Sirbik Attila
St. Euphemia
részletek egy készülő kihagyásos regényből
„De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik" (1 Kor 13,10)
Matricák
A Kisboldogasszonyba íratott be a nagymamám, mert hallotta a Rózsikanénitől a negyediken, hogy nem lesz rendes ember a fiúból, ha nem jár hittanra. Elsőáldozás, bérmálkozás, miegymás, kész legyen, mire megtalálja a párját. Nálam ez viszont fordított sorrendben történt, mert én úgy gondoltam, már megtaláltam a párom. Fel nem foghattam, hogy ehhez két ember kell, úgyhogy az ábrándozás és reménykedés kedvet adott a hittanhoz is, egyrészről, hogy kész legyek házasságig, másrészről álmaim szépséges menyasszonya is hittanos volt, így hát engem nem sokáig kellett rábeszélni a szent életre. Aztán mint kiderült a heti két óra hittanhoz egyéb feladatok is társultak, például a kötelező, vasárnapi miselátogatás a bónusz szentképért, vagy egy szentet ábrázoló matricáért, amit az atya osztott ki mindig a misét követő szerdán a hittanóra elején. Ha máshol nem is, de a templomban meg a hozzá tartozó épületek terében, a hittanteremben, vagy az udvaron hittanóra előtt lehetett velük dicsekedni, meg cserélgetni. Na, engem ez egyáltalán nem érdekelt, egyforma volt mind, nem értettem egyáltalán ezt a cserélgetés dolgot. Inkább azon törtem a fejem, hogy hívjam meg Manuellát randira, sétálni hittan után, vagy valami, de ebből az lett, az is csak néha, hogy neki adtam egy szentképet, vagy Szűzmáriás matricát. Egy alkalommal hittanóra elején rájött az atya, hogy elfogytak a bónusz képek, így hát a fekete palástja nagy zsebébe nyúlt, és kiosztotta a boltban „visszajáró helyett kapott rágógumikat". Én mindjárt láttam, hogy ebből baj lesz, mert kaptam én is ilyet a kisboltban. Az a fajta volt, aminek a csomagolása a rágó mellett kis matricát is tartalmaz, rajta egy pucér nővel. Emlékszem, hogy az ikrek apja be is jött vasárnap panaszt tenni a plébániára mise előtt. Halottam, miközben a ministránsruhát adagoltam magamra a kis öltözőben, milyen szerényen feddi a papot, micsoda nevelés ez, ráadásul, hogy hittanórán. Nekem meg csak Manuella alakja járt a fejemben, akit nemsokára figyelhetek mise közben, a pap mellől az első sorban.
Tavaszi fáradtság
Aznap nagyon izgultam, alig bírtam aludni, nem féltem a sötétben sem egyedül, mert tudtam, hogy másnap fontos leszek, minden szem rám fog szegeződni, és ott lesz Manuella is a sorok között és engem fog figyelni, hogyan, milyen szépen tartom a Bibliát a pap orra elé, hogy fölolvasva belőle táplálja a lelkünket. Húsvét volt és áldozáskor, miután az ostyát a mise előtti gyónás által megtisztult lelkek magukhoz vették, nyelvükre helyezte a pap, meg kellett csókolniuk a kereszten Jézus lábát. A keresztet én tartottam, de fene se gondolta volna, hogy ennyire nehéz, muszáj volt két kézzel koncentrálnom, ki ne csússzon, rá ne essen valamelyik öregasszony lábára, vagy valamelyik katolikus osztálytársam fejére, és közben közeledett a szerelmem, én meg éreztem, hogy folyik a takony az orromból. Minden tavasszal meghűltem, folyt az orrom, most is. De nem tehettem semmit. A balesetveszélyes Jézuskeresztet nem engedhettem el, próbáltam a fejem elfordítva a szép fehér ministránsruha vállába dörgölni az orrom, de ezzel csak azt értem el, hogy megcirógatva az orrom eltüsszentettem magam, és egy hosszúkás, sötétzöldes takonycsík repült a mellkasomra, ahonnan szépen lassan kezdett alácsöppenni, láttam, hogy épp Jézus lábára, amit a hívők puszilgattak sorban, és számolgattam is, hogy pont akkor landol majd a takony, amikor Manuella, tiszta szűz meggyónt lelkével odaér. De én akkor elájultam.
Spájz
Apám mindig a spájzban, önmaga elől is rejtegetve, a hatalmasnak mondható befőttesüvegek mögött tartotta a rumos flaskát, benne a hamisítatlan hajósszesszel, amiből egy liter mindig legalább három évig eltartott. A rumot apám csak a teába öntögette, és kínálta nekem is, hogy így jó meg úgy jó, de anyám mindig lebaszta, hogy hova gondol, normális, a gyereknek rumot adni a teájába, hogy még a végén, esetleg idejekorán alkoholista legyen belőle. Nekem sem kellett több ennél a lanyha vitánál a fejem fölött a konyhaasztalnál. Beosontam jónéhányszor a nagymama szobájából nyíló spájzba és óvatosan magamhoz vettem a rumos flaskát, össze ne koccanjanak a befőttesüvegek. A három éves időszakok így szépen lassan apadoztak, anyám meg elkezdte az apámat lealkoholistázni, hogy már nem is rumot önt a teába hanem fordítva, apám meg azt hitte, a nagymamám issza, aki persze tagadta, de mivel nem volt valami szavahihető családtag, engem elkerültek az ide-oda röpködő vádaskodások, szépen lassan szinte az egész család egymás gondolatában élő rumfüggő lett, miközben én titokban élveztem a szeszt, amíg egyik nap a Zahorec át nem jött tanítás után, és be nem nyakaltuk a maradék fél litert.
A szentlélek állkapcsa
Elmentünk vasárnap az unokatestvéremmel a gyülekezetbe, az Ivan Zajciba, ő később a Golgotába járt, én meg egyikbe sem. A prédikátor - miután megvolt mindenféle szellemi ajándékosztás, és akinek el kellett esnie, elesett, akinek meg kellett gyógyulnia, meggyógyult - a halálos bűnről tartott előadást. Arról beszélt egészen pontosan, hogy minden bűnt megbocsájt a Mindenható, de van egy, ami, még ha az ember csak gondolatban követi is el, halálos, vagyis az örök sötétséget vonja maga után. Nekem meg épp ez kellett, aki annyit gondolkodom inkább, jóval többet, mint amennyit beszélek, köszönhetően annak, hogy gyerekkoromban elég sokszor bezártak, és hát így esélyem sem volt beszélni senkivel. A halálos bűn, amiről a Prikidánovics pásztor beszélt, a szentlélekkáromlás volt. Innentől kezdve, hogy ilyesmire még gondolni sem volt szabad - nekem begörcsölt az állkapcsom, elkezdtem szédülni, úgy éreztem, hogy míg az agyam egyre kisebbre préselődik, a fejem mindjárt szétrobban. Nem tudom, nagyon szar érzés volt, tudtam, hogy nem szabad és állandóan csak erre gondoltam. Békesség, de szerintem a Prikidánovics nem beszélt egészen tisztán. Vagy nekem nem ott lett volna a helyem.
Arsenija
És én akkor az egyik istentisztelet alkalmával megkaptam a nyelveken szólás ajándékát, betöltött a szentlélek. A pásztor szólította a gyülekezetet, hogy aki most ezt az ajándékot szeretné, az menjen előre. Persze ritka volt, hogy valaki megkapta ezt az ajándékot, gyakoribb volt a látomás, a prófétálás, és azok értelmezésének ajándéka. Hát én fogtam magam, és kimentem, amúgy is állandóan a szentlélekre gondoltam, és görcsöltem meg ne bántsam, magam után vonva a megbocsájthatatlan bűnt. A pásztor rám tette a kezét, én meg ki tudja mennyi idő elteltével, arra tértem magamhoz remegve, hogy számomra érthetetlen nyelven jönnek ki a hangok a számon, hogy ehhez nekem semmi közöm, mintha még a nyelvem sem mozogna, vagy mint ha az egész szájüregem el lenne zsibbadva. Elvesztettem egy időre az eszméletem, és olyan furcsa volt az egész. Fizikálisan kissé hasonlított az érzés ahhoz, mint mikor még alsós iskolás koromban azt játszottuk, hogy állsz, nagy levegőt veszel, számolsz tízig, becsukod a szemed, a másik meg erősen megnyomja a szíved, te meg összeesel, néhány másodpercre elveszted az eszméleted. Na, de ez most azért egészen más volt, meg büszke is voltam kicsit. Sokat beszélgettünk még erről a Magdával az Arsenija utcában, a murálszámos panel első emeletén, reggel öt és félhat között, mielőtt ő munkába indult. Imádkoztunk a városért, vagy valami ilyesmi, már nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy a nyelveken szólásos eset után nagyot nőttem a szemében.
