Garaczi László
Bringman
Csengőszó, próbálok felülni, csúszik le a paplan. Nyilván álmodom, bár a szobám ismerős falai vesznek körül, az asztalon kézirat, amin tegnap éjjel dolgoztam. Az órán fél kilenc. Az ablakon esőcseppek és szürke, elmázolt felhők. Visszaaludnék, de valami nyomja az oldalam. A lepedő csupa olaj és rozsda. Nini hangja az előszobából: hahó, nem kéne fölkelned?
Hallom, hogy jön a szoba felé.
Ne, kiáltom, ne gyere be!
Ne menjek be?
Ne!
Miért ne?
Csak, ne gyere be!
Csikorog a hangom.
Hát, jó, mondja sértődötten, úgyis indulok, akkor szia.
A nők kiszámíthatatlanok. Azonnal meg tudnak változni egy váratlan sokkhatásra.
Hallom, hogy elmegy, bezárja az ajtót.
Ki az ágyból, mondom, és próbálok felülni, de ehhez karokra és lábakra lenne szükségem, ez csak szánalmas vergődés. Addig fészkelődöm, míg az ágyról a földre zuhanok. Innen elérném a telefont, hívjam fel a mentőket? De mit mondok nekik? Baleset? Kipróbálom, tudok-e egyáltalán rendesen, folyamatosan beszélni. A székbe kapaszkodva, araszolva, ugrálva, rugózva egyre följebb tornázom magam.
Közben elállt az eső, fénylik szemben a ház sárga tömbje. Nini Ikeában vásárolt, bugyikat tartalmazó fiókosszekrényén ott a fénykép, amit egy berlini fotóautomatában készítettünk, két nevető arc. Na, ennek vége. Valószínűleg az írásnak is lőttek.
Mozdulatlanul, némán, csillogva állok a szoba közepén.
Átbillenek a másik oldalamra, ez némi bizakodással tölt el. Előrelököm magam, sikerül fél métert haladni, kicsit pihenek, újra nekiveselkedem, egész az ajtóig jutok. Kis gyakorlás után teszek egy szabályos kört a szobában. Egyre stabilabb, egyre magabiztosabb vagyok. Egész gyorsan meg tudok állni. Megnézem magam a tükörben. A testem íve, a remegő kontúrok. Dinamika és szilárdság dialektikája.
A mobilom az asztalon rezegni és villogni kezd, lassan elfordul. Lendületből nekimegyek az asztalnak, a telefon leesik, a szőnyegen vijjog tovább. Ráhajtok óvatosan a zöld gombra és megnyomom a kihangosítót.
Szia, szia, akkor jössz?
Úristen, elfelejtettem, hogy tízkor interjút adok.
Van egy kis gond, nem tudnánk telefonon megcsinálni?
Oké! Most jó?
Válaszolni kezdek a kérdésekre, mit csináltam eddig, mik a terveim, próbálok tisztán artikulálni.
Utána megint megnézem magam a tükörben. Csecsemőként piros voltam és hosszúkás, most fémes vagyok és kerek, mi a probléma? De vajon mit szól Nini, ha hazajön? Eltakarja a szemét, és kihátrál a szobából. Utánamegyek, próbálom megmagyarázni, erre a szomszéd Misit hívja segítségül. Kevés a gyakorlatom a szűk helyen való fordulásban, beszorulok, tűnj már el, kiáltja, tűnj már el!
Képeznem kell magam, gyakorolnom kell a fordulást, váltást, gyorsulást, fékezést. El fogom őt bűvölni, elkápráztatom. Csillogás, repülünk a Ligetben. Fém és szex.
Vagy inkább letakarjam magam egy pokróccal?
Nem fog neki tetszeni, hogy a szőnyeget máris összecsíkoztam. Ahogy elindulok felé, hozzám vág egy könyvet. A bezárt szobában tengetem a napjaim, és fogalmam sincs, mit művel odakint ezzel a szomszéd Misivel. Nem tudok aludni, lüktet a küllőim közé szorult könyvborító. Tehetetlen roncs, azt tesznek velem, amit akarnak. Selejtezzük ki az öreg drótszamarat! Hallom, hogy a vécén ülve sír. Később zuhanyozik. Zuhanyozás közben szokta meghozni a fontos döntéseket. Csapkodja a forró víz a bőrét. Csend, majd hallom, hogy jön. Belép halkan, kezében kottatartó, nem néz rám, a fal mellett állok. A kottákat a tartóra teszi, kinyitja a tokot, és a vállához illeszti a hangszert. Sóváran figyelem a mozdulatait. Játszani kezd, Bach szólószonáta, arcát félrebillenti, csak szemmel követi a hangjegyeket. Mikor vége, a vonót és a hegedűt ernyedten lógatja a kezében. Továbbra is a kottát nézi, mintha még mindig játszana. Nem tudok tapsolni, csilingelek halkan egyet. Fölemeli a fejét, rám néz, először, mióta bejött. Könnyes a szeme, de az ajka mosolyog.
A legutóbbi Garaczi Lászlóval kapcsolatos anyag a BárkaOnline-on:
Megkérdeztük Garaczi Lászlót (Kozák Ignác Tibor beszélgetése)
