Dávid Ádám: Karácsonyi kopácsolás
Lázár Ervin emlékére
„a csillag, amelyet napkeleten láttak,
vezette őket, míg végre meg nem állt
a hely fölött, ahol a gyermek volt."
(Mt 2, 9)
Idén is Babó Tittivel együtt ünnepeltem a Karácsonyt. Mikkamakka sajnos nem ért rá, mert ilyenkor a Négyszögletű Kerek Erdőben díszíti a többiekkel Nagy Zoárdot, a lépkedő fenyőfát. Vagyis Vacskamatival, Bruckner Szigfriddel, a kiérdemesült cirkuszi oroszlánnal, Ló Szerafinnal, a kék paripával, Aromóval, a fékezhetetlen agyvelejű nyúllal, Szörnyeteg Lajossal, a legjobb szívű behemóttal, Mamintivel, a kicsi zöld tündérrel és Dömdödömmel, aki csak annyit tud mondani, hogy „dömdödöm". Feltétlenül szükségük volt Mikkamakka szakértelmére, mert Nagy Zoárdot nagyon-nagyon csiklandozták a karácsonyfadíszek meg a gyertyák, és folyton arrébb akart szaladni. Mikkamakka nyugtatgatta.
Hó elején még négyesben pucolgattuk a csizmáinkat, Babó Titti, Mikkamakka, Nagyapa, meg én. Hajnalban aztán meglestük a Mikulást, aki úgy meglepődött, mikor észrevett bennünket, hogy egyszerre három araszt nőtt a szakálla. Igen, kitaláltátok: Ajahtan Kutarbani király volt az. Tett is a csizmáinkba a virgács mellé egy-egy fafurulyát. Babó Tittivel az összes karácsonyi éneket végigtrilláztuk rajta. Nagyapa meg fütyörészett hozzá. Nagyon szépen szólt. Ajahtan Kutarbani király azonban sajnos nem furulyázhatott velünk, mert sürgősen tovább kellett indulnia Betlehem felé.
- És hogyan fogod megtalálni az utat? - kérdezte aggódva Babó Titti. - El ne tévedj nekem!
- Nézzétek csak ott azt a csillagot! - mutatott ki Ajahtan Kutarbani király a jégvirágos ablakon. Még alig-alig pirkadt, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék. Abban a pillanatban napkeleten egy fényesen ragyogó csillag hullott le az égről.
- Az a csillag kísér utamon. Őt kell követnem - mondta komolyan Ajahtan Kutarbani király, és tűzpiros mikulásruhájában kimászott a kéményen.
- Mi dolgod ott egyáltalán? - kiáltott még utána Babó Titti.
- Kártyapartira vagyok hivatalos a három napkeleti bölccsel - hallatszott a kéménytorokból. Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt, Mikkamakka meg hihi-heherészett. Nagyon szomorúan tudott hihi-heherészni.
Aztán - mondom - ő is elment fenyőfát szelídíteni, így ketten maradtunk Babó Tittivel angyalt várni. Hogy hol volt Nagyapa? Már napok óta égen-földön kerestük, de nem találtuk sehol. Nem hallottuk a fütyörészését és nem láttuk a kopasz almafáival beszélgetni sem. Kezdtünk egy incifincit aggódni.
Mert azt már megszoktuk Nagyapától, hogy éjszakánként elindult valamerre a létrájával. Zsebében mindig ott zörögtek-börögtek a szögek, s a kalapácsot olyan hetykén tartotta bal kezében, mintha pipázna. De most nappal se volt sehol.
Alkonyodott, hó sem fehérítette a karácsonyi tájat. Csak ültünk Babó Tittivel a nagy, konok csöndben. Még furulyázni sem volt kedvünk. Az pedig nagyon rossz jel. Lógó orral kuporogtunk a csukott nagyszobaajtó előtt és hegyeztük a fülünket, mikor halljuk meg az első angyalszárnycsattogást. Lassan ránk sötétedett, de nem történt az égvilágon semmi. Csak azt tudtuk mindketten, hogy a faluvégi dombhát mögül már közeleg felénk a Szomorúság. Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan a nagyszoba ablaka! Semmi. És már kopog is, kopp... kopp.
- Jajj nekünk, mindjárt átszivárog az ablakon! - suttogta vacogva Babó Titti.
Én már éreztem is, ahogy eláraszt, beszippant. A lyukasserpenyő szomorúságból egyből az elázottzászló szomorúságba csöppentem, átugorva a hervadtdália állapotot. S lelki szemeim előtt már ott árválkodott a vízzel telt szarvasnyom. Szólni sem tudtam.
Dobolt, kolompolt a szívünk.
Meg még valami dobolt, kolompolt. Azaz inkább kalapált, csilingelt. Távolról, zengőn-bongón.
- Ez nem is hangzik olyan szomorúan - mondta reménykedve Babó Titti.
És ekkor valami nesz a lépcsőházból. Halk, könnyed. Léptek zaja.
Aztán kopogás. Kipp-kopp.
- Mégis itt van!
- Az ajtó felől közelít! - riadoztunk. Egymáshoz bújtunk félelmünkben, me-redten néztük az ajtót. Na, szép kis Karácsony! Sehol egy angyal, Nagyapa is eltűnt, csak a Szomorúság bújócskázik velünk. Legalább Mikkamakka itt lenne!
S ebben a pillanatban csöngettek. Nagyon vidáman szólt a csengő. Mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen. Aszerint, hogy éppen ki nyomja kint a gombot. Ugrottam, tártam az ajtót. Mikkamakka volt az. Már borultunk is volna a nyakába örömünkben, de nem jutott rá idő, mert Mikkamakka ránk kiáltott:
- Fussunk!
Nosza, neki a lépcsőháznak! Ropogott a csizmánk talpa, mint a géppuska, a fordulókban meg csisz-csosz, csisszent-csosszant, aztán megint ripp-ropp, klipi-klapi... De a második fordulóban észbe kaptam. Megálltam.
- És mi lesz a Karácsonnyal? - kérdeztem csüggedten. - Az angyalvárással. A furulyázással. Az énekléssel.
- Mit gondolsz, miért jöttem, te bikfic? - nézett rám megrovóan Mikkamakka. - Fussunk!
Leszaladtunk az udvarra. A kapuban megtorpantam az ámulattól. Babó Titti is. Ott voltak, valamennyien. Tátott szájjal néztük, ahogy Nagy Zoárd égő gyertyákkal és csillogó díszeivel kecsesen táncol az udvar jegén, a többiek pedig énekelve, bukdácsolva követik a korcsolyázó karácsonyfát.
A Szomorúság már oszladozott, foszladozott, sápadozott, halványodott. Eloszlott lassacskán, mint a köd.
Mikkamakka csendet intett, macskaforma arcát az ég felé tartotta. És megint az a csilingelő kopácsolás, az a reményteli, örömhírt hozó hang.
Ekkor keleten kigyúlt egy szép távoli csillag. Ajahtan Kutarbani király őrzőcsillaga. S mintha egy ezüstszögön csillant volna meg a fény, mintha kalapács vasa villant volna egyet.
- De hisz ez Nagyapa! - ujjongott Babó Titti. - Ugye, Mikkamakka?
Mikkamakka nem szólt semmit, csak mosolygott. Helyette egy cérnavékony hang szólalt meg:
- Én láttam egy öregembert a csillagok közt vándorolni. Éppen azt a csillagot vezetgette; a létrájával úgy lépdelt, mintha gólyalábon járna - mondta az Egér, aki évekig lakott a csillagokban. - Még fütyörészett is - tette hozzá, és tovább ballagott.
Hallgattuk Nagyapa kopácsolását. Olyan volt, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék.
- Hát ezért kerestük hiába! Ő mutatta az utat a fazsindelyes betlehemi jászolhoz - mondtam halkan.
Babó Tittinek könnyes lett a szeme. „Ajahtan Kutarbani király már biztosan a napkeleti bölcsekkel kártyázik" - gondolta aztán, és elmosolyodott.
2006. december 24-26.
