Géczi János
A kert és a város
A városban, amely egyszer csak idegenné válik, kizárólag turista szemével láthatóvá, jó, ha van az embernek egy helye, ahová elvonulhat, ha fájni kezd hajtöve, piros foltok nyílnak felkarja belső, mellkasa felé eső oldalán, és terhessé válik akár az utcai forgatag, akár pedig, mert többnyire ilyen ez a térség, a kietlen sok út és a terek. Másoknak lefüggönyzött szoba, belakott otthon kell, számomra kert, amelyben senki sem tud szemmel követni, senki ember nem tud megszólítani. Nem csak megnyugtató, de örömöt is okoz két ház között eltűnni, leereszkedni a lépcsőn a meredeken lejtő utcára, amelynek jobb oldalán piros haikut lehet elolvasni az egyik, szürke szemöldökbozontos ház faláról, a másik oldalán álló épületben pedig, amelynek szinte valamennyi szintjére be lehetne lépni a meredek hegyoldalról, a pálinkákban tudós költő lakik, majd balra véve az irányt, újabb, immár akkurátusan megfaragott vörös kőből épült lépcsősoron lépdelni, aztán végleg eltűnni a magas kertfal mögött, kinyitni a nehéz fakaput, amelyre felülről árnyát terítő lonc borul.
Belépek az épületekkel s a végén az úsztatott betonból öntött támfallal körbevett kertbe, amely zártsága ellenére sem komor. Talán erősebbek a fények és az árnyékok benne, mint errefelé máshol szokás. Hunyorgok, megkeresem az éppen önmagát hangsúlyozó és virágába borult rózsafát, a nyurga bambuszok előtt a szárnyas kisfiú bronzba másolt alakját, látom, a hegyoldalamban megint csak több fény nevelkedett, s mint elöntött cserépedényből, a kőlépcsőre is jutott belőle egy-két tócsa. A kert csöndben fogad: a belépésemkor maga a csend. Egy perc múlva azonban mindig hangos.
A kert és a város, bár nem örülök neki, de nem tehetek ellene, rokon abban, hogy mélység és magasság közében található. Sok európai város olyan módon épült meg, hogy perspektíváját megnövelve nem csak horizontálisan, de vertikálisan is terjeszkedik. Persze, vannak végletek: Velence lakói nem ismerik a vakondtúrásnyi halmokat, azok oldalának lejtését, így az előre dőlő testtartást sem, hacsak nem a kanálisokon átívelő hidakról lelépéskor. Marrakes is lapos, azonban látható a távolban egy hegység, az Atlasz. Kína városai is laposan hevernek, csak a hegyeket engedik nagyon közel a településekhez. Az Alföldre épült Szegednek azonban bőséggel jut a mélység-magasság játékából: a Tisza vízszintjének változása minden nap más tengerszintet ad, így szólítja fel új és új megméretésre a lakókat. Európa városainak többsége ismeri a dombhátakat, a lejtőket és kapaszkodókat, de ha már a szerpentineket, akkor bizonyosan a lépcsőket is. Veszprém, annak ellenére, hogy nincsenek hajtűkanyaros utcái, lépcsőkben bővelkedik.
Lépcsőt járva, lám, az ember könnyen jut metaforákhoz. Keresztény közegben keresztény jellegűek lesznek ezek, s többnyire a saját hagyomány szenvedéstörténetéből és az ahhoz kapcsolódó hagyományból származnak, ha pedig moszlim, taoista, konfuciánus vagy buddhista a lakosság, akkor olyan karakterű. A fenn és a lenn közötti átmeneteket naponta többször megtapasztalom. A lépcső minduntalan arra emlékeztet, hogy élek, működik a tüdőm, szaporán pulzál a szívem, látok, hallok és képes vagyok járni. Hálás lehetek a lépcsőknek, magas fizikai és szellemi térrel jutalmaztak meg, anélkül, hogy ezért ellenszolgáltatást kérnének, s így vagy úgy fizetnem kellene.
A kertemnek két lépcsője is van: az egyik a mélyudvarból a kertfal mentén rejtőzve emelkedik fel a teraszra, amelyre a függőhídon át a tetőtéri könyvtáramból lépek ki, a másik, a középen eltört, a töréspontban megcsavart C-alakú, e teraszt köti össze a kert fölső szintjével, ahol a sarokban, az öreg hárs alatt fekete szemű Izabella szőlővel befuttatott lugas – olvasóhelyem –gubbaszt. Föl és alá járok a kertemben és élvezem a nem városi zajt. Itt vannak mindjárt a vörösbegyek, amelyek télen csapatban, nyáron családosan repesnek a hegyet megtartó betonfalat befonó vadszőlő és a szederbokor bonyolult indázata között, zsivajgó tollas népség, s itt a szüntelen tevékenykedő fekete rigók, akik sosem tudják eldönteni, hogy fenevadakra jellemző zajt okozva a száraz avar leveleit forgassák-e át, vagy a kőbe vájt teknő vizét fröcsköljék széjjel. A kutyák úgyszintén megtalálnak e kertben, hol az egyik, hol a másik, hol mindkettő ott sündörög körülöttem, vakogva békát keresnek, szükségtelenné vált s a fészekből kirakott madártojáshéjat, vagy az éjjel beugrott s a kertben csupán a szagát felejtő rókát.
A kerten túli várossal nincs sosem bajom. Elég, ha közénk áll a kertfal, és az se zavar, hogy e kőrakás fölött mindazt látom, amely számomra a falon kívül még terhes volt. Laza vagyok, kicsi és könnyű, képes arra, hogy föllépjek az alattam elvitorlázó felhőfoszlányra, avagy ráhasaljak az átlátszó húsú levegőre, avagy telekhatáron álló műemlékház eresze alatt kikelt fecske lábába kapaszkodva átsuhanjak a Séd fölött, s hosszában végig szálljam a némely pontján kanyonszerű Buhin-völgyet. Nincs előttem akadály.
Velem vajon van-e baj, amikor a kertemben kószálok? Sosem gondoltam arra, hogy látnak vagy megleshetnek, s mindeddig senki nem figyelmeztetett hiányos öltözetemre, nyári csupaszságomra, bár lehet, azért, mert olyankor korán reggel van. Hajnalban senki sem jár gyalog, senki nem mászik lépcsőt. Helyi embert sosem láttam benézni a hegyoldalra kiterített kertemre, igaz, olyat sem ismerek, aki olvasott akár egyetlen könyvemet is.
A várost a lépcsők tartják egybe. Éppen úgy, mint a falra futó vadszőlő fogja egybe, s nem engedi darabokra esni, a házat. Lépcsők támaszkodnak a várhegyre több oldalról, mint vörös szemű láncok, kötözik és erősítik meg a palotákkal és minden egyéb építménnyel megrakott sziklát. S persze a sziklaoldalakat és sziklatöveket ugyancsak, ahová itt és ott apró, illetve annál is kisebb házak kuporodtak. E lépcsőkön vonulnak fel és le a turisták és a honos városiak. A gyüttmentek a várhegyet körbeölelő dombok gerincén haladó, pislogó sárgaszemű villanyrendőrök tekintetétől felügyelt utakon közlekednek, többnyire autóval. Esetleg autóbusszal.
