Ütőér

Szálinger Balázs

Az alkotói válság

Teljesen normális, ha minden befejezett vagy útjára bocsátott/megjelent mű után alkotói válság jelentkezik. A műfajok-műnemek fölötti, szerencsés grafománoknál ez gyakran nem több, mint egyetlen tanácstalan sóhajtás. Másoknak ennél kellemetlenebb tüneteket kell elszenvedniük.

Szerintem mindenki átéli, bár mivel nem mindenki ismeri fel, nem mindenki éli meg alkotói válságnak.

Alig vártad, hogy befejezd, ellökd a csónakot a stégtől.

Mivel jó formában voltál, úgy tervezted, hogy egyből ráveted magad a következő szakaszra. Újat akarsz, mást akarsz, megint kíváncsi leszel és nyitott, mert ez a most leadott munka már levegőtlen volt és nyomasztó, bezárt magába és kevés volt benne az öröm.

Felszabadultál, hurrá – és most mégis ülsz, és csak görgetsz lefelé, elolvasod az egész aznapi internetet, és nem jut eszedbe semmi. Sebaj, kimerült vagy, megérdemled a lazítást, akkor ne csinálj semmit. Valamennyi idő után mégis csak zavarni kezd, hogy kiestél a tervezett ütemből. Kijelölsz egy időpontot, hogy majd onnantól kezdve leszel megint éles. Addigra úgyis kipihened magad. De nem – mert egy hét múlva, két hét múlva, egy hónap múlva is ugyanaz van. Amint ezt észreveszed, stresszelni kezd. Jön az önigazolás: fennhangon hirdeted, hogy most egy ideig gondolni sem akarsz az írásra. De ez már az alkotói válság többedik tünete.

Aztán tagadni kezded, aztán egyre inkább reflektált lesz. A kíváncsiságod, nyitottságod először jelszó, majd program, végül pedig ugyanúgy (saját magaddal szemben támasztott) nyomasztó elvárás lesz, mint az, amitől frissen megszabadultál. És kész, már nyakig vagy benne. Jönnek a kétségbeesett rángatózások. Kétségbeesetten más versek. Még nem kitalált-megizmosodott nyelvi-fogalmi-poétikai alapokkal. Elnagyolt, buta, nagyotmondó… talán tényleg a kétségbeesett a legjobb kifejezés. Amilyen hülye vagy, még el is küldesz egy-egy ilyen torzszülöttet valami folyóiratnak. És amilyen hülyék a szerkesztők, még le is hozzák. (Ja, mert kritikát rendeltek a most megjelent kötetedről, és jól néz ki, ha van tőled új vers is ugyanabban a lapszámban…)

Ráadásul sok rohadt tényező lebzsel az alkotói válság körül. Kb. pont a közepén tartasz, amikor megjelennek a recenziók-kritikák-visszajelzések az alkotói válságot kirobbantó, nemrég befejezett kötetről. Ha jókat, ha rosszakat írnak róla, mindenképpen megzavarnak. Ha dicsérnek, mivel hízelgő, hogy jókat mondanak az előző szintedről, visszavet az útkeresésben (hiszen minek keress akkor új utat, ha ez olyan rohadt jó?). Ha lehúznak, az azt a talapzatot bizonytalanítja el, amihez képest akarsz mást csinálni.

Sok dolog kiválthat alkotói válságot – rengeteg magánéleti, egzisztenciális, egészségügyi helyzet előidézheti, de én kifejezetten a kötet után jelentkező elbizonytalanodásról szeretnék írni. Azért is, mert szerintem ez tartozik tisztán az irodalomra, másrészt meg, mert tudok rá gyógymódokat. Ezek többnyire saját fejlesztések, de szívesen megosztom őket már csak azért is, mert az alkotói válságban vergődő ember elviselhetetlen. A kilábalás irodalmunk és társadalmunk közös érdeke.

Az alkotói válság, és ez sem extrém eset, huss, egyetlen pillanat alatt el tud múlni, ki tud mosódni. Ehhez persze szerencse kell, mert olyanok képesek kizökkenteni belőle az embert, mint a szerelem, a tavasz, egy költözés, egy új munka, egy haláleset, egy betegség, egy gyógyulás, egy váratlan dicséret, egy utazás – szinte bármi, ami az embert némileg új pszichózisba löki. Lényegében külső erők kényszere. Egyik napról a másikra beugrik valami, és húzni kezd. Előfordul, nagyszerű állapot.

Viszont aki nem vár a szerencsére, annak saját kézbe kell vennie a saját kizökkentetését, nem tudom szebben mondani. És ha ezt siker koronázza, sajnos az nem lesz olyan gyors, mint a másik esetben. Szép, lassú, türelmes, sok munkával és némi szenvedéssel járó út. Nem is nagy találmány, mert lényegében nem más, mint a fent említett természetes kilábalás módszerének mesterséges megvalósítása.

Unod az eddigi hangod? Eszedbe se jusson olvasgatni a saját verseidet.

A róluk írott kritikák ellen úgy vértezd fel magad, hogy a kritikát mint művet próbálod értelmezni te mint annak olvasója – próbáld ne úgy nézni, mint a te művedről adott visszajelzést. Lehet, hogy ez saját magad becsapása, de erre van szükséged. Ha így nézel a recenziókra-visszajelzésekre, akkor nem tudnak letéríteni az útról. Próbáld ki, többedjére menni fog.

Tudd meg: amúgy ez az egész hadművelet, amit javaslok, igen: saját magad becsapása erővel, erőszakkal, elszánással.

Gondolkodj: miért, mitől, kiknek a hatásában alakult ki az a hang, téma, poétika, amit most magad mögött akarsz hagyni? Ez se bonyolult. Tökéletesen tudod, kik hatottak rád. Helyezd őket vesztegzár alá. Takarítsd el a szemed elől még a kötetek gerincét is.

Elemezd a szokásaidat. Egyrészt nem árt, ha vizsgálod magad, másrészt mert ezeket a szokásaidat kell megváltoztatnod.

- Mikor írsz (reggel, délután, este, éjjel),

- hogyan (esetszerűen, rendszeresen, olvasás után, ötlet után, lendületből vagy jegyzetekből, később kidolgozva stb. stb.),

- mivel (toll, gép, telefon, tablet, ceruza),

- hol (otthon, könyvtárban, konyhában, buszon),

- milyen testhelyzetben (ülve, állva, fejen állva),

- milyen közegben (szigorúan egyedül a légtérben, nyilvános helyen, zajban, parkban, előadás alatt),

- milyen témában (bizony! Isten, haza, család, lakberendezés),

- mit fogyasztasz közben (semmit, kávét, bort, teát, sört, kakaót, rétest).

Azokat a fő alapokat, amiket meg tudsz változtatni, azonnal változtasd meg. Értsd: ha eddig kocsmázás után hazaesve a vécén ülve, majd tévé előtt karcolgattál valamit a telefonodba, amit másnap óra alatt dolgoztál ki, akkor innentől kezdve reggel 7 és fél 9 körül a konyhában ülve, rádiót hallgatva dolgozz.

Dolgozz. Ez a legfontosabb. Hogy itt munka van, meló lesz, és vissza tudod hozni magad. Nagyon fontos a rendszeresség. Kiszámíthatóan, polgárian, egyenletesen üsd a vasat, és ne várd tőle, hogy azonnal melegedni kezdjen.

A kidobott olvasmányok helyett merőben mást válassz. De tényleg. Ilyenkor Kisfaludy Sándort szoktam példának mondani – szinte senki se ismeri, de jól el lehet nyúlni benne. Bármit olvastál előtte, teljesen biztos, hogy ha elzsilipeled magad tőle, és szigorúan, programszerűen, minden nap másfél órában Bessenyei Györgyöt veszel magadhoz, annak előbb-utóbb hatása lesz. És nem az, hogy Bessenyei-hatások alá kerülsz. Hanem hogy kirázódsz az előző hangból. Ez a létező legfontosabb.

És nem is szépirodalmat javaslok olvasmányként. Kifejezetten nem azt. Hanem tudományokat, azoknak a laikusoknak való irodalmát. Néprajzot, logikát, történelmet, ornitológiát, zeneelméletet, akármit – tudományos ismeretterjesztő szinten. Ha valami ezek közül olyan, amivel beszéded van, akkor az már ezen a szinten is hívogatni kezd, és akkor mehetsz egyre beljebb az adott tudományba.

A dolgozz!-felszólításhoz pedig nagyon szigorúan azt javaslom, hogy napi két vers. Akármilyen is. Nem kell megmutatni senkinek. Két vers alatt nem állhatsz fel az asztaltól. Tegyél erőszakot az addigi szokásaidon, illetve főleg a saját magaddal szemben támasztott igényeiden. Most nem jó, hanem új verset kell írni. Nyilvánvalóan rosszak lesznek az elején, nézni is rossz lesz a rengeteg mást-akarós motívumot. Szégyellni fogod magad. Ott fogod látni a saját szemeddel kiterítve a saját nyomorult gyöngeségedet. Sebezhető leszel és nagyon éhes arra, hogy megmutasd valakinek. Hogy megdicsérjék, hogy mennyire jó és mennyire más. De meg kell állnod, mert ezek rettenetes versek, és magadat, a terápiád sikerét véded, ha megtartod magadnak a kiútkeresésedet. Viszont nagyon fontos, hogy közeli ismeretségbe kerülj a saját legrosszabb alkotói pillanataiddal. Nagyon sokat megtudsz magadról, ennél fontosabb hosszabb távon nincs is. Ja, és ki tudod röhögni magad, ez se rossz. Szép lassan, titokban építsd vissza magad.

Varázsolni meg levitálni se szar, de az igazi varázsló ismeri a fizika szabályait is. Az elvégzett munka pedig valahol meg fog jelenni. Mert igen, egyszer feltűnik valami furcsa, észreveszed, hogy elkezd kipörögni a dolog, szép lassan húzni kezd a motor. Akkor is legyél türelmes. Ha ugyanis azt akarod, hogy az a bizonyos megtalált új tónus igazán látványos legyen, ne küldd el egyenként közlésre az elkészült verseket, hanem várd, amíg összeáll belőlük nyolc-tíz. Egyszerre küldd el őket több helyre, és hadd szóljon.

A Távlati Terv

Amikor az első versközlésem előtt álltam, úgy gondoltam, amint ez megtörténik, lényegében megvagyok. Amikor megtörtént, büszke voltam, büszke volt a rokonság és a Kossuth utca, de tulajdonképpen nem történt semmi. Az újabb cél egy másik folyóirat, rangosabb folyóirat lett. Amikor ott is lehozták a versem, örültem, hogyne – de már nem volt nagy meglepetés. Az új cél egy idő után a Szép Versek, egy közös felolvasás X. Y-nal, majd természetesen az első kötet lett. 1999 nyarán, amikor összeállt az anyag, egy hosszú buszúton azt éreztem, akár el is pusztulhatok, mert már megvan, jelet hagytam, le van téve az asztalra a Mű. És amikor megjelent...? Ugyan, nem lett lerakva semmi komoly az asztalra. Csak egy újabb cél előzménye.

Ebbe bizony bele lehet fásulni. Csapongó, sodródó és tartatlan lehetsz tőle. Pályakezdő vagy, arannyá változik minden, amihez hozzáérsz, magabiztos vagy és világos, merre az előre. De a sok szakaszgyőzelem, bár szinten tartják az adrenalint, el is téríthetnek valami fontostól. Egy kérdéstől magától: mi a cél?

Ide (…) most képzeljük el bemásolva azt, hogy Ki kérdezett?, Karinthy Frigyestől. Zárójelben, mert bár az se mindegy, ki kérdezett, még nagyobb kérdés, hogy mit akarsz még (majd egyszer, ill. legjobban) megírni. Egyrészt teljesen természetes, hogy ezen nem gondolkodik egy 19 éves, első lépéseit frissen megtett alkotó. Másrészt viszont, és ez a jótanács ennek az írásnak a magva: ha már a pályád legelején kijelölsz egy távlati, nagyon távlati nagy célt, hosszú távon csak jót teszel magaddal.

A cél ne az legyen, hogy Kossuth-díj. Ne az legyen, hogy szerkesztő leszel egy folyóiratnál. Ne az, hogy összetegeződsz Réz Pállal. Végképp ne az, hogy te leszel Réz Pál. Hanem egy mű. Legyen kellőképpen őrült, úgyis egyre megvalósíthatóbbnak fog majd tűnni, ahogy megy az idő.

Olvasmányélményeim és az, hogy 21 évesen mintegy véletlenül belesodródtam a verses epikába, nekem nagyon hamar kijelölték azt, hogy honfoglalás-eposz. A magyar irodalom nagy ígérete, és hát ha valamit, akkor mi mást? Nekifutott Csokonai, Vörösmarty is, az egyik irodalmi hőskorunk fölött ott lebegett kimondatlanul mint egy állandó felhő. Azzal a gyönyörűségesen egyszerű címmel él bennem, hogy Honfoglalás. A kilencvenes évekbeli, zsibbasztó filmélménnyel megtűzdelt, poros, unalmas, korhadt, régen elült, megcsontosodott, senkit sem érdeklő téma. Zseniálisan reménytelen, ebben a műfajban tehát ma se tudnék izgatóbbat mondani.

Jó hamar a fejembe vettem, hogy meg kéne írni, mint ahogy, ugye, az ember azt mondja, hogy most hazamegyek, és megírom a Yesterday-t (©Szűcs Krisztián). Beváltani – vagy egy újabb érvényes kudarccal leporolni, megerősíteni ezt a hatalmas ígéretet. Huszonévesen természetesen csak az elsőben tudtam gondolkodni. Régi jó barátom, aki irodalomtörténész és ráadásul Petőfi korának szakértője, azt mondta egyszer: ugyan már, mégis mi a fenének kell nekünk egy honfoglalás-eposz? Pár évre lehűtött, rendesen lelombozott ezzel, de aztán szépen, természetesen, a maga tempójában visszajött ez a távlati cél, és elfoglalta a normális helyét.

Természetesen fogalmam sincs, mi a fenének kéne nekünk egy honfoglalás-eposz. Valószínűleg a legkevésbé se kell. Lehetne érveket keresni, illetve apróbb kérdésekre bontva elmaszatolni a főkérdést. Lehetne arról beszélni, mit üzenhet nekünk ma a népvándorlás kora. Miért volna alkalmasabb a mai irodalom arra, hogy megszülessen egy ilyen? Milyen allúziókkal kellene számolni? A mítosz vagy a történelmi tények honfoglalása az irány? Lehet-e csillogó-villogó-modern-vadonatúj nyelvet, sorfajt, poétikát találni egy ilyen témához? Lehet-e korszerűvé tenni egyáltalán azt, amihez ennyi leegyszerűsítő, buta és közhelyes mellékjelentés, sőt mellékjelentések egész máig ható kultúrája társul? Szükség van-e arra, hogy ennyire éles sziklaperemen egyensúlyozzon az ember, miközben a sikeres végigjárás se kecsegtet túl sok és azonnali jóval? Akárcsak a Ki kérdezett?-kérdésre, erre sincsen jó válasz, és nem is kell, hogy legyen. „Ha megválaszolom a kérdést, / nem marad semmim” – írja Lövétei Lázár László, és tényleg.

Mert nem a válasz a lényeg. Hanem hogy már most nagyon sokat köszönhetek a saját kis távlati tervemnek. Kipróbáltam és erőltettem a verses epikát, sok történelmi anyagot olvastam, hogy közelítsek, eközben pedig olyan dolgokra akadtam, amelyekre amúgy nem. Úgy saccolom, hogy a honfoglalással kapcsolatos könyvek túlnyomó részét sikerült már megszereznem az elmúlt húsz évben. Versformákat, sorfajtákat próbáltam ki azért, hogy megtudjam, melyik lehet majd a megfelelő forma. A szabadverset is, hiszen hátha. A távlati terv nem bezár saját magába, nem süketté tesz a külvilágra, hanem inkább kinyitja a világot, mert szereti váratlan helyeken kerestetni magát. Ha nyitott vagy és kíváncsi, akkor egy könnyűzenei vagy filmrendezői életmű teljes megismerése, kérdéseik, a válaszaik, a sikereik, a kudarcaik is közelebb vihetnek egy családregényedhez, az istenes költészet új alapművéhez, a magyar versnyelv radikális megújításához, a Mazeppa újrafordításához vagy a legvagányabb 21. századi mondókáskönyvhöz. A lényeg, hogy bátran mondd ki magadban: ezt tervezed, ezt vállalod. A távlati terv magabiztossá tesz, ezen az alapon állva pedig nyitottabb és kíváncsibb lehetsz, talapzatot ad ahhoz, hogy bátran ide-oda csapkodni és kísérletezni tudj.

A terveidet bármikor bármi felülírhatja, átütemezheti. (A honfoglalással például az történik ezekben az években, hogy nagyon érni látszik egy történészi paradigmaváltás az eseményeket illetően. Már ki-kijött néhány alapvetés, ami az új szemlélet jegyében készült, és hát ilyenkor azért érdemes várni – de hát ne tessék csodálkozni, ha az ember ilyen témát választ.) Na és? Akkor sincs semmi baj, ha végül nem írod meg.

Ugyanis simán lehet, hogy végül nem írod meg. És nem történik semmi baj. Pont azért, mert a felé vezető úton annyi mindent kipróbálsz és tapasztalsz és magadba vonzol, hogy bőven kárpótolva érezheted magad. Nem, talán sosem éred meg, hogy szólnak a kiadóból könyvhét előtt egy héttel, hogy megjött a nyomdából a Mű. De közben rád ragad mindenféle dolog, mint a mágnesre, és nem esetlegesen, nem véletlenszerűen bármi – hanem világosan látszik a munka, a keresés, az irány a megtorpanásaival, a zsákutcáival is. Hasznos, ha minden ilyen kínálkozó, eléd kerülő szituációban azt a bizonyos távlati tervet keresed, illetve hogy miként tudnád használni őket a hosszabb távú cél érdekében. Az elvileg következetlen rezgések világos ívvé rendezhetők. Na, az ilyesmit hívják életműnek.

Már nagyon korán, húszévesen építeni kezdheted.

Limerik – az apró nagyágyú

A formával való ismerkedéshez nem kell több, mint ami eleve benned van a népdalkincsünkből vagy a mondókákból. Ez a kezdőpakkod, és ezt mindenki megkapta. Nyilván nem alkaioszi strófával kell kezdened. Szép lassan, okosan vezesd bele magad. Intézd úgy, hogy legyen miért megszeretned, hogy élmény legyen az első pár lépés. Ha egyből a legnehezebbel kezded, utálni fogod.

A saját tippem az első lépésekre a limerik. Öt sor, játékosság, humor. Szerezz gyors sikerélményt. De azért mégse legyen túl könnyű. Úgy öt sor, hogy napokra való rágódnivalót ad. Függővé tesz. Mész a járdán, és azon töröd a fejed, mi lehet a megoldás. Mintha egyenlet lenne, minden limeriknek van egy megoldása. Csalhatatlanul felismered, ha kijött az eredmény, vigyorogsz, igen, megvan, megvan!

2002-ben Várady Szabolcs szerkesztésében megjelent egy Magyar Badar című limerikantológia, olyan volt, mint egy káprázatos lepkegyűjtemény, Tóth Krisztina, Varró Dániel, Havasi Attila és mások mellett a szerkesztő is szúrt bele igazi klasszikus, maradandó példányokat (keress csak rá Emesére...), és halálosan irigy voltam, hogy nem kértek tőlem limeriket. A limerik amúgy komoly dolog, már a fülszöveg is eligazított benne: Franciaországból eredő, Angliában kivirágzó, a prüdériát pöcögtető, olykor azt témává tevő értelmiségi játék, valóságos mozgalom – és legyen is elég ennyi a szakmaiságból, mert ez itt most érdektelen. A lényeg, hogy milyen csodálatos edzőpartner a limerik egy pályakezdő számára. Kb. így is fogok beszélni róla, kifejezetten nem szakmásan, mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, ugye.

Ha a haikut korábban a költészet ropijának neveztem (kaptam is egy kedves-jogos dorgálást érte egy barátomtól), akkor a limerik a pogácsa. De most negatív él nélkül – mert hát micsoda isteni is tud lenni egy gőzölgő tökmagos pogácsa!

Kevésszereplős az egyenlet, viszont ez a pár komponens hihetetlen sok variációs lehetőséget nyújt. Vegyünk egy főhőst, történjen vele valami. Valami ocsmányság, ha kérhetem. Amit vagy nagyon élvezett, vagy a legkevésbé. Vagy csak akarta az ocsmányságot, teljesen mindegy. A dolgot vagy egyértelműen írd le, vagy prűd virágnyelven, vagy bután, vagy... tudod mit? Akárhogy. Csak ne beszélj mellé, ne hívd érintkezésnek a baszást, de még szeretkezésnek se hívd – ha megteszed, úgy tedd, hogy legyen az is humorforrás. Van olyan is, hogy a hősünkkel megesett (nem megesett) dolgok egy helyszínhez kapcsolódnak, egy településhez, aminek rendes, rímképes neve van, gyorsan tedd is be az első sor végére. Volt egy úr, lakhelye Rimaszombat. El van indítva a dolog, lehet gondolkodni a válaszrímen (riha szophat...? őőő... nem tudom), de erre muszáj lesz majd ráemelned még egyet, mert a limerik végére be kell ütni a mindent vivő harmadik rímet. És közben van egy belső sorpár is. A titkos motor pont ez a belső, hármas-négyes sor, ezek többnyire rövidebbek, így a rímre nagyobb figyelem esik, muszáj minimum hibátlannak lenni, de inkább legyenek zseniális.

Ó hát ez nem tűnik könnyűnek. Viszont! Ez a Tökéletes Rím Üldözése munkacímű akció képes úgy vonzani, mint egy fekete lyuk, hogy mást ne mondjak. Észre se veszed, és benne vagy. És amint benne vagy, és sikerül valami, az nagyon hamar mutatkozik (hiszen rím, hiszen pajzánság), viszont máris látod, hogy itt a következő meccs, a következő rím – és muszáj ráemelni az előzőre. Nincs megállás. Egészen az ötödik sor végéig.

Olyan ez, mint a csuka fogsora. Ha megfogott, vagy befelé, vagy sehova.

Természetesen, mint minden versformát és sorfajtát, a magyar költészet ezt is képes volt domesztikálni, sajáttá tenni. (Amit a haikura mondtam, kb. úgy értettem, hogy a magyar haiku nekem szinte mindig megúszós, sokat sejtetős, fontoskodó blöffnek tűnik – de egyúttal nem vonnám kétségbe az eredeti japán kultúrkörben betöltött, szinte szakrális jelentőségét.) Ahogy Dévénynél betört a limerik, a nyitósorok lüktetésében máris megjelent a magyar ütem. Abból a sima ötös jambikus sorból, hogy „Volt egy úr, lakhelye Sárospatak”, igen könnyen lesz 3/3/4-es szerveződésű ütemhangsúlyos. Elég erőszakos a magyaros verselés, ha az első sort a saját nevére veszi, átveszi az irányítást. Ha a második vagy ötödik sort megpróbálod jambikus-nyugat-európai ritmus szerint írni... hát próbáld ki, olvasd fel társaságban, és figyeld meg, mennyire nem működik.

A magyar limerik, pont mert rövid, pont mert játékos, pont mert erősen rímalapú (és mert leggyakrabban más-más hosszúságú sorok alkotják, amelyeknek más a ríme is), gyerekkorunk mondókáinak világát idézik, és szerintem ezért érdemes ezzel kezdeni a verstannal való megismerkedést. Amiben, mint mondtam, nagyon fontos a gyors sikerélmény, mert sajnos a verstan maga nem tud, nem képes végig élvezetes és játékos lenni, így legalább a rávezető-bevezető szakasz legyen az.

Szóval: mindenki ismeri a mondókákat, a gyerekverseket, azok váratlan húzásait, olykor bájos következetlenségeit, lazaságát, frappáns befejezéseit, illetve azt, hogy egy percig se kell komolyan venni. Pont ezt kapjuk a limeriktől, de úgy, hogy ezzel mégis csak amolyan komolyan vehető, irodalmi mezőn dekázgatunk.

Ott van a helységnévtár: elképesztő magyar településnevek vannak, mindegyikre lehet limeriket írni. De hiába sikerül jó rímet írni egy településnévre, hidd el, hogy még annál is lehet jobbat írni. Mert a magyar szókincs már csak ilyen, mindegyik rímnél lehet még jobbat. A történelmünk úgy alakult, hogy még annál is több helységnevünk van, amit gondolunk. (Tizenöt éve gondoltam egy egész saját limerikkötetre is, még úgy is, hogy emlékeim szerint egyetlen limerikem se jelent meg soha. Az lett volna a címe, hogy Hatvannégy vármegye limerikjei – szerintem olyan közönséget is elértem volna ezzel a címmel, akiktől tulajdonképpen félek.)

Amit észrevétlenül nyersz a limerikkel: öt soron belül, azaz igazán átlátható terepasztalon ismerkedsz meg a versformában való szövegalkotás egyik alapvető intézményével – azzal, hogy Tetris. Hogy ez egy kombinatív szövegalkotó játék. Azonnal látod, hogy akár ha csak kihúzol egy „és”-t a negyedik sorban, milyen könnyen képes felborulni a versike dramaturgiája. Vagy hangulata. Vagy jelentése. Eltolódnak a súlypontjai. Vagy, mondjuk, lehetetlen helyzetbe kerül a második sorod. Kihúzol egy vesszőt – és jaj. Mint amikor a Mont Blanc tetején megmozdul egy csipet hó, félóra múlva pedig odalent eltűnik egy birodalom.

A másik nyereség a rímelés. Észreveszed, hogy egy rímválasz, ami működni képes záróként, béna lehet belsőként. Vagy: ami működni képes az 5. sor végén, az nem hangzik olyan jól a 2. sor végén, pedig ugyanarra a hívóra jön válaszul. Úristen, miért van ez? Aztán: hogy a rendszerint rövidebb belső sorpár esetében esélyed sincs blöffölni vagy csak négyes alára hozni a rímet. Rájössz a rímelés alapjaira: min. két szótagig illik stimmelnie a ritmusnak és a magánhangzóknak – viszont nem minden mássalhangzót visel el minden mássalhangzó a rímpárban. Ezek a szakmai tapasztalatok, de itt megtanulhatod azt is, hogy nem minden a szakma és a szabályok tiszteletben tartása, mert bármelyik pillanatban, váratlan helyről beugorhat a zseniális rím.

És ez érvényes minden alkotói folyamatra. Azaz: szakmai alapok mesteri elsajátítása + a horgászbot állandó stégen tartása, hiszen nem tudhatod, mikor ír felül bármilyen szakmai szabályt az Ötlet. Amit nem lehet tanulással hívogatni, hanem vagy jön, vagy nem. A limeriknél előfordul, hogy annyira jó rím ugrik be, amiért érdemes az egész verset újrahuzalozni. Dilemmák, választások, rontások, zsákutcák – mindez nagyon élvezetesen.

Azt terveztem zárlatként, hogy írj 1 zseniális, 10 jó és 100 rossz limeriket, de ez hülyeség. Mert nincs rossz limerik, maximum megoldatlan. Ezek amúgy a tanulás szempontjából fontosabbak, mint az a bizonyos 1 darab zseniális.

És ha megvagy velük, felkészül: a rondó.

Gyakori kérdések 2.

51.

Mikor van kész egy vers?

1. amikor úgy gondolod 2. amikor elküldöd, elfogadják, megjelenik lapban 3. amikor megjelenik könyvben 4. amikor folklorizálódik, és lagzin (másén) hallod megzenésítve 5. soha a büdös életben.

52.

A negyedik pont gyakori?

Nem ismerek olyat, aki átélte. Vagyis igen, zenészt.

53.

Átírhatom évekkel később egy, már közölt versemet?

Én nem szeretem, de van rá példa, és mindenki azt csinál, amit akar. Tény, hogy később nagyobb lesz a rutinod, és jobb eszköztárral tudod a térdedre venni az adott verset.

54.

Mennyire számítanak a kapcsolatok, lehet érvényesülni, ha senki sem “fogja a kezem”?

Ne legyen igényed, hogy fogják a kezed. A pálya legelején egy-egy váratlan irányból kinyújtott kéz nagyot tud emelni mindenkin, önbizalmat hozhat, figyelmet, ez pedig segíthet irányba állítani kicsit, amit írsz. De nem érdemes várni erre, vagy jön, vagy nem. A kapcsolatok bizony fontosak, de nem szabad bekalkulálni, mint ahogy azon se szabad rágódnod, ha nem ismersz senkit, mert az az írás rovására megy, keserű leszel és irigy. Csináld, amit csinálsz úgy, ahogy tudod, aztán majd minden megoldódik magától.

55.

Mennyire számít a tehetség, mennyire a szorgalom?

Korábban azt gondoltam, elég a tehetség, most egyre inkább látom a szorgalom fontosságát.

56.

Mi változtatta meg a véleményed?

Azok a zsákutcák, amikből pont hogy szorgalommal, seggeléssel tudtam kijönni, és nem varázslással, bármennyire is szerettem volna varázsolni.

57.

Honnan tudom, hogy jó úton vagyok?

Ha nem csak meg akarod írni, de kifejezetten, őszintén kíváncsi is vagy a következő versedre, akkor biztos jó úton vagy.

58.

Megtervezhetem, hogy miről fogok írni?

Persze, bármit megtervezhetsz. De hagyj teret a rögtönzésnek is, abból a zsákból pont ugyanannyi jó mű származik.

59.

Ha igen, nem lesz a nagyon akarástól túl „izzadságszagú”?

Egyrészt dehogynem, simán. Másrészt azt is meg kell tanulnod, hogy ezt elkendőzd. Harmadrészt pedig igen, azt is meg kell élned, hogy erőlködéssel előállíts valamit, ami nem jó.

60.

Modoros manapság valakinek ajánlani verset?

Nem.

61.

Meddig hatásos egy vers, mikortól hatásvadász?

Ezt nem lehet szabályokkal leírni. Ha mutatsz egy verset, meg tudom mondani a véleményem. De az attól még csak egy vélemény a sok közül. Szóval neked kell érezned. Amit más versében hatásvadásznak tartanál, mindenesetre ne írd le.

62.

Mi jellemez egy fűzfapoétát?

Ezen még nem gondolkodtam, de talán az, hogy nem figyel. Úgy tűnik, mintha csak magára figyelne, de valójában magára se figyel, mert nem látja magát se időben, se térben, se mások kontextusában.

63.

Mennyi idő alatt lehet kitanulni a szakmát?

Soha nem lehet eléggé kitanulni. A verstan alapszintje 2-3 hónap. Az irodalmi életen belüli magabiztosság 5-6 év. Illetve: túl kell jutni egy kudarcon, és ki kell jönni belőle.

64.

Mit foglal magába az a „magabiztosság”?

Hogy tisztában vagy vele, mi sikerült és mi nem sikerült azok közül, amiket írtál. Illetve hogy mindkettőt merd nyilvánosan annak nevezni, ami.

65.

Megéri iskolákban/egyetemeken/kurzusokon írni tanulni?

Szerintem nem lehet iskolákban/egyetemeken/kurzusokon írni tanulni.

66.

Miért?

Mert mindenkinek saját tanrend/edzésprogram járna, és ez lehetetlen, illetve csak a személyes, négyszemközti kapcsolatban látom lehetségesnek.

67.

Más a helyzet, ha forgatókönyvíróként is szeretnék tevékenykedni?

A szakmai alapokat minden pályán meg lehet tanítani iskola-jelleggel, de az egyéni kvalitások legjobb kihozásához szerintem nem katedra kell, hanem az, hogy valaki csak veled foglalkozzon.

68.

Van ajánlott szak, ami nem közvetlenül az írással foglalkozik, mégis nagyban elősegítheti azt?

Személye válogatja. Valakinél a szociológia, valakinél a régészet. Másnál a biológia, megint másnál a képzőművészet. Mindenben meg lehet találni azt, ami inspiráló.

69.

Lehet szerzői oldalam a közösségi portálokon?

Miért ne lehetne?

70.

Mire kell figyelni, mik a hátrányai?

Hátránya a stressz. Jön-e lájk, nem-e. Mennyi. Másnak mért annyi. Az ottani értékelések nem a valóságot jelentik. És egy-egy kivételtől eltekintve még csak minőségi értékelést nem jelentenek. De ezt nem lehet csak úgy beállítani az agyadban. Megtalálnak őrültek. Olykor olyan hangulat áll be, hogy muszáj megszólalnod olyan tárgyban, amiben nem akarsz. Stressz. Frissítgetés. Esélytelen elvonulni. Tulajdonképpen a munka része lesz. És az baj. Előnye pedig: az olvasóid szeme előtt vagy.

71.

Nem torzul a személyiség, ha az ember mindig szem előtt van?

Már attól is torzul a személyiség, ha reggel kinyitod a szemed. Csináld ésszel, óvatosan, és vigyázz magadra.

72.

Elküldhetem folyóiratnak a versem, ha már megosztottam valahol?

Elvileg a Facebook nem nyilvános fórum, ha privát oldalon teszed közzé a verset. De így se küldd el, ha már egyszer kitetted. A folyóirat azért fizet neked pénzt, mert azzal honorálja, hogy az az adott szöveg náluk jelenik meg először.

73.

Sokan a folyóirattal együtt osztják meg, úgy illik?

Elvileg oké, de nem illik befotóznod a folyóirat lapját. Ez ugye azt jelenti, hogy aki a te versed miatt venné meg (elvileg) a lapot, az köszöni szépen, már nem veszi meg. Úgy csinálnám, hogy egyrészt a megjelenéskor kiírnám, hogy megjelent X című versem Y folyóirat mostani számában, aztán várnék a következő szám megjelenéséig, és akkor tenném ki a folyóiratoldalról készült fotót. Így elegánsabb.

74.

Írjak mindennap, vagy csak ha van “ihlet”?

Mindenki máshogy csinálja, de valamilyen szinten minden nap legyél kapcsolatban a betűkkel. Amikor nem írsz, olvass. Van olyan pályaszakasz is, amikor tanácsos minden nap írni (pl. az alkotói válság idején), de néha költőibb dolog csak simán kinyitnod az ablakot.

75.

Vannak ajánlott ujjgyakorlatok?

Hogyne, a könnyű, rövid, frappáns, vicces versikék sokat segítenek a kedélyállapotodon és az önbizalmadon, és nem is kell megmutatnod őket senkinek. Ott van erre a limerik vagy a rondó, ezek, ha jól sikerülnek, hamar visszaadják a befektetett energiát.

76.

Kell forrásmegjelölés, ha idézek valakitől a versben?

Ha pontosan idézel, valahogy jelezd, dőlt betűvel, ajánlással vagy mottóval.

77.

Meddig intertextualitás, mikortól plagizáció?

Ott a belső iránytű, bízz benne. A pálya elején természetes, hogy agyonnyomnak a hatások, ki se látsz alóluk, és nem látsz rájuk. Évek múlva veszed csak észre, hogy X. Y. életművét folytattad ahelyett, hogy a sajátodat kezdted volna el.

78.

Ha – tegyük fel – sci-fi versciklusba kezdek, kell írnom útmutatót az elejére, vagy majd rájön a dolgokra az olvasó?

Ne nézd butának az olvasót, de ne is várd tőle, hogy perverz kíváncsiságot érezzen: nem fog vért izzadni azért, hogy megérthesse a sci-fi versciklusodat.

79.

Honnan tudom, hogy jó a cím?

Hogy nem tudnál neki jobbat adni.

80.

Mit tegyek, hogy jó legyen?

Egészítse ki, nyissa ki, csapja le, adjon hozzá, adjon nevet neki, jelentse, működtesse a verset. Nem egyszerű. Néha meg pofonegyszerű, beugrik, és működik.

81.

Műfordításnál mennyire érdemes bírnom az adott mű nyelvét, hogy le tudjam fordítani?

Sok nagy műfordítónk dolgozott nyersfordításból, és valamilyen szinten lehet így dolgozni. Viszont azért csak tudd a nyelvet.

82.

Mennyire lehet/legyen pontos a fordítás?

Szerintem a fordítás: új magyar mű. Amikor fordítottam (nyersből, verses drámát, egy-egy verset), mindig úgy éreztem, hogy az enyém. Mert az én technikai megoldásaim, gyötrelmeim, ötleteim voltak benne. Az eredeti mű a születésének apropója. Természetesen kövesse, amennyire csak lehet, ezért fordítás. De a fordítás sose lehet tökéletesen pontos. A Vándor éji dalának van vagy ötszázhúsz magyar verziója. Ha mindet elolvasod, abból tudod, és abból is csak kisakkozni tudod az eredetit.

83.

Milyen szerzőkkel érdemes kezdeni?

Ha fordítani akarsz, szerintem régi költőkkel kezdd, mert akkor megköt a forma, és több fegyelmet tanulsz. Aminek hasznát veszed a nem formás versek fordításánál és a saját versek tekintetében is.

84.

Mi a kötetkiadás folyamata?

Megírod, elküldöd, vársz, elfogadják, vársz, aztán vagy megjelenik, vagy nem.

85.

Ez mennyi időt foglal magába?

Mindegyik eset más, de itt évekről beszélünk, nem hónapokról, mint a folyóiratmegjelenésekkel kapcsolatban.

86.

Ha már elfogadták, mi szabhat mégis gátat a kiadónak?

A pénz vagy a sűrű kiadói program.

87.

Hány darab vers tesz ki egy “kötetrevalót”?

Változó. 20-tól 200-ig. Egy átlagos verseskötetben 40-60 vers van.

88.

Hogyan állítsak össze egy kötetet?

Mindenféle módszer van erre. Van, hogy a kötet elkezdi írni saját magát, mert olyan íve vagy egységes hangja-világa van, ilyenkor gyakran saját maga rendel-írat verseket saját magába. Azaz megvan előbb a koncepció, néhány kiszögelléssel, fent van a tető a házon, és a feladat: a falakat berakni, megírni a hiányzó, illetve a koncepcióba passzoló verseket. A másik verzió: érzed, hogy megvan a kötetnyi vers, a meglévő halmazt kezded csoportosítani-vizsgálgatni-rendezgetni, és ezekből kell összehoznod egy dolgot. Ez már nem építészet, inkább szobrászat, itt az anyag adott, megvannak a téglák, csak még nem világos, mit raksz ki belőle. Ennél a verziónál segít egy cím, ami valahogy ott lebeg az anyag felett. Egy jó cím elirányít, fazont ad a versállománynak – és ha vannak lyukak, akkor lehet még írni bele. Volt, hogy tematika-versvilág szerint bontottam a verseket 2-3-4 csoportra, így máris csak 12-15 verssel kellett dolgoznom, ezeket raktam sorrendbe, ennek az egységnek is lehet címet adni (cikluscím). Ami nem passzolt bele, átraktam másik ciklusba, hátha megbolondítja azt a másik ciklust, felfrissíti. Előfordul, hogy pont azért jótékony az ottléte, mert nem passzol bele. Röviden, nagyon röviden ennyi.

89.

Mennyire számít a versek sorrendje?

Nagyon! Jézusmária, nagyon! Ha Ady 1906-os verseskötete nem a Góg és Magóggal kezdődött volna, ma máshogy hívják az Egyesült Államok elnökét. Nagyon nem mindegy, hogyan köszönsz be. Főleg ha egy első kötetről van szó. Elképesztő fontos az első három vers. Kiemelt helyek még a ciklusnyitó, ciklusmásodik és -záró, illetve cikluscímadó versek. Ilyen módszerekkel ki tudsz emelni vagy 10-15 verset a kötetből. Ezek vagy önmagukban is megálló, erős darabok, vagy a kötet egészének értelmezése, hangulata szempontjából fontos versek legyenek.

90.

Mennyire csaponghatnak tartalmilag a művek a kötetben?

Erre nincs szabály. Bármi jó, ami jó. Olykor egy váratlan és következetlenül érkező versnek is megvan a maga áldásos funkciója a köteten belül.

91.

Ki dönt a könyv borítójának kinézetéről?

Elvileg a kiadó, de fontos, hogy neked is tetsszen, úgyhogy biztos mutatnak pár tervet, illetve megkérdeznek előtte, van-e ötleted. Nem zárkóznak el.

92.

Ki dönt a majdani áráról?

A kiadó. De figyelj csak, ezzel ne foglalkozz. Tök mindegy, mennyi az ára. Ha 2500Ft, nagyjából annyian fogják megvenni, mint ha 1500 lenne. Nehogy erre fogd majd, ha nem fogy! Fogd arra, hogy pályakezdő költő vagy, és ez az első köteted.

93.

Mennyi az átlag eladott példányszáma egy kötetnek?

Erről nem tudok pontos adatokat. De ha az első könyvedből eladnak százötven-kétszázat (nem fognak), elégedett lehetsz.

94.

Mekkora körülbelül a kortárs verseket olvasók tábora az országban?

Definiáljuk azt, hogy vers. Ha a kampányban egy politikai párt azt írja a plakátra, hogy “talpra magyar, hí a haza”, akkor a plakát közönsége minek minősül? Minek minősül a Mizu közönsége – miután a dalszövegben a költészet fogalmi körébe tartozó technikai megoldások vannak? Versfogyasztónak minősül egy Hiperkarma-rajongó, ha versként olvassa a dalszövegeket? Vagy létezik egy definiálható, könnyen meghúzható határ a Mizu és a Hiperkarma között? Nem, csak van, amit költői dalszövegnek tartunk, és van, amit nem. A kereskedelmi rádiók mindegyikében elhangzó mindegyik dalszöveg használ a költészet technikai eszközei közül valamennyit, az számít? Vagy kortárs versolvasónak csak a kortárs költők által megírt verseskötetek vásárlóit, esetleg az irodalmi folyóiratok olvasóit tartjuk? Mernéd a Facebook-oldaluk lájkolóinak száma alapján legnépszerűbb élő költőink minden rajongóját kortárs versolvasónak nevezni? Annyira-annyira összetett a kérdés. De segítek, hátha mást akartál kérdezni: nincs akkora ez a közeg, hogy eltartson téged piaci alapon, sose volt akkora, ma sincs akkora, és soha nem is lesz akkora. Ha mégis, akkor az nem nettó versfogyasztó közeg, hanem valamiért divatos lettél, mondjuk egy más műfajban végzett munkád eredményeként (könnyűzene, színház, gyermekirodalom stb.) is. Néhány ezres, tízezres közegről beszélünk.

95.

Érdemes egy napi „munkarendet” felállítani?

Ha komolyan akarsz foglalkozni ezzel, akkor igen, itt kezdődik. A munkarendbe beletartozhat az is, hogy most X ideig nincs munkarend, mert mondjuk utazgatsz, csajozol, innen hozod az energiát. De ha bármi tudatosság van, annak inkább csak a hasznát fogod érezni.

96.

Hogyan fogalmazzam meg a levelet a kiadónak?

Ugyanúgy, ahogy a folyóiratnak. Ne a levélbe írd bele az eddigi közléseidet, hanem a levél mellett egy külön publikációs jegyzéket, cv-t is írj.

97.

Hogy néz ki egy költő/író CV-je?

Név, cím, születési hely, évszám, végzettség, elérhetőség. Iskolák, kötetek, ösztöndíjak, díjak, kutatási-érdeklődési terület. Nyugodtan beleírhatod a versközléseket is, melyik lap melyik év, melyik szám, verscím. Aztán ahogy hízik a lista, úgy módosulnak az arányok, ezek kikerülnek, bekerülnek más dolgok. A “szenet loptam a ferencvárosi pályaudvarról”, illetve a költői célom a világ pontos leképezése-jellegű mondatokat és ars poeticákat én legalábbis utálom, de más szereti, úgyhogy tényleg írj olyat, amivel jól érzed magad. Mindenesetre ne fecsegj a cv-dben, hanem adj adatszerű tájékoztatást magadról, hiszen ez a lényeg, nem az önmegvalósítás vagy az utókornak szánt üzenet.

98.

Meg lehet élni az írásból?

Alapvetően nem szokás megélni tisztán írásból, még a prózaírók legnagyobb részének esetében se. A legtöbb író-költő, akinek az irodalom adja az egzisztenciáját, az írás mellett szerkeszt, újságot ír, társműfajokban is jelen van (színház, zene), fellép, tanít. Bár természetesen vannak olyanok is, akiknek elég az írás. Ne is foglalkozz ezzel a kérdéssel, mert ha túl sokat foglalkozol vele, ahogy mennek az évek, sok-sok kínálkozó lehetőség mellett mész el kukán és csukott szemmel, ha erre a hülyeségre figyelsz. Fejleszd magad, és folyamatosan dolgozz, a többit majd fentről intézik.

99.

Hányszor tudok jóllakni egy publikációs díjból?

Ha a levonások után a kezedbe kapsz 6-8-10 ezer Ft-ot egy versközlésért, abból az egyetemi menzán néhányszor meg tudsz ebédelni, utána még belefér egy kávé is.

100.

Komolytalan lesz-e egy vers a szlengtől?

Dehogyis! Minden attól függ, hogyan csinálod. Lehet olyat írni, ami elviseli, megtartja a látszólag idegen nyelvi regisztereket, illetve sajáttá tudja tenni őket.

101.

Lehet mögöttes tudás, verselmélet ismerete nélkül is jó verset írni?

Miért ne lehetne? Ha a mögöttes tudásba beletartozik a költői hagyomány maga, akkor viszont érdemes ide kitenni egy lábjegyzetet. Mert igen, alapvetően lehet írni bármit, csak kérdés, a hagyomány nem ismeretével szabad-e bármilyen szakmát művelni. Szerintem lehet, de nem illik, illetve rosszat teszel magaddal, ha lemondasz a tájékozódásról.

102.

Mik azok a rossz rímek?

A rím, ha nagyon lecsupaszítjuk, sorvégi összecsengést jelent, tehát ha összecseng, lényegében működik a dolog, de azért a rímelésnek is vannak szabályai. Ezek jórészt hangtani szabályok, amelyeket magad is felfedezhetsz. Szerintem illik úgy intézni, hogy az összecsengő részek a ritmusukat tekintve legalább két szótagig stimmeljenek (értsd: a kutya nem rímel arra, hogy kútja), illetve a magánhangzók is passzoljanak egy-két hang hosszúságban. A ragrímet lehetőleg kerüld, vagy ha nem kerülöd, kapjon funkciót, utaljon a népköltészetre, a magyar költészet ragrímes korszakára, szólítson meg valamit abból az időből – vagy egyenesen alkosd meg vele az új évszázad magyar költészetét. Az elkopott rímeket szintén kerüld: a virág-világ, halál-talál, életben-véletlen rímpárok túlságosan tukmálják magukat, ezek kb. mindenkinek eszébe jutnak tizenhat évesen. Mindezek mellett minden ilyenre, amit leírtam, tudnék cáfolatot is mondani, azaz ezek nem kőbe vésett szabályok. De a magyar nyelvvel szerencséd van, a nyelvünk szerkezete és szókincsállománya lehetőség teszi, hogy korlátlan számú rímet találj valamire, úgyhogy élj a lehetőséggel. Amúgy ha nem megy, nem muszáj rímelni. Viszont ha csinálod, csináld jól.

103.

Ha egyszer abbahagytam az írást, előjöhet még valaha?

Igen!

104.

Az Instagram-költők igazi költők?

Minden költő igazi költő. Gondolom, "igazi költő" alatt azt érted, aki verseket ír, azokat folyóiratban közli, könyvei jelennek meg, illetve szeret ingben, könyvespolc előtt fotózkodni, cigarettával vagy alkohollal a kézben. Az Instagram-költők nem ilyenek, ez tény. Miért ne lehetne költő az is, akinek mások az eljutási csatornái? A kérdés szerintem az, hogy ezzel a fogalommal, hogy költőség, költészeti hagyomány, mit kezdenek. Eltérnek-e a megszokottól, meg akarják-e reformálni, megszakítani, kinevettetni, megváltoztatni, megtörni, felfrissíteni (ez mind-mind érvényes aktus) – vagy csak egyszerűen nem ismerik ezt a hagyományt, hanem leírják, ami kijön a fejükből, és azt kiküldik a netre lájkoltatni? Mert akkor nem részei ennek a hagyománynak.

105.

Törekedjek arra, hogy „píszí” legyek, vagy aki akarja, úgyis meglátja bennem az ördögöt?

Ne törekedj arra, hogy más legyél, amilyen vagy. Van, akiknek ha megfeszülsz, akkor se leszel elég jó soha az életben, a nekik való megfelelést simán iktasd ki az életedből. Inkább foglalkozzanak veled ők, mint te velük. Van idős költő-szerkesztő, akinek már vagy hatszor bemutatkoztam életemben. Hetedszer is be fogunk mutatkozni egymásnak, és nemrég elkezdtem élvezni.

106.

Van jelentősége az önpromónak, vagy a marketing a kiadó dolga?

Van. Nem mindegy, hogy mit sugárzol magadról. A kiadó munkáját is megkönnyítheted-megnehezítheted az online jelenléteddel.

107.

Hogy kell felolvasnom a versemet?

Amikor először hallottam (kb. húszévesen) Varró Dánielt felolvasni, úgy éreztem, hogy végem, lehetetlen olyan jól átadni az anyagot, ahogy ő teszi. Az idő persze meghozza a gyakorlatot, megismered magad, tudod, milyen testhelyzet a jó, milyen tempó, hol kell szünetet tartani stb. De úgyse lehetsz olyan jó soha, mint egy színész – aki ezt egyetemen tanulja. Aztán ahogy hallottam egy-egy darabban, ahogy színészek mondják egy-egy versbetétemet, a legtöbbször volt valami hiányérzetem. Amikor én olvasok fel valamit szerintem tökéletesen, az meg másban kelt hiányérzetet. Ritka az, amikor win-win a helyzet. Valami mindig elvész, valami meg csak ott jön ki igazán. Más arca lesz egy versnek, ha nem a szerző olvassa fel, de ha a szerző olvassa fel, akkor se lesz olyan, amilyennek belülről hallja. A felolvasás lényege tehát marad a termékbemutató, megmutatod a képedet és kedvet csinálsz a szöveghez, amit valamilyen szinten szintén bemutatsz. Ne várj tőle mást vagy többet. Azért néhány dologra figyelj. Lassan, mindenképp lassan és tagoltan olvass. Ha elrontod, és mondjuk a verskezdet után 4-5 sorral jársz, még érdemes visszamenni az elejére. Másképp a rontást a mondat elejétől kezdve javítsd ki. Mindenképpen figyeld, amit a többiek olvasnak, legyél rajtuk. Ha lehet, papírról olvass. A papírjaidat előre rendezd el, mert nem illik más felolvasása közben lapozgatni (na jó, kicsit talán, a tapsok alatt). Ha iszol, bizonyos mennyiség előtt hasznos, mert oldja a feszültséget és gördülékenyebben olvasol. Bizonyos szint fölött viszont tilos, mert a versnél erősebb üzenet lesz, hogy ittál. Tessék kitapasztalni, hol vannak a határaid.

108.

Számít-e a költőnél, mint például egy előadóművésznél, a kinézet?

Nem.

109.

Lehet egyszerre több műfajban alkotni (slam, versek, regény, novella stb.)?

Természetesen. Sőt kifejezetten hasznos, ha az ember kipróbálja magát másik poszton, mert abból sokat megtud magáról, és inspirálóak is lehetnek egy másik műfaj tapasztalatai. Viszont ezeket az inspirációkat mindig valahova forgasd be. Szerintem nagyon fontos, hogy válassz ezek közül magadnak főműfajt, kedvencet, amiből nem adsz le, amiből nem alkuszol. Ami meghatároz, ami arcot ad neked is, illetve a többi műfajban mutatott teljesítményednek. Ha azt mondod (azért ez a példám, mert én történetesen ezt választottam...), hogy a vers élvez prioritást, akkor arra nagyon-nagyon kell figyelned. Lehet rossz versed, rossz köteted, de olyan, amin érződik, hogy nem halsz bele, hogy sikerüljön – egyszerűen nem lehet. Nem jó szerintem az, ha amolyan szöveggyárosnak, általános szakembernek gondolnak, aki mindenhez ért. Valamihez érts nagyon, azzal kelj és feküdj, és a többi, amiben kipróbálod magad, legyen portya, pénzkeresés, kíváncsiság, kikapcsolódás, inspirációgyűjtés.

110.

Van olyan, hogy a szerkesztő elront egy verset?

Sajnos előfordult, hogy amikor szerkesztő voltam, úgymond rossz edzésprogramot javasoltam valakinek, erőltettem például a formát. Inkább fogalmaznék úgy, hogy eltérítettem valakit a normális útjától egy olyan időszakban, amikor inkább dicséretre volt szüksége, illetve arra, hogy azt írjon, amit akar, és előbb szerezzen önbizalmat. A szerkesztővel sokféle együttműködés elképzelhető. Volt olyan szerkesztőm, aki közeli barátom volt, és kocsmázás közben dolgoztunk. Volt olyan, aki alig javasolt egy-egy dolgot a versekbe. Egy jó szerkesztő szerintem akkor se ronthat bele a versbe, ha amúgy rosszat javasol, mert nem a szöveg a lényeg, hanem hogy a szerző jól érezze magát a saját szövegében, sajátjáénak érezze és elégedett legyen vele. Ha túl sok a jövevény ötlet vagy külső javaslat, előfordulhat, hogy a szerző nem teljesen érzi magáénak - és ezt a szerkesztőnek észre kell vennie, és visszavonulnia. Ha a bizonytalan szerző nem érzi ezt a pillanatot, és nem nyom stop-gombot, akkor a szerkesztőnek kell ezt éreznie.

111.

Mikortól nevezhetünk valakit költőnek?

Szép kérdés. Annak idején szerdán és szombaton volt versrovat a Népszabadságban. Egy egész nemzedék láthatta a verse alatt ezt: “X. Y. költő (születési évszám), kötete még nincs”. Szerintem nem volt prolematikus, hogy abszolút pályakezdőket költőnek hívnak. Ez leginkább egyszerűsítés, műfajmegjelölés, nincs presztízs-jellege egy ilyen megnevezésnek. Onnantól kezdve lesz, ha azt kérdezzük: mikortól nevezheti magát valaki költőnek? A költő szónak most már van egy fura patinája, a szakma általános, köznyelvi megnevezése sokkal inkább az, hogy író. Ha valaki ehhez képest akarja magát költőnek nevezni, akkor legyen világos, hogy ezt miért teszi.

Gyakori kérdések 1.

Olykor banális, olykor hajmeresztő kérdéseket kaptam, amikor versszerkesztő voltam. Nem egyszer kuncogtam rajtuk, aztán rájöttem: miért, nekem jobb kérdéseim lettek volna 18 éves koromban? Dehogyis. Egyik kedves fiatal költő ismerősömet, aki még az első közlés előtt áll, megkértem, hogy akkor rajta: meg se álljon száz kérdésig. Többfordulós, visszakérdezős levelezés kezdődött, és közben többszörösen meggyőződtem róla: nem, nincs rossz kérdés, legfeljebb nincs fórum, ahol bátran fel lehet tenni a magától értetődő, bizonyos kontextusban tényleg butának ható kérdéseket. Mert mindenki retteg attól, hogy zöldnek nézik, és hát akkor inkább meg se kérdezik. Íme, itt az első rész, bízom benne, hogy lesz, akinek segítenek a válaszaim. Természetesen minden válaszom: vélemény – én így, más meg máshogy tudja, gondolja, javasolja, és ez így helyes.

Hogyan illik/kell egy folyóiratnak, szerkesztőnek írni?

Röviden. Magázva. Tőmondatban bemutatkozol, hol születtél (nem fontos), hányban (fontos), hova jársz (nem fontos), hol közöltek eddig (nem fontos – és háromnál több lapot-folyóiratot ne írj), meg hogy bizalommal küldöd, jó napot.

Mit írjak az e-mailben a levél tárgyának?

Vers, versek.

Hány darab verset küldhetek legfeljebb egy lapnak?

Attól függ, milyen versek azok. Kettő-hármat. Háromnál többet csak akkor, ha azok kifejezetten rövid versek. Rövidnek itt a maximum 10-12 soros verset értem. Egyet csak akkor küldj, ha erős-ütős-emblematikus, és úgy érzed, maga mellett nem tűr meg másikat. Mindenképpen egy közös fájlba tedd az összeset. Amit pedig semmiképp ne csinálj: hogy amolyan sokverses bemutatkozó pakkot állítasz össze. 20 csatolt fájllal. Legyen 1, azaz egy fájl, benne 2-3 vers, és kész.

Van minimum terjedelmi követelmény?

Létezik zseniális egysoros vers, volt már erre példa. De szerintem pályakezdőként ne ezzel próbálkozz. Ha rövid (mondjuk 5-10 soros verseket küldesz, akkor küldj minimum 3-4-et (de 6-8-nál ne többet!), és valahogy mindenképpen tartozzanak össze. Legyen világos, hogy ezek egy ciklus vagy egy fogalmi kör részei stb. És természetesen ne külön-külön csatold, hanem egy közös fájlba tedd őket!

Gondolom, haikukat nem nagyon érdemes küldeni, vagy mégis?

Ugyan miért is ne lenne érdemes? Nekem történetesen nincs jó véleményem róla, de ez legyen a saját problémám. Ha a költészet ropijából akarsz kínálni egy marékkal, akkor az tényleg legyen egy rendes maréknyi, mondjuk 6-8 darab, küldd el, aztán várd, mi történik.

Van megadott ajánlott betűtípus, betűméret?

Nincs. De vigyázz, sokan a versek betűtípusának, betűméretének, elrendezésének megválasztását is a szerzői önmegvalósítás eszközének tartják. A középre tördelt vers például valamiért legyen középre tördelve, ne azért, mert így szoktad meg. Első pillantásra látszik, hogy ez egyszerűen szokás vagy nem az. Szóval kerüld a 46-os méretű dőlt, bold Garamondot a verscímnél, főleg ha a vers maga Palatino, keskeny, 8-as. De mondom érthetőbben: ha a betűtípus Times New Roman, a verscím 14-es, a vers 11-12-es, a vers és a cím között két szóköz van, akkor ezen már nem fog múlni. Az oldal alján vagy tetején ne legyen ott élőfej-élőlábként a neved. Ne ebben éld ki a művészi hajlamaidat, arra ott a szöveg maga.

Van olyan lap, ahova még postán kell küldeni a kéziratot?

Úgy mondanám: igen, még van olyan, amelyiknek lehet postán. Ha így jobb neked, akkor nyugodtan. De tudd, hogy ilyenkor több a hibalehetőség: a versedet valaki be fogja gépelni, a legnagyobb figyelem mellett is kerülhet elütés a szövegbe. Küldenek korrektúrát a megjelenés előtt egy hónappal, pdf-ben, esetleg postán. Ez se szűri ki mindig a hibát, mert te is benne hagyhatod, saját szövegben olykor gyakrabban hagy hibát az ember. A legtisztább, ha mégis e-mailen küldöd. De ha postán, akkor is írj e-mailcímet a levélbe. Egy apró megjegyzés: nagyon jó érzés, hogy megvannak a pályakezdetemkor kapott szerkesztői levelek egy dobozban. Ilyen kis relikviáid nem lesznek, ha e-mailen küldöd a verseidet. Csatolt fájlként, doc-ban vagy rtf-ben. Nehogy a levélbe másold!

Vannak olyan “elit” lapok, ahova első közlés esetén, nem ajánlott küldeni?

Ezt így nem állítanám. De szerintem könnyebben bevehetők, ha már van néhány közlésed más lapokban. Ugyanakkor aki mer, az nyer.

Elküldhetem a verseim egyszerre több folyóiratnak?

Ugyanazt a verset semmiképpen ne küldd el egyszerre több folyóiratnak. Csak ha X folyóirattól visszadobták, küldjed tovább Y-nak.

10.

Mennyi idő múlva ír vissza egy szerkesztőség?

5 perctől a soháig. Egy-két héten belül azért szoktak válaszolni. Ha 3 héten belül nincs válasz, egyszer nyugodtan emlékeztesd, egyúttal a korábbi levelet forwardolva. Ha erre sincs válasz egy hónapon belül, nyugodtan küldd másnak az anyagot, az első folyóiratot pedig felejtsd el. Intézd úgy a pályádat, hogy egy-két éven belül ők kérjenek. Egy elképzelt, jó világban alapvetően a szerkesztők vannak a szerzőkért, és nem fordítva. Azaz ha egy laptól mondjuk 1-2 hónapon belül se kapsz világos választ, hogy a küldemény megjelenik-e vagy sem, annak a lapnak az a rovata bajban van, nem a jó szerkesztő ül abban a székben. Ezt vagy észreveszi majd a munkáltatója, vagy nem, de a szerzők mindenesetre észreveszik, a szűk irodalmi közvélemény szintén észreveszi, és ez meg fog látszani a rovat minőségén. Te pedig nem veszítesz sokat azzal, ha nem közölsz ott.

11.

Hogyan emlékeztessek diplomatikusan?

Az előző e-mailedet forwardold újra annyi szöveggel, hogy Tisztelt Szerkesztő Asszony/Úr, X hete küldtem ezeket a verseket, a mielőbbi válasz reményében újraküldöm őket, köszönettel, jó munkát.

12.

Mit tegyek, ha vissza se írnak?

Semmit.

13.

Mennyi idő múlva írhatok az adott folyóiratnak, ha épp nem közölték a verseim?

Minimum két-három hónap szünetet tarts. Nehogy új verset küldj nekik a jövő héten, mert megnehezíted a dolgod.

14.

Hogy írjak a szerkesztőségnek, ha egyszer már közölték a verseim?

Ugyanúgy, mint először, csak a bemutatkozás nélkül. Barátságosabban esetleg. De semmiképp se a következő héten! Tartsd meg a pár hónapos szünetet az előző közlés után, ne bombázd a szerkesztőt, mert egy idő után sóhajtozva nyitja ki a fájljaidat, aztán már sehogy.

15.

Megemlíthetem egy folyóiratnak, hogy már publikáltak máshol?

Sőt. Azt is írd meg, hol. De ne hosszan.

16.

Változtassak a versen, ha nem közöltek, vagy küldjem rögtön tovább egy másik folyóiratnak?

Igyekezz mindig az aktuális legjobbat kiadni a kezedből. Ha tehát a visszautasítás arra késztet, hogy foglalkozz még a verssel, akkor foglalkozz, és legyen jobb. De olyat semmiképp ne csinálj, hogy a visszautasított verset kijavítva-átírva visszaküldöd ugyanoda. Küldd egy másik helyre.

17.

Akkor se, ha a szerkesztő szerint van a versben ráció, csak még nem kész?

Akkor a viszontválaszban nyugodtan kérdezd meg ezt tőle. Vagy mondd: köszönöm, akkor visszavonulok vele dolgozni, és egy hónap múlva jelentkezem. És ha ezt rád hagyja, csináld így. De akkor legyen is jobb a vers!

18.

Kell figyelni a lapok politikai beállítottságát?

1. irodalmi lapoknak nincs politikai beállítottságuk. 2. hmmm. 3. a legjobbat akkor teszed magaddal és a nagyvilággal is, ha azt nézed, melyik lapban közölnek neked tetsző verseket, neked tetsző novellákat, az általad kedvelt szerzők melyik lapokban közölnek. És abban akarj közölni.

19.

Mennyire kell íróként/költőként állást foglalni a közéleti, politikai eseményeket illetően?

Ennek a kérdésnek könyvtárnyi irodalma van. Van, aki a népét akarja átvezetni a kettévált tengeren, és olyan is, aki azt se tudja, milyen évszámot írunk. Egyik se jobb a másiknál. Csinálj, amit akarsz. Egyúttal fogadd el, hogy más is azt csinál, amit akar.

20.

Lehetek egyáltalán apolitikus?

Na hát ez az. Lehetsz egyáltalán apolitikus? Ez nem irodalmi kérdés.

21.

Kinek a véleményére adjak, ha a szerkesztők nem egy állásponton vannak?

Legyenek irodalmon kívüli (mondjuk úgy, civil) és idős barátaid, bizalmi embereid. Tartsd a kapcsolatot a gimnáziumi tanároddal is, az úgymond “korábbi életed” közeli szereplőivel. Nehogy úgy érezd, hogy ők már úgysem érthetnek az újhoz, mert néha pont ők látják a legjózanabbul a dolgaid.

22.

Mennyire adjak mások véleményére en bloc?

Muszáj, hogy minél több ember véleményét ismerd. A középértéküket vedd nagyon komolyan, és ereszd össze a saját legelső benyomásoddal.

23.

Trendek jönnek-mennek, mennyire igazítsam a stílusom hozzájuk?

Semennyire. Menjenek ők utánad. Ha nem mennek, akkor éljetek békében egymás mellett. De ne igazítsd magad hozzájuk.

24.

Hogyan viselkedjek a nyilvánosság előtt – pl. egy író-olvasó találkozón -, mit ne csináljak semmiképp?

Ne legyél bizonytalan. Legyél kedves, határozott és ha tudsz, önironikus. Ne beszélj feleslegesen.

25.

Van általános menete egy felolvasóestnek?

Vegyünk egy 3-4 résztvevős estet. Mondjuk 2 kör felolvasás, per szerző és per kör 2-3 verssel. És 1-2 kör rövid kérdés-beszélgetés. Ez olyan 40-55 perc. Szerintem ez a legegészségesebb hossz. Amúgy legtöbbször a szervezők szabják meg a menetet. A legfontosabb az első két, illetve az utoljára felolvasott versed, ezeket jól válaszd meg.

26.

Mennyire lehet/legyen interaktív?

Ha lehet, ne nagyon szólíts meg senkit a közönségből. Illik azzal kezdeni, hogy köszönsz, és megköszönöd a meghívást. Érezned kell a közönség felől, mit bírnak el és mit nem.

27.

Mennyire énközpontú egy felolvasóest, a szerző a lényeg vagy az alkotás?

Szólóban is játszol, de csapatban is: figyelned kell a többiekre. Amit ők felolvasnak, hathat a te felolvasásodra is. Ha túl hosszan olvasol, mert nem érzed a mértéket vagy a külső jeleket, mert nem érzed a közönséget – nemcsak magaddal szúrsz ki, de a többiekkel is. A közönség megnehezül, megroggyan az antennája, nehezebben fogadja be a dolgokat, az élvezet átalakul kultúrafogyasztássá, amit végig kell ülni. Ha valaki ezt érzi, tegyen valamit, hogy kizökkentse az estet a medréből: valami kis kiszólással vagy megfelelő szövegválasztással vissza lehet hozni a figyelmet. Ha érzed, hogy sok vagy (érezd!!), menet közben változtass a felolvasnivalón. Vedd előre a rövidebb verset, a könnyebben emészthető verset, vegyél ki valamit a tervezett sorrendből. Minél rövidebb az est, annál jobb.

28.

Van költő-fellépő dresscode?

Nincs. Iskolák vannak. A fehéringes költő. A kockásinges, alatta pólós költő. Sapkás költő. Zakós-inges, ingzsebben toll. Teljesen mindegy, nem kell különösebben máshogy viselkedned, máshogy kinézned esten, mint esten kívül.

29.

Hogyan dolgozzam fel a kudarcot?

Úgy, hogy felfogod: kudarc nélkül siker sincs, a hullámvölgyek nélkül a hullámok se látszódnának. Úgy, hogy amíg a kudarc utáni gyász szelet hoz a vitorládba, használd. Ha már nem hoz szelet, hagyd a fenébe, mert semmi hasznod nincs belőle.

30.

Hogyan “dolgozzam fel” a sikert?

Úgy, hogy felfogod: rengeteg szerencse és véletlen és segítség, és nem csak a te nagyszerűséged kellett hozzá, hogy elérd. Hogy nem eredmény a siker, hanem kötelez valamire. Ugyanez van a díjakkal is. Inkább stresszt okozzon az előző díjazottak névsora, mint megelégedést, hogy ezek szerint te is az ő szintjük vagy.

31.

Alkotói válság: mitől jelentkezhet?

Mondjuk attól, hogy csúcsra járattál valamit, egy versvilágot, megszólalási pozíciót, poétikát, témát, és érzed, hogy folytathatatlan, de más egyelőre nem áll a kezedre. Kötetek (főleg az első kötet!) után szokott erősen jelentkezni.

32.

Hogy gyógyulok ki belőle?

Munkával, sok, látszólag haszontalan munkával és életmódváltással (ami jelent olvasmánycserét, korai kelést, sok mindent).

33.

Van megelőzési javaslat, vagy minimum egyszer mindenkinek át kell élni?

Nincs megelőzési javaslat, és ne is legyen. Az alkotói válság érted van, a te megújulásodért. Szar, de örülj neki.

34.

Mennyire kell tudományosan megfelelnem, ha például az emberi testről írok?

Ne akarj tudósabb lenni a tudósnál, de azért hipotalamusz-ügyben ne írj orvosi pontatlanságot. Vagy írj teljes blődséget, és akkor annak a versnek ez a játék fontos pillére legyen.

35.

Ellentmondhat a vers a fizika törvényeinek?

Igen, a vers nem eshet le. Maximum arrébb megy körűle a galaxis.

36.

Érdekli még a 21. századi olvasót, hogy a költőnek nincs mit ennie?

Nagyon kevés olyan költő van már, aki abból él, hogy az. Ők történetesen nem éheznek, még ha nem is vehetnek új autót. De mindenkinek van civil vagy irodalomközeli foglalkozása. A 21. századi olvasó pedig szereti azt gondolni, hogy a költő éhezik, mert ez fér a fejébe, nem szabad kizökkenteni.

37.

Sokak szerint már mindent megírtak, igaz ez?

Hülyeség.

38.

Publikálhatok álnéven?

Miért ne? Csak gondold végig, miért jó ez neked.

39.

Honnan tudom, hogy a nevem alkalmas/tlan erre a pályára?

Ha József Attilának hívnak, akkor még olyan 3-400 évig alkalmatlan vagy erre a pályára. De ha Bornemissza Péternek hívnak, a helyedben már belevágnék.

40.

Kell egy jól csengő név a sikerhez?

Nem. De nem árt. Vajon Nagy Lászlót izgatta ez a téma?

41.

Számít a nevem egyáltalán?

Szerintem nem számít. De ha ennyire fontos, akkor nyugodtan nézz körül a családodban. Van a meglévő vezetékneved mellett három további a nagyszülők, és további hét a dédszülők között.

42.

Benne kell legyek a korosztályom irodalmi közegében?

Tájékozódnod muszáj, magadat megmutatnod pedig nem árt.

43.

Mi a jobb, a poeta natus vagy a poeta doctus?

Attól függ, mire. Fát egyik se tud vágni. (Berzsenyit és Pálóczi Horváth Ádámot kivéve.)

44.

Mennyire legyen “érthető”, hétköznapi az iromány?

Élő embereknek írj, ne a tanszéknek. Legyen civil bizalmid.

45.

A tanszék halott?

Az egyetemek nagyon fontos munkát végeznek, és sok más fontos irodalommal kapcsolatos jelenség mellett az élő irodalmi élet is elpusztulna magyar tanszékek nélkül. De ennek semmi köze ahhoz, hogy te milyen verset írj.

46.

Vannak tabutémák, miről nem szabad írni?

Már a saját pályámon is átéltem, hogy ami szinte bűn volt és tettenérés, pár év alatt akár divattá is válhat, és fordítva is. Nincs tabutéma, csak amit valamikor valakik annak tartanak – de az ő véleményük is változhat. Esetenként pont azért, mert TE úgy gondolod, hogy nincs tabutéma, és ezt alapvetőnek tartva dolgozol.

47.

Hogy találjam meg a saját stílusom?

Ügyesen.

48.

Azaz? Vagy ez amolyan egyéni saját ösvényes kalamajka?

Persze. Mire meglesz, fogsz írni valamennyi verset X stílusában, Y stílusában, a nemzedéked stílusában. Sajnos arról, hogy ezekben írtál, mindig utólag értesülsz. De végül is hogyan találod meg...? Ha kíváncsi vagy másokra, játékos vagy és kísérletező, sokat dolgozol, és semmiről nem mondod látatlanban, hogy szar vagy hogy zseniális, hanem utánajársz.

49.

Olvasni, olvasni, olvasni, de mit és mikor?

Ne csak irodalmat olvass. Ismeretterjesztő dolgokat más tudományágakból. Közgazdaságtant, napi sajtót, illetve a határterületek irodalmát.

50.

Mitől vers a vers?

Attól, hogy rajtad kívül legalább egy élő ember annak tartja.

Harc életre, halálra

Ha írsz, javítsd át, húzd át, írd fel újra.

Kukorelly Endre: Vojtina-redivivus

Szenvedsz

Küzdesz vele már egy ideje, de nem megy.

Pedig olyan jó az az ötlet.

Pedig olyan egyszerűnek tűnt.

Gondoltad, megvan az alap, leülsz a géphez, mint egy zongorához, előveszed az ujjaidat, valamit improvizálsz a billentyűkön a meglévő alapra, és magától megszületik.

Van, hogy igen, de.

De most nem.

Próbálod így, próbálod úgy.

Egyre több dolgot próbálsz ki.

De minden mondattal csak szűkül a vers világa, ahelyett, hogy kinyitni sikerülne.

Fullaszt.

Fáradsz, beleragadsz.

Híreket olvasol. Menekülsz.

Be-bekacsintasz egy-egy mellékutcába, de mindegyik zsákutca.

Belesüppedsz.

Utálni kezded.

Túlírni kezded, szétírni kezded.

Elrontani kezded azt is, ami jó.

Már alig látod benne azt, ami eredendően jó volt.

Kezded szarnak gondolni az alapötletet is.

Akkor most állj fel.

Gépen szállj fölébe

Séta, kávé, tea, cigi, víz.

Várd meg, amíg kitisztulsz, kimegy a tüdődből a nyomott levegő.

Jó, lassan közelíts. Gépen szállj fölébe. Madártávlatból nézd.

Távolról indíts. Idegen vagy, nem is ismered.

Nézd az arcát: zavarja ez a hűvösség!

Máris 1-0 ide.

Nagyon fontos: az idegenként való fókuszálást egy vers megírása alatt százszor is meg kell tenned.

Mi az első benyomásod?

Mi ragad meg benne először? Tartsd meg.

Mit nem tudnál benne cserélni-helyettesíteni? Tartsd meg.

Meddig tartod hibátlannak? Oda tegyél egy vastag vonalat.

Minden mást dobj ki.

Ha sajnálod kidobni, gondold át, tényleg sajnálod-e.

Ami átmegy ezen a szűrőn, tedd el máshova, jó lesz átültetendő szervnek.

De innen takarítsd ki, lehet, hogy ettől férges az alma.

Előtted van tehát a törzs, a fölösleges részeitől megszabadított ötlet, esetleg pár sor, hibátlanok.

Ahogy a borászok mondják: minden év elején a 100 pontos bortól indulunk, és ez a 100 egy-egy nagyobb eső után máris csak 94. Onnantól kezdve a 94 lesz az új 100.

Birkózni fogtok, de ne felejtsd, a vers nem az ellenséged.

Közös érdek, hogy megszülessen.

Csak úgy kell viselkedned vele, mintha.

Mert kéreti magát.

Vagy buta. Te vagy az okosabb, erősebbnek is kell lenned.

Ez itt előtted tehát a 100 pontos vers ideája, de egyelőre csak egy kis része van megírva.

Mondjuk, itt egy erős nyitány. Hogy folytatod?

Egyáltalán: ezt folytatod? Megpróbálod, de nem megy.

Túl jó a nyitány, csak elrontani lehet.

Ugorj ki belőle, és folytasd máshonnan. Közelíts másik irányból.

Ritmusváltás, nyelvi váltás, ritmikai váltás, meglepő grammatika, kérdés, felkiáltás, váratlan kép, visszavonás, valami. Nagysándorosan odacsapni, nem pedig folytatni. Üss fel egy könyvet találomra, írd be az első mondatot, amit meglátsz. Hátha sikerül.

Jó esetben tartani tudod a nyitány szintjét, ritkán még rá is tudsz emelni. Rossz esetben túl meredek vagy érdektelen a váltás, de a váltás eleve annyira jót tesz a versnek, hogy rossznak nem lehet rossz. Ha mégis, akkor nagyon rossznak kell lennie. Időt mindenképpen nyersz vele – az idő ez esetben: pár sornyi lauf, amíg az olvasó figyelmét a váltás aktusa köti le, így neked van időd összeszedned magad.

Rád szabott ellenfél

Rohadt csápjai vannak a készülő versnek, láthatatlanok, és befelé húznak.

Ahogy birkózni kezdesz vele, személyisége lesz.

Nem is biztos, hogy szimpatikus az a személyiség.

Szeretné átvenni az irányítást.

Ha átveszi, nem születik meg.

Mert nem ért magához.

Olyan, mintha az lenne az érdeke, hogy ne szülessen meg.

Pedig nem. Csak okosabbnak hiszi magát, mint valójában.

A lelke hiányzik, ezt te adod neki. Nélküled Frankenstein.

A vers nem tud verset írni.

Te tudsz verset írni, így az egész a te felelősséged.

Az lesz belőle, amit te csinálsz belőle.

100-ról indulsz

Megismerkedésetek az alapötlettel kezdődik.

Csak játékból, és csak a csilingelő, ismerkedős, kedélyes, tengerpartonfutós első szakaszban hagyd, hogy az ő feje után menjetek. Ilyenkor bedobhatod kicsit a gyeplőt, hagyd kreatívkodni, még jó is kisülhet belőle.

A könnyed, örömteli szerelem varázsolni képes.

Engedd játszani kicsit, a lendületét még használhatod is.

Aztán mélyül a kapcsolat, és vigyáznod kell, ne romoljon meg, mint Dsida versében (a méz).

Legyél bizalmatlan vele. Vigyázz, mit mutatsz neki magadból, ne érezzen rajtad önbizalomhiányt.

Ha picit is visszalépsz vagy leadsz az igényből, kitölti az üresen hagyott teret. Nem azzal, amivel kéne. Szarral. Fojtó levegővel. Betonfallal.

Ha látod, hogy nem megy neki, tessék kézbe venni a dolgokat.

Megsértődik, de nem baj.

Mindent megpróbál, hogy ne sikerüljön.

Sugározz magabiztosságot.

Feszíts be, de ne vegye észre rajtad.

Engedelmessé kell tenned.

Érezned kell, ha fáradsz.

Ne kérj szünetet, hanem tarts.

Ha feltételezzük, hogy minden verskezdeményből a 100 pontos verset akarod kihozni, akkor a megírni vágyott (elképzelt) vers pont annyira jó, amennyire te vagy jó a legjobb pillanatodban.

Puszta logika.

Ha 60%-os állapotban ugrasz neki, meg fog enni a maga 100-ával.

Ha csak edzeni akarsz (van ilyen is – lásd majd az alkotói válságról szóló részben), akkor persze rendben van.

De ha az a cél, hogy be is fejezd, és jó legyen, muszáj a legjobbadat hoznod.

Szóval inkább pihenj, gyűjts erőt, rendezd a soraidat.

Állj fel. Levegőzz. Sétálj. Rendezz le tervezett hívásokat. Olvass cikkeket. Oda nem tartozó dolgokat. Gyújts rá. Hagyd állni. Hadd gondolkodjon, mit akar.

Előbb-utóbb hívogatni kezd.

Mégis csak szeretne megszületni.

Illegeti magát.

Ha leülsz elé, és ugyanonnan folytatja a kis rohadék, hagyd ott megint, egyetlen átolvasás után. Minden hezitálás nélkül.

Ne érezze, hogy hisztiből vagy tanácstalanságból szállsz ki egy időre. Azt érezze, hogy fegyelmezed.

Ijedjen meg.

Féljen tőle, hogy mégsem írod meg.

Úgy csináld, mint amikor a halat fárasztja a horgász: nem szabad eszetlenül nekimenni, viszont néha ránts rajta egy jókorát.

Ő fáradjon el.

Pedagógia

Álljunk ki egy kicsit.

Miről is van szó?

Van az ötéves gyerekemnek 3 ezer Forint zsebpénze.

Ő is tudja, mi lenne jó neki, de én is tudom, mi lenne jó neki. És nem értünk egyet.

Ő szeretne beszabadulni a Tigerbe, és otthagyni az egészet mindenféle kacatra.

Én meg nem akarom ezt, mert meg vagyok győződve róla, hogy neki ez nem lesz jó.

Egyrészt elveszíti a pénzét, amiből értelmes dolgot is vehetne. Amihez hozzátehetne még, hogy legyen neki még többje, amiből még értelmesebb dolgot vehetne. Plusz ott a pedagógia: megbecsülni, ha pénze van, beosztani stb.

Érvekhez nyúlok, hogy ne kelljen az eszközökhöz nyúlnom. De az érvek nem érdeklik, hiszen még gyerek.

Maradnak az eszközök: egyszerűen csak nem hagyom, hogy elköltse a pénzét dán műanyag szarokra.

Eleve egyenlőtlen viszony.

Neki nincsenek érvei, csak eszközei. Nem is rosszak.

Ha addig hisztizik, amíg átviszi rajtam az akaratát, csak hogy legyen csönd, csak hogy hagyjon már békén, csak hogy ne legyen rossz hangulat, hogy ne kelljen bűntudattal küzdenem: máris ő győzött, ő az erősebb.

Őrajta keresztül, az ő ellenében kell átvernem egy olyan dolgot, ami az ő érdekében van.

A vers viszont nem gyerek, hanem teremtmény.

Egyrészt nincsenek eszközei.

Nem tudja szétrágni az agyam, nem tudja földre dobni magát a plázában, toporzékolni se tud.

Egyszerűen csak nem sikerül, azaz nem születik meg, ennyit tud csinálni. Mert ellenáll, meg kell küzdeni vele, érte.

A gyerekemmel szemben nincs kőbe vésve az „értelmes dolog” fogalma, ez megvitatható, a vers kapcsán ezt már kizárólag én határozom meg.

A fő különbség még: a gyerekemmel szemben lehetek rossz szülő, de a verssel szemben nem lehetek rossz teremtő, maximum béna, aki nem teremt.

A gyerekkel szemben nem mindig helyes a katonás szigor, és vannak határai is, mégsem üthetem agyon.

A verssel kapcsolatban, akárhogy is: diktatúra van, és azt csinálok, amit akarok.

A legfurcsább, hogy a verssel szemben is ügyeskedni kell.

Bármennyire kétségtelen vele szemben az én főségem, nem lehet izomból nekimenni.

Mert rafinált, pajkos, játékos, cseles, ösztönös, amikor ez kell hozzá, hogy túljárjon az eszemen.

De logikus, szabálykövető, sablonos, mozdíthatatlan, amikor ez kell hozzá, hogy súlytalannak érezzem magam.

Néhány ötlet

Elvileg megvan kilóra, minden a helyén, jók a mondatok, a képek, jó az ív – és mégse születik meg.

Csalhatatlanul tudod, hogy az alap jó, az alapanyagok jók, a szakács te vagy (ugye mért is ne lenne jó), és mégse történik semmi, ott egy halott szöveg. Bárhogy piszkálod, semmi se történik.

Mi a teendő?

Minden megvan, de csak nem születik meg.

Hozz be más ötleteket.

Lepd meg velük. Hátha tetszenek neki, és elfogadja őket.

Lapozgasd az ötletes füzetedet (fájljaidat), hátha valami termékenyítően hat rá. Hátha lelkes lesz tőlük, és szervesülni tudnak. Hátha megbolondítják, felpezsdítik. Hátha visszahoz valamit a játékos, örömteli szakaszból.

Minden megvan, de csak nem születik meg.

Tördeld máshogy.

Kapjon új fazont.

Hátha jól áll neki.

Egy-egy mondat, ha áttördeled, más jelentőséget kap.

Mint amikor egy szobrot más oldalról éri a fény, ha elfordítjuk.

Más kiszögellései kapnak fényt, már ezek vetnek árnyékot olyan részekre, amik azelőtt fényben úsztak.

Más arca lesz.

Ne sajnáld, csipkézd, üss be sorokat, formázd, pofozd, előbb-utóbb a helyükre kerülhetnek az alkotórészek.

Sőt: az újrarakott vers, pont mert más részei kapnak figyelmet, inspiráló. Újraírásra, változtatásra buzdít, más részek igényelnek tapasztást és faragást. Helyzetbe hoznak újra, megjön a kedved az íráshoz.

Pont ugyanaz a metódus, mint amikor azt mondom, gépen szállj fölébe, próbáld külső szemmel, idegen szemmel nézni.

Minden megvan, de csak nem születik meg.

Nyomtasd ki. Vidd magaddal a zsebedben. Vedd elő a metrón, buszon, villamoson, órán.

Firkálj rá, osztályozd, pontozd a blokkjait. Keresd a hibát.

Mintha repülőről látnád. Jobban átlátod papíron, mint monitoron.

Kinyomtatva ugyanis szintén új arca lesz. Ki tudja, mi a pszichológiája, talán így hihetőbb, elképzelhetőbb, hogy nyomtatásban megjelenik?

Vagy írd le kézzel. Pont ugyanaz a helyzet.

Minden megvan, de csak nem születik meg.

Bontsd 2-3-4-5 nagyobb részre, rajzold be a szakaszhatárokat. Kezdj el azzal játszani, hogy megnézed, ez a mostani-e a helyes sorrend.

Vannak olyan verskezdetek (első versszakok), amelyek rávezetnek egy olyan másodikra, amiről később kiderül, hogy nem egy jó második, hanem egy még jobb első. Ilyenkor az eredeti elsőt gond nélkül dobd ki vagy tedd át az ötletes mappádba. Sokszor nem az a legjobb kezdőszakasz, ami annak tűnik. Ilyenkor fogd fel úgy, hogy az az első verziós nyitány egyfajta hordozórakéta: köszönd meg a szolgálatait, jó fej volt, hogy eljuttatott a vers érdemi részéhez, válaszd le, és dobd ki minden sajnálat nélkül.

Egészen meg tud bolondulni egy vers, lelket tud kapni, ha a belső egységek sorrendjét felborítjuk.

Próbáld ki a nyitányt zárlatnak és fordítva. Megteheted: a te versed, azt csinálsz vele, amit akarsz. Egy jól sikerült csere után kinyújtózik, ásít, kinyitja a szemét, és azt mondja, szervusz.

Minden megvan, de csak nem születik meg.

Keresd a nem-tartópillér egységeket, mondatokat, mondatrészeket, szavakat, jelzőket, és húzd ki őket.

A meghúzott verset vedd alapnak, és kezdj el vele újra dolgozni.

Itt is, miután kihúztál pár dolgot, ugyanaz van, mint az előbbi esetnél: fényt kap néhány korábban elbújt szó és kifejezés. Ami inspiráló, megint megjön a kedved a munkához.

Sűríts

Eleve, gondolom, mondani se kell: sűríts, végletekig, utolsó leheleteddel is sűríts.

Mindent próbálj ki úgy, hogy milyen nélküle (azaz baj történik-e, ha kidobod), és minden megmaradó helyett próbálj írni egy jobbat, jobb szót, jobb mondatot.

Megművelés

(Viszonylag gyakran járok középiskolákba rendhagyó irodalomórát tartani, és furcsállom, hogy az órák után a verseikkel odajövő lányoknak és fiúknak azzal kell kezdenem, hogy a mű és a művészet fogalmakat kell értelmeznem nekik. De itt is megteszem. Olyan gyönyörűen használható erre a magyar nyelv.)

Nem nevezheted versnek azt, ha leírod a nettó érzéseidet, gondolataidat, itt-ott sejtetsz valami nagyobbat, hogy mélynek és elhallgatósnak tűnjön, majd címet adsz neki. Ha ezeket ráöntöd a papírra, esetleg használod hozzá egy közismert és jól működő költészeti zsáner eszköztárát (Ady, Szabolcskán megpattant Petőfi, Pilinszky, Simon Márton), attól ezek még csak a gondolataid és érzéseid maradnak. Ha megműveled őket, akkor válnak művé, és amit csinálsz, akkor lesz művészet.

Legfontosabb az absztrakció. Elrúgod magad a konkrét dologtól. Vegyünk egy gyakori témát: a szakítás. Megráz, hogy Kriszta, az a szemét, kidobott a nagyszünetben. Eszedbe ne jusson, hogy Krisztáról írj, aki kidobott a nagyszünetben. Inkább írj egy sziklatömbről egy norvég fjordban, ami levált a hegyről, és lezuhant. Hogy Kriszta lesz-e a sziklatömb vagy ő lesz maga a hegy...? Igen, ez máris poétika. Ha hiszed, ha nem, így magadtól is sokkal inkább el tudod távolítani a fájdalmat (lásd művészetterápia). Ha meghallgatod valakinek a véleményét az így elkészült versről, nem azt mondja majd, hogy jaj te szegény, ez a szemét Kriszta, meg hogy ne félj, feldolgozod. Hanem azt, hogy jó a vers vagy nem jó.

A megművelés fogalma azt is jelenti, hogy szakmai fogásokat kell alkalmaznod. Dolgoznod kell vele. Ügyeskedned kell a nyelvvel. Sós kútba tenni, onnan is kivenni. Kerék alá tenni, onnan is, onnan is. S ezzel nem tagadod meg az érzelmeidet, ne hidd. Ezt csak azok mondják, akik elméletet gyártanak a lustasághoz.

És még ezzel együtt is járhatsz úgy a végén, mint a viccben a székely bácsi, aki addig faragja a kidöntött fát, hogy azt mondja: fogpiszkáló lesz belőle, ha el nem baszom. És senki nem adja vissza a fölöslegesen rászánt munkaórákat. És simán lehet, hogy ott maradsz egyedül, se versed nem lesz, se az a picsa Kriszta. Igen, ez ilyen.

De mindig a 100 pontos verstől indulsz.

Friss példa

Zárásként egy nagyon friss saját példa. Annyira friss, hogy éppen ebben vagyok. Napok óta küzdök egy verssel. Lényegében megvan, 85%-ban kész is, és egyszerűen nem tudom a zárlatot beütni. Nem bíbelődős-faragós típusú vers, az a 85% nagyon nagy lendülettel, hamar megvolt – aztán valamiért megálltam. Befostam tőle: a lendület átvitt a giccsbe, pont a zárlatnál, és átrántotta magával az egész verset. A vers nyelvileg amúgy nem is billeg a giccshatáron, de a képi struktúra (régi, boldog kép vs. mai szomorú kép, ráadásul ősz...) sebezhetővé tette, és ilyenkor egyetlen rosszul megválasztott jelző elég, hogy ne fanyar legyen, hanem szirupos. Méghozzá ilyenkor visszamenőleg megmérgeződik az egész vers, a jó részek is. Valami okos, ötletes, száraz vagy kemény befejezés kéne ide, de nemhogy jó zárlat, még rossz se jut eszembe, mert félek tőle.

Elkezdtem egy betoldást a vers közepére, ami esetleg lehűti, leszárítja. Lett egy 4-5 soros egész működő blokk, de láttam, hogy nem oldja meg a problémám. Innen tehát dobni kell. Viszont megtetszett, és nyitottam neki egy új fájlt. Bemásoltam, elkezdtem írni a kivágott részt mint új verset. Közben az előző még ott zsibbasztott megnyitva. De már az újhoz volt kedvem, már az új versben voltam.

Elég volt egyszer beleragadni kicsit az új versbe, fölállni és kimenni sétálni a cukrászda elé, ahol dolgozom, levegőztem tíz percet, hát erre jött egy vadonatúj versötlet. Gyorsan nyitottam egy harmadik fájlt, ez még meleg, most kell ütni. De szimultán írni három verset...? Birkózni egyszerre három fronton, három teljesen más módszerrel? Ez nemhogy röhejes, de lehetetlen is.

Jöjjön egy negyedik fájl, és elkezdtem megírni ezt a cikket. Régi tervem: küzdelem a verssel. Tudom, hogy az első verset kell befejeznem először, és azt is, hogy nem segg kell hozzá, azaz nem szorgalom, hogy nem munka révén lesz meg a jó befejezés. Hanem amikor idegen szemmel ránézek, egyszer csak meglesz a banálisan egyszerű befejezés.

Viszont: a küzdelmet akkor se tudom megúszni, ez a rohadt (és rohadt gyönyörű) ebben az egészben. Azért kapom meg majd ajándékba azt a megfelelő zárlatot, mert megdolgoztam érte, dolgoztam érte fölöslegesen.

10.

Mintha

És még egy szomorú tény a legeslegvégére. Természetesen az összes izzadságos és véres küzdelem, kétségbeesés, feladás, szenvedés, faragás, ügyeskedés, ötletelés, minden: arra megy ki, hogy a végeredmény olyan legyen, mintha csak csak kisujjal kented volna le, mintha egy pillanat alatt pattant volna ki a fejedből.

A halál után

„Halálos jó barátaim s legkedvesebb ellenségeim
lépnek fel sorjában a szószékre –
utóbbiakat előbbiekké hangolja irányomban
a szívesség, amit azzal tettem,
hogy módot adtam nekik erre az alkalomra.”

(Karinthy Frigyes: Temetésem)

Karinthy Frigyes úgy tervezte, hogy nem marad le a saját temetéséről. Gondolta, ha már lesz egy ilyen műsor, annak feltétlenül aktív résztvevője akar lenni. Személyesen nem zavarta volna meg a szertartást. A terv szerint miután egy fekete repülőgép leengedi a gödör fölé („mint egy nagy madár, mely a jövendő nemzedék tojását rakja le”), szép türelmesen, a koporsóban fekve végighallgatja a dolgot, majd képernyőre vetítik őt magát, hogy mozgóképen sorra válaszoljon a búcsúztatásokra. „Könnyen tehetem, hiszen oly kevés képzelet kell hozzá, előre tudni (...), mit fognak mondani.”

1938-ban a magyar irodalom már nagyjából tíz éve temetésekre járt. Tóth Árpád 28-ban, Krúdy 33-ban, Móra 34-ben, Kosztolányi 36-ban, József Attila, Juhász Gyula és Somlyó Zoltán 37-ben, Dsida szintén 38-ban távozott. (És még nem ez volt a vége, 41-ben következett Babits, 42-ben Móricz és Hunyady Sándor, aztán a háború áldozatai, Szerb Antal, Radnóti, Rejtő, Szabó Dezső.)

Az irodalomfogyasztók és újságolvasók kaphattak tehát némi túladagolást nekrológirodalomból, és Karinthyt sem biztos, hogy a nárcizmusa miatt aggasztotta annyira a halál utáni hét, hogy a saját kezébe akarta venni a tervezést. Nem tudom, a Temetésem mikor készült, a nekrológos évtized előtt vagy közben, de kiérzem belőle a dühöt. Azt a dühöt, amit az vált ki, ahogy a közvélemény kezeli a gyászt, illetve annak a speciális, súlyosbított alesetét, amikor ez a közvélemény az irodalmi közvélemény. Persze karinthysan csavart egyet rajta, hogy ne fulladjon bele az indulatba, és így ragadta meg igazán szellemesen a gyász és az irodalmi élet találkozását.

Ezt az önmagában, a tragédiától külön is kellemetlen, attól teljesen külön életet élő jelenséget. Aminek napjaiban nem egyszer olyan fogalmak jutnak az ember eszébe, hogy álszentség, hazugság, tapintatlanság, önzés. És nemcsak a sajtónyilvánosságra gondolok a maga közhelymátrixával, a nekrológok vissza-visszatérő nyelvi és képi fogásaival, hanem az itt maradó barátok, családtagok, pályatársak egy részére is.

A magyar irodalom legutóbb a nyár elején, Térey János sokkoló halála kapcsán élte át ezt igen magas szinten. János nagyjából tíz éven át volt az életem egyik legfontosabb szereplője, és a barátságunk megszakadása után majdnem egy évtizeddel is mély, mindennapi nyomai maradtak ennek a kapcsolatnak. Nem egyszer előfordul, hogy felkuncogok valamin, és amikor a feleségem rákérdez, azt mondom: ne haragudj, de ezt csak Térey értené. Majd valamikor, ha egyszer rendezem magamban a dolgot, szeretnék írni róla, leginkább versben, de azt itt elmondhatom: a vele kapcsolatos nyáreleji méltatások egy részének abszurditását, azok mélységeit és legszebb kiszögelléseit személyesen vele lehetne csak igazán megbeszélni.

Hiszen erről a nagyszerű műfajról pont, hogy sokat beszélgettünk. Emlékszem, amikor Charles Bronson meghalt, aznap kifejezetten az volt a téma, vajon lesz-e sajtótermék, amelyik, felhasználva a Volt egyszer egy vadnyugat... filmcímben rejlő páratlan lehetőséget, az emlékezésnek a Volt egyszer egy Charles Bronson címet adja. És igen, elég volt a következő Nők Lapja címlapjára nézni az újságosnál.

Ez természetesen már művészi szintje a gyászidei közhelyuniverzumnak, de a középmezőnyben is számtalan élvezhető megoldás van a polcon. Az utolsó találkozás. Az utolsó mondat, amit mondott. A jel, amit csak most látok jelnek. A mondat, amit most hallok igazán. A jós, akire nem hallgattak – avagy ő már akkor megmondta, és csak most látjuk igazán, hogy. A korszak, ami véget ért. A nélkülözés, amelyből jött. A szerénység, ahogy a sikert viselte. A szerénység, ahogy a kudarcot viselte. Milyen egyszerű ember a maga nagyszerűségében. Milyen nagyszerű ember a maga egyszerűségében. A közösség, ami nem ismerte fel. Az állam, ami nem ismerte el. Amit elfelejtettem neki mondani. Amivel megbántottam, és sosem tudom már tisztázni.

A legfurább, hogy ezek, bár közhelyek, mert agresszívan kínálkoznak, érvényesek és szépek is tudnak lenni egy nekrológban. Ezért is kínálkoznak. Nem maga a műfaj bűzlik tehát.

Fontos pillanatok ezek. És megragadható velük az egész, vagy annak egy nagyobb része. Azokban a hetekben pont ezek a közhelyek pattogtak százával a szemem előtt, és nehéz volt nem megírni őket.

A halott olyan, hogy már nem tud visszaszólni. Nem tudja cáfolni a nekrológok torzításait és igazságtalanságait, a közös történeteket, a viszony milyenségét. Gyomor, gerinc, ízlés lehet csak a visszatartó erő, hiszen a lebukás esélye minimális. Ha pedig egy, az elhunytat közelebbről ismerő pályatárs történetesen teljesen más verzióját ismeri a leírtaknak, akkor sincs rá sok esély, hogy nyilvánosan szóvá tegye a ferdítést: a gyász időszaka alatt nem szokás, nem illik, nem esik jól huzakodni. Utána meg kit érdekel az egész.

Ezekben a hetekben elég csekély a hangnemek eltérése, nincs nagy különbség a tónusok között. Egy közéleti fórum, lap, portál, ami X. Y-t, a politikai élet megosztó szereplőjét naponta nyúzza-nyújtja, és minden ősbűnt ráolvas, máris szembetűnően megengedő és barátságos hangra vált, amikor az illető nekrológját közli. Maximum egy-két élesebb mondat, az ellentmondásosság említése, meg hogy majd az utókor hivatott dönteni róla – és semmi több. Értjük, ugye? Az illető kedden még maga az ördög, szerdán már csak ellentmondásos személyiség. És emögött nem a keresztény megbocsátás van, dehogyis: a közvélemény eredendően prűd, a lap pedig a saját olvasóinak muzsikál. Halottról vagy jót, vagy semmit. Aki kiszól az össznépiségből, aki élesebben és kevésbé emelkedetten fogalmaz az emelkedett pillanatban, az konfliktust vállal. Hiába ír olyat, ami mindenki előtt nyilvánvalóan igaz: pont ő lesz az, aki összeszarszagozza a hangulatot. A közvélemény ilyenkor szereti magát saját maga előtt sajnálni, szeret kultúrkellemesen gyászolni, érzékenynek és tisztának tartja magát, és nem szereti, ha valaki ebben megzavarja.

Miért érdekesebb ez a jelenség az irodalmi életben? Az első ok nyilván az, hogy ebben élek, és nem látok tovább az orromnál. De az írástudó, íróképes, magát főként írásokon keresztül mutató közeg tényleg nagyobb százalékban ír nekrológokat. Egy jelentős és közismert táncművész vagy keramikus vagy zongorista halálakor nem születik annyi írás a nyomtatott és online sajtóban, mint egy hasonlóan jelentős és közismert író távozásakor. Eleve van némi átfedés az irodalmi élet és a kulturális újságírás szereplői közt, de úgy érzem, a sajtón kívüli fórumokon, blogokon is nagyobb arányban szólalnak meg írók.

Akárhogy nézzük, a nekrológírás, amellett, hogy őszinte búcsúzás, fájdalmas terápia, illetve kesergés egy barát elvesztése fölött, az önkifejezés egyik formája is lehet. A szerzők a nekrológ révén pozicionálhatják magukat, és ezt a lehetőséget sokan meg is ragadják. Rengeteg mindenről írhatnak. Milyen a viszonyuk egy életművel, poétikával, attitűddel, üzenettel, hagyománnyal, nemzedékkel, most véget ért korszakkal. (Eleve: korszakolhatnak! Ritka jó móka és nem ritka aktus nekrológokban.) Ellenőrzés nélkül ferdíthetnek a halottról, azok pedig, akik látják a ferdeséget, nem nagyon fognak megszólalni.

Az emlékezéseket ráadásul nagyobb eséllyel olvassák „civil” olvasók, a gyász ugyanis ragadós és népszerű termék. Szóval most, a Facebook korában, amikor létrejött a teljes véleménydemokrácia, szabályos gyászkommandóvá állnak össze százezrek, és senki sem sajnálja az elhunyttól a jól megszolgált szomorúszmájlit. Ebben a közegben egy-egy hangosabb, kiemelt üzenettel már be lehet húzni a szerzői oldalra, hosszabb távon saját olvasóvá lehet tenni olyan embereket, akik a halála napján hallottak először az elhunytról. Ezek a szerencsétlen tömegek észre se veszik, hogy nekrológszerzőnek öltözött gyakorló és profi irodalmárok vadásznak rájuk.

Vannak különösen abszurd pillanatok. Amikor egy haláleset időben pont a nekrológ írójának kötetpromóciójára esik, így a már betervezett sajtómegjelenések is fűszereződhetnek elcsukló hanggal, mély nézésekkel. Vagy amikor, természetesen a megkérdezése nélkül, egy politikai vélemény alátámasztására használják a halottat. Vagy a PIM-es búcsúztatás sűrű és néma meghittségében, ahol szakma és hozzátartozó együtt gyászol, beülni az özvegy mögötti székre, telefonnal lefotózni a tarkóját, a halott háttérben lévő, bekeretezett képére rátenni a fókuszt, majd kiküldeni lájkoltatni a Facebookra. Ha látunk egy ilyen képet, mivel Insta-világban élünk, csak a fotó információtartalmát vesszük be, és bele se gondolunk a döbbenetes jelenetbe. Csak úgy lehet megfogni a helyzet abszurditását, hogy elképzeljük: az özvegy valamiért váratlanul hátrafordul. El tudjuk ezt képzelni? Mit mond az ilyen ember? Ja, bocs, csak értsd meg, így tök jó a kompozíció? Ja, bocs, csak tudod, van egy írói oldalam? És húzzunk erre még egyet, mert valójában az az egészben a leginkább sokkoló, hogy kikerül a fotó, és nem szakad le az ég, hanem szépen jönnek a sírós szmájlik. Senki nem szól kommentben, hogy helló, álljunk már meg, milyen ember vagy te egyáltalán, hanem elfogadjuk, és továbbállunk.

Vagy egy másik. Képzeljünk egy olyan nekrológot, amiben szerepel egy olyan mondat, hogy mellettem, a szomszéd asztalnál egy családtagom is éppen nekrológot ír. És ilyenkor se szakad le az ég, hanem gond nélkül átcsúszik mindenféle könyvvásárlón és lájkolón, sőt: kifejezetten egy érzékeny és szorgos család képe rajzolódik ki.

Szóval olykor még szegény Karinthy-t is meg lehetne lepni.

Az elhunytnak vannak hozzátartozói is. És gyakran többet gondolnak magukról, mint kellene. Mint ahogy arra is van példa, hogy az irodalmi élet sért határt, és tapintatlanul lép a család territóriumába.

Irodalmi konferencia a PIM-ben, a téma egy pár éve elhunyt jelentős költő. Az előadók névsora imponáló, fiatal irodalomtörténészektől, költőktől idősebbekig. Kifejezetten erősíti a költő fontosságát, hogy minden generációból vannak jeles előadók. Az egyik felszólaló, a szerző jelentőségét amúgy nem vitatva, az ünnepelt életművének egyik részét ízléstelennek nevezi. A család jelen lévő képviselője megragadja a mikrofont, és kikéri magának a minősítést. Jelen lévő ismerőseim összenéznek, lefagynak, nehéz kezelni a helyzetet. Mint ahogy a szakmai konferencia komolysága is... ha nem is veszélyben van, de kétségtelenül más színezetet kap. Onnantól ugye vigyázni kell, ki mit mond, ez ott van a levegőben. A család határt sért: örülniük kéne, egyrészt hogy a szakma komolyan foglalkozik az illető életművel, másrészt, hogy egyáltalán szóltak nekik.

A halál pillanatában az életmű mint szellemi teljesítmény, átadódik az emberi civilizációnak, egyetemes kultúrának, a magyarságnak, a paksi embereknek, a Rákóczi Ferenc utca lakóinak, attól függően, hogy az életmű hol és kik között bír érvényességgel. A család dolga, hogy jó gazdaként óvja a hagyatékot, gondozza az életművet (ha teheti, élvezze gyümölcseit), de a szakmai megítélés maradjon a szakmáé. Ha szereptévesztésben vannak, árthat az életmű recepciójának. A halál pillanatától az életművel kapcsolatos tartalmi kérdések már nem a család buliját képezik.

A másik példa a fordított eset. Kortárs írókollégánk egyik felmenője klasszikus költő. Egy szép napon kap a Facebook-oldalára egy fotót: a szelfi irodalmárokat ábrázol, háttérben a dédapa sírjával, mosolyognak, integetnek, szia, innen gondolunk rád. Nem tudom, mi volt a reakció, és tény, az én dédapám maximum a nemesnépi fonóban költött verset, tehát fogalmam sincs, milyen érzés egy tananyagban szereplő klasszikus leszármazottjának lenni, de biztos kurvára nem örülnék, ha a dédapám sírjával szelfizgetnének idegenek. Egy ilyen sír emlékhely, a család emlékhelye, és csak másodsorban az irodalomtörténet kegyhelye. Addig legalábbis, amíg vannak hozzátartozók. Ezt a képet is csak a jelenet képzeletbeli lejátszásával lehet megvilágítani. Képzeljük, hogy egy élő rokon megy gondozni a sírt, és azt látja, hogy hárman-négyen szelfiznek ott, esetleg megcsinálják újra, mert valamelyikük pislogott.

És ha már sír. Voltam Dunaalmáson, az ottani temetőben nyugszik Petri György (és Csokonai Lillája). Az ország egyik érdekes, ismeretlen és szép vidékén van, ajánlom mindenkinek. Kocsival bő egy óra az út Budapesttől. Olyan 3-4 éve járhattam ott, úgyhogy az is lehet, hogy már nem áll, amit mondok, de amikor ott jártam, jelzem az ország közvéleményének: PETRI GYÖRGY SÍRJÁT BENŐTTE A GAZ. A temető felső végében van a sírja, az ottani bejárattól nem messze, és a sír kövét hátulról már ölelni kezdte a mögötte lévő susnyás.

Nem egy elfeledett alkotóról van szó, sőt. Petrit évente százszor-ezerszer idézik és idézik meg cikkekben, tanulmányokban, beszédekben, szakdolgozatokban, versekben. Elevenen él mint költő és elevenen él mint példa. Ráadásul családja is van. Ehhez képest ez a helyzet.

Nem árt, ha egy pályakezdő költő tud egy ilyenről. Mert sajnos van ilyen.

Szóval a Jóisten mentse meg a költőket a haláltól. Annál is inkább, mert a többiek ilyenkor életben maradnak.

Az ihlet

2012 nyarán Keszthelyen megrendezték a harmadik Balatoni Íróhetet. Az 1932-ben és 1982-ben tartott első két rendezvény hagyományát megidéző eseményen 12 fiatal költő lépett fel napokon keresztül mindenféle helyszíneken, középiskolákban, a sétálóutcára kihelyezett színpadon vagy a halászcsárdában.

Az egyik estét egy Keszthelyről elszármazott barátunk édesapjának csodálatos kertjében töltöttük, vendéglátónk kecskehúst szerzett, jól haladt az este. Aztán a házigazda bedobta, hogy ha már ennyi költő van a kertjében, kíváncsi, hogyan állunk ahhoz a kérdéshez, hogy ihlet. Nem mondom, hogy beállt a feszült csönd a vendégek között-felett, ennyire nem volt drámai a helyzet, de már mindenki kellőképpen ittas volt ahhoz, hogy komolyan vegye a kérdést. Amit, ha józanok vagyunk, valószínűleg egy vicces bon mot-val is el lehetett volna ütni.

De így nem lehetett.

Az ihlet fogalma olyasmi az irodalmárok között, mint a zenehallgatók (és nem a zenészek!) között a Beatles kérdése. A laikus ember úgy gondolná, hogy legalább ebben közmegegyezés van, és aztán erre már épülhetnek különféle iskolák. De nem, ahogy észrevettem, a Beatles zenéje kifejezetten megosztó tényező: nem nagyon találtam olyat, aki azt mondja, hogy oké, szívesen elhallgatom. Olyan viszont van, hogy ciki, tinglitangli, kétakkordos macskazene, és olyan is, hogy űrlények voltak, és ők minden könnyűzene alapja.

Hát még az ihlet. Egy pillanat alatt kiderült, hogy bár mindenki azonnal tudja, melyik oldalon áll, a kérdés mégsem egyszerű, mert finoman szólva sem értjük, miért áll bárki az ún. másik oldalon. Ez azt valószínűsíti, hogy tulajdonképpen egyetértünk, csak fogalmi zavar van, nem világos, ki mit ért ihlet szó alatt. Az is érdekes, hogy valószínűleg a társaság minden tagja nagyjából meg tudta volna mondani előre, hogy az ott ülők közül ki hova sorolja magát, ami legalább is azt jelzi, hogy ha nem is értem meg, ha valakinek más a véleménye, sejthető, hogy kit nem fogok megérteni. Mintha a kérdéshez való hozzáállás levezethető volna valamiféle költői attitűdből vagy szövegalkotási módszerből.

Voltunk már annyira részegek, hogy akár még sértődések is begyűjthetők lettek volna aznap este abban a kertben. Szerencsére ezt megúsztuk, viszont ha jól fejtettem meg a helyzetet, az ihlet kérdéséhez (létének / nem létének kérdéséhez) való viszonyulás egyfajta identitást adó szempontként jelent meg abban a pillanatban.

Hajajj, messzire mentem, egész irodalmiatlan, irodalomelméletietlen, irodalmiéletszerűtlen fogalmakat kezdek pedzegetni, innen már csak egy ugrás az, hogy a vers Istentől jön.

Onnan meg már csak egyetlen ugrás, hogy van Isten.

Az aztán tényleg durva lenne.

Pár éve valamikor napokra hatása alá kerültem egy videónak. Egy Dienes István nevű elméleti fizikus kvantumfizikával kapcsolatos előadását találtam meg a Youtube-on. Igazi tudós, nem tudóskodó néprajzos. De tulajdonképpen a lényeget illetően ez mindegy is volna.

Az előadás leginkább idevágó állítása az, hogy a komoly tudomány, az elméleti fizika, a kvantumfizika régóta kattog rajta, de egyszerűen képtelen bármit kezdeni azzal a fogalommal, hogy ötlet. Nem tudják, honnan jön, miért jön, miért oda jön, mi az anyaga, mi az eredője. És mivel a teljes tudomány tudósok ötletein alapul, ez nem is annyira jelentéktelen kérdés. Sőt.

Úgy emlékszem, az előadó nem mondta ki, hogy Isten. Gondolom, egy komoly tudós kerüli a témát, mint a parazsat. De az is lehet, hogy kimondta. És végül is ez is teljesen mindegy.

A lényeg, hogy én is elkezdtem gondolkodni: honnan jön ez az egész?

Hogy hova érkezik, azt tudom. De valahonnan csak jön. Valami terv csak van vele az indítási oldalról.

Lehet, hogy ez maga az ihlet kérdése?

Az ötlet fogalmát lebontanám olyan szintre, hogy süt a nap, augusztus délután van, és hirtelen visszafordulok a járdán: mégis metróval megyek, mégse gyalog.

Nem azért fordulok vissza hirtelen, mert mérlegeltem a pro és kontra érveket, és végül arra jutottam, hogy legyen mégis metró.

Hanem teljesen ötletszerűen, hirtelen, csak úgy, mi több, az is lehet, hogy később belátom: logikátlanul. Szerintem mindenki ismeri ezt az érzést, ezt a pillanatot, amikor egyszer csak, derült égből.

Vagy ha mégis azért fordulok vissza, mert végre végiggondoltam rendesen: hát miért indultam el előtte eszetlenül a később felülírt irányba? Akkor az az ötlet honnan jött?

Alig 4-5 éve írok noteszekbe ötleteket. Korábban is voltak elhatározásaim, de egy-egy hét jegyzetelés után nem folytattam. Egy könyvhéten egy nálam harminc évvel idősebb, azóta elhunyt író barátom javasolta, hogy sehova ne menjek notesz vagy füzet nélkül. Azt mondta, nemsokára, a negyvenes éveimben eljön az az idő, hogy elapadnak az ötletek, pont mikor már olyan rutinom lesz, amilyen huszonévesen nem lehetett. Egyrészt így majd nagyobb felkészültséggel írom meg őket, másrészt ha beüt az ínség, van hova nyúlnom. Logikusnak tűnt, ha nehezen is, de noteszre álltam, a telefon mellett állandó kellékem azóta is. Meg is vannak ezek jó pár évre visszamenően, sőt befotózva, elmentve gépre, felhőbe, mindenhova.

Gyakran észreveszem, hogy egy-egy ötlet kihűlt. Vége van, nem ugyanazt jelenti már, miután kiestem a kontextusából, hangulatából, elvesztette a töltöttségét, mint egy régi ceruzaelem, elillant az ereje, úgy van ott a papíron, mint valaminek az élettelen csontváza, és már nem tudok vele mit kezdeni.

Fordítsuk csak meg: milyen hangulatban, milyen töltöttségben voltam akkor, amikor lejegyeztem?

Egy másik világban voltam. Ha tudománytalan, ha nem, ha tud vele kezdeni valamit egy komoly irodalomtudós, ha nem: ez a helyzet. Másik világban voltam. Nem ebben.

A Nézőművészeti Kft. nevű színházi társulatnak van egy Ady/Petőfi című, népszerű előadása. Osztálytermi beavatás, egy óra, iskolákba viszik, művházakba, és havi egyszer a Thália Színházba. Ady és Petőfi életrajzának egymásra játszatása sok humorral, két színésszel (Katona Lászlóval és Kovács Krisztiánnal), és úgy tudom, hogy a PIM-ből Kalla Zsuzsa segített az anyag összeállításakor.

Az egyik fiktív monológban Katona László székely bácsiként azt mondja, Ady Endre nagy költő volt, de ő nem szereti a verseit. Ha egy rendes, háromgyermekes családapa lett volna, biztos nem ilyeneket ír. Azért ilyenek a versei, mert biztos részegen írta őket. Illetve: „lehet, hogy részegen érteném”.

Valószínűleg tényleg fogalmi zavar van az ihlet körül. Mást-mást címkézünk annak, miközben a jelenséget mindenki ismeri, pusztán máshova és máshova tesszük a határkövet.

Van az az ihlet-olvasat, hogy fehér ingben ülünk, felső három kigombolva, fennakad a szemünk, elővesszük a plajbászt, egy fehér galamb a vállunkra ül, és a fülünkbe csicsergi, amit a Jóisten lediktál neki. Amikor egy könyvtári felolvasóest után kérdést kapunk a közönségből (szinte soha, de amikor igen, akkor nagyon), szemérmesen ezt az ihlet-olvasatot sejtetjük. Mert olykor érezni, hogy a közönség kifejezetten akarja, vágyja, szomjazza ezt az ihlet-olvasatot, ilyennek akar minket látni, mert ilyen költőket képzel el, és pont. De hát kik vagyunk mi, hogy belegázoljunk a saját imidzsünkbe?

(Ennek speciális alesete, amikor a fenti ingben magyar költők vagyunk, huszonhat évesek, és egy csatatéren fekszünk, pont van ott egy nagy darab kő, pont jön a fenti madár, és a vérünkkel ráírjuk a kőre, hogy HAZA, esetleg még valami szépet a feleségünknek. Olykor ezt a képet sem érdemes bolygatni.)

Van az az ihlet-olvasat, amikor leteszünk tűző napon három liter sört, tüskével, és jön, ami jön. Jórészt hülyeség jön ilyenkor. Viszont... megállnék egy kicsit. Mert előfordul, hogy a legkevésbé se hülyeség jön. Hanem valami olyan. Nem gyakori, de megesik. És úgy veszünk a kezünkbe reggel egy verset, hogy igen, lehet, hogy egészében nézve szörnyszülött, de van egy része, amit magunktól a büdös életben nem gondoltunk volna ki – miközben tessék, itt a kezünkben, a mi kézírásunkkal, a mi gépünkben elmentve. És csak a Jóisten tudja, honnan jött az a húzás/megoldás/kép, de ha már így van, köszönjük szépen. Egész verset is lehet találni ilyenkor a hálóban, de szerintem ez nagyon-nagyon ritka, nekem húszéves pálya alatt talán háromszor-négyszer volt ilyen élményem.

Most maradhatnék az alkoholnál, illetve Adynál, aki egész tudatosan használta a másnaposságot, felismerve, hogy a másnap estébe hajló délutánja „a legnagyobb titkokat kiadó” időszak. De nem kötném olyan nagyon egyértelműen ezt a dolgot az alkoholhoz. Egyszerűen csak más tudatállapotnak nevezném.

De ugye akkor... hoppá: nagyjából tehát visszaugrok a legelsőként említett ihlet-olvasatomhoz, már irónia nélkül? Lehet. Akarom ezt, vállalom ezt?

Elfogadni vagy nem elfogadni, teljesen mindegy. Biztos vagyok benne, hogy minden alkotó ember (nem is előbb-utóbb, hanem folyamatosan) találkozik a dologgal, maximum nem annak nevezi, amit más már vagy még annak nevezne. Kérdés, mit kezd vele, hogyan gondolja tovább. Inkább technikai, mintsem valami spirituális jelenségként vagy egyenesen istenérvként kezeli. Gondolom, ez a két véglet.

Ha ennek a (szerintem) irracionális jelenségnek az áldásait minél nagyobb arányban hasznosítani akarod, muszáj racionálisan befogni a vitorlába. Ady jól ismerte a szervezetét, és rájött, hogy a másnaposság működőképes módszer, de ez még nem volt elég: tudnia kellett ezt jól használni. Tudni, mikor egyen, mit egyen, hogy minden körülmény adott legyen annak a bizonyos időszaknak a kiaknázásához. Végiggondolni (meg is tette), érdemes-e az embernek versekért (vagy versekre hivatkozva) szétbaszni a szervezetét vagy keressen helyette valami zöld (ill. hibrid) megoldást.

Ha rájössz, hogy hajnalban vagy igazán alkalmas az elmélyülésre, meg kell teremtened a keretet, hogy hajnalban valóban alkalmas legyél rá. A szervezetedet is jól ismerned ehhez. Hiszen hogyne, nettó szellemi dolog ez, de mint mindennek, ennek is vannak fiziológiai alapjai. Ismerd meg magad: milyen vershez és napszakhoz és évszakhoz milyen bor, mennyi reggeli, folyamatos kávé vagy víz vagy tea. Milyen környezet? Milyen zene? Sétálgatás vagy egy helyben ülés? Lehet, hogy egy zajos kocsmában találod meg az igazi csöndet az íráshoz. Ablak legyen előtted vagy fal? Goethe (más források szerint Schiller) rohadó almája hülye hóbortnak tűnik, de hajmeresztően valóságos.

Szóval pusztán technikai dolgokkal, ha nem is lehet előidézni ezt az állapotot, mindenesetre tisztább helyzetet lehet teremteni arra az esetre, ha érkezik. A mindenen átrohanó és mindent letaposó ihletet ne várd, az akkor is jön (ha jön), ha nem várod. Az esetek túlnyomó részében nem jön. De jön másfajta, finomabb, több munkával járó. Erre pedig jó felkészülni, illetve folyamatosan készültségben lenni, önismeret útján. Hajolj úgy, hogy maximálisan használni tudd az erejét. Aztán ha megvan, mondj vagy gondolj róla, amit csak akarsz.

A forma – 1.

Tavaly ilyenkor ünnepelte alapításának 25. évfordulóját a Hévíz folyóirat, amelynek a szerkesztője voltam pár évig. Ekkor történetesen már pont nem voltam szerkesztője, de búcsúzóul részt vettem az évfordulós fesztivál és a 25 év alattiak számára kiírt verspályázat lebonyolításában. Csak a nagyságrendre emlékszem: kb. nyolcvan elolvasott pályaműből talán két verset írtak úgy, hogy igyekeztek figyelembe venni valamilyen verstani szabályszerűséget. Lehet, hogy annyit se.

A minta persze nem reprezentatív.

Pár hónappal korábban a keszthelyi Helikoni Ünnepségek irodalmi anyagait olvastam, itt szintén zsűritag voltam, Vörös Istvánnal. A kétévente megrendezésre kerülő középiskolás művészeti verseny irodalom kategóriájában általában erős mezőny verődik össze; több nevet ismertem már a Hévíz folyóiratnál végzett munkám révén, ismert fiatal költőink közül nem egy, nem kettő pont a Helikonon tűnt fel először. Itt olyan negyven pályaműből 6-8 lehetett a (szándék szerint) ritmikus alapokon álló vers. A díjjal-emléklappal kitüntetettek között pedig egy se. A Helikon-pályázatok formában író középiskolásainak többsége ártatlan és érintetlen volt. Mármint költőileg, a József Attila utáni magyar költészetet illetően. Sőt, még Szabolcska Mihály, illetve az ún. petőfieskedők is közelebb álltak hozzájuk, mint József Attila. (Az igazság kedvéért hozzáteszem: nálam több Szabolcska Mihály-remake-et senki sem írt középiskolás korában.)

Ez a minta se reprezentatív. Nincs tehát tudományos talapzata, ha azt mondom: az éppen induló költői generáció nem használja a kötött verselést.

Nem mondom, nem is kell mondani. Mert nyilvánvaló. Lényegében kiveszett, eltűnt, elmúlt.

Az elmúlt 5-6 évben elég erős költői nemzedék indult el, de alig van köztük olyan pályakezdő, aki formás versgyakorlatok útján tette meg az első lépéseket.

A Szép Versek antológiában ma elvétve találni olyan verset, amely formában íródott (vagy egyáltalán megfelel valamilyen verstani szabálynak), és 40-45 év alatti szerző írta. (Nagyjából ez a szám jelzi a Sárkányfű- és a régi Előretolt Helyőrség-nemzedékek alsó életkori határát.)

(Kis kitérő: büszke vagyok rá, hogy szűkebb pátriámban, Hévízen és Keszthelyen két ilyen, a fiatal irodalom szempontjából ennyire fontos intézmény működik. Logikus lenne, ha a szerzői átfedéseken túl intézményesen is együttműködnének.)

Az egyik Helikonon, a Festetics-kastély tükörtermében történt egy jelenet, ami régóta kísért. A pályázatok kiértékelésén beszéltem egy kb. tizenhat éves lánnyal, aki mellett az anyukája ült. A versek egy nagyon is létező formakultúra alapjain álltak, bár sem a rímek, se a sorhosszok nem feleltek meg ennek. Valójában egy verseszmény írta a verset, ez a verseszmény volt a szerző, a téma, a szövegvilág, a képek és a mondanivaló is, a technikai megvalósítás meg egyszerűen csak rossz volt.

Hosszú beszélgetéssel számoltam, mert bevallom, kicsit izgalmasabbnak tartom a formában ír(ni akar)ó tiniket. Azt hiszem, akinél ez az alap, annak legalábbis van hallása, könnyebben mennek neki majd a versgyakorlatok, és inkább eljut odáig, hogy később tényleg megtanul szonettben, tercinában, hexameterben fogalmazni. (Eddig sajnos nem jött be az elméletem.) És gondoltam, az itt elhangzó mondatok a többiek számára is fontosak lehetnek.

Szóval kortárs költészet olvasására próbáltam rávenni a lányt, és a szemében máris láttam az ezzel kapcsolatos általános képet. Hogy a kortárs költők nem rímelnek. Nem nagybetűvel kezdik a mondatokat. Érthetetlenek, trágár dolgokat írnak. Említettem neki (még egyszer tehát: a diszkréten hátrébb ülő, de annál jobban figyelő anyukája jelenlétében) néhány kortárs költőt, akik rímelnek, nem trágárak, nagybetűvel kezdik a sorokat és még érthetők is. Egy-egy, a Facebook-on nagy életet élő pályatársam nevét leszámítva nem hallott róluk. Ugyanakkor láttam, hogy nem sikerült meggyőznöm a kortársakkal kapcsolatban.

Maradtam a formai dolgoknál, mert azon a vonalon gyorsabban lehet változást elérni (mint azon, hogy írjon jobb verseket...). Megpróbáltam úgy, hogy nézzük, itt meg itt nem stimmelnek a szótagszámok. (Az engem legalábbis leggyakrabban idegesítő hibáról volt szó: páros szótagszámú sor rímelt páratlanra.) Erre elhangzott: nem akar szótagokat számolgatni, nem akarja megkötni magát, a versírás neki a szabadság. Amivel persze maradéktalanul egyetértek. Tettem egy konkrét javaslatot, valami olyasmit, hogy két szótagos jelző helyére menjen be egy három szótagos, azzal szinonim szó, aminek köszönhetően ritmikailag helyrebillent volna az illető sor. De akkor, hangzott el, máris nem az övé az a sor, és amúgy tényleg nem kell ezeket a szabályokat ennyire betartani. Megkérdeztem, ki a kedvenc költője. József Attila volt. Kértem, idézze fel magában a kedvenc rímes JA-versét, és nézze meg, hogy abban az általam nem ismert kedvenc versben kizárólag páros rímel párosra, páratlan rímel páratlanra. Illetve hogy a páros szótagszámú sor titá-ra vagy titi-re, a páratlan titátá-ra vagy titáti-ra végződik. Bele is ment a játékba. Láttam, ahogy magában halad a verssel, úgy lepődik meg egyre jobban. Nem értette, miért vagyok ennyire biztos abban, amit mondtam. Honnan tudom látatlanban? (Mellesleg mákom volt: a kedvenc vers ezek szerint nem ütemhangsúlyos volt.) Megkérdeztem: ha József Attila hajlandó volt megkötni a kezét, akkor ő miért nem? Az anyuka felől egyre kevesebb szimpátia érkezett, a lány pedig elbizonytalanodott, és éreztem, most van a pillanat, amikor be lehet neki juttatni neki a vírust. Nem kell olyat írni, mint a többiek, sőt: kifejezetten mást kell írni, mint a többiek. De ha nem tájékozódsz, hogy milyen is ez az igazán színes kortárs magyar költészet, akkor csak a régiek eszköztárát tudod megismerni és használni. Ezek a versek pedig tényleg olyanok, mint egy tizenkilencedik századi költő versei.

És ekkor hangzott el a dacos válasz, ami miatt leírtam ezt az egész történetet: én nem akarok huszonegyedik századi költő lenni!

Mit olvasnánk ma, ha Balassi nem akart volna 16. századi, Zrínyi 17. századi, Petőfi 19. századi költő lenni?

Úgy tűnik, elkanyarodtunk a forma kérdésétől. Pedig nem.

Költőként

– a kortársakat ismerni,
– a tájköltészetet ismerni,
– Kassák Lajost ismerni,
– a vajdasági irodalmat ismerni,
– a szépirodalmi kiadók
– és folyóiratok nevét ismerni,
– a Word-öt ismerni
– stb.
– (szerintem) pont annyi, mint a verstani alapokat (az alapokat!) ismerni.

A kérdés másként is feltevődhet: akarod-e vállalni vagy legalább ismerni annak a dolognak a hagyományát, aminek a hagyományát építed vagy tagadod? Ha nem, akkor hogyan fogod tudni építeni vagy tagadni? Benne vagy-e abban, amiben benne vagy?

Volt, amikor formafasiszta voltam. Jó volt kijönni belőle, sok gyötrődéssel járt. Ez, ami most következik, csak szeretetteli, logikai alapú győzködés, két évtizede gyűlő legfontosabb érveim felsorolása. Nem hiszem, hogy igazam van, ugyanennyire lehet igaza annak, aki a verstan-tanulás elleni érveket gyűjti össze. Elfogadtam, hogy így fordult a világ, és nem hiszem, hogy vissza kell fordítani. De néhány szempontra szeretném felhívni a figyelmet – az első szempont például az, hogy a világ nem áll meg, és gátlástalanul forog tovább.

A költészet magyar nyelven alkalmazható formakincsének ismerete és alkalmazni tudása, biztos vagyok benne, annyira fontos skillje egy költőnek, hogy szabadverseken is kimutatni vélem (vagy legalábbis szeretném ezt hinni), hogy aki írta, tud-e amúgy jambikus sorban írni vagy sem.

Egyszerűen máshogy veszi térdére az anyanyelvet, aki képest formában fogalmazni.

Pablo Picasso. A szabálytalan emberábrázolások nem léteztek volna a zseniális rajzolni tudás nélkül.

Tandori Dezső. A Töredék Hamletnek mögött ott van a biztos kézzel fogott formakincs.

A legkevésbé sem ezeknek az eszközöknek a nem-használatát tartom problémának. Mindenki azt ír, amit akar, és jó, hogy létezik innováció, és jó, hogy olykor a forma eltűnik, lappang, egy generációnak kevésbé fontos, háttérbe kerül: a hagyományos költői kelléktár elhagyása maga is a kelléktár része, technikai eszköz, költői megoldás. Hanem ennek a bizonyos kelléktárnak (értsd: magának a hagyománynak) a nem-ismerete a probléma. Pontosabban hogy a kelléktárból nagyon sokan csak azt ismerik, amit kényelmes megismerni. És ahelyett, hogy egyenesen és bátran meg lenne vallva a lustaság – még érvényesnek hangzó és kifejezetten divatos magyarázatok is járnak a nem-ismeret mellé.

Hogy senki sem csinálja már, csak az öregek (és ha fiatalabbak is, akkor leginkább egyszeri-kétszeri esetről van szó, hogy legyen felmutatva ez is).

Hogy egyszerűen elmúlt, és ad egy nyelvi-költészettörténeti patinát a versnek, amit nem akarsz vendégül látni.

Hogy megköti a kezed.

Hogy nem pont azt és pont úgy írod formába szorítva, amit és ahogy akarsz.

Hogy a tartalom a fontos, nem a forma.

Hogy nehéz.

Mindegyikre van valamilyen válasz (ezek a mai öregek mind húszévesen tanultak meg verset írni; dobd ki a vendéget, ha nem hívtad; ne hagyd, hogy megkössön, legyél te a főnök, ne ő; azt írj bele, amit akarsz, és ne azt, amit ő akar magába íratni; a tartalom és forma szembeállítása csak önigazolási stratégia – és végül: igen, már mért ne lenne nehéz?!). De rájöttem, vigyázni kell ezekkel a válaszokkal, mert ha már megszületett a döntés (hogy nem, és kész), ezek erőszakosnak tűnnek és a szerzői komfort ellen hatnak. Másrészt sokszor azt éreztem, mintha tényleg valami okoskodó-erősködő öreg faszfej lennék, aki arról győzködi a fiatalokat, hogy a mai világban is muszáj megtanulni latinul, mert az legalább biztos. Vagy íjat használni. Vagy kaszálni.

Maradjunk a latinnál. A latin, ha a civilizációnk úgy megy előre, ahogy nagyjából sejtjük, sosem fog visszajönni úgy, hogy akár csak megközelítse a középkori vagy koraújkori jelentőségét.

A költészet viszont olyan állat, hogy a versformák visszajönnek. Mindig. És nem úgy, ahogy a fent jelzett okoskodó faszfejek mondják, hogyaszongya: a régiek még tudták, mi a jó, meg hogy a hagyomány örök és ércnél maradandóbb. A versformák visszajönnek sokkal prózaibb okokból. Visszajönnek tök egyszerűen azért, mert majd visszahozza őket egy nemzedék, amelyiknek fontos lesz, hogy formailag is mást csináljon, mint a mostaniak. Amelyiknek talán egyfajta identitást is ad, hogy az elődeikhez képest ők újra ritmusos verset írnak. Akkor majd az lesz az új és váratlan és trendi, hogy bálád (© Horváth Viktor). Ami ugye ma elég rémisztően hangzik. Pedig de. Nem olyan lesz az, mint a Mészöly- vagy Faludy-féle Villonnál és nem is olyan, mint Karafiáth Orsolyánál, amikor a portugál kapusról írt kifejezetten vicces verset 2000-ben. Hanem olyan lesz, amit még nem tudunk elképzelni, csak egy biztos: régi lesz, és mégis győztes, mégis új és magyar. Ami most számít divatosnak, nem feltétlenül válik majd slampossá és porossá és öregessé, de a mostani legfiatalabbak addigra már idősebbek lesznek, és témáik, problémáik, kérdéseik is mások lesznek, mint ma. Nem az ő versnyelvük számít majd a legfrissebbnek. Hanem valami ma még elképzelhetetlen. Amit formailag mégis tökéletesen ismerünk.

Történt, hogy egy címében szonettnek nevezett, de a formai követelményeket alulról szagoló (nem a szonettformát kifacsaró-azzal játszó, hanem egyszerűen csak annak gondolt) verset kaptam a Hévízhez. A fiatalember a (végül nem közölt) vers alá gondosan odatette a szerzői névjegyét is, ahogy a folyóiratnál szokás. Semmi extra, csak születési év, hely, illetve a definíció: költő. A feleségem, miután elolvasta a verset, azt mondta: végül is örüljünk neki, hogy verset ír, mert ha sebész lenne vagy építész, akkor emberek halnának bele a hobbijába.

Képzeljünk el egy sebészt, aki azt mondja, őt nem érdekli a vér alvadási ideje, mert leginkább műteni szeret. Képzeljünk el egy mozdonyvezetőt, aki 160-nal megy ott, ahol 100-zal szabadna, aki nem nyitja ki az ajtót az állomásokon vagy egyáltalán: meg sem áll az állomásokon. Egy városházi kertészt, aki februárban kihozza az üvegházból az árvácskákat, és telerakja velük a főteret. És amikor szólnak neki – akkor azt mondja, hogy de hát szépek. Az űrhajós, aki szkafander nélkül lép ki a Holdra.

Hogy ezek nem jó példák? Miért? Mert ezek igazi szakmák? Azaz nem művészeti ágak?

Akkor lássuk a művészeteket. Ott van az építész, aki leszarja a statikát, mert elvonja a figyelmét az építésről, ill. korlátok közé zárja a kreativitását. A hegedűvirtuóz, aki nem tudja lebillentyűzni a Boci-boci-tarkát, mert azt mondja, az ő szíve a hegedű, az ő hegedűje a szív, és hagyják már a Kodály-módszerrel, mert az megköti, a hangok pedig különben is elmúltak. A nonfiguratív képeket festő képzőművész, aki amúgy nem tud portrét rajzolni. A filmrendező, aki nem kamerával forgat, hanem egy vállára vetett farönkkel – és pluszban még a fényerősségre sincs tekintettel. A fotóművész, aki nem veszi le a lencséről a kupakot, mert így kifejezőbb.

Igen, ha találkoznánk ilyenekkel, valóban nem szakadna le az ég, nem halnának meg emberek, nem borulna fel a menetrend, nem pusztulnának el fölöslegesen a városházi árvácskák, nem fagy halálra egy rengeteg közpénzből kiképzett űrhajós. (Az építész határeset, máshogy művészet, máshogy „igazi” szakma.) Ezek a mi művészeink egyszerűen csak nevetségesek és komolytalanok lennének.

Egyedül a költő maradna talpon. És érhetne el szakmailag is megkérdőjelezhetetlen sikereket.

Az irodalmi életen simán átcsúszhat, ha valaki nem ismeri a költészet művelésének szakmai alapjait. Pontosabban: ezeknek az ún. szakmai alapoknak a köre jelentősen szűkült. Mikor is? Az elmúlt 3-4-5 évtizedben! Olyan egyértelmű, hogy vége van?

10.

Érdekes összevetni az irodalmat és a többi művészeti ágat az oktatás oldaláról is. Nyilván összeszámolhatatlan, hány fajta művészeti ág létezik, de a nagy hagyománnyal bírók közül az irodalom az egyetlen, amelynek (amely művelésének!) nem folyik felsőoktatási szintű képzése. Ezzel nem amellett érvelek, hogy legyen, inkább csak arra utalnék, hogy ebből következően sokkal nagyobb az ún. szakma szerepe, súlya, felelőssége, a kritikusoké, az irodalomtörténészeké, a szerkesztőké, a kollégáké.

De mi van, ha a szakma nagy részéből is kioltódott ez a fajta szakmaiság? Mi van, ha már egy kritikus vagy egy lap versszerkesztője se része ennek a bizonyos hagyománynak? Nem ismer fel egy formát, hiszen már tizenöt éve nem kaphatott ilyet. Így nem ismeri fel azt se, hogy az illető forma milyen színvonalon van egyrészt kezelve, másrészt megtöltve tartalommal?

Hogy mi van ilyenkor? Hát semmi.

11.

Attól, hogy egy vers valamilyen formában van írva, nem lesz jobb vers, még csak versebb vers se lesz. Attól, ha egy vers szabadvers, nem rosszabb, ill. nem kevésbé vers. Nincs primátusa ennek a dolognak; tulajdonképpen pont annyi (vagy inkább több) szar verset írtak már formában, mint nem formában. Nincs olyan, hogy valaki jobb költő, ha formában ír, dehogyis.

Egyszerűen csak nem tartom logikusnak, ha valaki kihagy egy ilyen páratlan lehetőséget. Papolásnak hangzik, pedig igaz: az önképzés, a tanulás és a játék a többneklevés lehetősége. Oké, ez nem elég izgalmas érv. Akkor mondok izgalmasabbat. Olyan, a szakma alapjait érintő, biztosan megszerezhető tudás mellett, ami nincs meg a többieknek, csak úgy elsétálni: egyszerűen butaság.

12.

Ráadásul több mellékes haszna is van a verstannak. Ha valaki megtanulja a legszűkebb alapokat (mondjuk anyanyelvi szinten használja a nyugat-európai verselés alapját képező jambikus sort és a rímelést, illetve a hexametert), például máris több lehetősége van fordítóként. A formás versek fordítása mindig is szakembert igénylő feladat lesz, és ez a szaktudás akkor is tartja az értékét, ha amúgy a költői pálya nem úgy alakul, ahogy tervben volt. Szókincs kell hozzá és persze gyakorlat. Miután csak ebben az évtizedben Márton László és Nádasdy Ádám jóvoltából lett egy új Danténk, Faustunk és új Shakespeare-jeink (és ez még csak a jéghegy csúcsa a sok-sok fiatal fordító mellett), mondja valaki, hogy ez nem egy létező pálya. Tudok az új, készülő Miltonról, aztán évtizedeken belül felkészül Vergilius, Ovidius, és örülnék, ha megérhetném a nagy dobást: műfordítási hagyományaink alapján a 21. század közepéig kinéz egy csillogó-villogó, modern, új magyar Szophoklész is. És még mennyi minden van, drámák, egész költői életművek... lehetetlen felsorolni.

13.

A formák elsajátítása melletti süket ellépés azért sem logikus, mert ez aztán tényleg a tanulható része a költészetnek. 2-3 hónap intenzív gyakorlás. Gondolj bele: most van augusztus eleje. És karácsonyra ott tartasz, hogy bármikor írsz 15 perc alatt nyolc sornyi hibátlan disztichont megadott témában. Már csak mondanivalóval kell megtöltened, hogy költészet legyen. Ehhez nem kell kiiratkoznod az egyetemről, nem kell szabadságot kivenned vagy elhanyagolnod a barátokat, a tanulást vagy mást. Könnyen lehet, hogy tegnap vagy tegnapelőtt is simán fölélőttél egy-másfél órát, olyan egy-másfél órát, amire már nem is emlékszel. Képet néztél viccesen egy viccesen kamerát néző teknősről. Videót valakiről, aki úgy néz ki, mint Putyin, mégsem ő. Sorozatot néztél újra. Pörgetted a hírfolyamot. Amint ismerős hír címét látod a hírfolyamban, jó ha tudod: pár másodpercet éppen lehúztál a vécén a földi életedből. Annál már a verstan is jobb, nem?

A verstan tanulása játékos is, meg fárasztó is. Mindkettőnek fontos szerepe van. Át lehet írni klasszikusok verseit valamilyenre. A klasszikus vers állításával ellenkező állításúra. Rengeteg lehetőség van, tényleg csak a fantázia szab határt. Ennek révén közel kerülsz az illető szerző technikai problémáihoz, és megjelennek előtted az ő lehetséges szakmai megoldásai. Egy létező versépítmény belső tereiben jársz, a mondatszerkezet adott, csak a szavakat cseréled, és ugyanazon a földrajzi ponton állsz alkotóként, ahol előtted (mondjuk) Ady Endre állt. Simán átrendezheted a lakását, átfestheted, kiröhögheted, bármit csinálhatsz vele. Hiszen közben az ő levegőjét szokod. Vendége vagy, társa vagy. És ez a másik legfontosabb dolog. Úgy állsz ott, mint Neo a Mátrixban, és rájössz, hogy szegény Ady miért ezt, és miért nem azt az ujját harapta meg. Láthatod a hibáit, megértheted, hogy a költészet csak ritkán felsőbb sugallat, mert a leggyakrabban bizony szövegalkotás.

Mert ugyan (szerintem) létezik ihlet, azért legtöbbször anélkül muszáj megoldani a dolgot. Ésszel, műveltséggel, seggel, szókinccsel, technikával, retorikával, daccal, türelemmel, pepecseléssel. Ha kiábrándító, ha nem: se Ady, se József Attila, se Petőfi, se senki más nem töltötte örökös révületben a pályáját (ok, Ady talán). Mert sokszor hallás után, lendületből mentek, máskor pedig egyszerűen csak matekoztak. Ha honfoglaló eleink tovább jutnak, és nem a Kárpátok, hanem az Alpok lesz a nemzeti hegységünk, akkor a „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” sorban máris felszabadul egy szótag.

Tetris. Egyenletmegoldás. Mondatok logisztikája, szervezés, pakolás, sakk.

Csak (és ez volna a Keszthelyen látott lánynak is egyfajta késő válasz) tudni kell elhitetni, hogy mégis sugallat.

14.

Verstani alapművek. Aki igazán a mélyére akar menni és kicsit szétforgácsolni az agyát és a technikai tudnivalók mellett a szellemi-történeti hátteret is ismerni akarja, annak ott van a Szepes-Szerdahelyi-féle Verstan. Amíg magyarul verset írnak, ez a könyv valamiképpen mindig ott lesz a polcon. Csodálatos, de nem túl kellemes olvasmány. Nem túl kellemes, de csodálatos olvasmány. Letehetetlen, de nehezen felvehető. Ez maga az alapmű.

Viszont van két kortárs Jolly Jokerünk is. Szerencsés korban élnek a mai fiatalok: ugyanabban évben jelent meg két, szerintem kifejezetten az ő kezükhöz tervezett könyv. G. István László Repülő szőnyege egyfajta szabásmintatár: minden, magyar nyelven művelhető sorfajta és versforma (kb. 200!) szerepel benne, mindegyikre van egy példavers, és a lap alján az illető sorfajok-formák pár soros géntérképe, röviden, szellemi-történeti háttér nélkül. Fogalmam se volt az óír alliterációs hangsúlyváltóról vagy a hexameterek rengeteg fajtájáról, G. István László igen-igen fontos könyvében erre is van példavers. A másik Horváth Viktor A vers ellenforradalma című könyve. A szerző a pécsi egyetemen tanított verstant (volt véletlen szerencsém a padban ülni egy darabig), és máshogy közelít: belevezet, leír, módszertant ad. Mint tanár nyilván sok felcsigázott a tekintettel találkozott, amikor szóba kerül a phalaikoszi sor, ehhez képest lelkes maradt, és ez szerencsére érződik a könyvön is.

Mindkét könyvből a másik hiányzik, tessék együtt használni őket!

15.

Ha beletanulsz a verstanba, olyan technikai finomságokat, leleményes megoldásokat vehetsz észre még Juhász Gyulánál, Tompa Mihálynál, a két Kisfaludynál is, amelyek másként egyszerűen rejtve maradnak előtted. Ez egyfajta mellékes ajándék a szenvedésért.

16.

Mert kétségtelenül szenvedéssel is jár a tanulás. Zsákutcákkal. Nyakadra növő, indaként fojtogató versekkel. Amelyeknek rohadt személyiségük kezd lenni: akikkel szemben pedig komplexusod kezd kialakulni. Amelyeket minél régebb óta írsz, annál rosszabbak, és egyre inkább tűnnek zsarnoknak, ugyanakkor magában meg nem álló, életképtelen, innen-onnan hozott ötletekből össze-vissza ragasztott Frankensteinnek. Amelyek olyanok, hogy amíg nem győzöd le őket (értsd: 1. amíg nem fejezed be őket 2. amíg nem törlöd a fájljukat véglegesen), addig képtelen vagy bármi másba belekezdeni, tehát kártékonyak, és az életedre törnek. Ezek nem kellemes pillanatok, a saját nyomorult teremtményed foglyának lenni úgy, hogy közben még, még, még, úgy, de úgy teremtenél, de nem hagyja ez a teremtmény!

De hidd el, minden ilyen pokoli zsákutca-érzés egy-egy zseton a malacperselyben. Minden, fölöslegesen versírással töltött idő visszajön később. Küzdj vele nyugodtan, nem attól erősödsz, ha befejezed, hanem attól, ha küzdesz. Kitanulhatod a módszereket, és közben kitanulhatod saját magadat. Megtanulhatod, mire vagy képes. Hogy bizony a verssel szemben is lehet pedagógiát alkalmazni. Móresre tanítani. Megszopatni. Szépen beszélni vele, kérlelni. Megsértődni rá. Cselből otthagyni, majd hirtelen visszaülni, és olyan villámgyorsan megírni jóra, hogy még arra se legyen ideje, hogy kinyissa a szemét. A szöveg nem engedelmes, de azzá lehet tenni. Sok akarat és leleményesség kell hozzá.

Az a javaslatom, hogy ezeket mindenki formajátékokon keresztül tapasztalja ki. Klasszikusok versein, mások versein, játszva. Ne a saját ötletein. Ne azokat játszd el erre. Sajnos, ha egyszer megírsz valami ötletet / témát valamilyenre, előfordulhat, hogy nem tudod újra felmelegíteni később, amikor már méltóbb eszköztárral tudnál leülni hozzá.

Az edzéshez-konditermezéshez tudnám hasonlítani a verstan-tanulást. Aki tudja, mi az, érteni fogja: egy idő után elkezd kipörögni és működni. Egyszer csak azon kapod magad, hogy lehet élvezni, és képes hiányozni. Az eredménye pedig hamarabb látszik, mint ha edzőterembe járnál.

17.

Amikor még szerkesztő voltam, és tizenévesek küldtek nekem verseket, az első években azt szoktam mondani nekik, hogy huss, neki fejjel a formának. Ha lepattantak róla, azt mondtam, fölkelni, és ugrás neki még egyszer. Nem sokan követték két-három lépésnél tovább, amit kértem. A verstan nem csak móka és kacagás. (Utólagos engedelmével hadd hozzam szóba Vajna Ádámot, ebből az időszakból egyedül nála éreztem, hogy minden apró kudarc vagy félrement vers mintha csak növelné az elszántságát.) Aztán olyan két év után visszavettem ebből a verstanos agresszióból, mert rájöttem, a legtöbbjüknek a végén még magától az írástól megy el a kedve.

Pedig szerintem tényleg így lenne logikus: szépen, okosan megtanulni ezeket a dolgokat – addig meg rengeteg-rengeteg tápanyagbevitel, versek egyformán klasszikusoktól és maiaktól. És amíg megtanulnak verset írni, az a szellemi részük, ami a majdani költészetért (és nem versírásért!) felel: pihen, figyel, erőt gyűjt, érik. Sőt: előfordulhat, hogy a versjátékok közül is leesik egy-egy olyan szöveg, amivel már érdemes lapoknál jelentkezni. Valószínűleg azért gondolom ezt helyesnek, mert velem pont ez történt, és nem ismerek ennyire közelről egy jelentősen másik utat a pályakezdésre. Ezzel elismerem azt is, hogy egy ideig azt gondoltam, mindenki számára ez lehet a jó út. Ami természetesen baromság. A helyzet húsz év alatt nagyot változott, és muszáj alkalmazkodni hozzá, ha ennyire egyértelmű. Nem lehet keresztbe feküdni előtte.

Megvallom azt is, hogy a Hévíz folyóiratnál folyamatosan jelentkező középiskolások közül tényleg akkor kezdtek igazán jó fiatalok kifejlődni, amikor én már nem erőltettem nekik a verstan-tanulást.

18.

Ami egyúttal azt is jelenti, hogy sajnos lehetett olyan pályakezdő, akit, még szerkesztői működésem elején elriasztottam a pályától (vagy a folyóirattól).

19.

Mi történhetett? Talán az internet és a folyamatos multitasking az, ami gátolja az elmélyülést? Vagy az van, hogy csökkent az elmélyülésre alkalmas idő mennyisége, és azt inkább töltik a kötelező középiskolás / egyetemi tananyaggal? A versírás pedig inkább marad öröm és önkifejezés, mint munka és fárasztó önképzés. Ez is logikus. Arra is gondoltam, hogy én élőben, bandázva, kocsmázva, társaságban, egy életvitelbe szinte belenőve vettem fel a verstant, nem pedig emailben megadott gyakorlatok útján, otthon. Hogy is gondolhatnám, hogy nekem is menne így? Nem menne, nyilvánvalóan nem.

20.

Szóval ilyen korszakot élünk, a versformák most éppen a bolygó túlsó felén járnak. Miközben kivételesen erős korahuszonéves költői nemzedék első néhány lépéseit láttuk az elmúlt években. Némelyikük már a második kötetére készül. Érdekes kérdésnek tartom, vajon még ők lesznek-e azok, akik a legelső lépések után nyitni fognak a hagyományosabb formák felé – vagy ez csak az őutánuk érkezők feladata lesz.

Egy dolog kizárt. Hogy a versformák ideje véget ért a magyar költészetben.

Egy másik dolog pedig biztos. Mindannyian huszonegyedik századi költők lesznek, ha tetszik, ha nem.

+1.

A következő részben megpróbálok néhány technikai segítséget adni a verstan-tanuláshoz.

A pénz I.

A legnagyobb honoráriumot, amit irodalmi fellépésre kaptam, 100.000, azaz százezer forintot a Márai Program keretében, az ország egyik legszerencsétlenebb vidékén, Salgótarjánban dolgoztam és papíroztam le. Egyáltalán, eleve és semmi szín alatt nem érdemeltem ki ennyi pénzt, különösen nem a körülmények ismeretében. 6-7 éve történt, rendhagyó irodalomórát tartottam a megyei könyvtárban, harminc-negyven gimnazista előtt. Az összeg szürreális volt, az ember nyilván igent mond (valami erőltetetten nyugodt hangon), de a szeme sarkában végig ott a gyanú, nem szívatja-e valamelyik pályatársa. Nem szívattak.

Salgótarján olyan megyeszékhely, amit 160 évvel a magyarországi vasúti közlekedés kezdete után, a 21. század elején sem lehet közvetlenül elérni a légvonalban mindössze 80-90, amúgy 120 kilométerre lévő fővárosból. (Kb. ennyit arról, hogy mit tudnánk mi kezdeni egy jóval nagyobb országgal.) A miskolci vonatra kell jegyet venni, majd arról átszállni Hatvanban. Egyetlenegy hajnali vonat van (volt akkor), amivel oda lehet (lehetett akkor) érni a délelőtti kezdésre, de hát százezerért ki ne kelne szívesen fél 5-kor? A baj inkább a további ébren maradással (illetve az átszállással) volt: amikor reggel 8-kor Miskolcon ébredtünk, máris tudtuk, hogy valami nem jó. Életem egyik legkínosabb telefonhívása, világos frontvonalakkal, melyekkel nehéz vitába szállni: a ‘pesti művész’ elaludt, nem ért oda, eltévedt stb., viszont a pénz nyilván kéne neki. A diákok mindjárt érkeznek, mi legyen? A könyvtár oldaláról Gabi, ahelyett, hogy rám csapta volna a telefont, megoldani próbálta a helyzetet. Miskolcon pont elfogtunk egy visszafelé menő vonatot, a könyvtárból pedig villámgyorsan Hatvanba küldtek értünk valakit kocsival.

Szerintem nem is a könyvtárban, hanem a Hatvan-Salgótarján-kocsiúton dolgoztam le a legtöbbet a száz rugóból. Útitársunk a környékről mesélt, és ahogy mentünk észak felé, és láttam Magyarország egyik legnyomorultabb, legleszartabb, és ezzel együtt páratlan szépségű vidékét, egyre nagyobb volt a szégyen. Szerintem az átlagnál jobban ismerem a magyar vidéket, Tarján volt az egyetlen megyeszékhely, ahol nem jártam. Ahogy beértünk délről, és az elhagyott gyárak gazzal benőtt roncsai mellett mentünk el, szinte elviselhetetlen volt a tudat, hogy én innen fogok elvinni, itt fogok megkeresni annyi pénzt, amennyiből itt egy hónapban nem egy, nem két, de nem is ötszáz embernek megélnie muszáj. Ráadásul, valljuk be, ennek fényében tulajdonképpen: hülyeséggel. Azzal, hogy Petőfi Sándorról beszélek. Vagy magamról beszélek. Arról, hogy mittudomén... miért kezdtem el verset írni. Miközben odakint egy teljesen más élet zajlik, olyan, amibe az én aznapi közönségem tagjai, miután megtapsolnak engem (!), hazamennek.

Én meg még el is aludtam. Mert ha még elküldtek volna a fenébe, akkor tudom, mi az ár, amit beadtam ebbe az elalvásba. Viszont a gyerekek, miután elmentek, két órával később visszajöttek (visszaküldték őket, mindegy), hogy meghallgassanak. Megígértem, hogy ezért a bakiért cserébe a jövő évben szintén eljövök, a Márai Programon kívül, ingyen. Gabit sem ejtették a fejére: ott helyben meg is hívott a következő évi költészet napjára. (Ami a mi szakmánkban, ugye, legtöbbször pénzes melót jelent, és az ember ameddig csak tudja, őrizgeti a dátumot a mind jobb meghívásra várva...)

Amikor könyvtárban lépek fel, általában megkérdezem, van-e valahol egy olyan polc, ahol a kiselejtezett könyveket tartják. Gabi levitt az alagsorba, ahol sok ilyen polc volt, viszonylag új könyvekkel. Olyanokkal, amelyeket kizárt, hogy kiselejteztek, hiszen láthatóan alig pár éve vásárolták őket. Mint például Frei Tamás fényes borítójú, leprás gyerekek színes képeit tartalmazó munkái, melyeket szinte öröm kézbe venni. Ezek kétségtelenül népszerűek és frissek, nem is értettem, mit keres egymás mellett ezekből 2-3 alig használt példány itt, a salgótarjáni megyei könyvtár alagsorában. A megfejtéstől igazán végigfutott a hátamon a hideg: amit láttam, az az elmúlt években bezárt környékbeli könyvtárak hely híján itt elhelyezett állománya volt.

A történet nemcsak az én saját suta ügyemről szól, de szól a könyvtári és könyvtárellátói rendszerről, a leszakadó vidékről, olvasásszociológiáról, kultúravesztésről és az állam kétségbeesett (és sokszor legkevésbé se funkcionális, viszont legalább ötletszerű, igazságtalan és pazarló) kultúratámogatási tevékenységéről. (Gondoljunk csak bele: Frei Tamás médiaszemélyiség kiadója, illetve áttételesen maga a szerző a „Kultúratámogatás” címkéjű tégelyből kapott állami forrást ezekkel a megvásárolt példányokkal. Ne ragadjunk le annál, hogy az illető szerző mennyire szorul rá az adóforintokra, illetve milyen ízléssel és alázattal végzett munkája mennyire öregbíti a magyar kultúrát, azon végképp ne lamentáljunk, mennyi értelme volt megvenni ezeket a könyveket, ha egyszer ott végezték az alagsorban – mindezt ne tegyük, mert logikus, tehát biztos demagóg. Inkább csak stílusosan ízlelgessük ezt a dolgot a szánkban, mert ez a dolog bizony ott van, pontosan a szánkban, jó mélyen.)

Amennyiben úgymond hagyományos költői pályát jársz be (és nem leszel öt-tízezer példányt eladó sztárköltő, amire persze minden esélyed megvan a tehetséged, a társműfajok és az internet jóvoltából), biztos lehetsz benne, hogy az irodalmi tevékenységeddel szerzett bevételed túlnyomó része mögött az állam áll. Ha verset közölsz egy folyóiratban, a versért kapott pénzt a folyóirat legtöbbször az államtól (központi vagy önkormányzati költségvetésből) kapja (NKA- vagy miniszteri döntések, más pályázatok útján). Ha fellépsz egy művházban, egy könyvtárban, egy fesztiválon, egy írótáborban, a fellépésért kapott pénzt a vendéglátóid legtöbbször az államtól (központi vagy önkormányzati költségvetésből) kapják (NKA- vagy miniszteri döntések, más pályázatok útján). Ha könyved jelenik meg, a kiadód sok esetben az NKA Szépirodalmi Kollégiumától kap támogatást a megjelenésre. Van, hogy nem is tudsz róla. Van, hogy több könyvvel együtt vagy más jogcímen más kollégiumhoz pályázik a kiadód, így nem jelenik meg a könyved az eredménylistán. De az állami pénz bizony benne van a nyomdaköltségben, a kiadói villanyszámlában, a tördelő alapfizetésében. Nincs értelme százalékosítani ezt a bizonyos „túlnyomó részt”, mindenesetre, ha hirtelen kéne megneveznem, bizony keresnem kéne a kivételes eseteket. Mecénások létezéséről szeretünk tudni, de élő, megtapogatható mecénás, aki a tiszta (azaz tiszta!) üzleti életből jött, nem sok van.

Nem tudom, egyértelmű-e, hogy a pénzről szóló részt miért ezzel a salgótarjáni történettel kezdem. Az embernek jó tudnia a helyét, és ha egy költő százezer forintot kap egy fellépésért, nem árt, ha tudja: lehet bármilyen jó, egyszerűen képtelen olyat mondani-tenni-húzni aznap a közönség előtt, ami tényleg ér annyit. Ha lefordítjuk a piac puszta nyelvére (nem mondom, hogy ez a helyes, de így jobban látszik a helyzet fonáksága), az aznapi közönségem minden tagjának 2500 Ft-ot kellett volna beadnia azért, hogy én beszéljek nekik a saját életemről. Azért ez valószerűtlen, nem? Abban az évben, amikor Salgótarjánban jártam, a minimálbér 93 ezer forint volt. Az azért csak nyilvánvaló, hogy az én másfél órás előadásom, szóljon bármiről, egyszerűen nem érhet annyit, mint valakinek az egyhavi, bármilyen rossz munkája. De, hadd írjam le gyorsan, ezek a honoráriumok nem általánosak Magyarországon.

A fentiekből az a szomorú helyzet következik, hogy ha szépirodalommal (főleg ha költészettel) foglalkozol, minél sikeresebb vagy, azaz minél több pénzt keresel vele, annál több pénzébe kerülsz Magyarország állampolgárainak. Ők szerencsére nem tudnak erről, őket nem kérdezik meg, viszont választott vezetőik fogják, és odaadják neked az adóforintjaikat, hogy te dolgozhass-önkifejezhess. A Nemzeti Kulturális Alap fő bevételi forrása az ötöslottó játékadója, úgyhogy szeretett népünknek az a szombatonkénti reménye, hogy négyese-ötöse lesz, tulajdonképpen kap egy vigaszágat: ha milliárdos nem is lesz valaki, legalább elősegíti, hogy remekművek szülessenek. Amelyek technikai hasznát (ha lesz ilyen), tudtán kívül (nyilván) neked engedi át, a spirituális (értsd: nemzetmegtartó-nyelvművelő-kultúraépítő) hasznáról meg legtöbbször szintén nem értesül. Ez a jó mecénás, mi? Fogalma sincs, hogy húzod a bőrét, és közben rá is lehet szarni a fejére. Csak lottózzon a birkája, úgysem neki írunk. Nézzünk magunkba: megköszöntük már magunkban ezt ezeknek a szerencsétleneknek (többek közt közmunkásoknak, nyomorban és hányatott körülmények közt élő embereknek)? Érzünk bármilyen apró hálát érte? Vagy úgy érezzük, hogy ez nekünk tulajdonképpen jár, és inkább köszönnénk meg azoknak, akik döntenek a pénz odaítéléséről? Igen, demagógia, jól hangzik, és még igaz is.

Valószínűleg Magyarország állampolgárai is úgy hiszik, a költőt-írót a könyveladások tartják a felszínen. Vagy a Jóisten tudja, mit hisznek. Az egész szakmával (főleg a költőkkel) kapcsolatban fura fogalmak élnek a közvéleményben, egy részük átlóg a mesevilágba. (Amire van egy elméletem. Hogy ti. lényegében a kereszténység felvételével leszorított magyar ősvallás néhány stíljegye tört fel a polgárosodás korában a költő szakmájában, nem kis részben azért, mert az első és mindmáig legnagyobb művészcelebünk történetesen költő, és nem iparművész vagy gordonkás.) Logikus: a költő, akiről ír az újság vagy szerepel a tévében, az csak híres és jó költő lehet, aki pedig híres, az nyilván gazdag is. Azt azért hadd ne gondolja már a nép a mesehőseiről, hogy az NKA-döntések délutánján össze-vissza telefonálgatnak, hogy megtudják (vagy közöljék egymással) a szerencsések névsorát.

Magyarország polgárai a könyvvásárlás útján tudják mérhetően kifejezni a megbecsülésüket, de ha igazán sikeres költő vagy, és a könyveid elfogynak 2-3-4 ezer példányban, attól még nyugodtan éhen is halhatsz. Hacsak, persze, nem mész el dolgozni, mint a normális emberek – és ezzel szeretném folytatni majd a pénzről szóló részt. Avagy mennyit kapunk egy folyóiratközlésért, egy fellépésért, illetve mennyit kaptunk húsz éve? Milyen veszély leselkedik arra, aki az írás mellett civil foglalkozást választ – és milyen arra, aki nem? Ezek mellett: milyen előnyei vannak ennek vagy annak az útnak? Igaz-e, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a Szép Versek antológiában való szereplésért 15-20 havi átlagfizetést (!) adtak? És ha igaz, mi következik ebből?

A kritika

Ha kritikusok nem volnának a világon, legjobban utálnám a tejfölös tormamártást. (Petőfi Sándor)

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

(Ady Endre)

Aki kurvának megy, ne sikítson, ha basszák. (népi bölcsesség)

Három gyönyörű idézet, és lényegében itt be is lehetne fejezni. Amit alkotók és kritikusok viszonyáról el lehet mondani, nagyrészt felfesti ez a hármas. Mindhárom igazságát értjük külön-külön, de együtt... hatalmas regények és drámák premisszái és konklúziói lehetnének, lényegében bármely sorrendben.

A művészet önkifejezés, önmegmutatás, és ki tudja, hol van minek a határa, mikortól magakelletés. Vagy kényszeres tetszeni akarás. Meddig egészséges a hiúság? Létezik nem hiú költő/író? Olyan kétségtelenül létezik, akinek ez az imidzse. Ki lát be biztosan a sugárzott kép mögé? Kell nekünk olyan költő, aki nem akarja, hogy tetsszenek a versei?

Egy dolog biztos: bizonyos minőségi szint fölött természetes, hogy amit írunk, annak visszhangja van. Visszhang bármit jelenthet, egyetlen lájkot, egyetlen gratulációt, egyetlen dedikációt vagy egyetlen Nobel-díjat. Bármit, ami nem történne meg, ha mi annak idején nem akartuk volna magunkat megmutatni. De jaj, nem tudtunk úgy maradni. És amit csináltunk, azzal reakcióra késztettük a világ egyik belterjes kis szegmensét. Akár azzal is, hogy nem írtunk jót. Kiváltottunk belőle valamit. Létezésünk, illetve annak megmutatása reakcióra késztette, nem tudott szó nélkül elmenni amellett, ami felőlünk érte. És ez: jó.

A kritika megjelenésének pillanatában minden tárgyalt szerző meg van győződve arról, hogy az egész világ elolvasta. Hogy az egész világ színe előtt zajlott az ő dicsőítése / tönkretétele. Valahogy tehát mindenképpen viszonyulni kell hozzá, ennek a szerintem helyes etikettjéről szeretnék most írni.

Az első és legfontosabb szabály az, hogy NEM REAGÁLUNK. De máris lássuk el lábjegyzetekkel ezt a bizonyos első és legfontosabb szabályt, mert azért mégsem eszik olyan forrón.

Első szűkítés: pozitív kritikára egy gyors, tisztelettudó köszi, és hamar menj is tovább.

Második szűkítés: negatív kritikára-recenzióra semmiképpen nem reagálunk. Semmit. Ha tárgyi tévedés van benne, illetve ha pont ilyen tévedésre alapítja a fő állításokat a cikk szerzője (ami nyilván dühítő) – akkor se. Megteheted, de számíthatsz rá, hogy a szép műgonddal megfogalmazott leveled a sértettség bizonyítékaként, a sértettség felől olvastatik. Bármit írsz bele. Akárhogy próbálod palástolni, okossággal vagy lazasággal vagy érveléssel vagy józansággal vagy empátiával – ez pont olyan levél lesz, amivel ezek ellenkezőjét bizonyítod. De nemcsak emailezés létezik. Össze lehet futni rendezvényen, az utcán is. Üzenhetsz közös ismerősön keresztül is. Úgy is, ha nem akarsz, csak szóba kerül a dolog. Akkor reagálsz helyesen, ha pont ugyanúgy köszönsz és viseled magad, mintha nem született volna meg az adott kritika. Ha bármilyen irányban is változtatsz a viselkedéseden, már rossz. Ha szívélyesebb vagy, még butának is tűnsz. Ha szótlanabb vagy, megsértődtél, és nem tudod kezelni. Ha többet beszélsz, akkor a figyelmet akarod elterelni a lényegről, ügyetlenül. De a legrosszabb, ha bármilyen módon jelzed, hogy nem olvastad a kritikát. Úgyis nyilvánvaló, hogy igen. Tök egyértelmű, hogy valaki már felhívta rá a figyelmedet, úgyhogy ne csinálj hülyét magadból.

A nyilvánosság előtt egyben kell kezelned a kritikákat. Ha van szerzői oldalad, és ott valaha megosztottál egy téged érintő recenziót – akkor tessék az összeset megosztani. A rosszat is. Vagy szokj le róla, hogy bármi ilyesmit kiteszel.

Egy dolgot mindenképp véss a fejedbe: a kritikus is életművet épít, akárcsak te. Az az írás, amit a te műved kapcsán írt, neki: műve, ugyanúgy, mint neked a sajátod. Szerzőként ugyanúgy számolhat reakciókkal, mint te, ugyanúgy állomása az ő pályájának, a tudásáról való számadás, mint a tiéd. Neki is van egy pályája. Amit sok minden befolyásol. A véleményét is sok minden befolyásolhatja, ő is viselhet ilyen-olyan színű szemüveget, ő is ráérezhet valami igazságra, amire más még nem jött rá, ő is tévedhet, beleállhat a tévedésbe, beláthatja a tévedését, megváltoztathatja a véleményét, ezt demonstrálhatja vagy elsunnyoghatja. Pont ugyanolyan alkotó, mint te.

Nem is biztos, hogy azt gondolja a könyvről, amit ír. Van olyan, hogy valaki privát emailben lelkendezik egy könyvről (a szerzőnek), majd kritikusként megírja a kivégzést. Vagy interjúkészítő újságíróként a kérdéseiből pont az ellentétes vélemény árad, aztán 8 sör után bevallja, hogy ezt kérték az illető laptól. Van ilyen, nem kell ezen csodálkozni. Ők is emberek, lemmingek egy deszkaszálon, ráadásul a munkájukat kevésbé becsülik meg és honorálják, mint a tiédet.

Bármennyire tagadná nagy bociszemekkel az összes szereplő: X lapban Y szerzőről soha a büdös életben nem fog megjelenni egyértelműen negatív, kőkemény, a művet alapjaiban támadó írás. Mást gondoltál a világról, amikor írni kezdtél?

Képzeljük el, hogy egy kritikus ilyen szöveggel mutatkozik a szerkesztőnél, mit gondolnak róla? Mondjuk, hülyének nézik, naivnak nézik (ha bele akarsz szállni Parti Nagy Lajosba, ne az ÉS-nek küldd, és ha fel akarod törölni a padlót Döbrentei Kornéllal, akkor ne a Hitelbe vidd – csak két végpontot mondtam), vagy vakmerőnek nézik. Nem mindegy persze, hogy’ van megírva az a recenzió, de az se mindegy, ki írja. Egy 28 éves kritikus, ha ilyennel jelentkezik az említett helyeken, lehet, hogy egy ideig nem kérnek tőle semmit. Probléma ez a pályáján? Hogy is ne lenne probléma? Háromszor átgondolja, mielőtt véleményt formál? Naná.

Ha egy 28 éves kritikusról van szó, sok-sok-sok mindennek együtt kell állnia ahhoz, hogy az adott írás lejöhessen az adott helyen. Cinizmus, de tényleg azt gondolom, hogy 1. nagyon nem mindegy, milyen a szöveg, szakadjon le tőle az asztal 2. szinte mindegy, milyen a szöveg, úgyis a szövegen kívüli-fölötti bolygóállás határozza meg, az adott lap-folyóirat kritikarovata nekimegy-e egy nagykutyának.

Vannak persze olyan oldalak / lapok / kultúrrovatok, ahol úgy áhítják az ilyen írásokat, mint egy falat kenyeret. Sőt, vannak olyan szerzők is, akiknek ez kifejezetten jól áll. Farkas Zsolt annak idején nagyot húzott a Tandori-értelmezésével – ugyanakkor picit sem ártott se magának, se a Tandori-univerzumnak. Kifejezetten vagány volt, szerintem Tandori Dezső is így gondolhatta. Mert ő is az volt. És van, amikor nem sikerül a dolog. Mert a felkészültségen átüt a prekoncepció, illetve a kritikusi hübrisz: nagyon-nagyon jó érzés elsőként kimondani, hogy meztelen a király – itt Báthori Csaba Térey János elleni (szerintem visszataszító) támadása jut eszembe. Az ilyen kivégzés-célú, megbélyegző írásoknál különösen aggasztó, hogy az írás szerzője nem gondol bele, hogy a címke, amit a szerzőre próbál ragasztani, az egész pályáját megfestheti. Ha pedig belegondol, az még durvább. És igen, ne menjünk el a tény mellett: a kritikus kezében bizony fegyver is lehet. Ha jó időben jó helyről a jó irányba lő, játszani is tud mások életével – bár az említett esetben szerencsére fordítva sült el a dolog.

Fontos: ne érezd, hogy te vagy a kritika megszólítottja. Simán lehet, hogy valóban az vagy – ha az illető kritikus tényleg neked, a személyednek, a státuszodnak akar üzenni a művével. De egy szerző fogja fel csak úgy: tárgya, csak tárgya az írásnak, és az írás nem akar tőle semmit. Így könnyebben el lehet viselni jót is, rosszat is. Olykor a jót a nehezebb a helyén kezelni. Nem rossz ám azt gondolni, hogy kurva jók vagyunk. Főleg ha látjuk, hogy más is ezt gondolja. Főleg-főleg ha belegondolunk: ezt most már mások is olvashatják. De maradjunk a földön: ha lehúztak volna minket, akkor szeretnénk minél jelentéktelenebbnek felfogni-beállítani az illető kritika szerzőjét, a fórumot, az állításokat. Tegyük ezt akkor, amikor dicsérnek, ne máskor.

Egy emberben jó- és rosszindulatok működnek. Ehhez mindenkinek joga van, és furcsa is lenne, ha nem lenne így. Jó- vagy rosszindulat is vezetheti a kritikust, amikor használja a szakmai eszköztárát. Már miért ne lenne így? Emberi érzelmeket érezhet, ha egyszer ember. Lehet elfogult, pikkelhet valakire, ez is természetes. Egy könyv olvastán érezhet kíváncsiságot, csalódottságot, megelégedést, meglepetést, örömöt – aztán ezeknek, már a szakmai terminológiával, igyekszik hangot adni.

A költők-írók persze azt gondolják, leginkább a dicsérő kritikákkal járnak jól, pedig nem feltétlenül. Semmi se kellemetlenebb, mint egy rosszul / nem jól / bután / átlátszón / kelletlenül / rutinszerűen / lélektelenül / hivatalból / mellébeszélve dicsérő, esetleg egy közeli ismerősöd által írt pozitív kritika. Ezekből legfeljebb a szerző és kritikus személyes és/vagy szakmai viszonyára, a szerző és az illető fórum személyes és/vagy szakmai viszonyára, a kritikarovat vezetőjének és a szerző személyes és/vagy szakmai viszonyára, a szerző és/vagy kritikus saját státuszára lehet következtetni, de a legkevésbé se szól magáról a könyvről. Arról főleg nem, hogy hol tartasz te a pályádon. Nem gondol beléd, nem gondolkodik rajtad hangosan, nem segít. A leggyakoribb ezek közül a semmitmondó, színtelen szakmaiságba csomagolt értékelés, amiből pont a vélemény hiányzik. A szerző örülhet, mert írtak róla, a rovatvezető kipipálja az illető szerzőt, a kritikus meg elvégzett egy feladatot, és legközelebb talán már ő vihet könyvet, amiről írni akar. Szerencsére többnyire felismerhető a kritikából, ha hiányzik a kritikus saját olvasói érintettsége. És ha úgy tűnik, ha nem, hosszútávon az ilyen kritikák minden szereplőnek ártanak.

Amiből a legtöbbet tanulhat egy szerző, az a jóindulatú, de negatív kritika. Nem árt az ilyen, aludj rá hármat, és jöjj rá. Van egy jóakaród, aki el akart valamit mondani. Hogy mi nem jó. Vagy nem is jóakaród, hanem valaki, aki teutánad magára húzta a mű világát, ő is bejárta belülről azt az építményt, amelyben te az írás alatt tök magányosan és tanácstalanul bolyongtál. Könnyen lehet, hogy észrevette az egyik hibás lépésedet. Pont ezért, hogy az ember egy-egy érző kritikától picit azt érezhesse, mégsincs egyedül az alkotásban... szóval ezért is érdemes bizalommal lenni a kritikus iránt. Sokkal fontosabb ez, mint az, hogy tetszik-e neki a könyved vagy sem. Tessék rájönni, hogy az ő műve párbeszédet folytat a te műveddel és művedről, mégpedig a teáltalad kijelölt világában. Jó esetben segíteni akar, megfontolandó dolgokat ajánl. Itt egy újabb lábjegyzet a fő tételhez: igen, ezt illik megköszönni. A jóindulatot felismerni nehezebb, először azon ess túl.

És még egy lábjegyzet a fenti tételhez. Van még egy eset, amikor szerintem nem kínos dolog reagálni. Ha valaki felvet egy olyan szempontot / megfejtést, ami telitalálat vagy elgondolkodtató, és nála olvasod először, ő találta meg, akkor szerintem lehet. Egyrészt köszönettel, de másrészt annak jegyében, hogy a kritikust is alkotónak tekinted: egyszerűen elismered, hogy jól csinálja, amit csinál, és ha tényleg valami ilyen megfejtésre jött rá, akkor a legjobb visszaigazolást pont te adhatod neki. A legszebb, ha ismeretlenül. A kritikus, bár nincs reflektorfényben, dolgozik, sokat dolgozik, és fura módon úgy alakult, hogy az ő energiájából, az ő sikeréből te is részesülsz.

A nagy arc

A pályakezdők mintha egy másik galaxisban élnének, ahol még nem érezni az irodalmi élet negatív jelenségeit. Alkotói válság, megélhetés, irodalom és politika tánca, halálig tartó sértődések stb. De tegyen csak két egyenes lépést, egy pályakezdő is bajba sodródhat. Furcsán hangzik, de legveszélyesebb rá nézve nem más, mint a siker.

Mindegy ám, hogy a népszerűség 6000 vagy 600 eladott példány – illetve 60 lájk. A sikert ebben a mezőnyben nem lehet pusztán számokkal meghatározni. Viszont ott a levegőben, és csak a hülye nem érzi, amikor egy-egy fiatal körül elkezd megtörni a fény. Legyen az elismerés megérdemelt, korai vagy egyenesen hazug, mindhárom esetben meg tudja zavarni a legfiatalabbakat. (Azaz egy kiadó simán vissza tudja vetni vagy tönkre tudja tenni az általa felemelt huszonéves pályáját, vannak szép példák az elmúlt évtizedekből.) A sajtó és az irodalmi élet közege utálatot és szeretetet is mindenféle tapintat nélkül sugároz. És nem érdekli, hogy azzal veszélybe sodor-e egy bontakozó pályát. Ez főleg most, az internet győzelmével erős kérdés: minden reakció azonnali, és korlátok nélkül jöhet. A jó is, a rossz is. Ha az illetőt felkészületlenül éri az egész, előbb, mint hogy sínre helyezte volna a mozdonyt, csak a szerencse vagy iszonyú sok, lassan beérő munka hozhatja vissza.

1999 karácsonyán jelent meg az első verseskötetem, de akkor már kész volt a Zalai passió című vígeposz anyaga, így ugyanabban a borítékban tudtam küldeni példányt az első kötetből és részletet a majdani másodikból. Sok helyre ment szöveg, és 2000 elején szinte egyszerre jelentem meg a Sárkányfűben, a 2000-ben, a Jelenkorban, a Holmiban, az ÉS-ben és még ki tudja hol, általában 4-5-6 oldalnyi közlésekkel. Könyvhétre megjelent a második kötet, és a Szép versekben is szerepeltem egy előző évi közléssel – úgy, hogy egy évvel korábban még csak elvétve jelentem meg folyóiratokban. 21-22 éves koromban történt ez. A pályakezdő keresi az okokat, hogy jónak tarthassa magát, én is kerestem, még jobban is, mint a többiek, és ha már kerestem, bőven találtam is okot arra, hogy elviselhetetlenül nagy legyen az arcom.

Emlékszem rá, hogyan beszéltem emberekkel, mekkora Janinak gondoltam magam, hogyan viselkedtem ezzel-azzal-mással. Miközben a boldog emlékezetű OJD azt tanította nekem, hogy a legjobb az, ha szép okosan kussolok huszonévesen. Nem nagyon kussoltam. Még vissza-visszajártam a jogi egyetemre, ahol az ottani versíró fiúk előtt is előadtam a valakit (ők azóta nyilván elvégezték, és nincsenek kellemes emlékeik a nagypofájú költő gyerekről, aki harmadév előtt kikopott). Egy évben indultam Karafiáth Orsival és Varró Danival, na hát rájuk meg irigy voltam. Ugyanakkor szinte csak idősebbekkel lógtam, az idősebbek korhadt, és már bekapott sértettségektől terhelt relációiban ismertem ki magam, a saját generációm világa helyett. Ez azt jelentette, hogy a generációs társaim előtt idősebbnek tűntem, az idősebbek között meg kölyök voltam. Nyomorult, szerencsés kis tacskó voltam, akit csak sok-sok-sok véletlen időbeli egymásra játszódása tett érdekessé egy pillanatra. Még ezt a pillanatot is leginkább én éltem meg.

Mert miről beszélünk közben? Néhány száz példányos fogyásról. Annyiról se. Hiszen mivel az Erdélyi Híradó volt a kiadóm, kapni se lehetett a két kötetet: az Írók Boltján kívül talán sehol sem árulták. Leginkább az osztogatás volt a terjesztés. Szép és hosszú volt a nyár, hívtak ide-oda, és nagyon azt éreztem, most kell beütni a legjobb verseket a világon. És egyszerűen nem ment. Semmi se ment. Vagy nagyotmondó, felnőttes, komolykodó, vagy bután kísérletező lett, vagy a korábbi tónusnak fapad-verziója volt. Szörnyű, kiégtem, megcsúsztam, rászoktam a piára, felpuffadtam, végem, pedig most követelik tőlem legjobban a dalt!

Borzalmas tünetei vannak az alkotói válságnak, és engem egy sokadik szerencsés véletlen húzott ki. Nagy Endre Egy város regénye című könyve nyomán Váradra költöztem a nyár után, ahol egy darabig még adtam a menőt, de aztán az idegen és velem érthetően nem is szimpatizáló közegben rájöttem, hogy csak magamnak adom. Aztán, ahogy egy szűk év után hazaköltöztem Pestre, ott is idegen közeggel találtam szembe magam. Az egy évvel korábbihoz képest mindenképpen. Egyszerre volt az, hogy elfelejtettek, egyszerre az, hogy már nem voltam érdekes. Úgy elmeséltem volna mindenkinek, milyen élmény volt Várad – de egyszerűen nem kérdezte meg senki. És megtanultam kussolni. Persze gondolkodtam is: ha most ennyire nem létezem, ha most ez vesz körül, és ez az érdektelenség dühítő és hamis, akkor mennyivel volt igazibb a tavalyi tavasz, amikor úgy éreztem, hogy vállára vett a szeretett magyarság, mert borzalmasan érdekes és jó vagyok? Nem bonyolult, csak egy szillogizmus kell hozzá a farzsebből: hát semennyire. Semennyire sem volt igaz, az se. Meghatározó képet kaptam akkor az ún. irodalmi sikerről.

De mondom a tanulságot. Most jön a füveskönyv-rész (egy szombathelyi költő mondta az egy hónappal ezelőtti írásra, hogy a végére átcsap füveskönyvbe).

Szóval azért sem érdemes pályakezdéskor elszállni, mert akkor még senki sem akar vigyázni rád. Aki meg akar, az nem tud.

A korábbi (mondjuk gimnáziumból maradt) barátok nem érthetik ezt a világot, és talán te is tettél azért, hogy ne értsék. A szüleid is támogatnak és megértenek, és szerintük te írod a legjobb verseket a világon (ha értik, ha nem), de ezt kb. leszarod. Igazi barátaid, szakmabeli barátaid, olyanok, akikre számíthatsz, és baj esetén szólnak, vagy nincsenek, vagy nagyon kevés. És persze ők is fiatalok ehhez az összetett problémához: érzékeljék, hogy baj van, merjenek szólni, meg tudják fogalmazni stb. (Még középkorú emberek között se magától értetődő egy ilyen beszélgetés.) Az is lehet, hogy szeretnek a sikeres(nek tartott) ember közelében lenni. Lájkolni a falán, látványosan egyetérteni, felolvasni veled stb. Ők se fognak szólni.

Ha elszállsz: kiszolgáltatott vagy és védtelen. Kiszolgáltatod, kiteszed magad, előretartod a pofád. Így hát el is találja ez-az, és biztosan nincs még mögötted akkora súly, hogy megtartsd magad. Védtelen pedig azért vagy, mert amíg saját magad nagyszerűségével foglalkozol, és az átélés mellett fokozottan meg is éled a népszerűséget, elfelejted az igazi dolgod. Elfelejted csinálni azt, amiért elkezdted ezt az egészet. Más pedig nem fogja helyetted megcsinálni.

Ilyenkor kell bekapni a meghatározó olvasmányélményeket, ilyenkor választódik ki az építmény vázának anyaga, hogy Kafkából vagy Kosztolányiból áll fel a szerkezet. Ilyenkor jönnek a mindigre megmaradó filmélmények, zenei élmények, koncertélmények. Ezeket akkor is beszeded, ha becsukod a szemed, de sokkal fontosabb: beépíteni őket. Gondolkodni rajtuk, gyötrődni rajtuk, beépítsd-e őket vagy ne. Analóg pillanatokat találni a 2001: Űrodüsszeia zárlata és a múlt csütörtöki zh dolgozatbeszedő jelenete között. Ütköztetned kell a nyitottságodból adódó kulturális-művészeti dózist a valóságos világgal és a saját élethelyzeteiddel. A törésvonal mentén felbuggyanó anyagot pedig megművelni –––>> VERS.

Az írásaidra kapott reakciókat szintén el kell helyezni az építményben, „császár vagyok”, „ez egy hülye fasz”, „ez még irigy is”, „irigy fasz, de mond valamit”, „irigy fasz, de sajnos igaza van”, „irigy fasz, de sajnos igaza van, nem kéne összefutnom vele?” címkéjű fiókokban. Az első fiókot kerüld, mint a bűnt. Semmit, soha, ami azt mondja, hogy jó, amit csinálsz, hogy úgy jó, ahogy van: ne higgy el. Ne merd elhinni. Machiavellizmusból ne hidd el. Félrevezetésnek gondold. Hazugságnak gondold. Ne üldözési mánia alapján, hanem sportból. Játékból. Ne vedd komolyan. Keresd a hibákat a magasztaló irodalomkritikákban. Írd át, túlozd el a fő állításait, csinálj belőle karikatúrát. Majd, ha veled kapcsolatban írnak ilyet, jusson eszedbe a korábbi játék, és nevesd ki. Ne higgy neki. Aki szembedicsér vagy írásban magasztal, attól pedig sose vegyél használt autót. Tartsd a földön magad.

Kiszolgáltatottság és védtelenség – de két másik dolog miatt is vigyázz azzal, hogy nagyon fiatalon elemelkedj a földtől.

Egyrészt mert az arc kezd el helyetted írni. Ha van némi önkontrollod, pokoli alkotói válságot kapsz be (aminek nyomán fontos hónapjaidat vagy éveidet veszíted el!). Ha nincs önkontrollod, bekövetkezik a legrosszabb: nem kapsz alkotói válságot, és tényleg megírod az arcod verseit. Felpuffadt, önhitt lesz, amit írsz, lefegyverző akar lenni, de nevetségesen gyönge lesz, felnőtt akar lenni, de öreges lesz és korhadt. Olyan lesz, mint az Oasis 97-es lemeze, elhízott és hibátlan, nyoma sincs benne a szikrának. Ebben az esetben nem kevés idő (és alkohol és megalázó helyzet), mire visszahozod magad. Mikor visszajössz, halkabb leszel egy kicsit, persze ez nem baj.

Az utolsó ok, hogy míg te magadat csodálod, és képtelen vagy az igazi dolgodra figyelni, a többiek pont a dolgukat teszik: megfigyelik, mi történik egy olyannal, mint te. És máris nem az új Ady Endre vagy, hanem csak tanmese. A többiek tapasztalati halmazának egyik szereplője, egy példa, amivel szemléltetni lehet valamit, valamit, ami nem jó.

Szóval keresd magadon az elszállás tüneteit. És közben, ha nem is mondanám azt, hogy kussolj, de jobb, ha hallgatsz.

A rossz vers

Nagy az ő önuralma annak az embernek, aki rossz verseit visszatartja, és csak a jókat osztja meg olvasóival.

Az írás egyik fő alapja a megmutatás (megmutattatás, megmutatódás, magamutogatás, látvalátszódás), egy másik alapja az, hogy a teljesítmény objektíven nem megállapítható. Tulajdonképpen folyamatosan baj van. Hiszen kinek van akkora önuralma és olyan biztos értékítélete (saját magával kapcsolatban!), hogy teljesen mentesíthesse az olvasót attól, ami nem jó? Nyilvánvalóan senkinek. Jaj tehát az érdeklődő, nyitott olvasónak, mert ömlik rá a tehetség, a gusztustalanság és a grafománia – az őrálló szerkesztők pedig, akiknek dolga lenne mentesíteni szegényeket, megkerülhetők, és az még csak a jobbik eset, ha egy másik szerkesztő útján. Amennyi fórum, annyi őr, már a szerkesztők is annyian vannak, mint a sáskák.

1999 őszén már tizenegy hónapja várt egy elfogadott versem a Tiszatájnál, és amíg várt, én közben felnőttem. Levelet fogalmaztam a boldogult Olasz Sándor szerkesztőnek. Kedves tisztelt Olasz Sándor, versem elfogadása óta abbahagytam a mutálást, kiszőrösödtem, elköltöztem, visszaköltöztem, nőttem 12 centit, volnál kedves tehát versemet közlés helyett a szemétbe dobni, hiszen alig van már közöm hozzá, teljesen mást gondolok a világról, mint fiatalon és gyanútlanul és húszévesen, de kérem, én már huszonegy vagyok! Addig-addig fogalmaztam a levelet, amíg az újságosnál szembe nem jött velem a novemberi Tiszatáj, gyönyörű zöld borítóval, benne a verssel. Majd’ egy évvel az elfogadás után. Máris sokkal jobban tetszett a költemény – hát végül is ki volt nyomtatva, annyira szar csak nem lehet!

Ma már alig vannak kézzel írott levelek, postai utat járó korrektúrafordulók pedig talán már nincsenek is. Ma már nem történhetne meg velem, ami 1999-ben (húsz éve!) megtörtént. A vers hamarabb megjelenik, az egyéves átfutású folyóiratok vagy nem kapnak a türelmetlenebb fiataloktól verseket, vagy nem a legjobbakat, vagy egyszerűen nem léteznek. Ma, szülessen bármilyen nehezen is egy irodalmi szöveg, megjelenni könnyebben (talán túl könnyen) és hamarabb (talán túl hamar) megjelenik.

Jaj az olvasónak, mert esélye sincs az elmélyülésre ekkora zajban, ilyen agresszív űrszeméttelepen. A vers ugyanis nem szelíd virága a világnak: akarja ugyan, hogy ez az elmélyülés megtörténjen, azt akarja, hogy ez őáltala történjen meg, az olvasó zárja ki a világot, és csak rá figyeljen. Önző, kicsit passzív-agresszív és feltétlenül narcisztikus személyiségű lény a vers. Magát kedves, finom gondolati növénynek adja el, de végcélja (a többiek eltakarítása mellett természetesen) az, hogy indákat tekerjen köréd, kacsok akadjanak a bőrödbe, a szervezetedbe pedig odabent kikelő, téged megváltoztató vírust juttasson.

Ilyeneket akarunk előállítani és állítunk elő mi, költők, és a legtöbbször bizony nem sikerül.

Önkifejezés és terápia is a költészet, hogyne – de emellett folyamatos csúcstámadás, feljutási, bejutási kísérlet is, báránybőrben küldözgetünk lápi farkasokat. És bár, mint mondtam, egyre könnyebb eljuttatni őket a rendeltetési helyükre, sajnos ettől nem lesznek jobbak.

Ha már megtörténtek, mit kezdjen a rossz verseivel egy szerző? Hiszen a rossz vers mégis csak létrehoz egy helyzetet, amihez viszonyulni kell. A rossz vers organikus része az életműnek. József Attila és Kosztolányi első köteteit nem tagadja ki az irodalomtörténet. Ady első két kötetét valamiért igen. Pedig pont rajta lehetne csodásan bemutatni, hogy rossz versek nélkül nem léteznének a jók. Ady példájában él egyszerre a két, egymást látszólag kizáró igazság. Az egyik szerint elképzelhető, hogy csoda történik egy pályán, és varázsütésre jó lesz valaki – a másik szerint nincs tökéletesen záró zsilip, és a hirtelen megjelenő jó versek azért csak-csak levezethetők a korábbiakból. (Milyen szép példa a Fantom, ami szinte elbújt a második Ady-kötetben – hogy az Új versekből Az én menyasszonyom címmel egyenesen a klasszikusok közé dobbantson!)

Hülyeség azt mondani, hogy feltétlenül ismerni kell a korábbi, illetve a rossz verseket a későbbiek/jók befogadásához, dehogyis. De a játék közös, az olvasó legyen megértéssel, a szerző pedig belátással. Egyik sem egyszerű. Szegény olvasó honnan tudhatná, hogy annál, amit éppen olvas, léteznek (voltak vagy lesznek) jobbak is az adott szerzőtől? Honnan tudhatná, hogy a folyóiratban-lapban most olvasott darab nem egy nagyobb egység része-e, illetve nem pont ez a vers működik-e a nagyobb egység motorjaként? Hogy várhatnánk az olvasótól ilyen megértést? Ekkora feltételezett bizalmat? És ha az adott mű éppen egy útkereső fázisban készült, ahol még nem a minőség, hanem az új irány a fontos? Kit érdekel? Érdekli ez az olvasót? Mért érdekelje? Egy cipővásárló, ha látja, hogy a vásárolt cipő merőben új formatervezésű, hogy első hírnöke valami nemsokára kibontakozó stílusnak – el tud-e bölcsen tekinteni attól a ténytől, hogy szorít? Két rossz, semmitmondó, illetve semmilyen versközlés elég ahhoz, hogy időlegesen egy meghatározott polcra kerüljön a költő. És ez egyrészt természetes, másrészt így van jól.

A szerzőt folyamatosan az csábítja, hogy jónak tartsa magát. Hogy szelektíven halljon. Tehát a fél világ azon dolgozik, hogy ne tudja belátni, ha rosszat írt. Az őszintétlen gratulációk és eleve-eldöntött ítéletű recenziók csak egész aprócska szelet ebből az univerzumból. Az irodalmi életbe való belenövés pedig kész válaszokat ad az embernek, ha esetleg ő maga is érezné, hogy ez vagy az a mű nem sikerült jól. Máris működik a védekezési reflex, amivel talán még saját magát is meg akarja győzni. Pedig milyen nemes dolog is a vereség után feltett kéz. De nem, nem, mert jönnek a kifogások: ez egy nagyobb ciklusban fog szerepelni, majd úgy lehet jól megítélni, ezért tűnnek szarnak (Szajla-effektus). Most kipróbálok valami új hangot, és még csak gyakorlom. Most gyorsan küldeni kellett valamit, mert már régóta ígérem nekik. Gyorsan írni kellett valamit, mert jön a recenzió az előző könyvről, és kértek mellé verset, sietni kellett, ezért szar. Nincs baj, a kutya sem olvassa azt a folyóiratot. Nincs baj, maximum nem teszem bele a kötetbe.

Hárítások, kínlódások, ahelyett, hogy. Vagy ahelyett, hogy. Hiszen minden szerző előtt ott a lehetőség, hogy NE küldje el a versét. De ez nyilvánvalóan nem megy. Senkinek se megy. Én is csak szeretném hinni magamról, hogy minden kész verset kiteszek száradni három hétre, és csak utána küldöm el. Egy fenét. Ha megvan, úgy örülök neki, annyira meg akarom mutatni, hogy azonnal elküldöm. És azonnal meg is bánom. Előfordult már, hogy egy lap két közeli számában megjelent ugyanaz a versem, más címmel. Mert zűrzavart okoztam a szerkesztő mapparendszerében a folyamatos új verziókkal és új címekkel. Szegény szerkesztő pedig azt hitte, hogy ez egy másik vers. (Mondjuk, akár el is olvashatta volna.)

Mikor az ember elküldi a szöveget megjelenésre, még nyilvánvalóan nem gondolja rossznak. (Ha igen, akkor már megette a fene az egészet.) Maximum, ha érzi, hogy nem kifejezetten jó, azt gondolja, hogy „ez már elég lesz” (ilyenkor az ember gőgös vagy fásult). Vagy hogy „ez valami új, meg fogják érteni” (ilyenkor naiv). Viszont megjelenés után, ahogy a szerző is mezei olvasójává-értelmezőjévé válik a szövegnek, már joga van csalódni benne és máshogy megítélni. Megjelenéskor a szöveg közkinccsé válik, és kap egy kis idegen színezetet. Kicsit már másoké is. Idegeneké. Átadódott. Saját élete van. Szerintem ezt mindenki érti, aki átélte. Másoké – akik viszont hozzám kötik.

Ilyenkor lehet észrevenni a legegyszerűbben a versed hibáit, a fiatal költőket kifejezetten kérem, hogy nagyon, de nagyon, minden antennájukat a legérzékenyebb fokozatra kapcsolva figyeljenek erre a pillanatra. Vonulj el egy kád vízbe a folyóirattal, és keresd a versben a hibákat. Előbb kell megtalálnod benne, mint az olvasóknak! Ilyenkor egyrészt már nem bűn, viszont még nem késő belátni, ha valami szar.

Ha neked magadnak nem sikerül, akkor beláthatod a többiek reakcióiból is. Ez persze már nem olyan prémium felismerés, inkább nyomasztó mint felszabadító, és kell egy kis emberismeret, egészséges gyanakvás és empátia.

Mit kezdj aztán, mikor rájöttél, mit tettél az olvasók ellen? Egyrészt szégyelld magad. Másrészt vonulj vissza az illető művel-művekkel, ismerd meg jól, számold és jegyezd meg az anyajegyeit, definiáld és szeresd meg a csúnyaságát. Ha szereted, máris nem szégyen kiröhögni, sőt kiröhögtetni. Ha aztán jönnek a jobb, netán jó versek, és látod a rokonságot, végképp rájössz, milyen sokat köszönhetsz nekik. Ilyenkor már szó sincs szégyenről, sokkal inkább háláról. És akkor működsz jól, ha ezt észreveszed magadban. Máris igazolást nyer a világra jöttük, és kiengedhetsz. Hordozórakéták, segítettek feljuttatni a gépet, és ki tudja, melyikükben találsz később valami olyat, amit aztán használni tudsz a későbbiekben. Donorként még túlélhetnek, és a te dolgod az újabb esélyüket kutatni, majd pedig megadni. Számolj azzal, hogy mindig veled maradnak, és ha nem csinálod jól, nyomasztanak. Ha nyomasztanak, nem adtad meg nekik, ami jár.

Ha meg azért nem nyomasztanak a megjelent rossz verseid, mert nem ismerted fel, hogy rosszak, akkor nyugi, majd felismeri más. Akkor ezek a kócos-maszatos fiúk és lányok, a te rossz verseid egyből úgy kezdenek viselkedni, mint a méltatlanul túldicsért gyerekek: a fejedre nőnek, követelőznek, meghatároznak téged, téged pedig, felelőtlen szülőjüket és rossz nevelőjüket ők fognak előbb képviselni, aztán jelenteni. Rossz költő leszel. Egyszerű szillogizmussal levezethető, hogy a verseiket nem jól ismerők hogyan és miért lesznek rossz költők.

Jobb rendet tartani köztük, felismerni a munkáid közt a jót és a rosszat, elválasztani őket és az utóbbiakkal sokat foglalkozni.

A jó verseiddel pedig ne foglalkozz.

Főoldal

2020. január 20.

Vissza