Kiss László
Kis éji peca
Csontkukac
Kitartó horgász lévén, hetente vásárolok egy kis zacskó csontit. Azoknak, akik ebbéli tevékenységem okán - merő cinizmusból - a Csontkukac Felszabadító Szervezet elnökének hívnak a hátam mögött, aligha van tudomásuk arról, hogy amennyiben nem jutok ki vízre, a csontik nyomorultul pusztulnak el egy Beatles-korabeli szimatszatyor mélyén.
Ab ovo: rákattantam a csontikra. Heti egy adag, különben végem.
Miután észleltem, hogy megkerülhetetlenül kezdek beléjük habarodni, jónak láttam közvélemény-kutatást tartani ismerősi körökben.
Szívem szerint cigarettát sodornék belőlük, füstölgött Attila.
Szépek, mint egy esernyő és egy boncasztal találkozása a varrógépen, okoskodott Anita Sligovica, balkáni testmester.
Drága a sör, rázták öklüket az aszfaltépítők.
A csonti rugdalózóban fetrengő kezdő bölcsis, gondolkodott el egy afgán költő.
A nejem lelkes állatvédő, tenyerét szemére tapasztja, valahányszor nyulat üldözünk a szántásban a Trabanttal. De a műanyag tasakban tekergőző csontik láttán a frász kerülgeti, s a pokolba kívánja őket.
Mit nekem közvélemény. Továbbra is szorgalmasan gyűjtögetem mindenheti csontijaimat - voltaképpen így küldve őket a biztos halálba. De hát, inkább a biztos halál, mint a bizonytalan.
Akadó
Aki rendszeresen horgászik, vagy valaha látott már vizet, át tudja érezni, milyen, amikor a lanyha, felejthető kapást követően moccanatlan csüng a kapásjelző karika. Az elkeseredett pecás előbb-utóbb ráun a felesleges várakozásra, s hozzálát a zsinór felcsévéléséhez. Gyakran előfordul ugyanakkor, hogy a szerelék leragad a mederben: aljnövényzet, faág lehet a ludas, nagy ritkán maga a hal, aki horogra akadván „lefekszik" az aljzatba, s nehezen bírható rá a ficánkolásra. A kedveszegett pecás, akár lóvá tett szerető, felkészül a szakításra: ólom, horog kampec. Kitartó cibálás után azonban lomha lassússággal megindulhat a cucc. A fölakadt anyag nehezen adja meg magát, burványokat hány a felszínre, nyomában vadul bugyborog az iszap. Mi is így jártunk. A faágra hurkolódott damil már-már elpattanni készült, de az akadót nagy megkönnyebbülésünkre egyre közelebb cibáltuk a horgászhelyhez. Valaki viccesen megjegyezte: hal van rajta, csak nem tanúsít ellenállást. Senki nem nevetett, annál többen meglepődtünk, amikor az ágas-bogas fadarab - karnyújtásnyira a parttól - testes öreg harcsává változott, és megvetőn ránk pillantva mormogott a bajsza alá.
Megőrültetek, baszki?
Azzal rúgott egyet, a damil élesen pattanó hangot adott, a nap pedig, hogy ne röhögjön az arcunkba, gyorsan alábucskázott a horizonton.
Bent vagyunk a vízből
Évek óta nem hogy sporteseményért, de a süllők kedvéért sem vagyunk hajlandók hajnalban kelni. A nyári este, az persze más.
Az igazi éjszakai horgászatnak - értelmezésünkben - semmi köze az éjszakához. (A teljes sötétségtől, engedtessék meg ennyi sznobizmus, professziónk okán egyébként is ódzkodnánk.)
Barátunk a minap ordítva mesélte, hogy mennyire súlyos már csónakon lebegni a pazar látványt nyújtó éjjeli Körösön, hogy a leszakadt part tövéből gigantikus fák csontvázai merednek az összeszűkült folyón lassan sodródó vendégek fölé, és éjfél elmúltával árnyak surrannak a meredély aljában, valahol rókák ugatnak, és a lombok alatt elsuhanó bagoly. Ahogy lelassul az idő.
Nekünk minderről, mit szépítsük, a halál jut az eszünkbe. Parából pedig volt elég gyerekkorban.
Az igazi éjszakai horgászat, értelmezésünkben: a villódzó jelző ugrándozása, autók suhanása az országúton, a töltésen sorakozó nyárfák sustorgása. A van élet a halál után.
Különben is, ha már víz - számunkra az utóbbi években vált egyértelművé, hogy a legszebb dolog a világon mégiscsak az, amikor nagyra nőtt férfiak úszósapkával a fejükön ölelgetik egymást a medencében.
