Ütőér

 

 SzalingerBalazs.jpeg

 

Szálinger Balázs

 

A pénz I.

 

 

1.

A legnagyobb honoráriumot, amit irodalmi fellépésre kaptam, 100.000, azaz százezer forintot a Márai Program keretében, az ország egyik legszerencsétlenebb vidékén, Salgótarjánban dolgoztam és papíroztam le. Egyáltalán, eleve és semmi szín alatt nem érdemeltem ki ennyi pénzt, különösen nem a körülmények ismeretében. 6-7 éve történt, rendhagyó irodalomórát tartottam a megyei könyvtárban, harminc-negyven gimnazista előtt. Az összeg szürreális volt, az ember nyilván igent mond (valami erőltetetten nyugodt hangon), de a szeme sarkában végig ott a gyanú, nem szívatja-e valamelyik pályatársa. Nem szívattak.

Salgótarján olyan megyeszékhely, amit 160 évvel a magyarországi vasúti közlekedés kezdete után, a 21. század elején sem lehet közvetlenül elérni a légvonalban mindössze 80-90, amúgy 120 kilométerre lévő fővárosból. (Kb. ennyit arról, hogy mit tudnánk mi kezdeni egy jóval nagyobb országgal.) A miskolci vonatra kell jegyet venni, majd arról átszállni Hatvanban. Egyetlenegy hajnali vonat van (volt akkor), amivel oda lehet (lehetett akkor) érni a délelőtti kezdésre, de hát százezerért ki ne kelne szívesen fél 5-kor? A baj inkább a további ébren maradással (illetve az átszállással) volt: amikor reggel 8-kor Miskolcon ébredtünk, máris tudtuk, hogy valami nem jó. Életem egyik legkínosabb telefonhívása, világos frontvonalakkal, melyekkel nehéz vitába szállni: a ‘pesti művész’ elaludt, nem ért oda, eltévedt stb., viszont a pénz nyilván kéne neki. A diákok mindjárt érkeznek, mi legyen? A könyvtár oldaláról Gabi, ahelyett, hogy rám csapta volna a telefont, megoldani próbálta a helyzetet. Miskolcon pont elfogtunk egy visszafelé menő vonatot, a könyvtárból pedig villámgyorsan Hatvanba küldtek értünk valakit kocsival.

Szerintem nem is a könyvtárban, hanem a Hatvan-Salgótarján-kocsiúton dolgoztam le a legtöbbet a száz rugóból. Útitársunk a környékről mesélt, és ahogy mentünk észak felé, és láttam Magyarország egyik legnyomorultabb, legleszartabb, és ezzel együtt páratlan szépségű vidékét, egyre nagyobb volt a szégyen. Szerintem az átlagnál jobban ismerem a magyar vidéket, Tarján volt az egyetlen megyeszékhely, ahol nem jártam. Ahogy beértünk délről, és az elhagyott gyárak gazzal benőtt roncsai mellett mentünk el, szinte elviselhetetlen volt a tudat, hogy én innen fogok elvinni, itt fogok megkeresni annyi pénzt, amennyiből itt egy hónapban nem egy, nem két, de nem is ötszáz embernek megélnie muszáj. Ráadásul, valljuk be, ennek fényében tulajdonképpen: hülyeséggel. Azzal, hogy Petőfi Sándorról beszélek. Vagy magamról beszélek. Arról, hogy mittudomén... miért kezdtem el verset írni. Miközben odakint egy teljesen más élet zajlik, olyan, amibe az én aznapi közönségem tagjai, miután megtapsolnak engem (!), hazamennek.

Én meg még el is aludtam. Mert ha még elküldtek volna a fenébe, akkor tudom, mi az ár, amit beadtam ebbe az elalvásba. Viszont a gyerekek, miután elmentek, két órával később visszajöttek (visszaküldték őket, mindegy), hogy meghallgassanak. Megígértem, hogy ezért a bakiért cserébe a jövő évben szintén eljövök, a Márai Programon kívül, ingyen. Gabit sem ejtették a fejére: ott helyben meg is hívott a következő évi költészet napjára. (Ami a mi szakmánkban, ugye, legtöbbször pénzes melót jelent, és az ember ameddig csak tudja, őrizgeti a dátumot a mind jobb meghívásra várva...)

Amikor könyvtárban lépek fel, általában megkérdezem, van-e valahol egy olyan polc, ahol a kiselejtezett könyveket tartják. Gabi levitt az alagsorba, ahol sok ilyen polc volt, viszonylag új könyvekkel. Olyanokkal, amelyeket kizárt, hogy kiselejteztek, hiszen láthatóan alig pár éve vásárolták őket. Mint például Frei Tamás fényes borítójú, leprás gyerekek színes képeit tartalmazó munkái, melyeket szinte öröm kézbe venni. Ezek kétségtelenül népszerűek és frissek, nem is értettem, mit keres egymás mellett ezekből 2-3 alig használt példány itt, a salgótarjáni megyei könyvtár alagsorában. A megfejtéstől igazán végigfutott a hátamon a hideg: amit láttam, az az elmúlt években bezárt környékbeli könyvtárak hely híján itt elhelyezett állománya volt.

 

2.

A történet nemcsak az én saját suta ügyemről szól, de szól a könyvtári és könyvtárellátói rendszerről, a leszakadó vidékről, olvasásszociológiáról, kultúravesztésről és az állam kétségbeesett (és sokszor legkevésbé se funkcionális, viszont legalább ötletszerű, igazságtalan és pazarló) kultúratámogatási tevékenységéről. (Gondoljunk csak bele: Frei Tamás médiaszemélyiség kiadója, illetve áttételesen maga a szerző a „Kultúratámogatás” címkéjű tégelyből kapott állami forrást ezekkel a megvásárolt példányokkal. Ne ragadjunk le annál, hogy az illető szerző mennyire szorul rá az adóforintokra, illetve milyen ízléssel és alázattal végzett munkája mennyire öregbíti a magyar kultúrát, azon végképp ne lamentáljunk, mennyi értelme volt megvenni ezeket a könyveket, ha egyszer ott végezték az alagsorban – mindezt ne tegyük, mert logikus, tehát biztos demagóg. Inkább csak stílusosan ízlelgessük ezt a dolgot a szánkban, mert ez a dolog bizony ott van, pontosan a szánkban, jó mélyen.)

 

3.

Amennyiben úgymond hagyományos költői pályát jársz be (és nem leszel öt-tízezer példányt eladó sztárköltő, amire persze minden esélyed megvan a tehetséged, a társműfajok és az internet jóvoltából), biztos lehetsz benne, hogy az irodalmi tevékenységeddel szerzett bevételed túlnyomó része mögött az állam áll. Ha verset közölsz egy folyóiratban, a versért kapott pénzt a folyóirat legtöbbször az államtól (központi vagy önkormányzati költségvetésből) kapja (NKA- vagy miniszteri döntések, más pályázatok útján). Ha fellépsz egy művházban, egy könyvtárban, egy fesztiválon, egy írótáborban, a fellépésért kapott pénzt a vendéglátóid legtöbbször az államtól (központi vagy önkormányzati költségvetésből) kapják (NKA- vagy miniszteri döntések, más pályázatok útján). Ha könyved jelenik meg, a kiadód sok esetben az NKA Szépirodalmi Kollégiumától kap támogatást a megjelenésre. Van, hogy nem is tudsz róla. Van, hogy több könyvvel együtt vagy más jogcímen más kollégiumhoz pályázik a kiadód, így nem jelenik meg a könyved az eredménylistán. De az állami pénz bizony benne van a nyomdaköltségben, a kiadói villanyszámlában, a tördelő alapfizetésében. Nincs értelme százalékosítani ezt a bizonyos „túlnyomó részt”, mindenesetre, ha hirtelen kéne megneveznem, bizony keresnem kéne a kivételes eseteket. Mecénások létezéséről szeretünk tudni, de élő, megtapogatható mecénás, aki a tiszta (azaz tiszta!) üzleti életből jött, nem sok van.

Nem tudom, egyértelmű-e, hogy a pénzről szóló részt miért ezzel a salgótarjáni történettel kezdem. Az embernek jó tudnia a helyét, és ha egy költő százezer forintot kap egy fellépésért, nem árt, ha tudja: lehet bármilyen jó, egyszerűen képtelen olyat mondani-tenni-húzni aznap a közönség előtt, ami tényleg ér annyit. Ha lefordítjuk a piac puszta nyelvére (nem mondom, hogy ez a helyes, de így jobban látszik a helyzet fonáksága), az aznapi közönségem minden tagjának 2500 Ft-ot kellett volna beadnia azért, hogy én beszéljek nekik a saját életemről. Azért ez valószerűtlen, nem? Abban az évben, amikor Salgótarjánban jártam, a minimálbér 93 ezer forint volt. Az azért csak nyilvánvaló, hogy az én másfél órás előadásom, szóljon bármiről, egyszerűen nem érhet annyit, mint valakinek az egyhavi, bármilyen rossz munkája. De, hadd írjam le gyorsan, ezek a honoráriumok nem általánosak Magyarországon.

A fentiekből az a szomorú helyzet következik, hogy ha szépirodalommal (főleg ha költészettel) foglalkozol, minél sikeresebb vagy, azaz minél több pénzt keresel vele, annál több pénzébe kerülsz Magyarország állampolgárainak. Ők szerencsére nem tudnak erről, őket nem kérdezik meg, viszont választott vezetőik fogják, és odaadják neked az adóforintjaikat, hogy te dolgozhass-önkifejezhess. A Nemzeti Kulturális Alap fő bevételi forrása az ötöslottó játékadója, úgyhogy szeretett népünknek az a szombatonkénti reménye, hogy négyese-ötöse lesz, tulajdonképpen kap egy vigaszágat: ha milliárdos nem is lesz valaki, legalább elősegíti, hogy remekművek szülessenek. Amelyek technikai hasznát (ha lesz ilyen), tudtán kívül (nyilván) neked engedi át, a spirituális (értsd: nemzetmegtartó-nyelvművelő-kultúraépítő) hasznáról meg legtöbbször szintén nem értesül. Ez a jó mecénás, mi? Fogalma sincs, hogy húzod a bőrét, és közben rá is lehet szarni a fejére. Csak lottózzon a birkája, úgysem neki írunk. Nézzünk magunkba: megköszöntük már magunkban ezt ezeknek a szerencsétleneknek (többek közt közmunkásoknak, nyomorban és hányatott körülmények közt élő embereknek)? Érzünk bármilyen apró hálát érte? Vagy úgy érezzük, hogy ez nekünk tulajdonképpen jár, és inkább köszönnénk meg azoknak, akik döntenek a pénz odaítéléséről? Igen, demagógia, jól hangzik, és még igaz is.

Valószínűleg Magyarország állampolgárai is úgy hiszik, a költőt-írót a könyveladások tartják a felszínen. Vagy a Jóisten tudja, mit hisznek. Az egész szakmával (főleg a költőkkel) kapcsolatban fura fogalmak élnek a közvéleményben, egy részük átlóg a mesevilágba. (Amire van egy elméletem. Hogy ti. lényegében a kereszténység felvételével leszorított magyar ősvallás néhány stíljegye tört fel a polgárosodás korában a költő szakmájában, nem kis részben azért, mert az első és mindmáig legnagyobb művészcelebünk történetesen költő, és nem iparművész vagy gordonkás.) Logikus: a költő, akiről ír az újság vagy szerepel a tévében, az csak híres és jó költő lehet, aki pedig híres, az nyilván gazdag is. Azt azért hadd ne gondolja már a nép a mesehőseiről, hogy az NKA-döntések délutánján össze-vissza telefonálgatnak, hogy megtudják (vagy közöljék egymással) a szerencsések névsorát.

Magyarország polgárai a könyvvásárlás útján tudják mérhetően kifejezni a megbecsülésüket, de ha igazán sikeres költő vagy, és a könyveid elfogynak 2-3-4 ezer példányban, attól még nyugodtan éhen is halhatsz. Hacsak, persze, nem mész el dolgozni, mint a normális emberek – és ezzel szeretném folytatni majd a pénzről szóló részt. Avagy mennyit kapunk egy folyóiratközlésért, egy fellépésért, illetve mennyit kaptunk húsz éve? Milyen veszély leselkedik arra, aki az írás mellett civil foglalkozást választ – és milyen arra, aki nem? Ezek mellett: milyen előnyei vannak ennek vagy annak az útnak? Igaz-e, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a Szép Versek antológiában való szereplésért 15-20 havi átlagfizetést (!) adtak? És ha igaz, mi következik ebből?

 


 

 

A kritika

 

Ha kritikusok nem volnának a világon, legjobban utálnám a tejfölös tormamártást. (Petőfi Sándor)

 

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

(Ady Endre)

 

Aki kurvának megy, ne sikítson, ha basszák. (népi bölcsesség)

 

 

Három gyönyörű idézet, és lényegében itt be is lehetne fejezni. Amit alkotók és kritikusok viszonyáról el lehet mondani, nagyrészt felfesti ez a hármas. Mindhárom igazságát értjük külön-külön, de együtt... hatalmas regények és drámák premisszái és konklúziói lehetnének, lényegében bármely sorrendben.

A művészet önkifejezés, önmegmutatás, és ki tudja, hol van minek a határa, mikortól magakelletés. Vagy kényszeres tetszeni akarás. Meddig egészséges a hiúság? Létezik nem hiú költő/író? Olyan kétségtelenül létezik, akinek ez az imidzse. Ki lát be biztosan a sugárzott kép mögé? Kell nekünk olyan költő, aki nem akarja, hogy tetsszenek a versei?

Egy dolog biztos: bizonyos minőségi szint fölött természetes, hogy amit írunk, annak visszhangja van. Visszhang bármit jelenthet, egyetlen lájkot, egyetlen gratulációt, egyetlen dedikációt vagy egyetlen Nobel-díjat. Bármit, ami nem történne meg, ha mi annak idején nem akartuk volna magunkat megmutatni. De jaj, nem tudtunk úgy maradni. És amit csináltunk, azzal reakcióra késztettük a világ egyik belterjes kis szegmensét. Akár azzal is, hogy nem írtunk jót. Kiváltottunk belőle valamit. Létezésünk, illetve annak megmutatása reakcióra késztette, nem tudott szó nélkül elmenni amellett, ami felőlünk érte. És ez: jó.

A kritika megjelenésének pillanatában minden tárgyalt szerző meg van győződve arról, hogy az egész világ elolvasta. Hogy az egész világ színe előtt zajlott az ő dicsőítése / tönkretétele. Valahogy tehát mindenképpen viszonyulni kell hozzá, ennek a szerintem helyes etikettjéről szeretnék most írni.

Az első és legfontosabb szabály az, hogy NEM REAGÁLUNK. De máris lássuk el lábjegyzetekkel ezt a bizonyos első és legfontosabb szabályt, mert azért mégsem eszik olyan forrón.

Első szűkítés: pozitív kritikára egy gyors, tisztelettudó köszi, és hamar menj is tovább.

Második szűkítés: negatív kritikára-recenzióra semmiképpen nem reagálunk. Semmit. Ha tárgyi tévedés van benne, illetve ha pont ilyen tévedésre alapítja a fő állításokat a cikk szerzője (ami nyilván dühítő) – akkor se. Megteheted, de számíthatsz rá, hogy a szép műgonddal megfogalmazott leveled a sértettség bizonyítékaként, a sértettség felől olvastatik. Bármit írsz bele. Akárhogy próbálod palástolni, okossággal vagy lazasággal vagy érveléssel vagy józansággal vagy empátiával – ez pont olyan levél lesz, amivel ezek ellenkezőjét bizonyítod. De nemcsak emailezés létezik. Össze lehet futni rendezvényen, az utcán is. Üzenhetsz közös ismerősön keresztül is. Úgy is, ha nem akarsz, csak szóba kerül a dolog. Akkor reagálsz helyesen, ha pont ugyanúgy köszönsz és viseled magad, mintha nem született volna meg az adott kritika. Ha bármilyen irányban is változtatsz a viselkedéseden, már rossz. Ha szívélyesebb vagy, még butának is tűnsz. Ha szótlanabb vagy, megsértődtél, és nem tudod kezelni. Ha többet beszélsz, akkor a figyelmet akarod elterelni a lényegről, ügyetlenül. De a legrosszabb, ha bármilyen módon jelzed, hogy nem olvastad a kritikát. Úgyis nyilvánvaló, hogy igen. Tök egyértelmű, hogy valaki már felhívta rá a figyelmedet, úgyhogy ne csinálj hülyét magadból.

A nyilvánosság előtt egyben kell kezelned a kritikákat. Ha van szerzői oldalad, és ott valaha megosztottál egy téged érintő recenziót – akkor tessék az összeset megosztani. A rosszat is. Vagy szokj le róla, hogy bármi ilyesmit kiteszel.

Egy dolgot mindenképp véss a fejedbe: a kritikus is életművet épít, akárcsak te. Az az írás, amit a te műved kapcsán írt, neki: műve, ugyanúgy, mint neked a sajátod. Szerzőként ugyanúgy számolhat reakciókkal, mint te, ugyanúgy állomása az ő pályájának, a tudásáról való számadás, mint a tiéd. Neki is van egy pályája. Amit sok minden befolyásol. A véleményét is sok minden befolyásolhatja, ő is viselhet ilyen-olyan színű szemüveget, ő is ráérezhet valami igazságra, amire más még nem jött rá, ő is tévedhet, beleállhat a tévedésbe, beláthatja a tévedését, megváltoztathatja a véleményét, ezt demonstrálhatja vagy elsunnyoghatja. Pont ugyanolyan alkotó, mint te.

Nem is biztos, hogy azt gondolja a könyvről, amit ír. Van olyan, hogy valaki privát emailben lelkendezik egy könyvről (a szerzőnek), majd kritikusként megírja a kivégzést. Vagy interjúkészítő újságíróként a kérdéseiből pont az ellentétes vélemény árad, aztán 8 sör után bevallja, hogy ezt kérték az illető laptól. Van ilyen, nem kell ezen csodálkozni. Ők is emberek, lemmingek egy deszkaszálon, ráadásul a munkájukat kevésbé becsülik meg és honorálják, mint a tiédet.

Bármennyire tagadná nagy bociszemekkel az összes szereplő: X lapban Y szerzőről soha a büdös életben nem fog megjelenni egyértelműen negatív, kőkemény, a művet alapjaiban támadó írás. Mást gondoltál a világról, amikor írni kezdtél?

Képzeljük el, hogy egy kritikus ilyen szöveggel mutatkozik a szerkesztőnél, mit gondolnak róla? Mondjuk, hülyének nézik, naivnak nézik (ha bele akarsz szállni Parti Nagy Lajosba, ne az ÉS-nek küldd, és ha fel akarod törölni a padlót Döbrentei Kornéllal, akkor ne a Hitelbe vidd – csak két végpontot mondtam), vagy vakmerőnek nézik. Nem mindegy persze, hogy’ van megírva az a recenzió, de az se mindegy, ki írja. Egy 28 éves kritikus, ha ilyennel jelentkezik az említett helyeken, lehet, hogy egy ideig nem kérnek tőle semmit. Probléma ez a pályáján? Hogy is ne lenne probléma? Háromszor átgondolja, mielőtt véleményt formál? Naná.

Ha egy 28 éves kritikusról van szó, sok-sok-sok mindennek együtt kell állnia ahhoz, hogy az adott írás lejöhessen az adott helyen. Cinizmus, de tényleg azt gondolom, hogy 1. nagyon nem mindegy, milyen a szöveg, szakadjon le tőle az asztal 2. szinte mindegy, milyen a szöveg, úgyis a szövegen kívüli-fölötti bolygóállás határozza meg, az adott lap-folyóirat kritikarovata nekimegy-e egy nagykutyának.

Vannak persze olyan oldalak / lapok / kultúrrovatok, ahol úgy áhítják az ilyen írásokat, mint egy falat kenyeret. Sőt, vannak olyan szerzők is, akiknek ez kifejezetten jól áll. Farkas Zsolt annak idején nagyot húzott a Tandori-értelmezésével – ugyanakkor picit sem ártott se magának, se a Tandori-univerzumnak. Kifejezetten vagány volt, szerintem Tandori Dezső is így gondolhatta. Mert ő is az volt. És van, amikor nem sikerül a dolog. Mert a felkészültségen átüt a prekoncepció, illetve a kritikusi hübrisz: nagyon-nagyon jó érzés elsőként kimondani, hogy meztelen a király – itt Báthori Csaba Térey János elleni (szerintem visszataszító) támadása jut eszembe. Az ilyen kivégzés-célú, megbélyegző írásoknál különösen aggasztó, hogy az írás szerzője nem gondol bele, hogy a címke, amit a szerzőre próbál ragasztani, az egész pályáját megfestheti. Ha pedig belegondol, az még durvább. És igen, ne menjünk el a tény mellett: a kritikus kezében bizony fegyver is lehet. Ha jó időben jó helyről a jó irányba lő, játszani is tud mások életével – bár az említett esetben szerencsére fordítva sült el a dolog.

Fontos: ne érezd, hogy te vagy a kritika megszólítottja. Simán lehet, hogy valóban az vagy – ha az illető kritikus tényleg neked, a személyednek, a státuszodnak akar üzenni a művével. De egy szerző fogja fel csak úgy: tárgya, csak tárgya az írásnak, és az írás nem akar tőle semmit. Így könnyebben el lehet viselni jót is, rosszat is. Olykor a jót a nehezebb a helyén kezelni. Nem rossz ám azt gondolni, hogy kurva jók vagyunk. Főleg ha látjuk, hogy más is ezt gondolja. Főleg-főleg ha belegondolunk: ezt most már mások is olvashatják. De maradjunk a földön: ha lehúztak volna minket, akkor szeretnénk minél jelentéktelenebbnek felfogni-beállítani az illető kritika szerzőjét, a fórumot, az állításokat. Tegyük ezt akkor, amikor dicsérnek, ne máskor.

Egy emberben jó- és rosszindulatok működnek. Ehhez mindenkinek joga van, és furcsa is lenne, ha nem lenne így. Jó- vagy rosszindulat is vezetheti a kritikust, amikor használja a szakmai eszköztárát. Már miért ne lenne így? Emberi érzelmeket érezhet, ha egyszer ember. Lehet elfogult, pikkelhet valakire, ez is természetes. Egy könyv olvastán érezhet kíváncsiságot, csalódottságot, megelégedést, meglepetést, örömöt – aztán ezeknek, már a szakmai terminológiával, igyekszik hangot adni.

A költők-írók persze azt gondolják, leginkább a dicsérő kritikákkal járnak jól, pedig nem feltétlenül. Semmi se kellemetlenebb, mint egy rosszul / nem jól / bután / átlátszón / kelletlenül / rutinszerűen / lélektelenül / hivatalból / mellébeszélve dicsérő, esetleg egy közeli ismerősöd által írt pozitív kritika. Ezekből legfeljebb a szerző és kritikus személyes és/vagy szakmai viszonyára, a szerző és az illető fórum személyes és/vagy szakmai viszonyára, a kritikarovat vezetőjének és a szerző személyes és/vagy szakmai viszonyára, a szerző és/vagy kritikus saját státuszára lehet következtetni, de a legkevésbé se szól magáról a könyvről. Arról főleg nem, hogy hol tartasz te a pályádon. Nem gondol beléd, nem gondolkodik rajtad hangosan, nem segít. A leggyakoribb ezek közül a semmitmondó, színtelen szakmaiságba csomagolt értékelés, amiből pont a vélemény hiányzik. A szerző örülhet, mert írtak róla, a rovatvezető kipipálja az illető szerzőt, a kritikus meg elvégzett egy feladatot, és legközelebb talán már ő vihet könyvet, amiről írni akar. Szerencsére többnyire felismerhető a kritikából, ha hiányzik a kritikus saját olvasói érintettsége. És ha úgy tűnik, ha nem, hosszútávon az ilyen kritikák minden szereplőnek ártanak.

Amiből a legtöbbet tanulhat egy szerző, az a jóindulatú, de negatív kritika. Nem árt az ilyen, aludj rá hármat, és jöjj rá. Van egy jóakaród, aki el akart valamit mondani. Hogy mi nem jó. Vagy nem is jóakaród, hanem valaki, aki teutánad magára húzta a mű világát, ő is bejárta belülről azt az építményt, amelyben te az írás alatt tök magányosan és tanácstalanul bolyongtál. Könnyen lehet, hogy észrevette az egyik hibás lépésedet. Pont ezért, hogy az ember egy-egy érző kritikától picit azt érezhesse, mégsincs egyedül az alkotásban... szóval ezért is érdemes bizalommal lenni a kritikus iránt. Sokkal fontosabb ez, mint az, hogy tetszik-e neki a könyved vagy sem. Tessék rájönni, hogy az ő műve párbeszédet folytat a te műveddel és művedről, mégpedig a teáltalad kijelölt világában. Jó esetben segíteni akar, megfontolandó dolgokat ajánl. Itt egy újabb lábjegyzet a fő tételhez: igen, ezt illik megköszönni. A jóindulatot felismerni nehezebb, először azon ess túl.

És még egy lábjegyzet a fenti tételhez. Van még egy eset, amikor szerintem nem kínos dolog reagálni. Ha valaki felvet egy olyan szempontot / megfejtést, ami telitalálat vagy elgondolkodtató, és nála olvasod először, ő találta meg, akkor szerintem lehet. Egyrészt köszönettel, de másrészt annak jegyében, hogy a kritikust is alkotónak tekinted: egyszerűen elismered, hogy jól csinálja, amit csinál, és ha tényleg valami ilyen megfejtésre jött rá, akkor a legjobb visszaigazolást pont te adhatod neki. A legszebb, ha ismeretlenül. A kritikus, bár nincs reflektorfényben, dolgozik, sokat dolgozik, és fura módon úgy alakult, hogy az ő energiájából, az ő sikeréből te is részesülsz.


 

A nagy arc

 

A pályakezdők mintha egy másik galaxisban élnének, ahol még nem érezni az irodalmi élet negatív jelenségeit. Alkotói válság, megélhetés, irodalom és politika tánca, halálig tartó sértődések stb. De tegyen csak két egyenes lépést, egy pályakezdő is bajba sodródhat. Furcsán hangzik, de legveszélyesebb rá nézve nem más, mint a siker.

Mindegy ám, hogy a népszerűség 6000 vagy 600 eladott példány – illetve 60 lájk. A sikert ebben a mezőnyben nem lehet pusztán számokkal meghatározni. Viszont ott a levegőben, és csak a hülye nem érzi, amikor egy-egy fiatal körül elkezd megtörni a fény. Legyen az elismerés megérdemelt, korai vagy egyenesen hazug, mindhárom esetben meg tudja zavarni a legfiatalabbakat. (Azaz egy kiadó simán vissza tudja vetni vagy tönkre tudja tenni az általa felemelt huszonéves pályáját, vannak szép példák az elmúlt évtizedekből.) A sajtó és az irodalmi élet közege utálatot és szeretetet is mindenféle tapintat nélkül sugároz. És nem érdekli, hogy azzal veszélybe sodor-e egy bontakozó pályát. Ez főleg most, az internet győzelmével erős kérdés: minden reakció azonnali, és korlátok nélkül jöhet. A jó is, a rossz is. Ha az illetőt felkészületlenül éri az egész, előbb, mint hogy sínre helyezte volna a mozdonyt, csak a szerencse vagy iszonyú sok, lassan beérő munka hozhatja vissza.

1999 karácsonyán jelent meg az első verseskötetem, de akkor már kész volt a Zalai passió című vígeposz anyaga, így ugyanabban a borítékban tudtam küldeni példányt az első kötetből és részletet a majdani másodikból. Sok helyre ment szöveg, és 2000 elején szinte egyszerre jelentem meg a Sárkányfűben, a 2000-ben, a Jelenkorban, a Holmiban, az ÉS-ben és még ki tudja hol, általában 4-5-6 oldalnyi közlésekkel. Könyvhétre megjelent a második kötet, és a Szép versekben is szerepeltem egy előző évi közléssel – úgy, hogy egy évvel korábban még csak elvétve jelentem meg folyóiratokban. 21-22 éves koromban történt ez. A pályakezdő keresi az okokat, hogy jónak tarthassa magát, én is kerestem, még jobban is, mint a többiek, és ha már kerestem, bőven találtam is okot arra, hogy elviselhetetlenül nagy legyen az arcom.

Emlékszem rá, hogyan beszéltem emberekkel, mekkora Janinak gondoltam magam, hogyan viselkedtem ezzel-azzal-mással. Miközben a boldog emlékezetű OJD azt tanította nekem, hogy a legjobb az, ha szép okosan kussolok huszonévesen. Nem nagyon kussoltam. Még vissza-visszajártam a jogi egyetemre, ahol az ottani versíró fiúk előtt is előadtam a valakit (ők azóta nyilván elvégezték, és nincsenek kellemes emlékeik a nagypofájú költő gyerekről, aki harmadév előtt kikopott). Egy évben indultam Karafiáth Orsival és Varró Danival, na hát rájuk meg irigy voltam. Ugyanakkor szinte csak idősebbekkel lógtam, az idősebbek korhadt, és már bekapott sértettségektől terhelt relációiban ismertem ki magam, a saját generációm világa helyett. Ez azt jelentette, hogy a generációs társaim előtt idősebbnek tűntem, az idősebbek között meg kölyök voltam. Nyomorult, szerencsés kis tacskó voltam, akit csak sok-sok-sok véletlen időbeli egymásra játszódása tett érdekessé egy pillanatra. Még ezt a pillanatot is leginkább én éltem meg.

Mert miről beszélünk közben? Néhány száz példányos fogyásról. Annyiról se. Hiszen mivel az Erdélyi Híradó volt a kiadóm, kapni se lehetett a két kötetet: az Írók Boltján kívül talán sehol sem árulták. Leginkább az osztogatás volt a terjesztés. Szép és hosszú volt a nyár, hívtak ide-oda, és nagyon azt éreztem, most kell beütni a legjobb verseket a világon. És egyszerűen nem ment. Semmi se ment. Vagy nagyotmondó, felnőttes, komolykodó, vagy bután kísérletező lett, vagy a korábbi tónusnak fapad-verziója volt. Szörnyű, kiégtem, megcsúsztam, rászoktam a piára, felpuffadtam, végem, pedig most követelik tőlem legjobban a dalt!

Borzalmas tünetei vannak az alkotói válságnak, és engem egy sokadik szerencsés véletlen húzott ki. Nagy Endre Egy város regénye című könyve nyomán Váradra költöztem a nyár után, ahol egy darabig még adtam a menőt, de aztán az idegen és velem érthetően nem is szimpatizáló közegben rájöttem, hogy csak magamnak adom. Aztán, ahogy egy szűk év után hazaköltöztem Pestre, ott is idegen közeggel találtam szembe magam. Az egy évvel korábbihoz képest mindenképpen. Egyszerre volt az, hogy elfelejtettek, egyszerre az, hogy már nem voltam érdekes. Úgy elmeséltem volna mindenkinek, milyen élmény volt Várad – de egyszerűen nem kérdezte meg senki. És megtanultam kussolni. Persze gondolkodtam is: ha most ennyire nem létezem, ha most ez vesz körül, és ez az érdektelenség dühítő és hamis, akkor mennyivel volt igazibb a tavalyi tavasz, amikor úgy éreztem, hogy vállára vett a szeretett magyarság, mert borzalmasan érdekes és jó vagyok? Nem bonyolult, csak egy szillogizmus kell hozzá a farzsebből: hát semennyire. Semennyire sem volt igaz, az se. Meghatározó képet kaptam akkor az ún. irodalmi sikerről.

De mondom a tanulságot. Most jön a füveskönyv-rész (egy szombathelyi költő mondta az egy hónappal ezelőtti írásra, hogy a végére átcsap füveskönyvbe).

Szóval azért sem érdemes pályakezdéskor elszállni, mert akkor még senki sem akar vigyázni rád. Aki meg akar, az nem tud.

A korábbi (mondjuk gimnáziumból maradt) barátok nem érthetik ezt a világot, és talán te is tettél azért, hogy ne értsék. A szüleid is támogatnak és megértenek, és szerintük te írod a legjobb verseket a világon (ha értik, ha nem), de ezt kb. leszarod. Igazi barátaid, szakmabeli barátaid, olyanok, akikre számíthatsz, és baj esetén szólnak, vagy nincsenek, vagy nagyon kevés. És persze ők is fiatalok ehhez az összetett problémához: érzékeljék, hogy baj van, merjenek szólni, meg tudják fogalmazni stb. (Még középkorú emberek között se magától értetődő egy ilyen beszélgetés.) Az is lehet, hogy szeretnek a sikeres(nek tartott) ember közelében lenni. Lájkolni a falán, látványosan egyetérteni, felolvasni veled stb. Ők se fognak szólni.

Ha elszállsz: kiszolgáltatott vagy és védtelen. Kiszolgáltatod, kiteszed magad, előretartod a pofád. Így hát el is találja ez-az, és biztosan nincs még mögötted akkora súly, hogy megtartsd magad. Védtelen pedig azért vagy, mert amíg saját magad nagyszerűségével foglalkozol, és az átélés mellett fokozottan meg is éled a népszerűséget, elfelejted az igazi dolgod. Elfelejted csinálni azt, amiért elkezdted ezt az egészet. Más pedig nem fogja helyetted megcsinálni.

Ilyenkor kell bekapni a meghatározó olvasmányélményeket, ilyenkor választódik ki az építmény vázának anyaga, hogy Kafkából vagy Kosztolányiból áll fel a szerkezet. Ilyenkor jönnek a mindigre megmaradó filmélmények, zenei élmények, koncertélmények. Ezeket akkor is beszeded, ha becsukod a szemed, de sokkal fontosabb: beépíteni őket. Gondolkodni rajtuk, gyötrődni rajtuk, beépítsd-e őket vagy ne. Analóg pillanatokat találni a 2001: Űrodüsszeia zárlata és a múlt csütörtöki zh dolgozatbeszedő jelenete között. Ütköztetned kell a nyitottságodból adódó kulturális-művészeti dózist a valóságos világgal és a saját élethelyzeteiddel. A törésvonal mentén felbuggyanó anyagot pedig megművelni –––>> VERS.

Az írásaidra kapott reakciókat szintén el kell helyezni az építményben, „császár vagyok”, „ez egy hülye fasz”, „ez még irigy is”, „irigy fasz, de mond valamit”, „irigy fasz, de sajnos igaza van”, „irigy fasz, de sajnos igaza van, nem kéne összefutnom vele?” címkéjű fiókokban. Az első fiókot kerüld, mint a bűnt. Semmit, soha, ami azt mondja, hogy jó, amit csinálsz, hogy úgy jó, ahogy van: ne higgy el. Ne merd elhinni. Machiavellizmusból ne hidd el. Félrevezetésnek gondold. Hazugságnak gondold. Ne üldözési mánia alapján, hanem sportból. Játékból. Ne vedd komolyan. Keresd a hibákat a magasztaló irodalomkritikákban. Írd át, túlozd el a fő állításait, csinálj belőle karikatúrát. Majd, ha veled kapcsolatban írnak ilyet, jusson eszedbe a korábbi játék, és nevesd ki. Ne higgy neki. Aki szembedicsér vagy írásban magasztal, attól pedig sose vegyél használt autót. Tartsd a földön magad.

Kiszolgáltatottság és védtelenség – de két másik dolog miatt is vigyázz azzal, hogy nagyon fiatalon elemelkedj a földtől.

Egyrészt mert az arc kezd el helyetted írni. Ha van némi önkontrollod, pokoli alkotói válságot kapsz be (aminek nyomán fontos hónapjaidat vagy éveidet veszíted el!). Ha nincs önkontrollod, bekövetkezik a legrosszabb: nem kapsz alkotói válságot, és tényleg megírod az arcod verseit. Felpuffadt, önhitt lesz, amit írsz, lefegyverző akar lenni, de nevetségesen gyönge lesz, felnőtt akar lenni, de öreges lesz és korhadt. Olyan lesz, mint az Oasis 97-es lemeze, elhízott és hibátlan, nyoma sincs benne a szikrának. Ebben az esetben nem kevés idő (és alkohol és megalázó helyzet), mire visszahozod magad. Mikor visszajössz, halkabb leszel egy kicsit, persze ez nem baj.

Az utolsó ok, hogy míg te magadat csodálod, és képtelen vagy az igazi dolgodra figyelni, a többiek pont a dolgukat teszik: megfigyelik, mi történik egy olyannal, mint te. És máris nem az új Ady Endre vagy, hanem csak tanmese. A többiek tapasztalati halmazának egyik szereplője, egy példa, amivel szemléltetni lehet valamit, valamit, ami nem jó.

Szóval keresd magadon az elszállás tüneteit. És közben, ha nem is mondanám azt, hogy kussolj, de jobb, ha hallgatsz.


 

A rossz vers

 

1.

Nagy az ő önuralma annak az embernek, aki rossz verseit visszatartja, és csak a jókat osztja meg olvasóival.

 

2.

Az írás egyik fő alapja a megmutatás (megmutattatás, megmutatódás, magamutogatás, látvalátszódás), egy másik alapja az, hogy a teljesítmény objektíven nem megállapítható. Tulajdonképpen folyamatosan baj van. Hiszen kinek van akkora önuralma és olyan biztos értékítélete (saját magával kapcsolatban!), hogy teljesen mentesíthesse az olvasót attól, ami nem jó? Nyilvánvalóan senkinek. Jaj tehát az érdeklődő, nyitott olvasónak, mert ömlik rá a tehetség, a gusztustalanság és a grafománia – az őrálló szerkesztők pedig, akiknek dolga lenne mentesíteni szegényeket, megkerülhetők, és az még csak a jobbik eset, ha egy másik szerkesztő útján. Amennyi fórum, annyi őr, már a szerkesztők is annyian vannak, mint a sáskák.

 

3.

1999 őszén már tizenegy hónapja várt egy elfogadott versem a Tiszatájnál, és amíg várt, én közben felnőttem. Levelet fogalmaztam a boldogult Olasz Sándor szerkesztőnek. Kedves tisztelt Olasz Sándor, versem elfogadása óta abbahagytam a mutálást, kiszőrösödtem, elköltöztem, visszaköltöztem, nőttem 12 centit, volnál kedves tehát versemet közlés helyett a szemétbe dobni, hiszen alig van már közöm hozzá, teljesen mást gondolok a világról, mint fiatalon és gyanútlanul és húszévesen, de kérem, én már huszonegy vagyok! Addig-addig fogalmaztam a levelet, amíg az újságosnál szembe nem jött velem a novemberi Tiszatáj, gyönyörű zöld borítóval, benne a verssel. Majd’ egy évvel az elfogadás után. Máris sokkal jobban tetszett a költemény – hát végül is ki volt nyomtatva, annyira szar csak nem lehet!

Ma már alig vannak kézzel írott levelek, postai utat járó korrektúrafordulók pedig talán már nincsenek is. Ma már nem történhetne meg velem, ami 1999-ben (húsz éve!) megtörtént. A vers hamarabb megjelenik, az egyéves átfutású folyóiratok vagy nem kapnak a türelmetlenebb fiataloktól verseket, vagy nem a legjobbakat, vagy egyszerűen nem léteznek. Ma, szülessen bármilyen nehezen is egy irodalmi szöveg, megjelenni könnyebben (talán túl könnyen) és hamarabb (talán túl hamar) megjelenik.

Jaj az olvasónak, mert esélye sincs az elmélyülésre ekkora zajban, ilyen agresszív űrszeméttelepen. A vers ugyanis nem szelíd virága a világnak: akarja ugyan, hogy ez az elmélyülés megtörténjen, azt akarja, hogy ez őáltala történjen meg, az olvasó zárja ki a világot, és csak rá figyeljen. Önző, kicsit passzív-agresszív és feltétlenül narcisztikus személyiségű lény a vers. Magát kedves, finom gondolati növénynek adja el, de végcélja (a többiek eltakarítása mellett természetesen) az, hogy indákat tekerjen köréd, kacsok akadjanak a bőrödbe, a szervezetedbe pedig odabent kikelő, téged megváltoztató vírust juttasson.

Ilyeneket akarunk előállítani és állítunk elő mi, költők, és a legtöbbször bizony nem sikerül.

Önkifejezés és terápia is a költészet, hogyne – de emellett folyamatos csúcstámadás, feljutási, bejutási kísérlet is, báránybőrben küldözgetünk lápi farkasokat. És bár, mint mondtam, egyre könnyebb eljuttatni őket a rendeltetési helyükre, sajnos ettől nem lesznek jobbak.

 

4.

Ha már megtörténtek, mit kezdjen a rossz verseivel egy szerző? Hiszen a rossz vers mégis csak létrehoz egy helyzetet, amihez viszonyulni kell. A rossz vers organikus része az életműnek. József Attila és Kosztolányi első köteteit nem tagadja ki az irodalomtörténet. Ady első két kötetét valamiért igen. Pedig pont rajta lehetne csodásan bemutatni, hogy rossz versek nélkül nem léteznének a jók. Ady példájában él egyszerre a két, egymást látszólag kizáró igazság. Az egyik szerint elképzelhető, hogy csoda történik egy pályán, és varázsütésre jó lesz valaki – a másik szerint nincs tökéletesen záró zsilip, és a hirtelen megjelenő jó versek azért csak-csak levezethetők a korábbiakból. (Milyen szép példa a Fantom, ami szinte elbújt a második Ady-kötetben – hogy az Új versekből Az én menyasszonyom címmel egyenesen a klasszikusok közé dobbantson!)

Hülyeség azt mondani, hogy feltétlenül ismerni kell a korábbi, illetve a rossz verseket a későbbiek/jók befogadásához, dehogyis. De a játék közös, az olvasó legyen megértéssel, a szerző pedig belátással. Egyik sem egyszerű. Szegény olvasó honnan tudhatná, hogy annál, amit éppen olvas, léteznek (voltak vagy lesznek) jobbak is az adott szerzőtől? Honnan tudhatná, hogy a folyóiratban-lapban most olvasott darab nem egy nagyobb egység része-e, illetve nem pont ez a vers működik-e a nagyobb egység motorjaként? Hogy várhatnánk az olvasótól ilyen megértést? Ekkora feltételezett bizalmat? És ha az adott mű éppen egy útkereső fázisban készült, ahol még nem a minőség, hanem az új irány a fontos? Kit érdekel? Érdekli ez az olvasót? Mért érdekelje? Egy cipővásárló, ha látja, hogy a vásárolt cipő merőben új formatervezésű, hogy első hírnöke valami nemsokára kibontakozó stílusnak – el tud-e bölcsen tekinteni attól a ténytől, hogy szorít? Két rossz, semmitmondó, illetve semmilyen versközlés elég ahhoz, hogy időlegesen egy meghatározott polcra kerüljön a költő. És ez egyrészt természetes, másrészt így van jól.

A szerzőt folyamatosan az csábítja, hogy jónak tartsa magát. Hogy szelektíven halljon. Tehát a fél világ azon dolgozik, hogy ne tudja belátni, ha rosszat írt. Az őszintétlen gratulációk és eleve-eldöntött ítéletű recenziók csak egész aprócska szelet ebből az univerzumból. Az irodalmi életbe való belenövés pedig kész válaszokat ad az embernek, ha esetleg ő maga is érezné, hogy ez vagy az a mű nem sikerült jól. Máris működik a védekezési reflex, amivel talán még saját magát is meg akarja győzni. Pedig milyen nemes dolog is a vereség után feltett kéz. De nem, nem, mert jönnek a kifogások: ez egy nagyobb ciklusban fog szerepelni, majd úgy lehet jól megítélni, ezért tűnnek szarnak (Szajla-effektus). Most kipróbálok valami új hangot, és még csak gyakorlom. Most gyorsan küldeni kellett valamit, mert már régóta ígérem nekik. Gyorsan írni kellett valamit, mert jön a recenzió az előző könyvről, és kértek mellé verset, sietni kellett, ezért szar. Nincs baj, a kutya sem olvassa azt a folyóiratot. Nincs baj, maximum nem teszem bele a kötetbe.

Hárítások, kínlódások, ahelyett, hogy. Vagy ahelyett, hogy. Hiszen minden szerző előtt ott a lehetőség, hogy NE küldje el a versét. De ez nyilvánvalóan nem megy. Senkinek se megy. Én is csak szeretném hinni magamról, hogy minden kész verset kiteszek száradni három hétre, és csak utána küldöm el. Egy fenét. Ha megvan, úgy örülök neki, annyira meg akarom mutatni, hogy azonnal elküldöm. És azonnal meg is bánom. Előfordult már, hogy egy lap két közeli számában megjelent ugyanaz a versem, más címmel. Mert zűrzavart okoztam a szerkesztő mapparendszerében a folyamatos új verziókkal és új címekkel. Szegény szerkesztő pedig azt hitte, hogy ez egy másik vers. (Mondjuk, akár el is olvashatta volna.)

 

5.

Mikor az ember elküldi a szöveget megjelenésre, még nyilvánvalóan nem gondolja rossznak. (Ha igen, akkor már megette a fene az egészet.) Maximum, ha érzi, hogy nem kifejezetten jó, azt gondolja, hogy „ez már elég lesz” (ilyenkor az ember gőgös vagy fásult). Vagy hogy „ez valami új, meg fogják érteni” (ilyenkor naiv). Viszont megjelenés után, ahogy a szerző is mezei olvasójává-értelmezőjévé válik a szövegnek, már joga van csalódni benne és máshogy megítélni. Megjelenéskor a szöveg közkinccsé válik, és kap egy kis idegen színezetet. Kicsit már másoké is. Idegeneké. Átadódott. Saját élete van. Szerintem ezt mindenki érti, aki átélte. Másoké – akik viszont hozzám kötik.

Ilyenkor lehet észrevenni a legegyszerűbben a versed hibáit, a fiatal költőket kifejezetten kérem, hogy nagyon, de nagyon, minden antennájukat a legérzékenyebb fokozatra kapcsolva figyeljenek erre a pillanatra. Vonulj el egy kád vízbe a folyóirattal, és keresd a versben a hibákat. Előbb kell megtalálnod benne, mint az olvasóknak! Ilyenkor egyrészt már nem bűn, viszont még nem késő belátni, ha valami szar.

Ha neked magadnak nem sikerül, akkor beláthatod a többiek reakcióiból is. Ez persze már nem olyan prémium felismerés, inkább nyomasztó mint felszabadító, és kell egy kis emberismeret, egészséges gyanakvás és empátia.

 

6.

Mit kezdj aztán, mikor rájöttél, mit tettél az olvasók ellen? Egyrészt szégyelld magad. Másrészt vonulj vissza az illető művel-művekkel, ismerd meg jól, számold és jegyezd meg az anyajegyeit, definiáld és szeresd meg a csúnyaságát. Ha szereted, máris nem szégyen kiröhögni, sőt kiröhögtetni. Ha aztán jönnek a jobb, netán jó versek, és látod a rokonságot, végképp rájössz, milyen sokat köszönhetsz nekik. Ilyenkor már szó sincs szégyenről, sokkal inkább háláról. És akkor működsz jól, ha ezt észreveszed magadban. Máris igazolást nyer a világra jöttük, és kiengedhetsz. Hordozórakéták, segítettek feljuttatni a gépet, és ki tudja, melyikükben találsz később valami olyat, amit aztán használni tudsz a későbbiekben. Donorként még túlélhetnek, és a te dolgod az újabb esélyüket kutatni, majd pedig megadni. Számolj azzal, hogy mindig veled maradnak, és ha nem csinálod jól, nyomasztanak. Ha nyomasztanak, nem adtad meg nekik, ami jár.

 

7.

Ha meg azért nem nyomasztanak a megjelent rossz verseid, mert nem ismerted fel, hogy rosszak, akkor nyugi, majd felismeri más. Akkor ezek a kócos-maszatos fiúk és lányok, a te rossz verseid egyből úgy kezdenek viselkedni, mint a méltatlanul túldicsért gyerekek: a fejedre nőnek, követelőznek, meghatároznak téged, téged pedig, felelőtlen szülőjüket és rossz nevelőjüket ők fognak előbb képviselni, aztán jelenteni. Rossz költő leszel. Egyszerű szillogizmussal levezethető, hogy a verseiket nem jól ismerők hogyan és miért lesznek rossz költők.

Jobb rendet tartani köztük, felismerni a munkáid közt a jót és a rosszat, elválasztani őket és az utóbbiakkal sokat foglalkozni.

A jó verseiddel pedig ne foglalkozz.


Főoldal

2019. július 08.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Turai Laura verseiNógrádi Gábor verseiPéter Erika: PalettákZentai Adél versei
Prózák
Csabai László: HármanPapírváros-szilánkokOravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás haza
Kritikák
Az árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondataitZsánertetoválások kontinense - Horváth Benji: A dicsőséges Európa Szimfónia regényre
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA