Váró Kata Anna
Vízkereszt, de amúgy mindegy
Rendező: Ifj. Vidnyánszky Attila
William Shakespeare színművét fordította: Vecsei H. Miklós
A Sztalker Csoport és a Gyulai Várszínház közös produkciója a Gyulai Shakespeare Fesztiválon
Öt esztendeje, az Athéni Timonnal mutatkozott be az azóta több formabontó előadást is jegyző Sztalker Csoport, akik idén a Gyulai Várszínházzal együtt készítették el a Vízkereszt, de amúgy mindegy című előadásukat, melynek már alcíme is meglehetős szabadságot sejtet. Az eredeti alcím, a „what you will” kínálta lehetőség az utóbbi évek Shakespeare-újrafordításainak kedvenc játéktere lett, ahogyan azt Nagy András író, drámaíró, Shakespeare és korának jeles ismerője is kiemelte az idei fesztivál keretében tartott konferenciaelőadásában. A játék szót azért is hangsúlyoznám az előadással kapcsolatban, mert nem csak a címadást és a fordítást jellemzi, de a színpadi látványban és az előadásmódban is a játékosság dominál.
Az előadás közös tánccal kezdődik, a koreográfia (Nagy Péter István), mely aztán elemeiben végigvonul az egész cselekményen, inkább a modern mozgásszínház hatását mutatja, a zene (Mátyássy Szabolcs) pedig a populáris zenéből merít, de fontos szerepet kap egy rapszám is, amely először az előadás közben csendül fel, majd a legvégén, immár teljesen más többletjelentéssel bírva. Az öltözékek modernek, nyáriasak, főként a tompa, pasztellszínek dominálnak, és első pillantásra éppúgy kevés közük van Shakespeare korához, ahogy a mozdulatoknak vagy a zenének, a vár belső tere azonban halványan, de idézi a korabeli színházak felépítését, ahogy a függöny és a díszlet hiánya is.
Az előhangként előadott csoportjelenetet követően hamarosan kibontakozik a cselekmény, amely a kisebb-nagyobb változtatások ellenére jó ideig többnyire híven követi Shakespeare legkiforrottabb és leggyakrabban játszott vígjátékát. Az, hogy a helyszín nem Illyria, hanem Elízium, ahol eredetileg Viola (Waskovics Andrea) a testvérét, Sebastiant (Herczeg Péter) sejti, vagy hogy Viola itt a Nárcisz nevet viseli, a kocsmát pedig nem a Globe Színház melletti egykori csehóról elnevezett Elefántnak hívják, hanem Zsiráfnak, jobbára kibontatlan marad, nem hoz érdemi változást.
Az viszont, hogy ifj. Vidnyánszky Attila nagyobb súlyt helyez Malvolio (Gyöngyösi Zoltán) figurájára, és rajta keresztül az egész színmű végkifejletét megváltoztatja, már sokkal inkább figyelemreméltó.
Az egyébként könnyed, egyes vélekedések szerint a Gl’Ingannati című itáliai komédiából és Barnabe Riche Apollonius és Sillájából kölcsönzött romantikus komédiát, feltehetően Shakespeare egészítette ki Malvolio karakterével. A Vízkereszt Shakespeare más vígjátékaihoz hasonlóan mindvégig a komédia és a tragédia között billeg, és egykönnyen átfordítható egyikbe vagy másikba, amit tovább árnyal Malvolio rászedése és megleckéztetése, mely ugyanúgy játszható bohózatként, ahogy tragikus színezetet is kaphat, hiszen bár lelepleződik Malvolio nagyravágyása, a „lecke”, illetve az általa elszenvedett megaláztatás mértéke aligha áll arányban a bűneként felróható becsvágyával. Noha mellékszerepről van szó, Malvolio karakterének jelentőségét mi sem példázza jobban, minthogy a legnevesebb Shakespeare-színészek jelenítették meg, mint például Sir Herbert Beerbohm Tree, Sir Alec Guiness, Sir John Gielgud, Sir Nigel Hawthorne vagy Sir Derek Jacobi, hogy csak a legismertebbeket említsem. Ifj. Vidnyánszky Attila is a társulat színészileg egyik legsokoldalúbb és legerősebb pillérére, Gyöngyösi Zoltánra bízta Malvolio szerepét. A rendezés a megalázott szolga figuráját a hagyományosabb feldolgozásoktól jóval groteszkebbre formálja, és nagyobb szélsőségek között mozgatja, ami szemlátomást egyáltalán nem okoz gondot Gyöngyösinek, sőt, csak úgy lubickol a számára felkínált lehetőségben.
A Sztalker Csoport előadásának Malvoliója első megjelenésre behúzott nyakú, groteszk kisember, aki aztán a Mária (Barta Ágnes) által hamísított szerelmeslevélre, melyről úgy tudja, úrnője, Olivia (Rujder Vivien) írta, nemcsak kinyílik, de egyből ki is vetkőzik magából, sőt ruháiból is, és a levélben írott sárga térdszalag helyett tetőtől-talpig sárgára festve, egyszál bodyban jelenik meg. Szertelen rendezői túlzásnak tűnhet mindez, de ne feledjük, hogy az efféle vaskos poénok és hatásvadász rendezői húzások nem álltak távol Shakespeare színházi világától sem, ahol a lírai, a fennkölt és a magasztos mellett ugyanúgy megfért a vásári bohózat, a trágárság és a kegyetlen tréfák, mint amilyennek Malvolio is az áldozata lesz, és ami által ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében kulcsszereplővé válik.
A túlzások emelik a figyelem középpontjába Malvoliót, és visznek közelebb a radikális, de az előzményekből logikusan következő, a szövegben is beígért bosszúhoz, aminek már semmi köze nincs a romantikus komédiákhoz, de a címben sugallt „amúgy mindegy” szabadságába simán belefér.
És beleférnek a társulat tagjainak egymást csipkelődő megjegyzései, akár a politikára vagy a színházra utaló kiszólások, és az előadásnak ritmust és dinamizmust adó zeneszámok is. Ezekért imádta Shakespeare-t a korabeli közönsége és ezektől, illetve az ezekben kínálkozó aktualizálási lehetőségek kihasználásával képes ugyanolyan kortárs és közönségbarát maradni, mint 400 évvel ezelőtt. Ifj. Vidnyánszky Attila és alkotótársa, Vecsei H. Miklós tulajdonképpen azt teszik, amit Shakespeare tett a saját korában, pontosan érzik, hogy mi kell ahhoz, hogy az előadás rezonáljon a közönséggel, legyen akár a rendezői megoldásokról vagy az újrafordítás hozta nyelvi leleményekről szó. Persze mindez hiábavaló volna, ha nem lenne egy olyan erős és energikus társulat, akiken látszik, hogy fizikailag is ugyanúgy felkészültek, mint szövegmondásban, énekben vagy zenében. Ráadásul A Sztalker Csoport tagjain még érződik az „esprit de corps”, ahogy szívüket-lelküket beleadva játszanak együtt és egymással. Noha az előadás még érhet, csiszolódhat, és néhány megoldásában lehet még változni is fog, a Gyulán látottak a Shakespeare Fesztivál régi nagy híréhez méltóan emlékezetes és szórakoztató pillanatokat hoztak.
