Kiss Ottó
Az elmerült kert (VI.)
Mindennapi irodalmunk
S.-néhez tegnap eljött Júlia. Panaszkodott, hogy Rómeó már megint elfelejtette a házassági évfordulójukat, s hogy tulajdonképpen nem is várt mást.
- Mire is számíthatnék azok után, hogy tavaly, sőt már tavalyelőtt sem kaptam egyetlen szál virágot sem - mondta. - Pedig akkor még nagy volt a szerelem - tette hozzá, de a hangja lemondó volt, híján a reménynek.
S.-né először bólogatott, aztán ő is panaszkodni kezdett a férjére. Később megkínálta Júliát saját készítésű meggyszörppel.
- Finom - mondta Júlia, és ismét beszélni kezdett a házasságáról.
A második pohár meggyszörp után elárulta S.-nének, hogy terhes. Azt mondta, ha a baba fiú lesz, biztos, hogy nem Rómeónak nevezi, úgy gondolta, Vilmosnak hívja majd.
Ez lesz az ő rettenetes bosszúja az elmaradt házassági évfordulókért, s hogy annyi évig együtt kellett élnie Rómeóval.
- Pedig hamarabb és szebben is befejezhettük volna ezt az egészet - sóhajtott Júlia.
- Hát igen - felelte S.-né, és ő is sóhajtott.
Rövid csend következett. Néhány másodpercig mindketten a nagy drámaíróra gondoltak.
Aztán S.-né ismét megkínálta Júliát a meggyszörppel.
Még ötmilliárd év
- Szeretlek! - kiáltotta Sándor bele a pusztába, nagyot nevetett, aztán megszorította Lídia kezét.
Ez a nászútjukon történt, jó tíz éve, a délibábos Hortobágyon.
Az emlékezést itt Lídia befejezte, felült az ágyban, és az újságot, amit olvasott, illetve csak nézett, mert figyelni nem tudott rá, letette.
Fülelt, elindul-e ismét a mosógép: lejárt a program vagy csak szünetel?
A gép újra búgni kezdett, ezért Lídia ismét elmerült az emlékekben. Megvolt már a múlt, a puszta, a régi Sándorra is rátalált, megfogta a kezét, és akkor Sándor ismét kiáltott:
- Szeretlek!
Lídia az utóbbi hetekben így múlatja az időt, mert nem történik semmi különös. A gyerekek nőnek, Sándor reggel dolgozni megy, este pedig hazajön. Aztán bebújnak az ágyba vagy tévéznek.
- Emlékszel a nászutunkra? - kérdezte pár napja Lídia óvatosan Sándort.
- Persze - felelte akkor Sándor, és bekapcsolta a tévét.
A mosógép most ismét elhallgatott. Lídia fülelt.
Nem indult újra, ezért letette az újságot, hogy kimenjen a fürdőszobába. Ám előtte még megjelölte, hol tart az olvasással.
Amikor végzett a teregetéssel, ismét ledőlt az ágyra.
- A Nap most a közepes korú csillagok kényelmes életét éli. Felszíni hőmérséklete hatezer Celsius-fok. És ilyen is marad még további ötmilliárd évig - olvasta.
A megfejtés
Apró Pötyi a földet nézi, az anyja magyaráz.
- Ez a téglalap - mondja, és a pad támlájára mutat. - Ha csak egy vonalat húzok, az az egyenes.
Apró Pötyi anyja vonalat húz a porba.
- De rajzolhatsz kört is - mondja. - Vagy ellipszist, az majdnem olyan, mint a tojás. A négyzetnek meg minden oldala egyenlő.
- Nem ilyen volt - mondja Apró Pötyi.
- Lehet, hogy csak egy pont volt? - kérdezi az anyja, és ujját beleböki a porba.
- Nem - mondja Apró Pötyi.
- Pedig biztosan a pontból volt rajzolva, mert minden abból van - mondja az anyja. - A kör, a négyzet, a téglalap, de még a számok is.
- Olyan volt, mint egy szám, csak nem az - mondja Apró Pötyi, és az anyjára néz.
- Egyes? - kérdezi az anyja, és egyest rajzol a porba.
- Nem egyes, hatos - mondja Apró Pötyi.
- Ilyen? - kérdezi az anyja.
- Majdnem - mondja Apró Pötyi. - Csak két hasa volt.
- Nyolcas? - kérdezi az anyja, és egy nyolcast rajzol a porba.
- Ilyen volt - mondja Apró Pötyi. - Csak feküdt.
- Fekvő nyolcas? Az a végtelen - mondja az anyja.
- A végtelen volt - mondja Apró Pötyi. - Láttam.
