Jász Attila
Csendes Toll, Bolond Istók és a ragaszkodás
Néha együtt sétáltatnak kutyát. Néha csak átint az utca másik oldaláról, vagy átkiabál valamit. Kedveset vagy csúnyát. Anyád picsáját, mondja a lehető legkedvesebb hangján. Aztán érdeklődik Csendes Toll kutyája felől, rég halott anyját üdvözli. Mindenki ismeri, ő is majdnem mindenkit ismer a környéken. A sápadtarcúak nagy része inkább fél tőle, a város bolondjának tartja, mert kimondja, amit gondol. Mezítláb csoszog, megdagadt lábaira nem megy fel a cipő. Megáll a boltok, üzletek ajtajában, be-beszól valamit, vagy csak beköszön. Kortalan, többször eltemették már a környékbeliek, amikor egy-két napra eltűnt. Mosakodni nem szeret. Zárt térben az emberek erősen fintorognak jelenlétében, utána szellőztetés. Mégis, szívesen áll meg vele beszélgetni CsT, hiába kell mindig hátrébb lépni a szag miatt. A postán odasúgja neki kifelé menet, nincs egy cigid? Még mindig nem dohányzik, mondja Csendes Toll. Akkor egy százasod? Tetszik a merészsége, CsT kotorászik a zsebében, akad egy százas meg egy kis apró, odaadja. Mosolyog, köszöni, és hozzáteszi, olyan vagyok, mint egy koldus, mi, kéregetek. Ezen jót nevetnek. Majd megcímezteti CsT-vel a fiának írandó levelét, aki egy nagyvállalat igazgatója. Dicséri CsT írása szépségét, kérdezi, hány iskolája van. Már-már szégyenkezve vallja be. Azt mondja, nem is látszik. CsT bóknak veszi. Csoszog kifelé, a sápadtarcúak fintorognak, a hivatal szellőztet, furcsa pillantásokat lövellnek Csendes Toll felé.
Időtlen alakja mindig inspirálta a művészetet. Csendes Toll Arany, Petőfi, Weöres verzióira gondol, akik - természetesen - magukat is felismerni vélték ebben az archaikus és kikophatatlan figurában.
*
Karácsony előtt, séta közben CsT fiatal vizslája nyílsebesen száguld a vasúti töltés felé. Ez a váratlan irány egy eddig sikeresen elnyomott emléket lök benne felszínre. Fájdalmasan nyilall belé valami, mint a szorító fejgörcs. Tizenöt évvel ezelőtti élmény, amikor két kutyával élt együtt Csendes Toll egy távoli rezervátumban. Két szetterrel, egy írrel és egy angollal. (Jó barátságban!) Az ír kedvenc fajtája, egy ajándékba kapott példány volt, az angol talált, kóbor lény, csak jóval később, fürdetéskor derült ki róla, hogy szetter. Lakótelepi kutya lehetett, görbe háttal, rossz mozgással. CsT befogadta, majd barátja feleségének ajándékozta névlegesen, annyira szerette volna, ha nap közben nincs egyedül. Valójában Csendes Tollal volt legtöbbet, és ír szetterével.
Egyszer, séta során a vasút túlsó oldalán rekedtek a kutyák, mert váratlanul jött egy vonat. Csendes Toll ordított nekik, ott maradni, leülni. Ír szettere leült, szófogadóan, a másik „bepánikolt", jött volna mindenképpen át, a vonatkerekek között is. Ijedtsége, hogy CsT nélkül marad ott a másik oldalon nagyobb volt, mint a vonattól való félelme. Futott neki egyenesen a kerekeknek. Még oda se ért, a száguldó vonat légörvénye behúzta, nekivágta a kerekeknek. Feküdt a töltésen egyetlen karcolás nélkül a nemes vadászkutya test, élettelenül, fehéren-feketén. Mákos, így nevezte el barátja felesége a sok apró fekete pötty miatt. Ott temette el CsT a vasút közelében. Ölben vitte törött gerincű testét, melyen nem látszott semmi, mintha csak kábult lenne műtét után. Azt a testet, amelyben akkora szeretet volt, mint karácsony környékén az őrzőangyalokban. A száguldó vonatkerekeken is átjött volna Csendes Tollhoz.
CsT torkaszakadtából ordít fiatal vizslájának, vissza, jöjjön vissza, ide hozzá, a vasúti töltés felől. Nem érti, miért van így kikelve magából. Még soha nem ment át a síneken egyedül.
