Fazekas Sándor
Vihar Gyulán
Gyulai Várszínház, Shakespeare Fesztivál
Az Erkel Ferenc Művelődési Központban összegyűlt várszínházi közönség 2019. július 10-én este A vihart láthatta a Szabadkai Népszínház magyar társulatának előadásában. Shakespeare utolsó darabja számos izgalmas kérdést felvet, és komoly feladatot ad annak, aki elő meri venni. Hernyák György rendezésében több szempontból át- és újraértelmeződött a darab, és a négyszáz éves mű igencsak aktuálissá vált. Fazekas Sándor beszámolója.
A történet alapvetően meseszerű; egy egzotikus szigeten járunk. A kiinduló hajótörési jelenet ironikus aláfestést kap Ariel keménykalapos, burleszkfigurára emlékeztető karakterének előadásában, akit Pálfi Ervin kelt életre. Erre az ironizálásra máris szükség van, hiszen akik szenvednek – s ez a jelenetben a hajósokhoz fűződő pökhendi hozzáállásból derülne ki, ha a nagy zűrzavarban hallanánk, amit mondanak. A darabot gyors tempóban adják elő, de ez csak itt okozott egy kis problémát. Már kezdettől fogva látszik, hogy Antonio, Milánó trónbitorló hercege, és Alonso, a nápolyi király a hatalom által megrontott figurák; ha azonban nem értjük pontosan, hogy mi történik a hajótörés-jelenetben, csak Prosperótól tudjuk meg, ki kicsoda, és ez másodlagos információ, s nem erősíti meg előismeretünk. A darab dramaturgiája számos nehézség elé állítja a rendezőt, hiszen vérbeli problémaszínművel állunk szemben: a néző nem lehet biztos benne, hogy a törvényes herceg, a sziget ura, a mágus Prospero nem ugyanakkora zsarnok-e, mint öccse, Antonio.
Utóbbi szereplő esetében nincs kétség, és Mezei Zoltán meggyőzően hozza is az erőteljes intrikus figuráját. Prospero tulajdonképpen Prospera: Vicei Natália karaktere jóval összetettebb, problematikusabb jellem, és ezeket a problémákat a darab egyáltalán nem iparkodott a szőnyeg alá söpörni, „megoldani”, sőt, elmélyítette és feltárta azokat. A kezdőkép boszorkányszerű, a Csongor és Tünde Mirígyét idéző felbukkanása után is időről időre zsarnokként lép fel, uralma ellen pedig nem csupán átmenetileg Ariel, és végig Kalibán, hanem leánya, Miranda is fellázad, s ez eltérés az eredeti történethez képest: anyja parancsát megtagadva – részben Ariel hatására – szeretkezésbe bonyolódik Ferdinánddal. A fiatal szerelmespár is jól illeszkedett a történetbe: Verebes Andrea és Hajdú Tamás játéka meggyőző, bár karaktereik jelentősen elmozdulnak az eredetihez képest.
Miranda törékeny, széltől is óvott, engedelmes üdvöskéből egy kicsit tenyeres-talpas, tapasztalatlan, de a testi szerelem és az önállóság ízére gyorsan ráérző figurát alakít, míg Ferdinándból a drámabeli jó és türelmes ideális ifjúból egy milánói dzsigoló válik, aki igencsak ért a nők meghódításához, de egy fahasábot már nem tenne odébb kedveséért, bár verbálisan természetesen erőteljes retorikával igyekszik meghódítani a nőt; igaz, Ariel segítsége nélkül elképzelhető, hogy nem sokra menne. Dramaturgiailag szerencsés ez a változtatás, mert relativizálja Miranda lázadásának értékét: lehet, hogy csak egy felszínes szerelem készteti az anyjával való szembeszegülésre. Ariel könnyed, jól kitalált figurája ellentétben van Kalibán alakjával, akiben maradt még továbbgondolási lehetőség, vélhetőleg azért, mert a szerepet alakító színész a gyulai előadásra kicserélődött. A más darabokból, leginkább Shakespeare-ből beépített vendégszövegek a helyükön voltak, Kalibán például lázadását III. Richárd nagymonológjával igazolta. Valóban lehetett volna ebbe az irányba mélyíteni a karaktert, de akkor nem ártott volna kezdettől így felépíteni azt, ez azonban nem következett be.
A hatalom természetéről elmélkedő zárlat a darab valódi csúcspontja, és a pálcáját eltörő Prospero már uralja a közönségét és a színpadot; a darab közben egy-egy ponton kevésbé volt meggyőző, de amikor a mély érzelmekre és a vívódásra került a sor (Mirandát például Hamlet Opheliát pirongató szavaival bírálja, mikor kiderül leánya árulása), akkor elemében van. A darab lezárása jóval komorabb, mint Shakespeare eredeti változatában: a 66. szonett (Fáradt vagyok, ringass el, óh halál) átírt változata telitalálat a darabhoz, mint ahogyan a fenyegetően lógó, de végül használatlan fojtóhurkok is, amelyek a hatalom sötét oldalát jelképezik.
A zenei aláfestések is ültek, különösen az, amelyik Az ötödik elem című Luc Besson-filmből ismert Verdi-ária techno feldolgozása volt, Ariel egyoldalú küzdelme közben az árulókkal. A hatalom megrontja az embert? – kérdezi a lezárás, Prospero példáján mutatva, hogy ez valóban kérdés. Shakespeare búcsúja a színpadtól ezúttal szkeptikus és ironikus olvasatban kerül elénk, és ez jól áll neki. Gonzalo utópiáját, amelyben egy természeti népek módjára élő társadalmat fest le, kikacagják: ennek megvalósulási esélyei igen-igen csekélyek. Ez pedig az ember gyarló mivolta és hataloméhsége miatt van; a rendezés nyitva hagyja a kérdést, vajon Prospero árulói megjavulnak-e attól az irgalomtól, amellyel Prospero részesíti őket. Nem tehet mást, hiszen ráismer hatalmának zsarnoki jellegére, ezt az elemet még nyilvánvalóbban felszínre hozza az előadás, mint az eredeti műben.
A megvalósítás és egy-két szereplő karakterének kidolgozatlansága miatt az élmény nem volt teljes, de a rendezés koncepciója és a számos jó ötlet izgalmassá és továbbgondolásra méltóvá tette az előadást.
