megjelent.

Úgy volt, hogy csöndben üldögéltem egy szerkesztői barlangban, és mások könyveit csinálgattam, mint egy népmesei sárkány, aztán egyetlen nap alatt elröppent hét év, ahogy az már lenni szokott, és én arra gondoltam, miért is nincs nekem könyvem, mikor itt van egy – sőt három – kupac szöveg, nicsak, milyen szépen szétomlanak és összeállnak három pöpec könyvvé, hát meg vagyok bolondulva, szögeztem magamnak, persze csak óvatosan a kérdést, hogy itten a legkézenfekvőbb dolog nem jut eszembe?! (Mily sokszor vagyunk bizony így, mi, gyarló és gyakorló emberizinkek, gondoljunk csak a vitahelyzetekre, amikor a halálos sebeket ejteni képes reakció, válasz, odavágás csak két héttel később jut eszünkbe, pedig végig ott hevert a kezünk ügyébe, önjelölt bunkósbotként.)

Amilyen hosszú időn keresztül nem tűnt fel az írói létem hiánya, éppen olyan követelőző erővel és sodrással zúdult rám most, hogy három újszülött könyvemet a kezembe vettem: egyszerre mindent akarok. Sikert meg csillogást, pénzt csak azért nem, mert az ebben a szakmában nemigen van, színpadot, tapsot, ünneplést, örömkönnyeket, még a záptojásba (vagyis a csóvájába) is belemennék, ha ügyesen dobják, csak éppen… hogy is mondjam, pörögjenek a könyvek.

És hát itt kezdődnek a bajok.

Az ember, már az ilyen magamfajta introvertált figura azt gondolja, hogy ő a maga részét a melóból kivette, amit a haza megkövetelt, azt megcselekedte, itt a sor, hogy az olvasók, rendezvényszervezők satöbbi aktiválják magukat. Szóval én is hátradőltem, és vártam, hogy csörögjön a telefonom: művész úr, eljönne felolvasni ide meg ide, esetleg hozzátehetnék, hogy tudunk adni egy csepp útiköltséget, vagy neadj’ Isten, honoráriumot.

De a telefon nem csöngött.

Már húsz másodperce kinn voltak a könyvek a nyomdából, és a telefon még mindig nem csöngött!

Felháborodtam.

Egyebek mellett van ugyanis egy olyan rossz szokásom, hogy türelmetlen vagyok. (Hogy csak egy érzékeltető példát mondjak: nem én főzöm otthon a töltött káposztát, sem a zakuszkát.)

Egy óra múlva depresszióba, másnapra mélydepresszióba estem, és kezdtem temetni a könyveket, pedig még a tojáshéj a hátsó borítójukon volt.

Aztán kétszer öngyiztem, majd végül magamhoz tértem, és kiókumláltam valamiféle stratégiát, ami megőrzi a méltóságot és a színpadi vágyaimra, könyvfogyásra is jó hatással van. Ilyen ravaszul terveltem ki a dolgot: odaomlottam mindenkinek a lába elé, akit ismertem, és sírva, de közben kacsingatva és erőltetett-vigadva rimánkodtam neki, hívjon meg felolvasni, cserébe nagyjából mindenre képes vagyok, ingyen adom a könyvet, és minden jelenlévőnek megmasszírozom a lábát, télvíz idején is.

A rendezvényszervezők és mások, akik elé tévedésből és könnymaszat miatt omlottam, kissé viszolyogva elhúzódtak, és homályos ígéreteket tettek, amiket semmiképp nem lehetett rajtuk számonkérni, hogy majd egyszer, talán, meg hogy kovid meg lezárások, szegények, tényleg mindent mondtak, csak hagyjam abba a bőgést.

Én erre persze vérszemet kaptam, és rögtön eszembe jutott, hogy az úgy nem biznisz, hogy én ingyen megyek, bakker, meg viszem a könyvet, plusz ugye a masszázsolaj, szóval méltósággal kihátráltam a beszédhelyzetből, fickósan odavetve, hogy azért egy kis útiköltséget és honort remélem, tudtok adni, mire már nem csak viszolyogva, hanem dühösen hátráltak, és azt ígérték, hogy fogalmuk sincs.

Meg hogy megkérdezik. (Megkérdezték – nem tudnak.)

Itt állok tehát most három könyvvel, és továbbra sem csöng a telefon, pedig mennék, eskü, mint a villámcsapás, féláron adom a könyvet, nemsokára megvan a masszázstanfolyam utolsó vizsgája, és útiköltség sem kell, honor meg végképp nem, csak éppen szeressenek vagy gyűlöljenek egy kicsit. Hát ennyit a pszichózisok természetéről.   


 

…elsőolvasást iszik, újraolvasást prédikál

 

Figyelem magam egy ideje, és nem tetszik, amit látok: megy itt, kérem szépen, megy rendesen a bőcsködés meg az észosztás, hogy hogy és mint kell újraolvasni, olyan szépeket írok és mondok róla évek óta (https://hajonaplo.ma/irodalom/nagy-koppany-zsolt-az-ujraolvasas-csodaja.html, illetve: Napi Gazdaság, 2015. június 16-i száma, már nem kapható, mert elkapkodták, nyilván a cikk miatt), hogy még a könnyem is kifröccsen, mikor rendezgetem a szövegeket kötetté, bölcsnek érzem magam szakállal, mint egy hegyen nirvánába zuhantan üldögélő össznemzeti filozófus a szélbe belelobogva, de újra, nahát, kérem, újra aztán nem olvasok semmit. Egy kanyit, egy fikarcnyit, egy kanyinyit, fika®nyit sem.

Az a legfurcsább, hogy eddig szinte fel sem tűnt: nemrég azonban hosszabb időt töltöttem Szigligeten, az új könyvem tárcáit rendezgettem és szerkesztgettem egymáshoz egy nagy hegesztőapparáttal, egy ciklusba rögzítve az összetartozó szövegeket, és kellemes borzongással vettem tudomásul, milyen feneokos vagyok, például az újraolvasás fontosságáról is olyanokat írtam, hogy csuda, nem is értem, az embereknek miért nem futkosnak fel és alá az utcán a gyönyörűségtől, egymás kezéből tépve ki újságot, tabletet, telefont, laptopot – hogy újra (meg újra) elolvassák.

Aztán hazajöttem, és a hétköznapi gondok kicsikét elnyomták az önnön nagyszerűségembe vetett hitet, amikor az ember fürdőszobafelújításba kezd, nem csak hallgatnak, hanem kushadva lapítanak a múzsák, mert ahol flex csörög, nincsen helye a dalnak, ahogy a költő mondta (szintén fürdőszobafelújításba kezdett, vesztére).

Csakhogy az élet úgy hozta, hogy a Móra Kiadó kiadta Stanisław Lem remekművét, a Kiberiádát ismét (hozsánna nékik ezért), én a könyvről írni kívántam, de mivel jó régen olvastam (igaz, akkor többször is), a munkáját komolyan vevő recenzensként alaposan újraolvastam. Mellékszál a téma szempontjából, vagy mégsem: de nem csalódtam. Ó, azok az ízek, ó, az a bölcsesség, tudományos és „hétköznapi” humor és hihetetlen világteremtő erő: istenem, köszönöm, hogy ismét végigsimogattad intellektusom ízlelőbimbóit!

Miután kigyönyörködtem benne magam, éreztem, hogy valami még mindig furcsa, még mindig diszkomfortos: egész (t)estre kiterjedő vakarózásnak vetettem magam alá, de rá kellett jönnöm, hogy Charlie dalának szövege sokkal mélyebb értelmektől terhes, mint eddig gondoltam: „Ember, nem ez a baj, belül van a zűrzavar, ha ez így marad, sehogyan nem lesz jó…” Meg hogy: „nincs út visszafelé”, hát bizony ez már szinte szó szerint is az újraolvasás fontosságáról szól!

Mert közben rájöttem: a diszkomfortot nem viszketés okozta, hanem a lehajtottfejű szégyenkezés, amiért én magam nem olvasok újra, csak pofázok róla. Másnak persze nem kell szégyenkeznie, de nekem, aki az újraolvasás fő propagátora, prófétája, bort ivó vizet prédikálója (prédikátora) vagyok, nekem bizony igen.

Mert úgy higgyék el, évek óta nem olvastam semmit újra. Pedig tudom, mennyire kellene, milyen fontos, korábbi olvasásaim során izgatottan jeleztem későbbi önmagamnak, hogy akkor mi tetszett, és jól emlékszem annak a fiatalembernek (akivel most taliztam) a kellemes izgalmára, hogy hihi, majd ha (sőt, nem is ha, hanem egyenesen: amikor!) negyvenpluszos leszek, és mindezt újraolvasom, micsoda kellemes meglepetés lesz az, ráérősen összevetni a korábbi és jelenkori olvasói tapasztalatok eltérő vagy azonos voltát, egyenesen dialektikáját a múló, vagyis hát az elmúló időben kirajzolódó bőséges és megsokszorozódó élet- és intellektuális tapasztalat csodálatosan ragyogó fényében… nos, éppen én nem olvasok újra.

Pedig a könyvtáram szinte minden kötete olyan válogatott legény, hogy akárhány olvasást elbírna. Nem is tartok meg más könyvet, csak amiről azt mondom: ezt még el fogom olvasni. Szigorúan ellenőrzött és válogatott könyvszerelvények a polcaim. És mégis, és mégse: nem olvasok újra.

Pedig tudom, emlékszem, milyen jó volt, és valahogy vágyom is rá folyton – aztán mégsem. Ott kelletik magukat szegény könyvek, én meg csak így: pfff. Akkor minek is tartom őket, kérdezi a feleségem, némi éllel és joggal. Fogják itt a port. Mese nincs, el kell kezdeni újraolvasni.

De hogyan tudjak nyugodtan újraolvasni, mikor még annyi mindent nem olvastam először sem? Melyiket válasszam, melyik kezemet vágjam le? Szívem szerint tudom: a régi, jól bevált könyveket kéne újraolvasni, hiszen ők már egyszer bizonyítottak, míg az új, először olvasott művek között igen sok a pelyva, amit még az unatkozva ásítás lagymatag szele, szellőcskéje is elfúj örökre.

De a nagy kérdésre nem tudom a választ.

És a nagy kérdés ez: vajon van az embernek olyan életkora, amikor többé már nem kell új könyveket olvasnia, hanem megállhat ráérősen a polc előtt, gyöngéden egyenként kézbeveheti dédelgetett könyvét, és felidézheti vele a hajdanvolt olvasások gyönyörűségét úgy, hogy közben új és új élményekkel lesz gazdagabb? Önök szerint van? És ha igen, mikor van? Hozzám vajon elérkezett már ez az életkor? Na és Önökhöz?

 


 

A terjedelmi kényszer

 

Van itt egy probléma, ami a szellemi élet lassan minden területét befonja, és a ketrec rázza a majmot: nem elég, ha az embernek van egy remek ötlete, volumen is kell hozzá. Mégpedig széles sávon hömpölygő volumen.

Lassan ott tartunk, hogy nem is a novella, esszé, tanulmány, egyetemi dolgozat témáját találja ki az ember, hanem először megnézi: mennyit kell írni.

És aztán nekilát.

De ne szaladjunk előre.

Van nekem egy fájlom, ahová a tárca-, egy másik fájlom, ahová a novellaötleteket gyűjtöm. Van, hogy ez csupán néhány szó (az ilyeneknél nem mindig emlékszem, mit is akartam megírni, de babonásan őrzöm őket, mert félek, hogy ha kitörlöm, két hét múlva eszembe jut, és nem tudom visszakreálni), van, ahol hosszasan részletezem, mi legyen majd az adott novellában, tárcában, csak „még meg kell írni rendesen” majd valamikor.

És azt veszem észre ezeknél a jegyzeteknél, hogy van néhány olyan, amely leginkább egy három-négysoros, afféle modern versben működne csak. Egyszerűen nem látom értelmét kihúzni és nyúzni egy négyoldalas novellára azt a meglepetéspatront, amelyik a végén megszólalna, hiszen nem szívesen játszom az olvasó türelmével.

Így aztán inkább nem írom meg, mert az én hajlott koromban már késő egy másik műnemre átnyergelni, viszont novellában tényleg hosszú és olvasófárasztó felépíteni egy egész világot ezért a poénért, oké, művégi fordulatért. Nem állítom, hogy nagy kár éri a világirodalmat, de engem mindenesetre bosszant, mint a bíró okos leányát: ott is van és nincs is ottan mégsem.

Hallom, ahogy a városban járok és kelek, hogy egyes kiadóknál nem is állnak szóba az emberrel, ha a bírálatra, kiadásra benyújtott regénye nincs meg legalább tíz-tizenkét ív. Egy ív negyvenezer leütést jelent, és hát persze értem én, hogy akkor regény a regény, ha van benne cucc, de nem egy regényírót láttam véres verejtéket izzadni, hogy meglegyen a volumen: szegény kétségbeesésében azt csinálta, amire számítani lehetett… telenyomta érdektelen leírásokkal és oktalan filozofálással a történetet, ha már a kiadónak ez az elvárása.

De ugyanezt látom a novellákkal kapcsolatban is, pedig azokkal aztán tényleg nem kéne szórakozni, hiszen lényegük a tömörség. Neeem, valamiért már mindenki úgy ír novellát, hogy minden bekezdés kétszer olyan hosszú, mint amilyen lehetne vagy lennie kellene, mert különben – így a szerző önvédő reflexe – nem veszik komolyan őket.

Pedig elég csak Örkényt említeni, hogy tudjuk, nem singgel mérik a novellát.

És a regényt sem singgel mérik, hány remekmű van az irodalomban, ami nincs meg tíz-tizenkét ív, aztán mégis zseniális. Na, ugye.

Sejtem, hogy az egész oda vezethető vissza, hogy minden fórum, minden lap, minden kiadó terjedelemre fizet mindenért – egyszerűen egyszerűbb így számolni.

És ha csak az kell, odasuvaszt az ember még két-három bekezdést, hogy gyűljön az a kurva pénz, ha már megtanult írni – nem olyan nagy dolog az!

De ez nem vezet semmi jóra: Kosztolányi írja, hogy addig kell húzni a szövegből, amíg már szinte semmi nem marad – na és ami maradt, az az irodalom. Ehhez képest a világban éppen ennek a fordítottja történik: mindenki hozzáír még egy kicsit. (Magam is műfordítottam, és igyekeztem mindig a hosszabb szót használni, mert gondolkodni ugyanannyit kell rajta, de több pénzt hoz a házhoz, így lett a szépből mindig gyönyörű, sőt gyönyörűséges. De ez mellékszál.)

Félig emésztett lirizálás és filozofálás, bárgyú deskripciók, ezt látom mindenhol: pedig olyan egyszerű szépet és jót írni. Elég csak kirakni néhány jelzőoszlopot, utalni a dolgokra, az olvasó nem hülye, megfejti, és még élvezni is fogja, szemben azzal, mikor át kell rágnia magát a bűzlő kásahegyen.

A Bárkánál azt szeretem, hogy nincs terjedelmi elvárás: oké, egy sort vagy két sort ciki volna leadni (vagy nagyon jó kellene legyen ez az egy-két sor, hogy bekerülhessen a versek közé), de itt a szöveg éppen ott érhet véget, ahol elfogy és minden oldalát megmutatta a gondolat. Esetünkben: itt és most. (Majdnem meglett a négyezer leütés, hurrá, fog ez menni máshol!) (És ezzel a toldással meg is lett.)


 

A rettegés és a rettenés

 

Sokadik – vagy első: attól függően, honnan nézzük éppen – munkám szerint az egyik vezető napilapnál vagyok recenzens, vagy ha ez nagyképűen hangzik, az egyik vezető napilapnak írok eléggé jó közlési arányú (100%) recenziókat. Teljes szabadságot élvezek mind a könyvek kiválasztásában, mind a recenzió megírásában, esetlegesen kritikai megjegyzések megtételében – nagyon szeretem és élvezem is.

Mint azonban minden szabadsággal kapcsolatos ténykedés esetében, itt is felmerül a válogató felelőssége és totális szabadsága: kapom a szerzőktől, kiadóktól a könyvet vagy magam választom ki és kérem el őket (ritkább esetben megveszem vagy kölcsönkérem, bár ezt nem szeretem annyira, mert akkor nem firkálhatok bele kedvemre), elolvasom, jegyzetelgetek és ajánlom (többnyire) vagy nem (ritkábban).

És itt el is érkeztünk a legnagyobb kérdések/problémák egyikéhez.

Hogy kiknek ajánlom a könyveket.

Mert – és akkor jöjjön némi kísérlet a metafizikai magány ábrázolására és érzékeltetésére – néha, amikor egyedül bóklászok egy-egy üres könyvesboltban, ahol a szél bojtorjánt lökdös arrébb unottan és a hely szelleméhez méltóan halkan, belém sajdul, hogy ugyan vajon ki az még rajtam kívül, aki könyvet olvas. Ez így most nagyon bézikül és talán ostobán (vagy netán közhelyesen) hangzik, de a sajdulás lényege tényleg ez.

Ilyenkor kétségbeesetten próbálom segítségül hívni a fantáziámat, és elképzelni az olvasóhadakat, akik egy napilapban megjelenő recenzió hatására csapot-papot hátrahagyva a könyvesboltba rohannak, hogy megvásárolják a könyvet… de itt elakad a sztori elképzelése, és csak ülök döbbenten, mert – mint ahogy minden hatás ellenhatást eredményez – nem tudok semmi mást elképzelni, csak azt, hogy a recenziók afféle süket csöndbe és csöndben hullanak alá, hogy nem csupán senki nem vesz egyetlen könyvet sem a hatásukra, hanem – és akkor általános szintre ugratom az eszme lovát – senki nem is olvas egyáltalán semmit.

Persze, olvasnak a népek, magam is tagja vagyok számos csoportnak, ezek közül talán az e-könyv-olvasó csoportok a leginkább alkalmasak a tanulmányozásra: döbbenetes és sokkoló, mik kerülnek fel és ki az oldalakra, és milyen könyvek vezetik a népszerűségi listákat – olyanok, amelyekről sem én, sem a reménybeli olvasóim vagy a recenzáltam-könyvek szerzői és olvasói még csak nem is hallottak.

Mert bizony eléggé finnyás és kényes ízléssel válogatok, mégsem mondhatni, hogy szakbarbár módon vagy idétlenül szűk mezsgyén mozogva. Igyekszem, tényleg. Olykor még a Szent Szépirodalom rovására is engedményeket teszek, és könnyű szívvel olvasok meg ajánlok lektűröket.

De valahogy semmi nem képes eléggé meggyőzően meggyőzni, hogy tényleg maradtak még olvasó emberek ebben a lángoktól ölelt kis országban – régen, amikor céges angoltanár voltam és naphosszat tömegközlekedtem egyik cégtől a másikig, hogy ott elhintsem az angol nyelv magvát, rengetegen olvastak buszon, villamoson, metrón: természetesen magam is közéjük tartoztam, néha összenéztünk, és az olyan jó volt…!

Mostanában azonban – és nem túlzok, esküszöm, sőt: nem túlzok, hanem esküszöm – szinte csak egy-kéthavonta látok olvasó embert ugyanezeken a járműveken. Legtöbben a telefonjukat nyomkodják, és ha megpróbálom meggyőzni magam, hogy bizonyára azért egy részük olvas, a nyomkodási sebességről látni lehet, hogy ejszen a Candy Crush Saga lesz az, nem holmi hülye könyv.

Vagyok annyira mazochista, hogy ha egy kellemetlen gondolat kicsírázik a fejemben, egészen a végéig, az öngyötrő és önkínzó végéig végiggondolom. És hát így teszek most is, mert ha jobban magamba nézek, bizony azt látom, hogy én is a telefonomat nyomkodom.

Pedig – mentségemre szóljon, ha egyáltalán mentség ez – ott van mindig a könyv vagy a Kindle velem, a táskámban, csak valahogy nem akaródzik elővenni. Pedig az út ugyanolyan hosszú, mint annak idején volt, amikor magam is olvastam buszon, villamoson, és a vele járó minimális bosszúság (megálló eltévesztése, rémült kapkodás leszállás előtt, teljes bliccelési lehetetlenség, hiszen olvasva nem lehet ez ellenőrt lesni stb.) sem lett több.

És mégsem.

Elérkezem lassan a legnehezebb, magamnak-feltenni-muszáj kérdéshez: vajon, ha nem az volna (egyik) munkám, hogy recenziókat írok frissen megjelent könyvekről, olvasnék-e ennyit, mint most, és lennék-e akkor is az egyetlen és utolsó ember, aki olvas ebben az országban. És a válasz nem egyértelműen és minden kétséget kizáróan és elsöprően az, hogy igen, olvasnék. (Oké, még így sem bírok egyhuzamban húsz percnél többet olvasni: legfeljebb húszpercenként megnézem a telefonomat pár órára…)

Nyilván olvasnék, persze, de nem ennyit; egyszerűen a telefon és a telefon adta lehetőségek (amelyek nem is igazi lehetőségek, csak eszközei annak a folyamatnak, amelynek végén mi magunk válunk, illetve a figyelmünk válik áruvá, és ezért kell állandó online jelenlétünket biztosítani ezeknek a fránya eszközöknek) elvinnék az olvasásra fordítható szabadidőm jelentős részét, és ott maradnék elsivárult aggyal, üres és bamba tekintettel, mint oly sokan.

Iszonyúan megrettenek ilyenkor, és igyekszem minél bőszebben arra gondolni, hogy de hiszen milyen sokan vagyunk mi, akik szépirodalmat írnak és fogyasztanak, hijnye, de sokan vagyunk, azannya, valósággal számosan! Csakhogy jön a józan ész, és elmagyarázza, milyen ijesztően és sokkolóan kevés az ún. „szakma”, akik volnánk, önmagához képest is, nemhogy a társadalom egészéhez képest.

És ilyenkor állok az intellektus képzeletbeli kopár pusztaságán, és ijesztően és égbeborulósan és csattogó szélfúvósan és szemerkélő savasesősen és szürkén és színtelenül egyedül vagyok, teljesen és végérvényesen és ijesztően egyedül – azt hiszem, a minap Titktokon láttam valami hasonló képsort, egész jó volt, a nap folyamán többször is újranéztem.

 


 

Búvópatakok

 

Nem tudom, nem szerénytelenség-e a saját „tanulásomról” beszélni (hiszen ez azt is tételezi, hogy immár „tudok” valamit) az írás vonatkozásában (hogy mindent mindennel összekeverjek már az elején), de múltkori tárcámban könnyelműen megígértem, hogy erről is esik majd szó. Miről is? Hogy nem a számomra beküldött szövegekből tanulok (jól is néznék ki!), azok inkább csak rontják az ingatag építményt, ami a stílusommá bátorkodott jegecesedni az évek során – hanem valami másból. Búvópatakokat emlegettem, jobb híján, meg mert olyan kedves szó és jelenség.

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon kik hatottak rám, hogy jutottam ide, éppen ide, ehhez az írásmódhoz és modorhoz (nem éppen, amiben most tolom, hanem úgy általában), és bár neveket tudnék mondani, akik kedvesek a szívemnek, valahogy soha nem sikerül úgy írni, mint ők. Ez persze erős pillanatokban jó, mert nem érzem magam epigonnak, gyöngébb pillanatokban viszont tragikus, mert agyonfrusztrál azonmód legott.

Azaz direkt hatás – legalábbis remélem… azaz sajnos – nem található, nem fedezhető fel.

Valahonnan azonban mégis jönnek ezek a mondatok; nyilván nem így születtem (?), tehát nem marad más, csak hogy: tanultam.

De hogyan? Kitől? Mikor? (Rosszakaróim szerint: minek?)

Sokáig nem találtam a választ, ezért másokat is figyelni kezdtem, hátha rájövök náluk, és egy könnyed epigonista gesztussal aztán szépen magamra alkalmazom.

De náluk sem fedeztem fel semmit, bár lehet, hogy igen, csak éppen beszűrődött a tapasztalat, ám még nem vált nyilvánvalóvá, még nem ismertem fel.

És hát ott is vagyunk a lényegnél.

Mert ezt követően ismét magamat kezdtem figyelni, és azt hiszem, rájöttem, hogy történt – és történik mindenkivel, de legalábbis sokakkal – a dolog.

Így: világéletemben olvastam, szerettem olvasni, imádtam, más nem is különösebben érdekelt, természetesen a bézik igényeken kívül, amiket aztán gyorsan kielégítettem, hogy olvashassak. Néha ijedelemmel töltött el ugyanakkor, hogy egy-két év távlatából (oké, az utóbbi időben elég egy-két hónap is) nem emlékszem mindenre, csak néhány fontosabb részletre emlékszem, alig emlékszem valamire. Ezen őszintén megrémültem. Mert igaz, hogy szeretek olvasni, és csak olvasni szeretek, no de mégiscsak életem legszebb éveit tékozlom el művelvén, mely évek alatt kereshetnék például pénzt is mondjuk, teszem azt.

Mikor ebbe belesajdultak a gondolataim, kivétel nélkül mindig kidobott éveknek éreztem ezeket a kidobott éveket, és módfelett szomorkodtam mindahány fejemmel.

Aztán – nem titok, egy Patrick Süskind-esszé (Amnesia in litteris) hatására – rájöttem, mi történik: a sok elolvasott és felfalt és gondosan tanulmányozott könyv nem veszett el, nem bizony. Hanem csak… lesüllyedt. Beszüremkedett. Beszűrte enmagát az agyamba, a zsigereimbe, a sejtjeimbe. Mint az emésztés, felszívódás során ahogy történnek a dolgok.

Ott, beszüremkedvén aztán arc- és szerző nélkülivé vált a cucc, egyenegyformává. És amikor kellett – értsd, amikor el kellett kezdenem írni, mert valami nem engedte meg, hogy ne írjak –, akkor szépen a felszínre jöttek.

Azt hittem, én találtam ki egyik vagy másik fordulatot, pedig nem. Pedig de. Mert végülis én találtam ki, hiszen abból a kincsből markoltam, ami felhalmozódott, ami immár arctalanná vált odabenn. Csak hogy megnyugodjanak: nem plagizáltam, senkinek a szavai, de még csak a stílusa sem ismerhető fel az én soraimban (kivéve persze, ha épp ez a cél, és furfangosan belerejtem őket a szövegbe), mert ezek az én szavaim, soraim, stílusom: mindenem. Csak éppen nem ilyen lenne, ha nem oldódik fel benne(m) az a sok elolvasott könyv, ha nem szívódik fel száz meg száz szerző és szöveg lelke, veleje, kvintesszenciája.

Patakok voltak, csermelyek és apró vízfolyások ezek a könyvek, amelyek számolatlanul ömlöttek bele agyam?, szívem?, lelkem? deltájába, hogy onnan bukkanjanak fel – búvópatakként – a legváratlanabb pillanatokban, alaposan meglepve… hát többnyire és elsősorban saját magamat.

Csudajó móka ezt a folyamatot figyelni, még úgy is, hogy a legnagyobb része természetesen automatikusan és észrevétlenül zajlik, és erőltetni sem lehet. És még egy dolgot nem lehet vele: lerövidíteni, megspórolni az időt, az eltelt éveket és a könyvek meglehetősen magas számát. Nemigen menő dolog ez a tízmásodperces videók idején, bár igaz, nem is a tízmásodperces videókban keressük a megváltást. Figyeljék csak meg magukat, és látni fogják, hogy Önök is ugyanígy működnek. Welcome to the ancient Underground Stream Club.


 

Az elromlásról

– sajátságos fénytörésben

 

Szerkesztőtársaimmal néha elbeszélgetünk a világ dolgairól. Szemérmes népek vagyunk, már persze csak ami a szakmát illeti, nem gyakran teregetjük ki egymás előtt az árnyasabb oldalakat, bár a bennem élő szerkesztőben rögtön felmerül, nem képzavar-e ez így.

Mikor kellőképpen megrészegedünk (mert ez hozzátartozik a szerkesztés embert próbáló feladatához), gyakran elkezdünk azonban mégiscsak siránkozni és előjönni a farbával. Ilyenkor elmondjuk, hogy a Kárpát-medansziéban immár mindenki ír, ami még nem is volna baj, de azok is írnak, akik nem tudnak, azok, egyezünk meg nehezen forgó nyelvvel, nyilván diktálnak valakinek. És nem elég, hogy írnak, hanem egyre-másra el is küldik, többnyire persze nekünk, hogy aztán olvassuk a sok szörnyszüleményt.

Emlékszem, mikor még én is egyszerű, földi „beküldő” voltam, és jószerencsém esetleg egy szerkesztő közelébe sodort, milyen áhítattal vegyes szomorúsággal hallgattam, amint elsztorizgat ugyanezekről a dolgokról. Megtudtam, hogy többnyire két- vagy háromféle előre megírt levelet használ, amelyekben a beküldő irodalmi rangjához mért udvariassággal vagy hideg kimértséggel türelmet kér, majd hetek múlva elolvassa, ha elolvassa, fáj a feje tőle, belejavít vagy sem, egyeztet az szerzőkkel vagy sem, leközli vagy sem.

Áhítattal hallgattam, mit mondanak, és ámultam ennyi bölcsesség és jártasság hallatán, majd megfogadtam, hogy én bizony másképp fogok eljárni, ha egyszer a jóisten belesegít egy szerkesztői székbe. Jófej leszek, kedves, azonnal elolvasok mindent, válaszolok, segítek, ha kérik, ha pedig nem óhajtják, akkor észrevétlenül csiszolom jobbra a rossz mondatokat, szóval ilyen illúzióim voltak.

Azóta eltelt pár év, a prózaszerkesztői munka mellett végigzsűriztem néhány többszáz tételből álló novellaversenyt, és megkeseredett számban az irodalom íze. A szerzők – vagyis akik írnak, mert ugye nem mindenki szerző, aki ír, és nem mindenki ír, aki szerző, sajnos, ők vannak kevesebben – sértődősek, idegesek, türelmetlenek, megírás után egyszer sem olvassák el a műveiket, nemhogy három napig állni hagyják, hanem egyből elküldik, agresszívek, persze csak azután, hogy először mézesmázasak.

Hangsúlyozom mindegyre, hogy ezek nem a professzionális írók, hanem azok, akik úgymond (már tízezredik alkalommal) először próbálkoznak. (A professzionális írókkal nincs sok baj, de sajnos ők ritkán küldenek, még a felkérésre írt szövegeket is úgy kell kiimádkozni belőlük.) És a legnagyobb baj ezekkel a drágajó emberekkel az, hogy nem tudnak írni (a kivételnek járó tisztelet örökös fenntartásával írom mindezt!).

Nem tudnak írni, mégis írnak, és innen származik minden baj.

Sajnos, a hajdani idealista jófejségből megmaradt annyi, hogy mindenkit és mindent lelkiismeretesen végigolvasok, pedig azt – ebben megegyezhetünk – mindenki tudja, hogy körülbelül két-három bekezdés után lehet látni, lesz-e az adott szövegből gálickő, vagy sem. (Többnyire nem lesz, de én elolvasom, volt már, hogy a végére hagyott egyetlen mondat győzött meg, hogy közöljem az adott novellát, vagy az a megejtő igyekezet, amivel a szerző iskolás szinte összekalapálta a sztoriját – közöltem őket, aztán fogtam a fejem; nem sok ilyen volt, de sajnos: volt.)

Mostanában az a technikám, hogy bekapcsolt változáskövetéssel már rögtön az elejétől javítom a szöveget, hogy ha a közepére-végére úgy érzem, közölni kell, ne kelljen még egyszer elolvasnom és megtennem a javaslataimat, hanem már álljanak készen… arra, hogy a szerző gőgösen visszautasítsa őket. (Csak viccelek, többnyire el szokták fogadni.)

Mert én sem lopom sem az időt, sem az idegrendszert. Ott spórolok, ahol lehet.

És hát lassan elérkezünk a szerkesztőkollégákkal való beszélgetések csúcspontjához, aminek a hiteles előadásához természetesen kell a megfelelő mennyiségű alkohol: mégpedig ahhoz a sirámhoz, hogy vajon a sok rossz író olvasása mikor teszi tönkre a mi ragyogó stílusunkat. (Mert mindannyian alanyi költők és írók vagyunk, természetesen, a szerkesztést csak a pénzért csináljuk, a megélhetésért.)

No de komolyra fordítva a szót: a kérdésre adott válasz tényleg érdekelne…

Ugyanis aggaszt.

Tudni szeretném, létezik-e a rossz szövegeknek olyan kritikus mennyisége, amelyek összegyűlte esetén a mi stílusunk, irályunk véglegesen elromlik. Vagy esetleg a stilisztikai önvédelmi rendszer reggelre mindig megújul, fel új s új harcra? Tudni szeretném, vajon észreveszem-e majd, amikor ez a meg- és elromlás bekövetkezik, vagy észrevétlenül kúszik belém, és lehet, hogy már ezt a szöveget is egy csomó rosszíró-alientojás ennen stílusomban való kikel(t)ése és szörnyszülötté vál(t)ása eredményeképpen írom ilyen nehézkes-rosszul?

Na ugye.

Ezeket a kérdéseket szegezzük egymásnak a sokadik fröccs után, és senki nem tudja a választ, vagy mindenki igyekszik hinni és bízni a saját immunrendszerében. „A legborzasztóbb az, hogy megszokod”, idézzük fensőséges intertext-gőggel a költőt ilyenkor, és megnyugszunk, hogy talán mégsem veszett el minden, miközben tovább szorongunk, amíg élünk, és amíg írunk. (Persze felmerülhetne az is, hogy esetleg tanulunk valamit ezekből a nekünk beküldött remek szövegekből – de ez nem igaz, az én tanulásom esetében legalábbis semmiképpen: nem nagyképűség ez, hanem egyszerű tudomásulvétele a ténynek, hogy nálam ez egészen másképp szervesült, mondhatni búvópatakszerűen működik – de erről legközelebb.)

 


 

Avagy miért nem járok

könyves eseményekre

 

A cím kicsit félrevezető, mert éppenséggel járok – de nem szívesen.

Nincs semmi metafizikai oka, egyszerűen nem érzem jól magam az ilyeneken. Ezért is furcsa, mikor honfitársaim a könyv ünnepének satöbbi nevezik az ilyen összegyűléseket – nekem ugyanis valósággal kínszenvedés.

Elmondom, miért. (Persze, az igazi ok alighanem a személyiségemben keresendő.)  

Barlanglakó vagyok. A kovid óta még inkább.

Nem szeretek emberek közé menni, nem szeretem a szagukat, a lármájukat, a hülyeségeiket, azt, hogy méregetnek, miközben méregetem őket.

Legszívesebben egy hegyi tanyán élnék tíz borjúméretű kutyával és három puskával, de egyelőre nem lehet… puskát vennem.

Természetesen ennek ellenére be kell mennem az emberek közé, meg kell szagolnom, hallgatnom és néznem őket, és el kell viselnem, hogy ők is hasonlóképpen tegyenek. Nehéz, fogvicsorítóan nehéz.

De a könyvünnepek még ennél is kínosabbak.

Az ember ugye ismer csomó mindenkit, mert mikor óvatosabban kellett volna bánni a barátságkötésekkel és haverkodásokkal, még nem volt ilyen bölcs, mint most, és mindenkivel összespannolt. Ezek az ismerősök többnyire az irodalom és környéke környékéről kerültek ki, így jó esély van rá, hogy a hasonló eseményeken összefusson velük az ember.

És itt jönnek a bajok: ha csak odabiccentek vagy köszönök nekik, de nem megyek oda kezelni és small talkolni, biztos lehetek benne, hogy egyrészt megsértődnek, másrészt ahogy keringek a könyvesbódék között, még ötször találkozunk, mely ötből én legalább négyszer tanácstalanul álldogálni látszom, mint John Travolta a Pulp Fiction-mémben, és minden jel szerint alig várom, hogy valaki szóba elegyedjen velem. Ilyenkor patakokban folyik a víz a hátamról, és nem a meleg/melegből kifolyólag obligát módon érkező könyvheti eső miatt.

Ha viszont odamegyek és small talkolni kezdek a kézfogás után, akkor 1.) nagyon hamar elfogy a téma, és a kínosabbnál is kínosabb szintén-álldogálás lesz belőle; 2.) meglátok valakit, akivel viszont szívesen beszélgetnék (van ilyen, igaz, csak kettő), de miután már jó tíz perce állunk egymás mellett szó nélkül (vagy az időjárásról vagy a könyvekről beszélgetve) az előző illetővel, halálciki odamenni a másik ismihez, és hatalmas dumálásba kezdeni – ezért neki is csak odabiccentünk, amiből sértődés lesz, lásd fenn; 3.) a kínos helyzet enyhítése céljából azonmód elmegyünk inni bármelyik kategória bármelyik tagjával, és pár óra múlva – miután mindenki mindenkiről megmondja a részeg ember az őszinte véleményét – azon veszem észre magam, hogy tök ismeretlen alakokkal ülök egy asztalnál, és gondterhelt homlokráncolással beszélgetek hülyeségekről, többnyire személyeskedő gonoszkodásokkal telerakva a monológjaimat. (Ők persze szintén.)

Nyilván nem csak a könyves eseményeken érnek ezek az élmények, de itt aztán igazán koncentrálódnak.

Nem beszélve arról, mikor valakivel korábban már kétszer bemutatkoztunk egymásnak, én tehát kínmosollyal köszönök neki találkozáskor, ő viszont mintha nem ismerne meg – ezen napokig rágódom aztán. Vagy nekem köszön valaki, én viszont későn reagálok, mire kétségbeesetten megyek körbe a tömegben, hátha sikerül újra szembekerülni vele, és látványosan fogadni a köszönését.

És helyben is vagyunk: a túlkompenzálásnál.

Tehát ha kínosnak érzem a szitut vagy bunkónak a viselkedésemet, túlkompenzálok. Á, ez a legkínosabb, már attól elszégyellem magam, hogy most leírom: ha az időjárás a téma, perceken belül eljutok a legbensőségesebb témákig, olyasmiket mondok el vadidegeneknek, amiket senkinek, csak éppen ne érezze alibibeszélgetésnek az alibibeszélgetést; én fizetem egész este a piát, csak nehogy neki legyen kínos a velem való találkozás; kettőt veszek a szar könyvéből, ha dedikál, és ingyen adom a sajátomat, ha én dedikálok, és megtisztel azzal, hogy jóindulatú felémfordulást tanúsít.

Másnap aztán bánom, mint a fene, szégyellem magam, sms-eket írok, hogy bizalmas volt minden, amit mondtam (azóta tudja már az egész város), és elhatározom, hogy én többet aztán biztos ki nem megyek. Persze abban a pillanatban elkezd gyötörni az aggodalom, hogy ha viszont tényleg nem megyek ki, lemaradok valamiről, például arról, ahogy a többi író engem pletykál és pocskondiáz részegen egy asztal körül, rögtön a small talk után, tehát kimegyek… és kezdődik elölről az egész.

Nos, mindezen okoknál fogva pár éve tényleg nem járok ki… de ennek is rossz vége lesz, hiszen lassan a saját dedikálásomra vagy fellépéseimre se megyek el – pedig ha felszívom magam, és beveszek néhány marék nyugtatót, aránylag vicces tudok lenni, és könnyednek tűnő –, pedig ez így húszévnyi jelenlét után azért elvárás (csak a nyugtató mennyisége növekszik nyugtalanítóan).

És hogy miért éppen most írok erről?

Mert az egyik már lement, a másik még a jövő jótékony homályába vész. Nyár van, és nem kell találkozni senkivel, max vadidegenekkel meg egy jó pszichológussal, de amúgy tényleg senkivel, hála a fennvaló Jóistennek.


 

A könyvpiac

 

Nemrégiben egy kedves kisvárosban jártam, és mivel szokásom mindig ellátogatni a helyi könyvesboltba, így tettem most is. Nem csak a könyvállományt figyelem és nézem meg ilyenkor (különös és szigorú tekintettel arra, hogy a gazoknál kaphatók-e az én könyveim), hanem botcsinálta irodalomszociológiai megfigyeléseket is teszek. Betérek, lapozgatok, nézegetem a felhozatalt… és figyelek.

Nem történt másként ezúttal sem.

Sajnos, igen hosszú időn keresztül csak ketten voltunk a boltban a hervadó szépségű, de kedves hangú és modorú eladónővel, aki igen jótét léleknek tűnt, ám egy idő után kezdett ideges lenni, és egyre gyakrabban pillantott lopva rám, hogy csaknem próbálok meg elszaladni Csernus Imre valamelyik könyvével, pedig eskü, csak véletlenül mentem el az önsegélyező könyveket igen nagy számban tartalmazó polcok előtt… különben is amondó vagyok, hogy segítsek én magamon – jóisten híján.

Szóval, ahogy ott téblábolok, egyszer csak bejön egy ijedt tekintetű, tizenkétévesforma kislány, minden jel szerint az apjával. Amennyire ijedt volt a kislány tekintete, olyan magabiztos a papáé, és látszott, hogy ez a felállás így marad várhatóan az öregotthon kapujáig, ahol aztán az apuka igen hirtelen elengedi magát és cukin elesett és segítségre szoruló próbál lenni, jellemzően későn.

Magabiztos mozdulattal egy BMW kulcsát forgatta, ugyan nem tudom, kinek kívánta tudomására hozni az autója márkáját, hiszen én szemüveges vagyok, az eladónő meg szomorú tekintetű, aki már túl van azon a koron, amikor ilyesmivel le lehet nyűgözni a nőket (meg különben is), de nyilván ki a kicsi irigyet nem becsüli, a sokat nem érdemli, gondolhatta az aputestű apu.

A kislány a hely szelleméhez méltó suttogással, apu meg éppen ellenkezőleg, harsogó harsogással kommunikált, így akaratlanul is a következő tényállás bontakozott ki: a kislány valamelyik figyelmetlen rokontól megkapta a Harry Potter ötödik kötetét, elolvasta, nagyon tetszett neki, és meglehetősen nehezen keresztülvitte, hogy az apukája vegyen neki még egy tetszőleges sorszámú Harry Pottert, bár – mint hallottam – illető apu nem nagyon érti, faszér’ kell könyvér’ pénzt adni.

Hallod, mondta apuci a nála legalább tíz évvel idősebb elárusítónőnek, azonnal elhelyezve magát a taplóság és arrogancia koordinátarendszerében, van még Harry Potter? (Harri, így mondta, a-val.)

Az elárusítónő szinte kivirult, hogy elárusíthat, és nem az én sunyi működésemet kell figyelnie, ezért igen készségesen elmagyarázta, hogy igen, van bizony, hét kötet létezik összesen, ha nem számítjuk hozzá a különböző kiegészítő könyveket, de abból is bőségesen fel vannak szerelkezve, szóval lehet válogatni.

Mitmonc?, hüledezett a pasas, héééét könyv?! De nekünk az ötös megvan. Külön is ideadod? Ööö, mondta a néni, de nem azért, mert nem akarta odaadni, hanem ez a piaci stílus kicsit meglepte, hát persze.

Na, Vivien Boglárka, melyik kell?

Szegény kislány viszont nem tudott dönteni. Az egyes jó volna, hogy megismerje a történet elejét, a hetes, hogy a végét, de a többiekre is nagyon kíváncsi… no de majd elkéri az osztálytársaktól, szóval, mondjuk, legyen a kettes. Apuci fixírozni kezdi a lányát, ez az a szórakozott fixírozás, amikor teljesen máshol jár az ész, de az imént még itt volt, és csak így elrévedt, a kislány kissé ijedten lehajtja a fejét. Figyelj ide, mondja az apuci, megveszem neked az egészet, jó? A kislány elnémul, szólni sem mer, csak bólint. Már persze az ötöst nem, hehe.

Majd az eladóhoz fordul: Hallod, gyere ide… mennyit engedel az árból, kérdezi aztán, és fejedelmi mozdulattal a polcon lapuló, ijedt könyvekre mutat, ha megveszem az összeset? Mármint az ötös nem kell.

Az eladó sokkot kap.

Ritkán fordult elő (soha), hogy az ő könyvesboltjában alkudjanak a vevők. Van ugyan egyiknek-másiknak pontgyűjtő kártyája, gyűlnek is azon a pontok szépen, katonásan, de ez a fajta piaci tempó ismeretlen számára. Így aztán megszólalni sem igen tud, amitől apucink elég mérges lesz. Megkapok egyet ingyér, jó?, próbál ötletet adni nem minden önös érdek nélkül. Hát… hát… Akkor kettőt ingyér!, nyomul előre a pasas megállíthatatlanul. A néni is észbe kap, ádáz és parázs vita veszi kezdetét. Mi a kislánnyal a szekundér szégyenérzetünkkel vagyunk elfoglalva. Végül kiegyeznek egy háromszázalékos engedményben, de a néni elmondja, hogy ezért a főnökétől kapni fog a fejére, a pasas a vállát vonogatja, becsomagoltatja a félméternyi könyvet, szép lesz a polcon, azannya, becsüld meg magad, Vivi Bogi.

Aztán távoznak. Szegény eladó motyogva méltatlankodik, hogy ide jutottunk: már a könyvesboltban is alkusznak az emberek. Pedig nem is ő képezi az árt. Hát, mondom, egyfelől üdvözlendő, hogy végre leszállt a könyv az évszázados piedesztálról, és egyszerű termék lett a derék atyafiak szemében, mint a pityóka, másfelől viszont elgondolkodtató, hogy leszálltában akkorát esett, hogy fejjel előre rajzszögmód beleállt a sárba, majd lecsúszott a Föld középpontjáig, és most onnan pislog fel szomorúan.

Én végül aztán nem veszek semmit.


 

Bérolvasó (Sebesty)én

– az irodalom peremkerületeiről

 

Írtam annak idején, még fiatalon és sima angoltanárként egy viccesnek, ugyanakkor létkérdéseket sajátságosan boncolgatónak szánt novellát egy Bérolvasó Sebestyén nevű illetőről, akinek az a választott foglalkozása, hogy mások helyett olvas.

Minden fiatal író mindenható, természetesen, épp csak arra nem gondol, hogy egyik-másik írása önbeteljesüléstől válik terhessé, és profetikus jelleget ölt. Az történt ugyanis, ahogy telt-múlt az idő, hogy könyvrecenziókat kezdtem írni – nem egy helyre, hanem többre, nem egyet havonta, hanem többet (hetente).

És a recenzióíráshoz bizony olvasni kell.

Ismerem persze a profikat és munkamódszereiket: belelapoznak a könyvbe, megszaglásszák – ilyenkor állítólag a kvintesszenciáját lélegzik be! –, beleolvasnak két-három, de legfeljebb öt helyen, majd nagy ívben sarokba vágják, aztán szapora kézzel írnak róla három és fél flekket, se többet, se kevesebbet, meggyőzően, okosan, és legfőképpen úgy, hogy az olvasóknak eszükbe se jut, hogy az illető recenzens esetleg nem is olvasta a könyvet.

Nos, én amolyan régimódi balfék vagyok, aki talán rosszul értelmezett munkamorálból, esetleg attól való félelmében, hogy valami elkerüli a figyelmét, és aztán a szerző, pláne ha köztünk jár még – márpedig köztünk jár, mert többnyire egy évnél nem régebbi könyvekről szoktunk írni! –, beveri az orrát, szóval én mindezek miatt mindent alaposan és lelkiismeretesen elolvasok, amiről utána szólni bátorkodom. Ez pedig idő: tenger idő; tulajdonképpen az olvasásra szánt idő nagyrészét azonmód felemészti.

És ha irányított módon olvasunk – azaz olyan könyveket olvasunk, amelyek az elmúlt egy évben jelentek meg, és főleg amelyeket be tudunk szerezni, lehetőleg ingyen, ún. recenziós példányok formájában –, akkor bizony nem sok időnk marad egyebet olvasni.

Kedvtelésből olvasni.

Tulajdonképpen semennyi időnk nem marad erre!

Hivatásos olvasó versus… versus mi? Mert nincs másik oldal. Az kéne, hogy hivatásos olvasó versus kedvtelésből olvasgató értelmiségi (vagy afféle), de ez a második kategória egyszerűen nem létezik. Mármint egyazon emberen belül nem létezik, mely ember én volnék, csak én bírván önnön hősöm lenni mintegy.

 

Onnan vettem mindezt észre, hogy hosszú évek kínkeserves munkájával felhajtottam kedvenc sorozatom, a Fawlty Towers-szövegkönyvét szép angol leiratban. Ha van dolog, amire még vártam az életben, ez volt az. Képzelhetik, mint vetettem rá magam. Percekig szagolgattam, csodáltam, simogattam. És nyomban hozzá is akartam látni az olvasáshoz.

Igen ám, csakhogy még nyombanabban eszembe jutott, hogy cikket kell írnom, különben nem lesz pénzem, és az milyen már. Ahhoz viszont, hogy cikket írjak, olvasnom kell. Jó, de én a Fawlty Towers-t akarom olvasni!, kiabáltam magamnak. Igen, de 1988-ban jelent meg, üvöltöttem vissza magamnak. Nem írhatnék mégis róla, keziccsókolom?, dörgölőztem magamhoz. Nem. Nem. Nem!, voltam kegyetlen énvelem. Lécci, ríttam önnön ségemhez. Akkor sem, vágta oda nekem. Hja, hjó. Akkor olvasok, nyugodtam bele abba magam magamba.

Savanyú képpel félretettem hát az Élet főművét (és életem főművét). És olvasni kezdtem szakmányban, amit kell. Amikor befejeztem az adott könyvet, megírtam a cikket, aztán kézbe vettem a következőt, és így napestig, évmúltig. Nagyon régóta megvan a Fawlty Towers, és nagyon régóta nem tudtam bár egy oldalt olvasni belőle.

Ne értsék félre: nem azt mondom, hogy a recenzálandó könyvek nem jók, Isten ments. Igazi gyöngyszemek vannak közöttük, nagyszerű művek, és közülük néhány tíz talán több év után is jó marad és klasszikussá nemesedik.

De ez a fajta olvasás, amit én alkalmazok, amit nekem kell alkalmaznom, ez bizony megöli, ellehetetleníti, megsemmisíti a gyönyörködve olvasás luxusát. A válogatás luxusát. Annak az örömét, hogy megállok a húsz (de ha a szüleim munkáját is beleszámítom, akkor legalább ötven) éve építgetett könyvtáram (könyvtárunk!) előtt, és engedek a lehunyt szemű metafizikai késztetésnek, hogy melyik könyvtárgy felé induljon el a kezem. És annak, hogy utána se kelljen sietni. Lehessen belelapozni. Lehessen csak egy passzust, fejezetet, verset, novellát, féloldalt elolvasni; ne kelljen lineárisan az egészet végigszenvedni (ritkábban élvezni). Hogy az olvasás öröm maradjon, mint ahogy volt, ahogy eredetileg Isten tervei között szerepelt, és mint ahogy (szorongva gondolok erre) a recenzensi munkám esetleges megszűnése után lesz.

Csak egy kérdés maradt: tudok-e akkor majd még így olvasni? Tudok-e jegyzetelés nélkül olvasni, idézhető mondatok után való kutatás nélkül olvasni, a kiadásról írt mondatok megfogalmazása, végső következtetése levonása és szövegszerűsítése, szerkesztése nélkül olvasni? Egyszer, félek, kiderül.


 

A költőkről

 

Ennek a szövegnek inkább áprilisban lett volna helye, a költészet napja környékén, de talán belefér egyhavi késés, tekintve, hogy most jutott eszembe. Valamikor márciusban Vasy Géza kötetét olvastam (Szellemi hazánk: az irodalom, Nap Kiadó, 2021.), mert recenzálnom kellett. Amúgy ritkán olvasok elméleti irodalmat, majdnem olyan ritkán, mint verset.

De hogy jön ez ide?, kérdezhetik.

Nos, miközben Vasy Géza könyvét lapozgattam, az általa tárgyalt és bemutatott költők kapcsán éppen ez jutott eszembe: édes jó istenem, ki olvas manapság verset?! Ki olvas – rajtam kívül – Illyés Gyulát, mondjuk? (Azért éppen őt, mert Vasy Géza vele foglalkozik a legtöbbet, amúgy no offense, please… – és hát sajnos tkp. bárkit mondhatnék.)

Persze, persze, tudom, a szakma olvas – de kikből áll a szakma? Hány fő a szakma? És egy szakmányi fő elég-e egy költő életművének életben tartásához? És vajon tényleg olvassák-e? És ha igen, megint csak: hányan? Egyáltalán: mi az az olvasói szám – ha van ilyen –, amely fölött az ember még Költő, de amely alatt csupán verseket írogató anyukakedvence, akit csupán a szűk környezete olvas… egész pontosan az anyukája?

Micsoda státusza volt régebb a költőknek: olvasom Vasy Gézánál, hogy Illyés Gyula Kádár Jánossal „tárgyalt”. Ilyen mondatokat idéz a szerző: „Kádárék behívatták ötüket, Németh László is ott volt. Kádár rettentő indulatos volt, odavágta a ceruzáját is”, emlékszik vissza Keresztury Dezső Révész Sándor Aczél és korunk című könyvének tanúsága szerint. Értik: Kádár vette a fáradságot, hogy felvegye, majd odavágja a ceruzáját. Tehát Illyés Gyula és Németh László voltak annyira fontos tényezők, hogy be kellett őket hívatni és ceruzát kellett vagdosni. Azért ez valami. Gondolom, Kádár megtehette volna, hogy teljesen ignorálja őket meg mindenkit, akit akar, de nem: volt akkora tekintélye a költőknek, hogy – ha jól értem – nem lehetett megkerülni őket. És nem lehetett megkerülni az életműveket sem: lehetett velük, értük börtönbe jutni, lehetett büszke lenni rá, lehetett tízezres olvasótáborokról beszélni.

Vagy eszembe jutnak Göncz Árpád sorai Az örökség című kötetének hátlapjáról: „Én alapvetően derűlátó vagyok. Talán éppen azért, mert viszonylag nehéz életem volt. Itt, ebben az európai térségben sohasem volt igazán könnyű mesterség az írómesterség, de cserébe kaptunk valami többletet. Amikor megismerkedtem William Styronnal, elmondtam neki, hogy egyik írásom, a Sarusok, csak úgy jelenhetett meg, hogy a kiadó igazgatója mindenképpen ragaszkodott egy mondat kihúzásához. Ez a regény kulcsmondata volt. »Több igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb.« Styron erre azt mondta: »Istenem, de jó maguknak! Hogy az államhatalom képes egyetlen mondat ellen harcolni! Én bezzeg mondhatok, írhatok akármit, a kutya se figyel oda.«” Oké, ez már nem a költőkről szól, de szépen és pontosan megvilágítja azt a kort, amikor egy költő tényező lehetett, amikor az államhatalom harcolt akár egy-egy mondat ellen is.

Ezeken gondolkodtam tehát Vasy Géza könyvének olvasása közben: hogy van-e bármi esély arra, hogy ezeket a „poros”-nak (kérem, ezt a szót nem félreérteni: egy érzetet rögzít a mai olvasói viszonyulások tükrében) tűnő életműveket széles rétegek olvassák – ismét? De tényleg, gondoljanak csak bele: nézzenek körül, figyeljék meg, mivel ütik el honfitársaink a szabadidejüket: tud-e akármelyik költő életműve versenyezni a Netflixszel? Persze, ez csúsztatás, mert egyrészt a magasirodalom soha nem tudott az populáris szórakoztatással versenyzeni, meg persze a Netflix-hátrány a prózaírókat is sújtja (erről később), de azért régen volt valamilyen olvasótábora egy költőnek, ami miatt vele tárgyalni kellett… Mert nem egyedül volt, nem magát képviselte, hanem az olvasóit (is).

Manapság viszont miben reménykedhet? Elnézem az ifjú költők egy részét – megjelenik az első kötetük, öröm van és boldogság. De milyen jövő vár rájuk? Lesznek-e egyáltalán olvasóik? Akik megveszik, mondjuk, az ötödik könyvüket is, sőt keresik azt. Micsoda erős hit kell önmagunkban ahhoz, hogy továbbra is verseket írjanak! Hogy ne nyergeljenek át a prózára.

Mert – és akkor jöjjön a próza – a novelláknak, regényeknek még talán reménykedhetünk, hogy akad egy mégoly halovány, de legalább valamennyire mérhető olvasótábora a családtagokon és a baráti körön kívül (mert minden magára valamit adó baráti kör tart egy költőt, amolyan csodabogarat: ha van kardnyelő és Tesla-tulaj, legyen költő is közöttünk felkiáltással). Azt látom, hogy a legtöbb költő – pironkodva, vagy csak bölcs belenyugvással – maga is rájön erre, és elkezd prózát írni. Mondom még egyszer: ott sem szélesebb a pálya, de talán még van némi esély az olvasói tömegbázis kiépítésére. Meg, ha mondjuk, elkél egyik-másik ötlet forgatókönyvnek. Vagy írunk egy második kötetet. Hiszen George R. R. Martin csodája is megtörtént – igaz, képtelen befejezni a sorozatot, de ez másik történet, alighanem ihletettségi  kérdés (lásd az előző tárcát).

Összegezve: ha a már meglett, anno széles olvasóközönséggel bíró életművek is tulajdonképpen halálra vannak ítélve (Ki olvas manapság – passzióból, szórakozásból, délutáni időtöltésből, nem kötelezettség okán – Kassák Lajost? Vagy éppenséggel Berzsenyi Dánielt?), tényleg miben reménykedhet egy költő, aki napjainkban épp elindul a pályán? Aki… kitart. Aki hű marad a költészethez. Aki nem nyergel át prózára, forgatókönyvírásra, reklámszövegírásra, vagy nem megy el tanárnak, aki „szintén írogat”. Nem tudom, miben reménykedhet. De azt hiszem, egy főhajtást megérdemel. És megérdemli, hogy kötelezettség-passzióból (igen, van ilyen – vagy ha nincs, legyen!) elolvassuk a könyveiket, újra és újra. Aztán várjuk és megvegyük a következőt is.

 


 

Az ihletett állapotról, avagy

égnek-e lelkemben – maguktól –

kis rőzsedalok?  

 

„A medve meg se moccant.

Olyan ábrándozva nézte a tüzet, mint egy erdélyi író, akinek nincs témája.”

Nyirő József: Uz Bence

 

Amikor néhány gyorsan elröppenő másodperc alatt a Rockyéhoz hasonló gyakorlatsorokkal felkészültem arra, hogy lehetőleg könnyednek tűnő hangon igent mondjak a kedves felkérésre, mely szerint egy éven keresztül tárcát kéne írnom a Bárkaonline számára, igyekeztem erős önszuggesztióval (aminek – mint látni fogják – fontos szerepe van az ihletett állapot elérésében a pálinka, a fejenállás és a ceruzahegyezés mellett) arra összpontosítani, hogy hát hiszen évekig írtam tárcát, volt olyan is, hogy hetente, és valahogy mindig sikerült… A magaduramhaszolgádnincsen-hipnózis működött, az igen kimondatott, én pedig nyomban elkezdtem végiggondolni ezt az ihletdolgot, valahogy szégyenben ne maradjak. (Az írók, különösen ha elapad az irályuk, szívesen nyavalyognak az ihletről, illetve annak hiányáról – igyekszem hát most nem az érintettek fájdalmával, hanem az elemzők ironikus-önironikus közönyével és természetes eleganciájával értekezni róla.)

Azt figyeltem meg – nem csak magamnál ám, hanem szinte minden kollégánál! –, hogy a pálya elején az a hülyeség, hogy ihlet, egyszerűen szóba sem kerül. Az írás jön, van, és már kész is: természetesen bugyog fel, miként(h)a forrás. Megy részegen, egyetemi órán ülve, kocsmázás közepette és alvás közben is.

Aztán megjelenik az embernek egy-két könyve, szembesül a keserű tapasztalattal, hogy a világot megváltani írott szóval nem lehet, komolyabb pénzt pedig nem ezzel keres, ha keres egyáltalán, de azok a fránya megjelent könyvek mégiscsak köteleznek, ezért hát némi rásegítéssel – itt aztán igen széles a módszerek palettája, a rohadt alma szagolgatásától a drogozáson és/vagy a pálinkavedelésen keresztül a születésükkor halhatatlannak érzett sorok petyhüdt-józan-másnapos javítgatásáig minden előfordul, sőt biztosan van olyan módszer is, amelyet jóízlésű ember le sem ír, nemhogy végiggondoljon – kénytelen alkotni. Valahogy sikerül így is írni, de érződik közben, hogy egyre nehezebb a szükséges hangulat (miért szükséges ehhez hangulat?! pár éve még nem kellett semmi ilyesmi!) megteremtése.

Ez – mármint a hangulatteremtéshez szükséges nehézségek gyalázatos sokasága – fejlődik aztán szörnyűséges alienkirálynővé a harmadik és egyben utolsó fázisban… Az ember csak egy pillanatra nem figyel oda, és máris elragadják a napi teendők, így aztán önmagát önmaga előtt felmentve nyugodtan panaszkodhat – önmagának –, hogy így nem lehet írni, kérem! Persze, néha kell egy kis segítség: apa most írni fog, mondjuk hangosan a másik szobában békésen játszó gyerekünknek, mert akkor biztosak lehetünk benne, hogy néhány percen belül, mikor már majdnem testet ölt a gondolat, miszerint „Soha az életben nem fogok tudni többé egyetlen sort sem leírni, baszki!”, csemeténk berohan, és akkor a megrendelő és saját magunk előtt is vállvonogatva ott lehet hagyni a rohadt fehér papírt meg a villogó kurzort…

Vagy: rá lehet írni Messengeren a rég nem látott barátokra, akik aztán „megzavarnak” a hülye válaszaikkal, de mivel nem vagyunk parasztok, hosszasan elbeszélgetünk velük… és ha minden kötél szakad, ott van az internet, rögtön az összes ceruza – a témahiányt tematizáló Efrájim Kishon által érzékletesen leírt – kihegyezése után, amelyik nem hagyja dolgozni az embert, különben is koronavírus van, tudnom kell a legújabb számokat, mert anélkül nem tudom megírni életem főművét. Erről pedig már Jonathan Franzen is megmondta: „Kétséges, hogy bárki tud jó prózát írni úgy, hogy írás közben van internethozzáférése.” (Milyen igaza van a mesternek, mélázunk el pár órán keresztül – addig sem kell írni.)

De a szöveg mégis megszületik valahogy.

És a szöveg mégis megszületik valahogy.

(Az elkezdés szempontjából mellesleg alig különbözik egy tárca és egy regény.)

Nem tudom, más hogy csinálja, sőt azt sem, én hogyan, de mégis. (Alighanem itt kell keresni az alkotás csodáját, nem a csillagokban, nem az üvegcsébe zárt és a Hold porában heverő elmében, nem a múzsák csókjában, esetleg dévajabb akciójában, nem a metafizikában, sem a mitológiában.)

Arra már rájöttem többszáz elkezdett írás tapasztalatának leszűrésével, hogy nem szabad halogatni – de erőltetni sem. Tehát a ceruzákat igenis ki kell hegyezni, az utoljára 1996-ban látott osztálytárstól meg kell kérdezni, hogy sziahogyvagyjólvagymivanveled, az internetet végig kell olvasni, a gyerekkel játszani kell, és a Tescóba is el kell menni, mert heteken belül lejár a 200 forintos Clubcard-utalvány, én se lopom a pénzt. De ezeken túl tényleg semmi halogatás. A lényeg: leülsz, és írsz, nyomorult kis féreg!

Az agyat ki kell üresíteni: nem kell ehhez már pálinka, sem egyéb bódítószer, néhány egyszerű gyakorlattal – köztük a fej levágásával, alapos kiöblítésével és visszaigazításával – a hülyének is sikerül. Aztán elkezdjük járatni a kezet: még nincs meg a téma, de máris írtunk két oldalt, hát igen, az újságíró-rutin, ugye.

És akkor megtörténik a csoda.

Esküszöm, nem tudom, hogyan: magam is leborulok magam előtt ilyenkor, vagyis utána, szívszélpetyhüdéskor: elkezdenek épkézláb mondatok születni, hamarosan csikorgó gumikkal elstartol egy erős kép, és akkor már csak abba kell belekapaszkodni, visz magával, percek alatt kész a szöveg, jöhet az elégedett pihegés.

 

Egyetlen baj van, és ettől szorongok évek óta: hogy ez a csodapillanat… ez egyszer csak nem fog megtörténni.

Mi lesz, ha egyszer nem sikerül – és aztán soha többet?

Még nem tudom, persze, hogy azonnal észreveszem-e majd, és ott lesz vége mindennek (beleértve az életemet is), vagy elhaldoklom pár hónapig, évig, miközben Rutin koma megcsinálja helyettem a melót – de rettegek tőle, álmatlan éjszakáim vannak miatta, és amikor nem, akkor meg rémálmaim vele kapcsolatban. 

Úgyhogy minden alkalommal, amikor leülök az üres képernyő elé, sokmillió idegsejtem hal el az őszítő, rettegő izgalomtól, megnövekszik a vérnyomásom, és tovább veszítenek rugalmasságukból az ereim, majd felrémlik és horrorbohóc arccal fejszét lóbálva közelít felém a félsz, hogy most sikerül utoljára, sőt nem is: hogy a múltkori alkalommal sikerült utoljára helyzetbe hozni magam. Talán az oroszlánszelídítő munkájához tudnám hasonlítani az érzést: mikor újra (és aztán megint) bemegy a vadállatok közé, azzal a tudattal, hogy talán az lesz az utolsó.

Persze, ez most sikerült, és érzem, még egy évig menni fog. Aztán: meglátjuk, érdemes-e (élni) tovább.

 


Főoldal

2021. augusztus 23.
Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái
Hol van a világ közepe?Képek a történelem elveszett színpadáról
Miterkó Pál rövidprózája a Hajóhíd rovatbanHőnyi E. Katalin: Szükség
Boza, az újévi feltámadásitalGondatlanságból elvadult csicsóka?
Hodossy Gyula: Amikor sárgulni kezd, foltokbanTatár Sándor verseiBecsy András versei Balázs Imre József versei
Haász János: KorrepetálásPatak Márta: TetraplégiaEgressy Zoltán: TurbulenciaFekete Vince: Porlik minta…
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA