Színház

 

 Beretvás Gábor

 

Ascher Tamás két szék között

 

Egy zsúfolt hétvégém Marosvásárhelyen

 

Több fórumon is hangsúlyoztam már, hogy szívvel-lélekkel támogatom a határainkon túlra került országrészek és a magyarországi kultúra újbóli összeérését. Erre valók ugye a mindennapi rutin elhagyását is célzó, bemutatkozó jellegű vendégjátékok, fesztiválok és talán leginkább a mostanság egyre népszerűbb, úgynevezett miniévadok. Hiszen példának okáért a Budapest-központú magyar színházi szakma egyrészt e sűrített évadok nyomán ismerheti meg leginkább, hogy hol tart a vidéki – vagy erdélyi, felvidéki, délvidéki – színházművészet. Ezeket követve tudhatja meg, hogy tematikusan és stilárisan milyen hatások érik, azaz milyen művészeti közegben is működik, és milyen rendezők irányítják az egyébiránt magyar anyanyelvű és magyarul játszó színházi műhelyeket. Másrészről pedig a határon túli színészek, (t)rendezők, írók is több esélyt kaphatnak a miniévadok által arra, hogy távolabb élő színházi szakemberek is felfigyelhessenek rájuk. Jó esetben az egymás iránti érdeklődés és az ennek örvén futó párbeszéd elérhetné, hogy kulturálisan jobban összeérjünk, vagy legalább jobban megismerjük egymást – azaz, nagyobb közegben gondolkodva: magunkat.

Ugyan ennek a megkönnyítésére jött létre közel három évtizede a (mai nevén) Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, ám azt be kell látnunk, hogy egy ilyen színházi mustra édeskevés ahhoz, hogy tényleges egymásra találás jöhessen létre. Nem beszélvén arról, hogy a kisvárdai egy hetet válogatás előzi meg, mely egyrészt a döntnökök szándékait tükrözi – és ide kell vennünk a játszási helyszínek korlátozó erejét is. Többek között ezért is örülök annak, hogy egyes határon túli színházak miniévadokkal próbálják bemutatni a szakmának repertoárjukat. Így történt ez most is. Hiszen a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata március 9. és 14. között Showkeys néven egy hétbe sűrítette műsoron futó vagy éppen a premieri felkészültség állapotában levő előadásait, és erre meghívta az erdélyi színikritikusokon kívül a budapesti és bukaresti kritikusi szakmát is. Mi több, a miniévad vendége volt Ascher Tamás, Zsótér Sándor és Bagossy László, ami nem kis mértékben lepett meg. Az ő jelenlétük ugyanis arra engedett következtetni, hogy a vásárhelyiek nyitása már ezen magyarországi rendezőkkel való közös munkára is készíti elő a terepet. Persze ez csupán az én hipotézisem, ami a fentiekben sorolt okokból talán vágyam is egyben. Amúgy egy társulatnak mindentől függetlenül előnyére válik, ha több egyedi kézjegyű és rangos szakemberrel hozhat létre előadásokat (a korábbi években Mohácsi János és Vidovszky György dolgozott a társulattal a magyarországi szakmából, illetve a délvidéki Mezei Kinga is itthagyta kézjegyét). De nézzük is meg, hogy miket szemrevételezett ezúttal a közönség, és soraiban a meghívott kritikusok és a kisebb feltűnést keltő rendezők.

A miniévad nyitóelőadása a társulattal már szinte együtt lélegző Radu Afrim újabb bemutatója volt. A korábbi három közös munkájuk után (Az ördög próbája – 2014, A nyugalom – 2015, Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan – 2016) most Ivan Viripajev kortárs orosz író Részegek című drámáját vitte színre a román rendező, sajátos szűrőjén átengedve, mondhatni „afrimizálva” azt.

 

reszegek.jpg
Részegek

 

Bár az előadás még nyers mivolta azt engedi sejteni, hogy a bemutató után még a rutin összeérleli majd, vagy az is lehet, hogy a rendezői kéz még nem engedte teljesen el az előadást, és Afrim még néhány változtatást véghezvisz rajta – ezzel a lehetőséggel együtt azt kell mondani, hogy nem ez volt a legsikeresebb Afrim-rendezés azok közül, amiket eddig láttam. (Nekem a vásárhelyi repertoárból a Retromadár a személyes kedvencem. Tegyem hozzá, hogy az egy ízig-vérig hamisítatlan Afrim-mű. Például mert ott a szöveget is a rendező írta.)

Ettől függetlenül a Részegek nagyon is élvezetes előadásnak bizonyult. Nyilván lehetne húzni belőle, hiszen a három órát is meghaladó játékidő túlságosan igénybe veszi a figyelmet, főleg egy ilyen mély mondanivalójú, és egyben a vizuális gesztusokat igen impulzív módon használó mű esetében. Nem beszélvén arról, hogy a színházi nyelvezetek néha (szándékosan bár) összeakadnak, és dadogásba torkollnak. Így a darab tempója miatt néha úgy érzi a néző, hogy maga is „filmszakadás” áldozata. Elkalandozik, pontosan ugyanúgy, mint mikor önismétlő részeg beszélgetőpartnerrel kényszerül az ember egy asztalhoz ülni. Ugyanakkor, ha elhagyjuk a delírium ezen állapotát, végigfut rajtunk a felcsigázottság érzete és az érdeklődő kedv, mint ahogy a szereplők is több ízben elérik a felspannoltsággal vegyes elernyedtségükben az őrület tetőfokát. Dionüszoszi mámor.

Az előadásban „a sárga sátán” oltárán (hogy Jack London szóhasználatával éljek) áldoznak a legfelsőbb gazdasági kaszt papjai – azaz egymás feleségével hetyegő bankmenedzserek, fesztiváligazgatók dévaj mulatozása ez, melynek képei olykor legénybúcsúba csapnak át egy filozofáló prostituálttal, máskor csapodár módon felvillan a római és ógörög időket is idéző homoszexualitás. Elszabadult erkölcsök, a transzcendens állapotáig magasztosuló orgia. Hazugságok, önmeghazudtolás, identitáskeresés a teljes talajvesztettség állapotában.

Már eleve a berendezés is a káprázatra utal. Bartha József díszleteit éppen érhetné az a vád, hogy torzított tükrei klisészerűek, ezeknek a díszletfalba való beágyazása rám mégsem hatott zavaróan. Az elvarázsolt kastélyt idéző torzítást szépen ellensúlyozzák az egyszínű, letisztult formákat mutató kanapék. A talajt beborító humuszos föld pedig a talajrészegség azon állapotát juttatta eszembe, melynek megzuhant alanyaira csak annyit mondanak: „földet rá!” Ugyanakkor ezt a rendező a szakmai beszélgetésen azzal egészítette ki, hogy az előadás jómódú részegei valamiféle genetikai alkoholisták, akik városi mivoltukat elfeledve, civilizációs szokásaik elhagyásával egyesülnek valamikori falusi, azaz paraszti származásukkal, és így a bódulat ősiségével is egyben. Ebben a gyökérkereső időutazásban kulminál hát a természetközeli állapot, mely így az Istent is könnyebben megidézi.

A morális énnek a világi javak megszerzésével együtt járó elcsökevényesedésére ébrednek rá hát a Részegek szereplői. Az ókori isteneken, Dionüszoszon és Apollón keresztül természetesen felvillan bennünk Nietzsche, és a tragédia születése, mint ahogy az Isten halála is. Az előadásban a halál tagadásával („anyám él”) együtt jár az ítélkezés nélküli világ, mint ahogy az ember istenné válásának paradigmája is. Filozofikus zűrzavar, értelem az értelmetlenségben. A schrödingeri macska néma nyávogásának hullámai pedig megtörnek valahogy Lars von Trieren. Így kell ezt elképzelni, mint ahogy Dixi (Gémes János) is megnyílt valaha a Xantus-féle Rocktérítőben.

A kivetkőzöttséget persze a gátlások és a ruhák ledobásával is jelzik a színészek, akik nagyszámban vannak jelen a társulatból. Mint tudjuk, Afrim maximalista, és igyekszik kihozni mindegyikükből a legjobbat. Így nincs senki, akit elmarasztalni vagy különösebben kiemelni kellene. A színpadi egység megléte az egyik, mely Afrim egyedi fegyelmezési módszerét is jelzi, még ha a rendezés maga némi fegyelmezetlenségben is úszna. Na, és még annyit hozzá, hogy Afrim nem ragaszkodik mereven az életkorhoz. Miért ne tudná egy harmincéves színész hitelesen eljátszani egy ötven- vagy egy húszéves szerepét? Teszi fel a kérdést. Majd meg is válaszolja, saját rendezésén keresztül.

Ha már előkerült Trier is, valójában az ő világát idézi meg a Jon Fosse tollából kisercent Szép című kortárs darab, amit szintén egy fiatal román rendező, Adi Iclenzan rendezett meg a vásárhelyieknél. A skandináv világ szótlansága akár rokonítható is lehetne a szűkszavúságáról híres székely környezettel, ám az elhallgatás drámáját mégsem emelték ki az alkotók a fjordok mélységéből, megmaradt tehát eredeti, norvég környezetében. A lélektani feszültség okát csak a sejtésünkre bízza a rendező. Itt a kimondott szónak nincs jelentősége. A hallgatásnak viszont súlya van. A díszlet habár egy mólóra utal, mely egy csónakház felé mutat, mégsem egyenes sorban állnak a deszkái. Hullámzanak, mint ahogy az elhallgatott érzelmek is végighullámzanak az előadáson.

 

szep.png
Szép

 

A több havi vakációra a nagymamához érkezett család végül csak pár napra marad. A világvégi faluban maradt Leiffel, a gyerekkori baráttal való találkozás ugyanis mintha feltépné a múlt sebeit. A meglett szülők fiatalkorára emlékeztetnek az érzelmek, amelyek húrjain Leif (Korpos András) már nem tud pengetni, míg Geir (Ördög Miklós Levente) mintha csak az utolsó dallamot játszaná. Valaha volt-e valami Geir felesége, Hilde és Leif között? Esetleg a két férfi valamikori románcára emlékeznek a dalok? Nem derül ki egyértelműen. Marad hát a hallgatás, melynek lassan elúszó csendjében elcsattan a nagymamánál hagyott kamasz lány (Barabás Krisztina) első csókja. A két férfi összecsengő neve és a csendbe mártott szavak feszültsége néha ébreszt némi iróniát, mely furcsa tűzként lobban be a drámai hangulat szövetébe, ám mégsem esünk át a túlsó oldalra, az abszurditásba, de éppen hogy nem. Még akkor sem, mikor a semmit sem sejtő anya/nagymama (Biluska Annamária) naiv, szappanoperásan kotlósos mondatai reccsentik meg ezt a fagyos feszültséget.

Az ehhez hasonló fagyos feszültség nem maradhatott volna el a társulat művészeti igazgatójaként is ismert Keresztes Attila által rendezett Hedda Gablerből sem. A modern norvég darab klasszikus feldolgozását így követte volna egy ibseni klasszikus modern jellegű feldolgozása.

 

heddagabler.pngHedda Gabler

 

Ám ez most megmaradt a kísérlet-kezdemény fázisában. Ugyanis a címszerepet hozó Keresztes-Varga Andrea sajnos nem tudott felülkerekedni erőtlen hangjának, és ezzel a karizmatikusságot nélkülöző szerepmegformálási képességének korlátain. Az, hogy a rendező miért nem tartott alá bakot, vagy hogy miért nem másra bízta ennek a kulcsszerepnek a megformálását, rejtély. Mindenestre a színésznő alkatában és néha gesztusaiban is potens módon megvolt a vamp-szereppel való azonosulás lehetősége. De ez sem a mélyben, sem pediglen a felszínen nem csillant meg tartósan az előadás folyamán. Mintha az alkotási vágy lett volna kimetszve a karakter értelmezett megformálásából, és ez vált volna az átélés kárára. Így pedig hiába is szeretett volna működni a tétova könyvmolyt, Jörgen Tesmant alakító Bartha László Zsolt, vagy a kéjelgő bíró szerepében nyáladzó Bíró József, mert komolyan vehető ellenpont nélkül nem kínálkozott számukra lehetőség. Ebből a helyzetből természetesen az Eljert Lövborgot hozó Kádár L. Gellértnek sem sikerült jól kijönnie, hogy az Elvstednét alakító Kádár Noémit már ne is soroljam. Az előadás súlypontjának hiánya miatt pedig a dramaturgia annyira megbillenni látszott, hogy a háttérbe kivetített rigorózus Ibsen-portré is közelebb húzódott a közönséghez, és elmosolyodott egyszer.

A Nézd, ki van itt! című, Timur Vermes nagy sikerű könyve után filmre is vitt aktuálpolitikai német szatíra Theodor-Cristian Popescu rendezésében került a vásárhelyiek stúdiószínpadára. Mit is mondhatnék? Igazán komoly feladat szokott lenni egy sikeres könyv, majd főleg film színpadra való adaptálása. A technikai körülmények szabottsága azonban itt egyáltalán nem vált az előadás kárára. Ez pedig javarészt annak volt köszönhető, hogy maga a darab nem kívánt meg olyan feltételeket, amik nélkülözhetetlenek lettek volna (majdhogynem elég hozzá egy Hitler-bajusz), és a történet nyelvezete is mondhatni tökéletesen illeszkedik a kamarakörnyezet szabta lehetőségek adta előbb kopár, majd egyre színesedő miliőhöz.

 

nezdkivanitt_birojozsef.png
Nézd, ki van itt - Bíró József

 

Persze az előadás kulcsa az Adolf Hitlert alakító, Vásárhelyen már otthonosan mozgó szabadúszó vendégművész, Bíró József volt. Az ő szerepmegformálása mondhatni tökéletes. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a mostani alkalom során kissé elbizonytalanodtam, hogy az előadás végén az általa megszemélyesített Hitler kifulladását látom, vagy mintha egy pár percre a Hitlerrel való azonosulás közben kifulladó színész hangját hallom elnyűtten lihegni. Mindenesetre Bíró József beleadott mindent, színpadi jelenléte láthatóan többeket felzaklatott a szünet nélküli két óra végére.

Az, hogy Popescunak mennyire kellett volna a mai Romániára adaptálni a darabot, nem tudom. Újságolvasó és a világ híreit követő emberként nem voltak gondjaim az értelmezéssel. Popescu azért mégis próbálta a hangsúlyt némileg közelebb hozni regionálisan. Mondhatni persze ezt nem nagyon lehetett véghezvinni, hiszen alapjában véve nem véletlenül játszódik a történet napjaink Németországában. Némi horthys és antonescus kiegészítés pedig igazándiból sem nem oszt, sem nem szoroz – mint ahogy az akkori nagyhatalmak harcában sem, úgy most sem szerepeltünk komoly tényezőként a történetben, a darab szövegének ezen apró változtatása által sem. De értékelem a gesztust, hogy Popescu próbálta kissé közelebb húzni az akkori és mostani események gyúpontját. Bár tette nyilván akkor lett volna igazán bátor, ha nem szemérmeskedett volna az aktuálpolitika porondjáról célzottan vagy legalább utalásszerűen leszólítani pár felismerhető karakterjegyekkel bíró politikai machinátort. Ezt nem tette. Amit persze nem is vetek a szemére. Hiszen ez kényelmetlen kérdés, egy románnak mindenképp: hiszen az előadás előtt egy nappal, a színház előtt is órákig volt látható a rendőrségi biztosítás és a felvonulás a székely szabadság napján.

A Nézd, ki van itt! lenne tehát a modernkori Új Zrínyiász? De hogy Hitler az Európai Unió mely pártjával talál leginkább közös nevezőre, és hogy az új mediális rendszer megengedi-e Hitlernek a populáris beszédeket, vagyis a propagandát, annak a naprakész feszegetésére minden különösebb kifejtés helyett inkább csak nyomok egy lájkot. A Nézd, ki van itt! érdekes és egyben tanulságos előadás, amelyből mindenki annyit visz haza magának, amennyit éppen elbír.

Ez lett volna a rákövetkező előadás tanulsága is, mely nem csak élcelődött volna a bukáson, hanem drámaivá tette volna azt. A néző ugyanis ismét egy Keresztes-rendezéssel került szembe, aki minden bizonnyal megszegte azt a babonás színházi hagyományt, hogy a premier előtt nem szabad kiejteni a „skót darab” címét. Így történhetett, hogy a Macbeth verbalitásának kárára válhatott a vizualitás. Az előadás kétségkívül megint csak a modern színházi eszközök tárából igyekezett volna építkezni, de meg kell hagyni, hogy időben valahol ennek alapjainál maradt. Persze volt itt vízben tapicskolás, a tér mélységeiben való tagolása, meztelenkedő egyetemi hallgatók csoportja, kórus, zenekar, jég, és a rendező nevének szimbolikus megidézésére szolgáló keresztény jelkép is, mely az előadás érthetőségének keresztre feszítését is lehetett hivatott jelezni. Szóval komoly apparátus dolgozott az előadás hangulati alapjának véres megfestését illetően. Sajnos mindhiába.

A történeti szál kibontásában egyáltalán nem segített, hogy a főbb szerepekben az archaikus nyelvezettel bajlódó színészek figyelmét arra ösztökéli a rendezői karhatalom, hogy sokadjára is szabaduljanak meg gönceiktől és csörtessenek át a vízen. Félreértés ne essék, nem a prüdantéria beszél belőlem. Hanem az indokoltság hiánya az, ami bosszant. Mely ráadásul ismétlődésével a meztelenséggel együtt járó esztétikumot, a testet is unalmas klisévé faragja. Mert például természetes az, ha a néző kapcsolatot keres a vetkőző Macbeth vagy Lady Macbeth mondatai és pőresége között. Itt mindhiába.

Ugyanily nehezen érthető okokból helyenként mozgásszínházi bohózattá változik az egyébként is a műfaji hibrid örvényébe sodródott előadás. Ez vonatkozik a kapus előtti sorfal védőinek pózát magára erőltető királyi sarjak kasztrációellenes gesztusaira éppúgy, mint a tettén vekengő főhős önnön karóba húzására. De mellérendelhetem mindehhez a csatornából előmászó furcsa manó burleszkjét is, éppúgy, mint a Michael Jackson thrillerjére hajazó zombi-táncokat. Alapjában véve, ha kivenném az előadás képletéből a shakespeare-i történetet, akkor egy egész tűrhető látványshow elemeit kapnám kaotikus egymásutánban. Amit nem is feltétlenül bánnék, de akkor, már nem is a szerzői jogok miatt, de igazán megváltoztathatnák az előadás címét.

Ha máshol nem, akkor a tavalyi MITEM fesztiválon láthatták már a budapesti rendezők az egyébiránt vásárhelyi származású Bartis Attila Anyám, Kleopátra című színdarabjából és A nyugalom című könyvéből ötvözött 2015-ös előadást. Az Afrim-féle A nyugalom, mellesleg messze lekörözve Alföldi Róbert filmes adaptációját, egy olyan sajátos világot mutat meg, ahol a főszereplőt fogva tartja a múlt, a régi sikerek dicsfénye veszi körül, és ebből a pozícióból a többi szereplőt csak terrorizálni tudja.

 

anyugalom.png
A nyugalom

 

Bartis figurája igazándiból filmre alkalmazandó figura, akinek megvannak a maga ilyetén elődei. Némileg hasonlít Robert Aldrich Baby Jane-jére vagy Billy Wilder Alkony sugárútjának Norma Desmondjára. De Afrim nagysága többek között pont ebben rejlik: úgy tud színházat csinálni, hogy előadásai képesek lekörözni a film médiumát. Amit addig a színház hátrányának gondolt a néző, azt annak előnyére fordítja a rögzített képi világgal szemben. Afrim saját normatívái közé csalogatja Bartis karaktereit. Beemeli őket sajátosan egyedi látvány-narratívájába, új fogalmi és technikai keretek közt működtetve őket. B. Fülöp Erzsébet nagyot alakít, mint ahogy Bányai Kelemen Barna is méltó partnere ebben. Bár a mostani előadást sajnos nem tudtam megnézni, a korábbi élményem alapján bízom benne, hogy az előadás most is megkapóan sikerült. Mint ahogy a messziről jött szakértők is újra élvezhették, sőt még pluszban ráismerhettek arra, hogy a SHOWKEYS logójának üzenete az ennek az előadásnak (is) része. Már ha maradtak a miniévad utolsó napjaira is.

Ha Ascher és Zsótér nem is, de én már többször láttam a miniévadon is játszott Sirályt, a Keresztes Attiláét, amit igazándiból a kedvenceim közé sorolok. Itt ugyanis együtt szárnyal a játéktérhez fesztávolságra ülő közönség a színészekkel, és többek között ez a közelség teremti meg azt az atmoszférát, mely bensőségessé és érthetővé teszi Csehov szereplőinek vívódásait és ezáltal indokolt cselekedeteit. Bár ekkorra, a hét elejére már el kellett utaznom, reménykedem benne, hogy az egyébként is igénybe vett színészek jól bírták a strapát, és tudták hozni a maximumot még így a miniévad végén is. Hiszen a társulat számos tagja szinte minden eddig taglalt előadásban játszik kisebb vagy nagyobb szerepet. Sőt, ami részint meglepő, hogy sokszor ugyanakkora fajsúlyú szerepeket. B. Fülöp Erzsébet, Bartha László Zsolt, Kádár Noémi, Korpos András a Sirályban is kamatoztathatják tehetségüket. Radu Afrim mellett pedig a legfoglalkoztatottabb rendezőként tűnik fel Vásárhelyen a művészeti igazgató, Keresztes Attila. Aki ebben a 2016-ban bemutatásra került darabban pontos, mi több, precíz és jó arányérzékkel bíró, az előadás érthetőségét sem szem elől tévesztő, sőt, ritka profi módon véghez vivő karmesterként tartja egyben Csehov klasszikusát.

 

siraly.png
Sirály

 

Bár Sebestyén Aba színészként szerződött a társulathoz, mégis, mintha kimaradt volna a miniévad hetében játszott előadások felhozatalából. Persze láttam tőle nemrég a Kollokviumon egy egyszemélyest, ahol Székely Csaba eredetileg a BBC-nek írt Szeretik a banánt, elvtársak?-jának kissé együgyű visszaemlékezőjét hozza.  De mint már egy ideje kitűnt, Sebestyén Aba a rendezés területén igyekszik mostanság kipróbálni magát. Így a SHOWKEYS lezárásaként egy Sütő-darabot mutattak tőle, mégpedig az Egy lócsiszár virágvasárnapját, amire bár kíváncsi voltam, igazából nem tudok beszámolni róla. Bár tény, hogy nagyon érdekelne, hogyan is tud működtetni egy olyan előadást, ami, a kleisti utánérzésen túl, talán több mint negyven éve volt igazán aktuális.

Mindenesetre remélem, hogy Ascher, Zsótér és Bagossy azért jöttek el, hogy feltérképezvén a lehetőségeket, együtt dolgozzanak a jövőben az erdélyiekkel. Így továbbra is nem titkoltan annak szurkolok, hogy minél valóságosabbá váljon a kulturális együvé tartozás, és ne csak elmenjenek Erdélyből (utalok itt A nyugalom Bányai Kelemen Barnájára, aki pár éve Szombathelyen játszik, és jövő évadtól már egy budapesti társulat tagja), hanem jöjjenek is a tehetségek. Ne csak felvételizők, a vásárhelyi egyetemre; hanem tapasztalt rókák is. Legyen meg az átjárás – stilárisan is szükség volna rá. Hátha vágyam valóra válik, és Ascher átül egyik székből a másikba: a nézőiből a rendezőibe. Ahogy teszi azt majd Zsótér is. Hacsak nem huppantak túl nagyot ezen a miniévadon. De hátha nem.

 


Főoldal

2018. március 20.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Könyvhétzáró irodalmi délután BékéscsabánKincsek cserélnek gazdát az Országos Széchényi KönyvtárbanTöbb mint háromszáz új kötet jelenik meg a 89. Ünnepi KönyvhétreIII. Kolorádó Fesztivál
Ütőér
Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái
Versek
Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila verseiTurczi István verseiBeck Tamás versei
Prózák
Abafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái Haász János: Üzenet
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Arany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomábanProfán feltámadás, avagy heroikus újrakezdés
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA